Skultétyt mindig is borzasztóan zavarta, hogy már gimnazista kora óta erősen őszült, ezért a furmánnyal győzők elégedett mosolyával nyugtázta, amikor hullani kezdett a haja.

Egy éve ilyenkor már javában a motoros találkozón voltam. Idén nem lehetek ott. És nem megyek jövőre sem. Egyáltalán: nem megyek többet.

Gyerekkorom óta rajongtam a motorokért. Az apámnak volt egy, mindig ott sündörögtem körülötte, néztem, ahogy szereli, adogattam a kezébe a szerszámokat, és menthetetlenül magamba szívtam a benzin, az olaj és a vas illatát.

Alig múltam tizenkettő, mikor már aktívan motoroztam, és ahogy lehetett, letettem a jogsit is. Onnantól aztán nem volt megállás. Csak a motorokért éltem, csak azért hajtottam, hogy megvehessem a következőt. Annyira az őrültjévé váltam a kétkerekű szörnyeknek, hogy csakhamar nem volt elég, amit kereskedőnél kapni lehetett. Elkezdtem hát magam építeni a motorjaimat.

Ebben az időben váltam ismertté és elismertté motoros berkekben. Nem volt probléma, amit ne tudtam volna megoldani, nem volt senki, aki többet tudott volna nálam a motorokról, és nem volt senkinek jobb motorja.

A tavalyi találkozót megelőzően egyszerűen boldog voltam. Elértem mindent, amiről álmodtam, de nemhogy megcsömörlöttem volna, hanem további terveim voltak, és arra készültem, hogy az idők végezetéig fürdőzöm még elégedettségemben, és csak falom a kilométereket, döntöm a kanyarokat, szagolom a nekem édes bűzt.

De nem így alakultak a dolgok. Élesen él minden pillanat az emlékezetemben. Ahogy begördültem a találkozóra az Indian alapokra épített szörnnyel, még a zene is elhalkult, az emberek is elcsendesedtek, a tömeg szétnyílt előttem, és láttam a szemekben a szinte félelemmel teljes tiszteletet.

Fojtottan hörgő, bármelyik pillanatban elszabadulni kész motorral gurultam, de lassan, kiélvezve minden pillanatot. A szétnyílt tömeg mögöttem sem záródott össze, mintha a tekintély, a kiérdemelt tisztelet testet öltött volna. Egyszer csak előttem egy meglehetős kör képződött az emberek gyűrűje mentén, úgyhogy egy hirtelen ötlettől hajtva kövér gázt húztam, és bugyborékolva felbőgő motorral, vehemensen gyorsulva indultam feléjük, aztán mielőtt közéjük hajtottam volna, fékeztem, lecövekeltem az első kereket, és a hátsót sikíttatva, füstölve forogtam körbe.

Már vagy a negyedik teljes kört tettem meg így, amikor hideg érzés markolt a mellkasomba. Először az tűnt fel, hogy a várt éljenzés helyett néma csönd van, csak én csapok zajt. Aztán lelassult minden, és körbe forogva a kővé dermedt arcokkal együtt megláttam, hogy a csillogó, vaskos kipufogóm végig ahogy jöttem, és ahol a szűk köröket róttam, vastag, átláthatatlan gomolygással halvány rózsaszín vattacukrot okádott.

Tudom, hogy képtelenség az egész, de egyből ráismertem. Amikor a néma, döbbent csendből egy kislány cérna hangja csendült ki fájó élesen, hogy „Apu, ez vattacukor! Olyan jó! Hadd egyek még!”, már meg sem lepődtem. Ott álltam a kör közepén térdig vattacukorban, és csak úgy égetett a nap.

Kövér gázt adtam megint, és egyből a szervizsátorba hajtottam, kizavartam onnan mindenkit, és megnéztem a gépet, szétszedtem a porlasztót, kiürítettem a tankot, atomjaira szedtem az egész motort, aztán vissza, de nem találtam meg a jelenség okát. Amikor pedig újra beindítottam, megint okádta azt a rohadt vattacukrot. Akkor is okádta, ha nem volt benne benzin! Be se indulhatott volna, de ez beindult, és ömlött belőle a vattacukor!

A motor tréleren hagyta el a találkozó területét. Én is ott voltam, de hozzá se értem. Egy szervező srác rakta fel, és tette le nálam, be a garázsba. Azóta se nyúltam hozzá. Ránézni is csak akkor szoktam, amikor a szomszéd gyerekek átjönnek vattacukorért.

A kislány mindenkinek rajzolt valamit karácsonyra, de Morzsi – noha kivételesen okos kutya volt – mégiscsak a hasát szerette a legjobban. A kislány hát összekotorta minden pénzét, amit nem költött fagyira vagy színes szalagokra, és vett belőle egy szál kolbászt.

Szépen becsomagolta, masnit kötött a két végére, és nagy, ákombákom betűkkel ráírta, hogy SOK SZERETETTEL MORZSINAK KARÁCSONYRA. Morzsi megérezhette, hogy idén ő is kap valamit, mert csaknem olyan izgatott volt, mint a kislány és a testvérei. Úgy kellett kizárni őket a szobából, ahol a karácsonyfa állt a tövében az odahalmozott ajándékokkal.

Morzsinak valósággal megelevenedett, külön izgága életet élt az orra, a karácsonyfa fényei táncoltak nedves feketeségén. Mindig ilyen volt, ha nagy izgalmat élt át. Amikor végre megszólalt a csengő, és az ajtó kinyílt, Morzsi ért oda először a fához, és – hála a nagy, könnyen kiolvasható ákombákom betűknek – a legkisebb habozás nélkül találta meg a saját ajándékát, boldogan szaggatta le róla a díszcsomagolást, és falta be az egészet, előbb, mint hogy bárki más végzett volna a saját ajándékának a kicsomagolásával.

Az öreget nem nagyon szerette senki. Egész napját a kutyájával töltötte, egyikük sem szólt szinte soha. Jobbára a tornácon ültek némán, és gondolataikba merültek. Az egyetlen napi program a délutánonkénti temetőlátogatás volt. Az öreg évtizede halott feleségének a sírjához mentek.

Az öreg a tornácon, szunyókálás közben halt meg. A kutya pontosan megérezte, hogy mi történt. Szusszant egyet, okos fejét a mancsai közé fektette, és párás szemmel nézett a semmibe.

A postás két nappal később pontosan így találta őket. Értesítette a hatóságokat, de aztán többet nem törődött a dologgal. Az öreget az önkormányzat temettette el a lehető legegyszerűbb körülmények között.

Az egész procedúra nem volt más, mint szállítás és elföldelés. A kutya a néhány munkás mögött döcögött rövid, görbe lábain. Azok észre se vették. Az út pora szinte teljesen eltakarta zsemleszínét. A temetést a háttérből figyelte. Amikor a munkások végeztek, odabicegett a földrakásra, kiflit formált a törzséből, halk nyögéssel lefeküdt, és behunyta a szemét.

Csak napnyugtakor nyitotta ki újra. Akkor nehézkesen feltápászkodott, és hazafelé indult. Útközben meglátta a hentes, és odahívta magához. Lecsókolbászt, meg egyéb nyesedéket adott neki. A kutya komótosan megevett mindent, és továbbindult. Onnantól ez volt a dolgok rendje. Délutánonként kiment a temetőbe, napnyugtakor hazaindult, útközben megvacsorázott.

Nagyapám olyan sokáig élt, hogy még több mint tíz éve volt hátra, amikor egy televíziós stáb kereste fel, hogy a hosszú élet titkáról kérdezzék.

Miután beálltak a kamerákkal meg a fényekkel, egy fiatal riporter kérdezte túlzóan artikulálva, bántóan hangosan és az elhülyült véneknek járó „bácsi” megszólítással. Nagyapám intett neki a kezével, hogy ne folytassa, és intett a rendezőnek a szemével, hogy vigyék innen ezt az embert.

Másnap eljött hozzá ugyanaz a stáb egy másik riporterrel, aki tisztességesen meg tudta kérdezni, hogy nagyapám szerint mi a hosszú élet titka. Nagyapám azt válaszolta, hogy csak egyszer és egyféleképpen élt, ezért nincs összehasonlítási alapja, nem ismerheti a titkot, és azt javasolta, hogy – hacsak nincs valami különös, nagyapám szeme elől rejtett okuk rá – más idős embert se fárasszanak ilyen, minden érintett és minden gondolkodó ember számára kínosan alacsony színvonalú kérdéssel.

Vezetőként nekem mindig az ember volt az első. Az embereim. Úgy tekintettem rájuk, mint a harcostársaimra, mint a gyerekeimre. Tiszteltem őket. Tűzbe mentem értük. Mindent megadtam nekik, ami ahhoz kellett, hogy csodát tegyenek.

Eggyé váltam velük, ismertem őket, mint a tenyeremet, a legapróbb rezdülésükből tudtam, hogy ha gondban voltak. Különösen meleg szívvel emlékszem vissza arra az esetre, amikor az egyik beosztottam kisebb magánéleti válságot élt át, ami úgy megviselte, hogy az kikezdte az önbizalmát, a saját magába vetett hitét.

Még éjjel rossz érzéseim támadtak, tudtam, hogy valamelyik emberem bajban van, és reggel az első tekintetekből rögtön ki is olvastam, hogy ki az, akinek szüksége van rám. Behívtam a szobámba, és átbeszéltük a dolgot. Sorra vettük, hogy mit tett eddig (és milyen helyesen tette), és közösen kigondoltuk, hogy mit tehetne még.

Az egyik ezek közül az volt, hogy figyelmének egy részét még inkább a munkája, és a csapata felé, azaz felénk fordítja, és eléri, megéli azt a sikert, amire természeténél, tehetségénél fogva hivatott, amiből erőt és önbizalmat meríthet ahhoz, hogy magánéleti hullámvölgyének fölébe kerekedhessen.

A beszélgetés annyira megerősített, annyira feltöltött mindkettőnket, hogy a végén egyszerre pattantunk fel az asztaltól, és én szinte önkívületben kiáltottam fel, hogy szállj fel és repülj, te, te csodálatos ember! És az emberem nem habozott, hanem kitárta a két karját, megfeszítette a hátát, és elemelkedett a földtől, hogy repüljön egy kört a nyílt teres irodában.

A többiek üdvrivalgással fogadták a teljesítményét, és a hevület olyannyira átragadt rájuk, hogy valósággal megtáltosodtak, és közösen aztán olyan évet zártunk, amit csak három év múlva sikerült túlszárnyalnunk.

A fentiek alapján kérem, hogy a csoportvezetői pozícióra benyújtott pályázatomat elfogadni szíveskedjenek.

Johann Gregor Mendel szemei szárazon meredtek a megtört gerincű könyv viseltes lapjaira. Tudott már mindent, ami benne volt, de olthatatlan vágya, hogy valami nagyot hozzon létre életében, nem hagyta pihenni. A másnapi genetika vizsgára készült, és ő akart lenni a legjobb, ő akart az lenni, aki végül – a várhatóan óriási változásokat hozó – új tudományág koronázatlan királya lesz.

Csakhogy a dolgok rosszul álltak. A sokhónapnyi megfeszített munka, az elhalasztott alvások, az egysíkú táplálkozás visszaütni látszott éppen most, amikor mindennek együtt kellett volna lennie. Mendel felemelte tekintetét a könyvből, és megpróbálta felidézni, mit olvasott az imént.

Egyáltalán semmi nem jutott az eszébe. Újra belenézett hát a könyvbe, és olvasni kezdte, de ahogy a sor végére ért, az eleje máris homályba veszett. Nyelt egyet, és mint aki erőszakkal akarja kiolvasni a betűket a könyvből, szinte félelmet keltőn, kihívón nézett rá. De így sem akart sikerülni. Az írás homályosodni, zizegni kezdett, teljesen olvashatatlanná vált. Egyre reménytelenebbnek tűnt folytatni a tanultak ismétlését, egyre erősebb volt Mendel érzése, hogy tulajdonképpen nem tud semmit, és kárba vész a sok fáradság, és biztos kudarc vár rá másnap.

Becsukta a könyvet, és nyugalmat erőltetett magára. Elszámolt vagy négyszázig, egyre lassabban, egyre ritkábban véve a levegőt. Aztán újra kinyitotta a könyvet az első fejezetnél. Látta, hogy a betűk ott állnak a helyükön, de makacsul ellenállnak a tekintetének, értelme nem férkőzhet hozzájuk.

Ekkor egy hajszálat vett észre az egyik citátum előtt. Egyszerűen lesöpörte tenyere élével, majd mint aki jól végezte a dolgát, vagy legalább olvasott egy sort is, továbblapozott. Ott is észrevett egy hajszálat. Pont olyat, mint az előző: ez is egy citátum előtt hajlott enyhén. Ahogy jobban megnézte, kiderült, hogy nem hajszál volt, hanem egyfajta formai elem, az idézetek állandó kísérője. Visszahajtotta a lapot az előző oldalra. Onnan azóta is hiányzott a hajszál.

Megint a következőhöz lapozott, és egy óvatos mozdulattal, kisujja élével megpróbálta lesimítani a lapról. Sikerült. Nem tudta, mire gondoljon, de nem is volt ereje gondolkozni. Egyszerűen kísérletező-kedvére hagyatkozott, és mutatóujját lassan tolni kezdte a lap aljától a teteje felé. A betűk feltorlódtak ujjbegye előtt, és némán engedve a nyomásnak a lap széle felé csúsztak, a végén pedig leestek a földre. Rendezetlen szélű, egyensúlyukból kibillent betűktől szegélyezett fehér folyosó maradt mögöttük.

Mendel maga elé nézett, majd a szétrombolt oldalra. Arra gondolt, hogy végképp nincs esélye összeszedni a gondolatait. Ettől vak, kétségbeesett düh öntötte el, és két tenyerével rátámaszkodott a könyvre, és olyan erővel, hogy a lapok épp ki nem szakadtak, letörölt mindent, amit ott talált. Aztán lapozott, és törölt, és lapozott és törölt, és amikor végzett, megfordította a könyvet, és elindult visszafelé, és kisepert mindent, amit csak látott, és amit nem, nem kímélte még a kiadás évét feltüntető lapot sem, nem hagyott végül semmit.

Verejtékezve könyökölt az asztalra, mikor végzett. A gyertya csonkig égett, fénye helyét a hajnali nap sugara vette át. Megvirradt. Mendelnek indulnia kellett. Gyorsan megmosta az arcát hidegvízzel, és nekivágott. Ahogy távolodott otthonról (talán a friss levegő és a mozgás pezsdítő hatása miatt) egyre erősödött az érzése, hogy mégiscsak tudja, amit megtanult. Általános és konkrét kérdéseket tett fel magának a genetika tárgykörében, és növekvő elégedettséggel nyugtázta, hogy mindre meg tud felelni. Az éjszakai-hajnali incidens szinte kikopott az emlékezetéből, mint egy rossz álom: már nem is gondolt rá.

Így érkezett a campusra, hogy számot adjon tudásáról. Egyenesen a professzorhoz ment, aki azonban nem számított rá. – A genetika vizsgára jöttem. Hetedike van, és kilenc óra. – mondta Mendel határozottan, de a professzor kitartott amellett, hogy aznap semmiféle vizsga nincs (csak másnap növénytan), és megtoldotta azzal, hogy a Mendel által említett tudományról még soha nem hallott, nem is ismer olyat, aki hallott volna, és ahogy elnézi leglelkesebb tanítványát, egy kiadós alvás a hasznára válna.

Jeremiah Knowthing gyerekkorától fogva keményen dolgozott a családi üzletben. Hajnaltól késő estig szállította az alapanyagokat, gyúrta a tésztát, hevítette az olajat, sütötte a gombócokat. Apjáról vett példát, és legfőbb feladatának a Földön azt tartotta, hogy mindig és minden helyzetben a maximumot teljesítse, soha egy perc nyugta ne legyen, amíg tökélyre nem vitte, amit csinált.

Az emberek szerették a Knowthing gombócokat, az üzlet jól ment, és mivel Knowthingék szigorúan puritán alapelvektől őrizve élték életüket, és nem költöttek feleslegesnek ítélt cicomázkodásra, földi hívságokra és sekély örömökre, rengeteg pénzük gyűlt össze.

Jeremiah apja halála után – ha ez egyáltalán lehetséges – még inkább a sors által elrendelt értékrendje megszállottjává vált. Áttekintette életét, és megszabadult minden felesleges, lustaságra és kevélységre csábító tárgyától, mint amilyen az ágya, vagy a helyváltoztatásnál többre is alkalmas autója volt.

Ugyanilyen lendülettel vetette bele magát a munkába is, és megszállott odaadással irtott ki mindent az üzletmenetből, ami nem szolgálta közvetlenül a végeredményt, vagy túlzónak bizonyult. Leszorította az alapanyagok árait, elküldte munkásai felét, és maga is újra beállt a konyhára dolgozni.

Ekkor figyelmét közvetlenül a Knowthing cég termékeire fordította, és megkezdte puritán életszemléletének következetes érvényesítését a gombócokon is. Fontos hangsúlyoznunk, hogy az eredeti ízek és állag megőrzése mellett, de – jelentős faragásokat ért el a felhasznált alapanyagok és azok mennyisége tekintetében. Ha költségszerkezetét nyilvánosságra hozta volna, valószínűleg el sem hitték volna, hogy az abban szereplő számok valósak.

De Knowthingnak ez nem volt elég. Nem akarta elhinni, nem tudta elviselni a gondolatot, hogy az ember fiának megálljt lehet parancsolni az előtt, hogy a tökéletességet elérte volna. Szilárd hitéből erőt merítve az évek során túlórák ezreit fektette a receptek tökéletesítésébe, lassan szorítva le a költségeket, apró lépésekkel közelítve végcélja felé, míg egyszer, pár nappal karácsony előtt, annyi év megfeszített munkája után, már ősz halántékkel, végre megtalálta a körülményeknek azt a tökéletes együtt járását, ami felé mindig is űzte, hajtotta hivatástudata.

A harmadik tizedes jegyig kimódolt hőmérséklet és páratartalom mellett, hasonlóan egzakt hőmérsékletre hevítve a szintén halálpontosan kimért mennyiségű olajat, megtalálta azt a mozdulatot, azt a sebességet, amivel egy, a konyha levegőjéből ugyancsak precízen kihasított darab semmit tudott óvatosan úgy az olajba csúsztatni, hogy annak külső felületén először vékony hártya, majd vaskos, végül pedig a gombóc középpontjában minden irányból összetalálkozó kéreg képződjön.

A gombócot elsősorban a gyerekek üdvözölték nagy lelkesedéssel, és csakhamar az egész ország, majd a teljes kontinens kedvencévé vált, és a mai napig is az. Vegyen még egy gombócot, vegyen amennyit csak megkíván, váljon részesévé Jeremiah Knowthing megvalósult álmának és ünnepelje velünk, hogy nincs a világon elérhetetlen cél! Köszönjük, hogy nálunk ebédelt, és biztosak vagyunk benne, hogy ez – több tíz millió ügyfelünkhöz hasonlóan – jó szokásává válik!

A gyerekkorom jutott eszembe, ahogy átvágtam a parkon. Az egész sokkal kisebb volt, mint ahogy emlékeztem rá, a hatalmas fák lombja alatt szinte át lehetett látni az egyik végétől a másikig.

Egyszer csak megláttam a pökhendi tornatanárt, akit egy régi eset miatt nem szívelek. Peckesen ült a robogóján, amivel munkába járt ahelyett, hogy futva vagy kerékpáron, sportemberhez méltóan tette volna meg a távolságot.

Ugyanaz a gőg volt az egyenes hátában, mint annak idején, az esetünkkor. Ahogy bekanyarodott előttem, rám nézett. Felismert, és én is felismertem őt. Nem láttam vagy húsz éve, de most újra elöntött ugyanaz a harag, amit korábban éreztem iránta. Állta a tekintetemet.

Épp tornaórát tartott, amikor én a kutyámat sétáltattam, aki megannyi, éveken át tartó erőfeszítéseim ellenére megint egy macska után iramodott a remízbe, ahol a munkások már megígérték, hogy ha még egyszer meglátják, ásót mártanak a hátába.

Még épp időben értem oda, és elrángattam a fa alól, ahova a macska felmenekült. A munkások egy kisebb csapata már előjött a műhelyből. Elrángattam a nyakörvénél fogva, és részben mert féltettem, hogy végzetes bajba sodorja magát, részben a robbanni akaró feszültségtől hajtva belerúgtam és megütöttem. Erre ő el akart menni, mire én visszaparancsoltam, pórázra vettem, és hazarángattam.

Eközben, a rúgás és az ütés után jött oda a tornatanár, és azt kérdezte, hogy – Öcsi, téged is megrugdos apád, ha hülyeséget csinálsz? Nem emlékszem, már, milyen gorombaságot vágtam a fejéhez. Nem akartam vitatkozni vele arról, hogy mennyit próbálkoztam már, hogy hagyjon fel a macskák üldözésével, hogy ne rohanjon át az úton, a síneken, akárhol, hogy ez kutya és nem gyerek, hogy épp elég friss az élmény ahhoz, hogy tudja, miért kap verést. A tornatanár tanítványai az esetet nem látták, épp csak most érkeztek, de rögtön a tanáruk pártjára álltak, és a véleményét szajkózták.

Szóval ahogy elkanyarodott mellettem a tornatanár a robogóján egyenes háttal ülve, újra előjött a dühöm. Ez a düh minden felháborodásomban benne van azóta, ha beleszólnak a dolgaimba anélkül, hogy tisztában lennének a részletekkel, az okokkal. A dühöm újra felidézte a régi történetet, és végignéztem kockáról kockára, mint egy filmet. Kívülről.

A film ott kezdődött, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy a kutyám körmei csikorgásával nekiindul, és a tőle megszokott döbbenetes gyorsulással vesz üldözőbe egy macskát. A macska nem tud bemenekülni a remízbe, csak a külső kapunál: addig hibátlan és sűrű a kerítés. Én a kutyámra ordítok, de tudom, hogy késő, már nem fog megállni. Rohanni kezdek utána. Minden erőmet beleadva is szánalmas karikatúrája vagyok csak annak a villám gyorsaságnak, annak a ruganyos erőnek, annak a vad szépségnek, ami a kutyámban volt.

Csak a fa alatt értem utol. A munkások már jöttek elő a hangzavarra. Alig láttam a dühtől. Csavarintottam egyet a nyakörvén, hogy ki ne bújhasson, és kirángattam a remízből, hogy az első lábai nem érték a földet, levegő után kapkodott. Így értünk vissza a parkba. Én közben elképzeltem, ahogy agyonverik, vagy ahogy elgázolják a síneken, hogy hiába minden, nem változik semmi, nem lehet hatni rá, nem lehet magától megmenteni.

A dühöm az évek meddő próbálkozásaitól, az ezerszer átélt féltéstől csak fokozódott. Nem vett le a lábamról az ijedt, értetlen szemeivel. Belerúgtam a szép, közös labdázásainkon edzett combjába. Erre meg akarta adni magát, és már hemperedett az oldalára. Ezt egy ütéssel előztem meg. Erre futólépésben kezdett oldalogni, riadt, szomorú, csalódott, lesütött szemekkel hunyorított vissza rám. Ráordítottam, hogy álljon meg, és pórázra vettem.

És itt, a kutyám szemeivel a vászon közepén, annál a tekintetnél, ahogy az előző gazdájára is nézhetett talán, pár héttel az előtt, mielőtt csont soványan megtalálták a HÉV sínek között, megállt a film. Földbe gyökerezett lábbal álltam ott, ahol több mint húsz éve, és vérágas szemeimet a távolodó tornatanárra emeltem, akinek nem kellett ismernie a részleteket és az okokat ahhoz, hogy megfellebbezhetetlenül igaza legyen.

Ahogy a bohócok levonultak, csend támadt, majd először a porond, utána a nézőtér sötétedett el teljesen. Hosszúnak tűnő ideig csend és sötétség volt. A nézők feszülten várták, hogy mi következik, és amikor már épp elindult volna közöttük a sugdolózás, történt is valami.

Halk, fémes nyöszörgést lehetett hallani, majd vasak hangját, ahogy a helyükre zökkennek. A hangjelenség hatására a közönség újra elnémult, és amikor újra suttogni kezdtek volna, megint történt valami.

A porond közepén egy gazdag sörényű, fényes szőrű, nemes hím oroszlán bontakozott ki lassan, ahogy felülről lusta, mézes fény permetezte be. A lenyűgözöttek morajlása hullámzott végig a nézőtéren.

Az oroszlán mellett egy fémszerkezet állt, rajta hajtókarral, mintha a vadállat erejéhez igazított zenélő henger működtetéséhez lenne való. Az oroszlán puhán rátette a mancsát, megköszörülte a torkát, és – az egybegyűltek egyöntetű és határtalan döbbenetére – megszólalt.

– Hölgyeim és Uraim! – kezdte választékos modorral, de hangképző szervei korlátai közé szorítva hörgésbe és fojtott bőgésbe fúlón, egyszerre fenségesen és undort keltőn. Jó érzékkel várt egy kicsit, amíg mindenki túlesik első döbbenetén, majd határozottan folytatta.   – Hölgyeim és Uraim! Önök talán el sem tudják képzelni, hogy mekkora megtiszteltetés számomra, hogy ma először önállóan léphetek fel. Hosszú út vezetett idáig. Nagyon hosszú. És nagyon fáradságos. Élénk színekkel tudnám lefesteni önök előtt, mennyi kényszerítés, mennyi erőfeszítés, mennyi lemondás árán jutottam el idáig.

Az oroszlán szavait néma csöndben itták a nézők, úgy hallgatták, mint az álmosságtól elkábult gyerekek az édesanyjukat, ha az esti mese szárnyain az álom mélyébe zuhanni van itt az idő. Az oroszlán a magánhangzókat zengőn és hörögve, a mássalhangzókat üggyel-bajjal, néhol alig érhetően ejtette ki. Ahogy a sorsáról kezdett beszélni, a legérzéketlenebb nézők kivételével mindenki úgy érezte, van valami kellemetlen, sőt, szívszorító mélység abban, amit az oroszlán mondani készül.

A nemes vad újabb hatásszünetet tartott, majd szabad mancsával széleset legyintett, és így folytatta. – De legyen elég ennyi rólam. Ez az este nem rólam, hanem önökről szól. Biztosíthatom önöket, hogy olyan mutatványban lesz részük, amelyet egész hátralevő életükben megőriz az emlékezetük, de még unokáik is továbbadják majd az ő unokáiknak.

– A mutatványomhoz szükség lesz se több, se kevesebb, mint egy emberre. Kérem, ne fáradjanak jelentkezéssel. Én fogok választani. – mondta, majd vaskos ujjai közé szorította a fémkart, és a más mozgásra teremtett tagok szögletességével, döccenő köríven hajtani kezdte. A mélyen pengő, egyszerűségében is drámai zene lassú ütemére a porond teljes külső és a nézőtér teljes belső körívén fáradtan, nyöszörögve emelkedni kezdett a vasrács.