Devecser egy faluból nőtt kisváros a 8-as út mentén, Veszprém, illetve Ajka közelében. Semmi különösebben érdekes nincs benne, hacsak az nem, hogy nem mutatja a gazdasági fejlődésnek azokat a (külső) jeleit, amit az emberek általában beleképzelnek a dunántúli településekbe.

A lakosság egy része osztrák és német lomok behozatalával, és saját udvarán azok értékesítésével foglalkozik. Egy tipikus családi vállalkozás a következőképpen néz ki egy átlagos, nyári, szombat délelőttön. A kapura fehér olajfestékkel fel van mázolva, hogy FRISSÁRU ÉRKEZETT (sic – az egybeírás után a helyesen alkalmazott rövid u-t a kegyelemdöfés elmaradásaként értékelhetjük). Az udvarba lépve egy olyan szeméttelep látványa tárul szemünk elé, ahol egy halálraítélt rendmániás megpróbált elfogadható viszonyokat teremteni, és sorokba, polcokra, dobozokba és kupacokba rendezte a jellegük alapján rokonítható tárgyakat.

Vannak – a szigorúan fűmentes porba kitéve – 10-20 éves bicikli fosszíliák, ’84-es projektoros óriás TV-k, a mozdítható alkatrészeitől megfosztott hobby csillagvizsgáló kézi-távcsövek, roncsolt bal könyökű műanyag babák, C kategóriás osztrák raliversenyzők múltja a harmadik helyezésekért járó trófeák tükrében, mini, midi és maxi music centerek, képek, fröccsöntött kisplasztikák, az esőben tömegük négyszeresének megfelelő mennyiségű víz megkötésére képes szövet ülőgarnitúrák, műanyag, pl. egy tyrannosaurus rexből, és a szájában egy nagyjából méretarányos kecskéből álló, a kiállító kreativitását dicsérő installációk, ízeltlábúak és férgek nemzetségeinek otthont adó kitömött állatok, illetve bőrök, inkorrekt vigyorú kertitörpék, és még párszázféle, hasonlóan sajátságos dolog.

Aki szeret bolhapiacra járni, annak jó mulatság lehet egy devecseri látogatás. Mindenki más olyannal menjen, aki nem leli az ilyesmiben különös örömét, ugyanis az alacsonyabb tűrésű kísérleti személy, kb. egy órán belül, csak egy gyöngyöző homlok alatt megfigyelhető enervált mosoly maradványát fogja tudni felmutatni.

Döme az egyik rendes évi oltását olyan szakszerűen kapta meg a hátába, a bőre alá, hogy idővel egy kis púp nőtt a helyén. Aztán még tovább növekedett, és a bezáródott oltóanyag(?) kemény, zölddió nagyságú duzzanattá feszítette a kis púpot. Úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban robbanhat.

Kitérképeztük, hogy hol rendel a nem emlékszem már, ki által ajánlott, jobb hírű állatorvos. Kocsiba ültünk, és elvittük Dömét megmutatni, illetve rendbehozatni. Ha jól sejtem, kutyákat nem műtenek csak úgy ambuláns módon. Dömét is hamar elaltatták, szépen körbeborotválták a duzzanatot, aztán felvágták, kitisztították és összevarrták. Ha már elaltatták, elvégeztek rajta egy rutin kilométer-szervizt is: fogkövetlenítették, levágták a karmait, kitisztították a fülét. Mi a váróban töltöttük el ezt a kb. 40-50 percet. Még teljesen kába volt, amikor kihozták. Azt mondták, hogy ez még egy jó óráig fog tartani, aztán szép lassan összeszedi magát. Csak arra kell figyelnünk, hogy a megszokott helyén találja magát és legyen víz a közelében. Méretes eb lévén egy pokrócba fektettük, és a sarkait összefogva szállítottuk haza.

Telt múlt az idő, de az eszmélését a legjobb indulattal is csak olyan tessék-lássék módon abszolválta. Odamentem a helyére, megdögönyözni egy kicsit, de nem igazán sikerült a megszokott baráti légkört kialakítani, csak feküdt unott arccal és szuszogott. Szuszogott, pedig fújtatni, lihegni, vagy álmacsón morogni szokott. Szóval furcsa volt. Már ilyen szemmel megnézve feltűnt, hogy úgy dagad a horpasza, mint egy falási roham után lévő kölyökoroszlánnak. Tapintásra kemény volt, és a felfújódás szinte látható ütemben súlyosbodni kezdett.

Azonnal hívtuk az orvost, és pár célratörő mondattal elmondtuk, hogy mi a helyzet. Azonnal be kellett vinni. Döme becsukta a szemét, már nem szuszogott. Kocsiba vágtuk magunkat, és a kresz szabályokat az irányelvek szintjén kezelve, nagy tempóval, az ideális íveken autózva visszavittük.

Most jól jött, hogy a térképezős részt eggyel korábban letudtuk. Ahogy beértünk, egyből bevittük belső helységbe, ahol egy csövet dugtak le a torkán, aminek a hatására olyan hang jött ki belőle, mintha egy gumimatracot engedtek volna le. A diagnózis: gyomorcsavarodás. (A gyomor egyszer, vagy többször megfordul a hossztengelye körül és elzáródik mind a nyelőcső, mind a bél irányába. A keletkező gázok nem tudnak ürülni, a gyomor felpuffad, és végül elnyomja a tüdőt, ami rövid időn belül fulladást okoz). Egyrészt semmi több késlekedés nem fért volna bele az időbe, hanem az utolsó pillanatokban voltunk, másrészt szerencse volt az is, hogy a csövet eléggé le lehetett dugni, azaz ezt a kis nyomáscsökkentést el lehetett végezni rajta. Ez persze csak pillanatokra oldotta meg a problémát, azonnal műteni kellett. Rögtön el is altatták, és nekiálltak. Ez már ottalvós kalandnak számított. Abban maradtunk, hogy másnap délután mehetünk érte.

Másnap a megbeszéltnél kicsit korábban érkeztünk, mert gondoltuk, hogy a tegnapi izgalom, az idegen helyen ébredés, a kellemetlen szagok mind stresszelni fogják Dömét. Ahogy beléptünk, az orvos olyan boldogsággal üdvözölt minket, ami alapesetben maximum a messiás első helyettesének járna. Mondta, hogy minden a legnagyobb rendben van (egy jól bevált amerikai módszer szerint a gyomrot a hasfalhoz varrták, így az eset nem ismétlődhet meg), és azonnal vihetjük is a kutyát. Ahogy a belső helységbe léptünk, közepes káoszt láttunk, az epicentrumban Dömével. Az őt – állítólag órák óta – körülrajongó, gyakorlaton lévő egyetemista csajok teljesen el voltak varázsolva a vidám kölyökképétől, a selymes szőrétől, a kedvesen bumfordi közvetlenségétől, a(z egyébként soha nem tanított) pacsiktól: a kapacitásuk bő 70%-át rá áldozták, következésképp a munkavégzés teljesen ellehetetlenült. Ahogy kivezettük, mindenki személyesen búcsúzott el tőle, még a „főorvos” is szeretettel mosolygott utána, ahogy megtörölte verejtékező homlokát. Úgy nézett ki, hogy még szükség lesz 12-17 percre, és / vagy egy lecsengető kávészünetre, mire a dolgok visszaállnak a rendes kerékvágásba.

Hidegen hagy a foci. Tegnap is csak egy egészen más ügyből kifolyólag keveredtem egy kivetítő közelébe, de feltűnt, hogy az ausztrálok egész jól játszottak, pedig biztos munkált bennük a vágy, hogy egyszer csak felkapják a labdát, és a hónuk alatt tartva fussanak vele a kapuig, vállal elsodorva a csodálkozó brazilokat.

Minden helyzetben végiggondolom, hogy milyen veszélyekre számíthatok, miféleképpen alakulhatnak rosszul a dolgok. A közlekedésben is abból indulok ki, hogy a másik a legelképesztőbb baromságot fogja csinálni. Szomorúan gyakran hálálja meg magát ez a taktika. Ez a hozzáállás persze a borúlátásnak egy megnyilvánulása, aminek a visszaszorításán már évek óta dolgozom.

Tegnap a Bem rakparton kellett a Moszkva tér felé fordulnom bringával. A bicikliút egy zebrát is magába foglal. Piros volt, és a viszonylagos távolban egy magányos távolsági busz közeledett, amit bölcsen futni hagytam, aztán – lesajnálva azokat a birkákat, akik töküres úton állnak a gyalogos-pirosnál – megmarkoltam a szarvakat és késedelem nélkül a pedálba álltam. Ahogy a busz jobb hátuljánál kibukkantam, annak takarásából előkerült egy autó. Én épp lendületben, ujjaim messze a féktől. A kocsi intenzíven fékezett; kis késéssel én is. A zebra után megállt.

– Legközelebb sikerülni fog és átmegyek rajtad! – kiabálta a sofőr vitán felül jogosan.

Mire életvezetési szempontból is értékelhető sikert érek el abban, hogy ne a rosszat keressem mindenben, hanem induljak ki abból, mennyire kicsi a valószínűsége annak, hogy pont kedvezőtlen fordulatot vesznek az események, egy földszintes házakat magában foglaló utca egyetlen hétemeletes épületének tetejéről fognak zongorát ejteni rám.

A nyolcadikos, amolyan kollektív búcsúnak szánt biciklis osztálykirándulás előtt Zoli anyja bejött az osztályba, és szinte szabadkozva mesélte az osztályfőnöknek, hogy a fiának gond van az egyensúlyérzékével, így aztán bringázni sem tanulhatott meg. Megkérdezte, hogy azért ennek ellenére ő is eljöhet-e. Természetesen eljöhetett; az egész performansz csak arra volt jó, hogy rá lehessen csodálkozni, milyen különös módozatai vannak a kínos helyzetek teremtésének.

A táborozáskor – nem tudni, kinek a kezdeményezésére – felmerült, hogy Zoli mégiscsak próbáljon meg egy kicsit úrrá lenni a kerékpáron. A célra kölcsön kapott egy egyszerűbben kezelhető camping jellegű példányt. Felült rá, és egyelőre a lábait a földön tartva próbálta megtalálni az egyensúlyi pontot. Majd a pedált megtaposva relatíve hirtelen elindult a kulcsosház udvarán, egy kis domboldal és egy völgyecske közé eső keskeny, sík sávon. Az első tempó után még egy pillanatra lerakta az egyik lábát, de aztán új lendületet véve mindkettőt a pedálra tette, és haladni kezdett a kissé remegő kormánymozdulatokat előre meneküléssel kisimítva. Lélegzetvisszafojtva figyeltük a növekvő sebességet és a baljóslatú magabiztosságot. A kert vége előtt abbahagyta a tekerést, majd lassuló gurulás után, az eldőlés előtt, egyszerűen újra azok eredeti rendeltetése szerint használta a lábait, és leszállt a bicikliről.

A jelenlévők közül senki nem látott még ilyen korrektül végrehajtott első kísérletet.

Ma beváltottam az üdülési csekkjeimet – a későbbiekben készpénzre konvertálandó – Sziget jegyekre. Az udvarra lépve két lézengőt láttam egymástól 4 méterre, az egyiket nagyjából az ajtónál. Bementem a faház előszobájába, ahol egy kb. folyosónyi szélességű úr tájékoztatott, hogy csak csekk ellenében lehet vásárolni, és várni kell. (Hogy a készpénz miért nem kedves a szívüknek, nem tudom kitalálni. Később egy elégedett ügyfél beszámolójából kiderült, hogy azért mégiscsak jól tűrik a KP-t is).

A „várni kell” kapcsán gyanút fogtam, és megkérdeztem az egyik lézengőt, hogy sorban állnak-e. Azt mondta, hogy igen. De miért olyan ritkásan, mint az egymástól eltiltott svédek?

Az ajtóból egyesével szólítottak minket, és az iroda végébe kellett elmenni, mintha valami személyiségi-jogi szempontból fogósabb bankszámla ügyletet kellene levezényelni. A csaj kérte az üdülési csekkeket, én meg két „nem ott alvós” hetijegyet. Ezt már egész gyorsan megkaptam, és mikor a jegy átadásakor tisztáztuk, hogy a kettőt nem egyfajta bátortalan egyszer élünk! gesztusnak szántam, hanem valóban két jegyet szeretnék, a második már tényleg pillanatok alatt megvolt.

Egy barátom apja a ’80-as évek végén megrendelt egy darabokban érkező polcrendszert egy korabeli félig asztalos, félig lakberendezési boltban. A fiát kérte meg, hogy a megbeszélt időpontban menjen el érte.

– A nevemre van félretéve. Vagy egy kék köpenyes, barna hajú úr, vagy egy feltűzött szőke hajú hölgy fogja odaadni – mondta.

A srác el is ment a polcokért, de hogy egy kis gyermeki örömét is lelje a küldetésben, hazaérkezésekor azt mondta az apjának, hogy csak a balos oldalelemet adták oda neki, az egyik polc pedig barna.

– Melyik volt ott? A lúdtalpas buzi, vagy a kihidrogénezett picsa!?

Megfigyeltem, hogy vannak zebrák, ahol mindig hasonlóan alakul a gyalogosok és autósok viszonya – attól függetlenül, hogy mikor és konkrétan kiknek a részvételével játszódnak az események. Azokra a gyalogos átkelőkre gondolok, ahol az alapértelmezett leosztás szerint az autós lassítás, vagy a kegyelem bármilyen egyéb külső jele nélkül hajt át, az ún. puhatestű pedig határozottsággal, fürgeséggel, vagy türelemmel tud kombinálni.

Az egyik ilyen ponton történt velem, hogy balra-hátra pillantva láttam, hogy viszonylag messze egy Suzuki készül bekanyarodni. Határozottan, lassítás nélkül léptem az úttestre, ahol egyébiránt vitán felül elsőbbségem volt. Ahogy a kocsi mögém ért balról, a síkból oldalt kilógó első kerék az épp hátul lévő, nem terhelt bal lábamat a jobb mögé lökte, magyarul gáncsoló manővert hajtott végre rajtam. Nem estem el, csak egy nagyobbat léptem előre, és megpróbáltam egy jól artikulált kurvaanyádot a sofőr után küldeni, de az egész indulatom egy lemondó legyintésbe csendesült, amikor láttam, hogy a hölgy nem hogy az incidenst, de engem sem vett észre. Pedig elég csúnya foltot hagynék a karosszérián.

Azt olvastam valahol, hogy egy vállalkozó – a viriek után – újabb horvátországi építési telkeket kínál magyar érdeklődőknek. A két projekt közös eleme, hogy egyik helyen sem osztottak ki egyetlen építési engedélyt sem. Az építő állítólag azt a kevéssé életszerű vállalást tette, hogy az engedélyek körüli bizonytalanságból esetlegesen eredő anyagi károkat magára vállalja.

Bátor honfitársainknak ott a helyük ezeken a telkeken. Engedéllyel, a bontás kockázata nélkül, építkezzenek a svájciak, meg az osztrákok, akik azt sem tudják, hogy kell izgalmasan élni.