Ervin egykedvűen bámult maga elé, ahogy – elővigyázatosságból – a megengedettnél hajszállal lassabban hajtott hazafelé a kihalt késő szürkületi országúton. Az ilyenfajta elővigyázatosság nagyon is jellemző volt rá. Szeretett mindent előre kiszámítani: Bármelyik bozót mögött rendőr lapulhat. Telepíthettek állandó kamerát. Hirtelen egy megriadt állat ugorhat ki a sötétből. Vagy egy gyalogos botorkálhat elé – gondolta éppen, amikor egy magányos alakot látott meg a bekötőúton a főút felé baktatni.

Aki sokat közlekedik, mind ki tudja számítani a többiek mozgását. Hogy útjuk keresztezi-e egymásét, vagy épp elmennek egymás mellett. Ervin mindenesetre rendelkezett ezzel a képességgel. Tekintetét a gyalogosra szegezte. Az csak lépegetett, nem törődött semmivel. Arcát a kezében tartott okostelefonja kékes fénye világította meg, fejét lehajtotta, és kisebb botlásokkal, de egyenletes tempóban haladt a tőle nem messze lévő aszfaltcsík felé.

Ahogy Ervin figyelte, élettapasztalata alapján és tiszta logikájával valóságos jellemrajzot készített az ismeretlenről. Tipikusan az az ember, aki nem tervez előre. Nem biztonsági játékos. Ez látszik abból, ahogy az autó fénye és suhanásának zaja ellenére nem zavartatja magát, nem módosít a sebességén, hanem csak megy előre, mint akinek nincs dolga a kialakuló helyzettel.

Normál körülmények között az ilyen emberekkel aztán baj kellene, hogy történjen. Hiszen csak élik világukat, nem törődnek semmivel, ha pedig nehézség merül fel, ők vannak a legjobban meglepődve. Hogy az ehhez a gyalogoshoz hasonló emberek mégsem kerülnek bajba, sőt, hogy a normálisnál gyakrabban sikeres emberek, azt – mondjuk ki – a legtöbbször éppen az olyanoknak köszönhetik, mint például én – monda ki magában Ervin.

Az Ervinek lépnek a fékre, ők állnak félre, ők nem élnek vissza a tudásukkal, még segíteni is ők segítenek a felkészületleneknek, és – mivel ők gondoltak rá – náluk van toll, amivel aztán az olyanok, mint ez a gyalogos is, kitöltik a lottószelvényüket, és nyernek! Ha az egészet végiggondoljuk, az jön ki, hogy ezeknek a sikeréért még végső soron Ervin dolgozik meg.

Ezek az emberek mennek el úgy egy állásinterjúra, hogy nem tudnak semmit a cégről, hiszen utána se néztek, nem teljesítenek egy sereg másik kritériumot sem, de aztán hopp, kiderül, hogy tudnak viszont franciául, és már fel is vették őket. A meghirdetett feltételeknek pedig mindenben megfelelő Ervin pedig mehet haza – egy kudarccal, egy elszenvedett igazságtalansággal gazdagabban. A másik meg rájön egy hónap múlva, hogy neki nem is tetszik ez az állás, és – egészen hasonló körülmények között – elpályázik máshova.

Idáig, eddig a nemrég a valóságban is megtörtént eseményig jutott Ervin a gondolkodásban, amikor mosolya, amit az alaposan levezetett gondolatmenet fölött érzett elégedettsége rajzolt az arcára, végül is eltorzult – éppen ugyanennek a gondolatmenetnek az eredménye miatt. Összeszorított fogai előtt vékonyra zárta ajkait, és megszorította a kormányt.

A gyalogos felnézett egy pillanatra, de mint akit nem érdekel, hogy egy autó jön, vagy még valószínűbben, mint aki hozzá van szokva, hogy majd úgyis megoldódik a dolog úgy, ahogy mindig szokott, nem csinált semmit, csak lépdelt tovább az országút felé. Ervin gyorsan felmérte, hogy ha ő sem csinál semmit, akkor a jobbról érkező gyalogos már pont nem fog átérni előtte, ő pedig a kocsi bal elejével el fogja ütni. Ekkor a gyalogos újra felnézett, amennyire Ervin meg tudta állapítani, pont az ő szemébe. De ekkor sem lassított, nem kanyarodott semerre, csak jött tovább.

Ervin erre már dühös lett. Mi ez?! Kihívás párbajra? A másik, azaz ebben az esetben Ervin lenézése, semmibe vevése? Ervin úgy megszorította a kormányt, hogy ujjai elfehéredtek, és éppen csak akkora gázt adott, mintha sietni is szeretne egy kicsit, de egy, a kocsiban alvó, másikat sem akarna hirtelenkedésével felébreszteni.

A gyalogos kilépett az útra, Ervinnek pedig már csak annyi ideje maradt, hogy mégis elvegye a lábát a gázról. Éppen középen, a motorháztető közepén végigfutó vonal meghosszabbításában dermedt meg az áldozat, döbbent arckifejezése volt az utolsó, amit Ervin látott a vártnál sokkal-sokkal hangosabb, éles csattanás előtt.

A gyalogos teste furcsán megmerevedett, és úgy szállt előre, mint egy elhajított zászlórúd. Ervin szíve olyat dobbant, hogy szinte érezte, ahogy a helyéről is kizökken, száraz szájában adrenalin íze futott össze, ujjai egy pillanat alatt kihűltek, keze nyirkosan csúszott le a kormányról.

Még meg kellett fogalmaznia magában, még ki kellett mondania, hogy „úristen, elütöttem egy embert!”, mire visszatért a lélekjelenléte, és a fékbe taposott. Még épp meg tudott állni az útra hemperedett test előtt, de látni csak a lábait látta, a törzse a kocsi elejének a takarásában volt.

Ervin kis híján pánikba esett. Dermedten várt. Valami kedvező fordulatra, valami csodára. Hogy kiderül, csak álmodta az egészet, vagy hogy a gyalogos felkel, és úgy elsétál, mintha mi sem történt volna. De az persze nem mozdult.

Ervin agya lázasan dolgozni kezdett. Nem az én hibám! Hát egyszerűen kijött elém. Nem is hajtottam gyorsan. Ezt meg is fogják állapítani. Ha pedig a fékre lépek, akkor is elütöm, csak akkor nem pont középen. Az pedig teljesen mindegy. Tudtam, hogy ez lesz! Mindig ez van! Nekem kell megoldani, az persze csak az én dolgom. És amikor egyszer én nem teszek meg mindent – és itt elmélázott egy kicsit – akkor… Nem mintha meg lehetne állapítani, hogy nem tettem meg mindent. Féknyom a blokkolásgátló miatt amúgy sincs. Itt vagyok én, aki mindig vigyázok. Nincs büntetőpontom sem, a munkahelyemen meg vannak elégedve velem. És itt van ez, aki szarik mindenre! Egyáltalán, miért nincs olyan törvény, hogy gyalogosan nem lehet a telefont nyomkodni?! Például most ki mondaná, hogy a gyalogolni nem „veszélyes üzem”?

Végül is ezen az egészen nincs mit csodálkozni. Ha van az egészben valami csodálkoznivaló – vélte Ervin egyre határozottabban –, az éppen az, hogy ez az egész csak most történt meg, és nem jóval korábban. Eddig verejtékkel zakatoló agya itt végre megpihent: végre egy elfogadható, sőt, már-már megnyugtató következtetésre jutott. Egy a lényeg: ez az egész nem az ő hibája, hanem a másiké.

Nagyjából két perc telt el a gázolás óta. Ervin, most, hogy végig tudta gondolni az egészet, és olyan következtetésre tudott jutni, amit véleménye szerint senki nem tudna megcáfolni – különösen, ha az illető itt sem volt –, végre rátérhetett annak a végiggondolására, hogy van-e további teendője, és ha igen, mi az.

Csak ekkor nézett újra a gyalogosra, illetve ami látszott belőle. Ugyanúgy feküdt ott, mint a sajnálatos esemény óta mindig is. Ervin szeme tágra nyílt egy hirtelen jött felismeréstől, és hogy ezt nyomatékosítsa, még mutatóujját is felemelte, mintha egy egyetemi előadás fontos részletét szeretné különösen hangsúlyozni, és telefonja után nyúlt. Ahogy a mentőkhöz görgetett, egy alig látható, elégedett mosoly suhant át szája szegletén, hiszen az élet ékes bizonyságot adott, hogy mennyire igaza volt, amikor évekkel ezelőtt – barátai maró gúnya ellenére – elmentette ezt a számot. Hát akkor tessék. Megint ki gondolkodott előre? Ki mondta meg, hogy az ilyesmi bármikor megtörténhet? Itt újra elmélázott kicsit, aztán észbe kapott, és eredeti tervéhez visszatérve megnyomta a hívás gombot.

Amíg a vonal párat búgott, gondolatai ismét előre szaladtak. Elképzelte, hogy milyen lesz, ha a gyalogos túléli a balesetet. Elhatározta, és még legyintett is hozzá egyet a szabadon lévő kezével, hogy megint ő lesz a nagyvonalú, és nem fog köszönetet várni a jelenleg az aszfalton fekvő embertől.

Gordon családja védelmében és gyarapításában eltelt hosszú uralkodás után az örök vadászmezőkre távozott. De lelke nem nyugodhatott békében. Az „örök vadászmezők” nem az antilopok mennyországa.

Celldömölki itt és most beláthatatlan okokból, de sünt székelt. A kórházban az altatásból ébredezve épp azzal a gondolattal próbálta magától távol tartani a rátörni készülő pánikot, hogy olyanon van túl, aminél rosszabbra már aligha kell számítania az életben. Ekkor azonban meglátta az ágya mellett a két karba font kezű, vádló tekintetű állatvédelmist.

Nagyapám a velejéig és minden porcikájában szabad ember volt. Ez minden vendégre mély benyomást tett: Amikor visszatért a társalgóba, nemtörődöm eleganciával a tartásában, és derűs békével a hangjában így szólt. – Bőséges, gazdag székletem volt.

Baba néni utolsó erejével odébb tolta a megevett krémes után üreslő tányért. Pontosan tudta, hogy most következik a roham. A keserves ismerősre nem is kellett sokat várni. Szorítást érzett a gyomra táján, ami csakhamar éles fájdalommá fejlődött, és kegyetlen hirtelenséggel kezdett sugározni a szíve és jobb lapockája felé.

Baba néni – ahogy idős keze erejéből tellett – megmarkolta az asztal lapját, és szorította. Igyekezett mélyeket lélegezni, és arra gondolni, hogy minden kilégzésnél eggyel távolabb űzi a fájdalmat. Ahogy a hányinger is hatalmába kerítette, felemelte elfehéredett, ráncos arcát, és büszkén nézett a falon lógó képről szigorúan rátekintő katonatiszt szemébe.

Az émelygés és a fájdalom csak hosszú, hínárosan fojtó percek után kezdett alábbhagyni. Amikor a kín elviselhetőbbé szelídült, Baba néni diadalmasan, méltóságteljes lassúsággal emelte el tekintetét a katonatisztről, és a békebeli stílusban gyártott fekete telefonkészülékért nyúlt.

Ahogy hívása célba talált a másik oldalon, minden bevezetés nélkül, de kedvesen szólt bele a kagylóba. – Tiborkám, legyen olyan drága, és ha holnap jön megszerelni a távirányítót, hozzon fel megint két krémest is.

Tudtam, hogy minden rosszban van valami jó, de csak az eszemmel. Átérezni nem tudtam. Hajlott térdekkel görnyedtem a sor fölött, púpos hátamat és nyakamat a nap égette. Fájt a derekam; bal kezemmel a vödörre támaszkodtam, jobbal pedig szedtem a fűszerpaprikát.

Kék gumikesztyű volt rajtunk. Behintőporoztuk a kezünket, úgy húztuk fel, de már percek múlva éreztem, ahogy a hintőpor minden izzadságot felvett, amit tudott, és a kezem máris megint a saját levében ázik.

Órák teltek el így, a vödör alig akart telni, ha mégis, jött valaki és egy nagyobb hordóba ürítette, amit addig összeszedtünk. Először délben tartottunk szünetet. Megváltás volt a bódé árnyékába húzódni, és levenni a paprika pirosától belilult gumikesztyűt. De ahogy a kezeimet megláttam, megrökönyödtem.

Olyan fehérek voltak, mint egy albínóé, és úgy szét voltak ázva, hogy az már nem csak az ujjbegyeimen látszott, hanem a tenyeremen és a kézfejemen is. Nem szóltam semmit a többieknek, mert ebben a pillanatban rájöttem, hogy mi ebben a jó.

A rákövetkező hétvégén volt a TSZ jelmezbálja. Kerítettem egy kis nádat, homokot, és kék selyempapírból vagy két-három négyzetméterre valót. A papírokat elnagyolva meggyűrögettem.

A jelmezbálon szólnom kellett, hogy nekem szükségem lesz pár percre, és egy kis segítségre a saját jelmezem bemutatásához. A színpad egyik sarkába kiszórtam a homokot, balkonládába állítottam a nádakat, és a kék selyempapírt mindezek elé terítettem, majd az egész elé egy paravánt állítottam. Én magam felvettem egy fürdőnadrágot, aztán vastagon behintőporoztam magam mindenhol, betekertem magam fóliával, és bementem két órára a jó harminc fokos gépházba.

Persze már az elejétől fogva érdekelt mindenkit, hogy mi lehet a paraván mögött, ráadásul – praktikus okokból – az én jelmezem maradt utoljára. Amikor megkaptam a jelet, levettem magamról a fóliát, és a paraván mögött olyan helyzetben feküdtem a kék selyempapír és a homok határára, mint akit éppen most húztak partra.

Ernyedten lógó végtagjaim, és felpuhult, szinte oszló bőröm nem mindenkinek tetszett, de abban nem volt vita, hogy a jelmezbál győztese nem lehet más, csak én.

Felállok az asztaltól, odamegyek a polcomhoz, és sorban veszem le a könyveket. Olvastam már mindet. Csak meg akarom szagolni őket.

Érzem rajtuk, hogy frissek vagy ódonak, hogy napsütés vagy padlásszoba dohos levegője érlelte őket, hogy galádságról vagy nagyszerűségről szólnak, hogy történelmi vagy családi regények, hogy hangsúlyukat kövér füvű tájak leírásai vagy jellemábrázolások adják, hogy tragikusak vagy szerencsés végkimenetelűek, hogy nyáron vagy télen olvasták, hogy habzsolták vagy unták őket. Akárhogy is, annyi kiáltó vagy éppen halvány különbözőség ellenére is, mindnek mély, tartalmas, beszédes illata van.

Visszaülök az asztalhoz, az üzleti tudományok tankönyvem fölé. Vakító fehér, fényes lapjairól lándzsaerdőként meredezik az orrom felé az egymással harcban álló kemikáliák szúrós szaga. A művi összetevők fel nem oldott, mindent eláruló keverékét tolakodó grapefruit aroma hivatott palástolni. Világ életemben távol tartottam magam a grapefruittól.

Nem sokat törődtem a vetési varjakkal, amíg meg nem tudtam, hogy akár százharminc-százötven évig is élnek. E tudás birtokában vizsgálva őket azonban megláttam bennük a történelmi idők átlátása bölcsességének roppant terhét szerénységgel viselő gondolkodókat.

Szinte beleborzongtam, amint elképzeltem, hogy saját dolgukkal törődve csak annyi figyelmet szentelnek a körülöttük forrongó emberi történelemnek, amennyit az megérdemel: nem sokat. E dörzsölt állatok rég leszűrték belőlünk, ami rájuk tartozik. Amikor görbe botot emelek rájuk százméteres távolságból, faragott markolatú pisztoly távoli, de éles emléke reppenti fel őket a magasba.

Ők láttak már mindent. Minden állat és ember minden alantas ösztönének, tettének szemtanúi voltak már. Minden tapasztalatukat megérlelték, kikristályosították magukban, és fegyelmezett rendben a helyére tették a világról alkotott nagy, színes kartoték-rendszerükben.

Ma azonban a tudomásomra hozták, hogy a vetési varjú mindössze tizennyolc-húsz kurta évet él. Kérdem én: Honnan szerzik akkor a vetési varjak a korok felett álló, távolságtartó, szerény bölcsességüket? Honnan tudnak mindent? Hogyan, mire használják természetfeletti képességeiket, amelyek javarészéről – biztos vagyok benne – még nem is tudunk?

Hiszen utánozni tudják az emberi beszédet is! Mert képesek rá, mert az nekik nem megerőltetés, de mégsem teszik. Nekik az alantas, semmirevaló parádé lenne csupán. Mi nem tudhatjuk, mi hajtja őket, mi forog lázas elméjükben. Ha csak számukra tolakodónak tetsző érdeklődéssel szemünkben állunk meg a szántóföld szélén, már mennek is onnan, ők tudják, miért így a legbölcsebb.