Ha megtudom, kinél van a Hogyan legyünk úrrá a dühünkön könyvem, letolom a torkán laponként, és a gyomrában patkány nagyságú húsevő baktériumot hajtogatok belőle!

– Az lehet, hogy amikor felhős az ég, akkor sokkal nehezebben találja meg a GPS a műholdakat?

– Igen.

– Már meg se merem kérdezni ebbe’ a nagy toleráns világba’, hogy vajon hány mérnököt lőttek ezért tarkón. De fogadnék, hogy egyet se!

Többen, egymástól függetlenül is mondták már rám, hogy olyan becsületes arcom van. Egyszerűen lerí róla a tisztesség, a korrektség. Én ezért nem tettem semmit, egyszerűen így nézek ki, de kétségtelen, hogy nagyon jól esik, ha ezt emlegetik, és az önbecsülésem java részét ebből az elismerésből merítem.

A minap is fel kellett vennem ötezer forintot. A pénzügyes hölgynek csak húszezrese volt, nálam pedig nem volt pénz, hogy vissza tudtam volna adni belőle. Ránézett az arcomra, a kezembe nyomta a húszezrest, és megkért, hogy menjek el felváltani. Visszakérdeztem, hogy jól értem-e, hogy így, ismeretlenül is rám bízza a húszezrest. Nem is értette, hogy miért kérdezek vissza, annyira természetes volt számára, hogy megbízhat bennem. Én felajánlottam, hogy nála hagyom a személyimet, amíg el nem intézem a dolgot, de szinte zavarba jött, és azt mondta, hogy erre semmi szükség.

Melegséggel telt meg a szívem, annyira jól esett a gesztus. Egész úton hazafelé büszkeséget és szeretetet éreztem. Még most, napokkal később is jó érzések töltenek el, ha a kezembe veszem azt a húszezrest.

Csak egyszer tudsz meghalni. El ne rontsd.

A bácsi elkészült a gyászjelentéssel. Olyan lett, mintha csak nyomtatták volna. Borotvaéles fekete keret, benne egyetlen bővített mondat:

Sajnálattal értesítjük a ház lakóit, hogy Ágotai Pál életének 83. évében, fegyelmezetten tűrt, hosszan tartó, súlyos betegség után, 2010. december 3-án elhunyt.

Elolvasta még egyszer, sóhajtott egyet, és reszketeg mozdulatokkal az ajtó felé indult. Az előszobában a kis komódból magához vett négy rajzszöget, és a lifttel lement a földszintre.

Odabotorkált a faliújsághoz, felmérte rá a lapot, és mikor látta, hogy az tökéletesen egyenesen áll, felül beleszúrta az egyik, majd a másik rajzszöget, aztán lesimította a lapot, és alulra is beszúrt két rajzszöget.

Ugyan fáradtnak érezte magát, és kissé sípolva vett levegőt, de csak azért is a kapuhoz ment, hogy megnézze, jól látszik-e a gyászjelentés. Jól látszott, bár ő ilyen messziről nem tudta elolvasni, de annyi biztosan látszott, hogy egy gyászjelentés van a faliújságra tűzve.

Visszatámolygott a lifthez. Meggyőződött róla, hogy onnan is jól látható a fekete keretes papír. Végre visszaindulhatott. Felfelé menet a felvonó szűk kabinja fémesen erősítette fel nehéz légzésének kásás, habos hangját.

Mire visszaért a lakásba, végtelenül kimerültnek érezte magát. Örült, hogy kitűzte a cédulát. Mára csak ennyit tervezett, és azt el is végezte. Bement a szobájába, hanyatt felfeküdt az ágyára, és meghalt.

Volt egy almafánk a kert közepén. Útban volt, ízetlen, kásás húsú volt a termése. A feleségem szerint megtörte a teret. A kutya megugatta, és valami dühvel a pofáján vizelte oldalba. Mindig rossz érzésekkel néztünk a fára, mindig az jutott eszünkbe, hogy nincs ez így rendben, de végül mindig lusta voltam elszánni magam, hogy kivágjam. Különösen az utolsó lépésre gondoltam verejtékezve: a tönk és a gyökerek kiásására.

Évek mentek el így. Aztán az egyik tavasszal nem nőttek ki az almafa levelei. Egyetlen egy sem. Csupaszon állt egész évben. Érdekes módon így nem is volt annyira zavaró. Legalább nem hullott róla az a rengeteg semmirevaló alma, amit mindig csak ellapátoltunk alóla, és a komposztdombra hánytuk a kert sarkába. A feleségem szerint így, hogy nem volt lombja, a teret sem uralta olyan destruktívan. Megint csak megmenekült.

Sokáig oda se figyeltünk rá, mert igazából egyikünket sem zavart, bár a kutya egyre többet ugatta. Szinte meg is feledkeztünk a létezéséről. Aztán a feleségemnek tűnt fel, hogy most már egyáltalán nem zavaró az elhelyezkedése, nem kell kerülgetni, nincs útban. Döbbenten konstatáltuk, hogy nincs a helyén, hanem vagy egy méterrel arrébb húzódott.

Ugyanezen a tavaszon hozott egy zöld levelet is, aztán egy virágot, de alma nem termett rajta. Ősszel aztán lehullott az az egy levele is, és megint azt vettük észre, hogy odébb költözött. Most már tisztán látszott, hogy a kert sarka, a komposztdomb felé tart lassú, kimért tempójában.

A fagyos földben alig tudott haladni, de megfeszítette minden erejét, és a következő tavasszal már a komposztdomb közepén állt. Május elején úgy zöldbe borult, mint régen sem. Kicsit később gazdagon virágzott, aztán ősszel nem hittünk a szemünknek.

Termést hozott. De nem kásás starkingot, mint korábban szokott, hanem valami cirmos, édes-savas, ömlő levű, kőműves ököl nagyságú almákat. Alig termett valamit, de az finomabb volt, mint amit valaha ettünk.

Idén megmetszettem egy kicsit, és átforgattam a komposztot alatta, a feleségem kis sziklakertet álmodott mellé a kerítés tövébe, hogy visszatükrözze rá a nap fényét, és hogy ne hagyja elszökni a nedvességet alóla a földből. De amúgy is öntözzük, illetve körbekerítettük, hogy a kutya ne öntözhesse. Azóta nem is ugat rá.

Egy, a Kutyák Érdekvédelmi Szövetsége felkérésére készült kutatás megállapítja, hogy nincs empirikus bizonyíték arra, hogy a macskák akárcsak a legcsekélyebb mértékben is kötődnének az emberhez. A kutatás vezetője elmondta: „A macskák minden kötődésnek látszó megnyilvánulása csupán az egyéni haszonszerzést, a lehetséges előnyök maximalizálását szolgálja, melyet egyes emberek adott esetben úgynevezett szeretet-megnyilvánulásként, illetve kötődésként értelmezhetnek”. A Macskák Érdekvédelmi Szövetsége részéről lapzártánkig nem kívántak reagálni a kutatás megállapításaira.