A bácsi elkészült a gyászjelentéssel. Olyan lett, mintha csak nyomtatták volna. Borotvaéles fekete keret, benne egyetlen bővített mondat:

Sajnálattal értesítjük a ház lakóit, hogy Ágotai Pál életének 83. évében, fegyelmezetten tűrt, hosszan tartó, súlyos betegség után, 2010. december 3-án elhunyt.

Elolvasta még egyszer, sóhajtott egyet, és reszketeg mozdulatokkal az ajtó felé indult. Az előszobában a kis komódból magához vett négy rajzszöget, és a lifttel lement a földszintre.

Odabotorkált a faliújsághoz, felmérte rá a lapot, és mikor látta, hogy az tökéletesen egyenesen áll, felül beleszúrta az egyik, majd a másik rajzszöget, aztán lesimította a lapot, és alulra is beszúrt két rajzszöget.

Ugyan fáradtnak érezte magát, és kissé sípolva vett levegőt, de csak azért is a kapuhoz ment, hogy megnézze, jól látszik-e a gyászjelentés. Jól látszott, bár ő ilyen messziről nem tudta elolvasni, de annyi biztosan látszott, hogy egy gyászjelentés van a faliújságra tűzve.

Visszatámolygott a lifthez. Meggyőződött róla, hogy onnan is jól látható a fekete keretes papír. Végre visszaindulhatott. Felfelé menet a felvonó szűk kabinja fémesen erősítette fel nehéz légzésének kásás, habos hangját.

Mire visszaért a lakásba, végtelenül kimerültnek érezte magát. Örült, hogy kitűzte a cédulát. Mára csak ennyit tervezett, és azt el is végezte. Bement a szobájába, hanyatt felfeküdt az ágyára, és meghalt.

Volt egy almafánk a kert közepén. Útban volt, ízetlen, kásás húsú volt a termése. A feleségem szerint megtörte a teret. A kutya megugatta, és valami dühvel a pofáján vizelte oldalba. Mindig rossz érzésekkel néztünk a fára, mindig az jutott eszünkbe, hogy nincs ez így rendben, de végül mindig lusta voltam elszánni magam, hogy kivágjam. Különösen az utolsó lépésre gondoltam verejtékezve: a tönk és a gyökerek kiásására.

Évek mentek el így. Aztán az egyik tavasszal nem nőttek ki az almafa levelei. Egyetlen egy sem. Csupaszon állt egész évben. Érdekes módon így nem is volt annyira zavaró. Legalább nem hullott róla az a rengeteg semmirevaló alma, amit mindig csak ellapátoltunk alóla, és a komposztdombra hánytuk a kert sarkába. A feleségem szerint így, hogy nem volt lombja, a teret sem uralta olyan destruktívan. Megint csak megmenekült.

Sokáig oda se figyeltünk rá, mert igazából egyikünket sem zavart, bár a kutya egyre többet ugatta. Szinte meg is feledkeztünk a létezéséről. Aztán a feleségemnek tűnt fel, hogy most már egyáltalán nem zavaró az elhelyezkedése, nem kell kerülgetni, nincs útban. Döbbenten konstatáltuk, hogy nincs a helyén, hanem vagy egy méterrel arrébb húzódott.

Ugyanezen a tavaszon hozott egy zöld levelet is, aztán egy virágot, de alma nem termett rajta. Ősszel aztán lehullott az az egy levele is, és megint azt vettük észre, hogy odébb költözött. Most már tisztán látszott, hogy a kert sarka, a komposztdomb felé tart lassú, kimért tempójában.

A fagyos földben alig tudott haladni, de megfeszítette minden erejét, és a következő tavasszal már a komposztdomb közepén állt. Május elején úgy zöldbe borult, mint régen sem. Kicsit később gazdagon virágzott, aztán ősszel nem hittünk a szemünknek.

Termést hozott. De nem kásás starkingot, mint korábban szokott, hanem valami cirmos, édes-savas, ömlő levű, kőműves ököl nagyságú almákat. Alig termett valamit, de az finomabb volt, mint amit valaha ettünk.

Idén megmetszettem egy kicsit, és átforgattam a komposztot alatta, a feleségem kis sziklakertet álmodott mellé a kerítés tövébe, hogy visszatükrözze rá a nap fényét, és hogy ne hagyja elszökni a nedvességet alóla a földből. De amúgy is öntözzük, illetve körbekerítettük, hogy a kutya ne öntözhesse. Azóta nem is ugat rá.

Egy, a Kutyák Érdekvédelmi Szövetsége felkérésére készült kutatás megállapítja, hogy nincs empirikus bizonyíték arra, hogy a macskák akárcsak a legcsekélyebb mértékben is kötődnének az emberhez. A kutatás vezetője elmondta: „A macskák minden kötődésnek látszó megnyilvánulása csupán az egyéni haszonszerzést, a lehetséges előnyök maximalizálását szolgálja, melyet egyes emberek adott esetben úgynevezett szeretet-megnyilvánulásként, illetve kötődésként értelmezhetnek”. A Macskák Érdekvédelmi Szövetsége részéről lapzártánkig nem kívántak reagálni a kutatás megállapításaira.

A múlt hétvégén itt volt Ottmar bácsi és Krista néni Németországból. Nagyi őzraguval töltött szőlőlevelet készített ebédre. Annyira ízlett nekik, hogy másnap, amikor indulni készültek, még egyszer felemlegették, és akkor jutott eszükbe, hogy de hiszen majdnem elfelejtették odaadni az ajándékot, amit Németországból hoztak. Négy darab, évekig elálló, komplett bundeswehres konzervellátmány adagot. Egyelőre félretettük őket, majd valami ünnepi alkalomkor fogjuk megenni.

Akkor ahogy kérted, előkészítettem a Bergmann szerződést, elmondtam az értekezleten, hogy mi semmiképpen nem támogatjuk a Gatterék ötletét, összehasonlítottam a három táblát, amit te, a Feri meg a Bíró Imre küldtetek, és bejelöltem sárgával, hogy hol kéne még ránézned, mert nem ugyanaz van bennük, aztán este még megírtam a Zolinak, hogy legkorábban jövő kedden tudunk leülni hármasban, meg rájöttem, hogy az Istvánék még nem tudják, hogy decembertől mégis rá kell mozdulni a Lenhossék tenderre, úgyhogy akkor most szóltam nekik, most meg nekiállok a havi riportnak, csak szeress.

Tegnap megműtöttek. Az egész hónapokkal ezelőtt kezdődött. Reggeltől estig bent voltam a munkahelyemen, és még otthon is dolgoztam pár órát minden nap, beleérve a szombatokat meg a vasárnapokat is.

Ezzel együtt is úgy éreztem, hogy sose jutok a dolgok végére, mindig felmerül valami újabb feladat, vagy amit már elintézettnek hittem, újra életre kel, és megint foglalkozni kell vele, vagy akár elölről kezdeni. A hajszoltság és sürgetettség érzése egészen megszállt.

Hamarosan éreztem, hogy a szigorúan monoton növekvő terhelés lassan, de biztosan felzabál, egyre nehezebben tartom magam vele szemben. Időnként végigfutott rajtam a hideg, hogy hátha elfelejtettem valamit, éjszakánként nem tudtam aludni, helyette újabb és újabb feladatok jutottak eszembe, reggelente pedig mázsás súly húzott az ágyba, és csak emberfeletti erőfeszítések árán bírtam felkelni.

Így visszanézve számomra is hihetetlenül hangzik, de mindez nem tűnt fel nekem a maga valójában. Nem tűnt fel, hogy ez nem normális, hogy nem így kéne lennie. Olyan alattomosan lopózott az életembe a stressz, hogy nem is gyanakodtam, hogy mi történik velem.

Egészen addig, amíg ez a pokoli hát- nyak- és fejfájás rám nem tört. Meg a fulladás. Amikor otthon éjjel befejeztem (pontosabban felfüggesztettem) a munkát, hogy megpróbáljak aludni pár órát, iszonyú, csillapíthatatlan légszomj tört rám, és a hátam közepétől fel a nyakamon át a tarkómig mintha szét akart volna robbanni a gerincem.

Egy hét múlva ez az érzés – igaz, változó intenzitással – állandósult. Amikor már egyáltalán nem tudtam a hátamon feküdni, de még csak a székben hátradőlni sem, tudtam, hogy ez nem mehet tovább. Elmentem az orvoshoz.

Megröntgeneztek. Aztán megröntgeneztek még egyszer, mert az orvos azt mondta, hogy valami nem stimmel. De a második felvétel is olyan volt, mint az első. Valami volt a gerincemmel. A képen nem lehetett kivenni a csigolyákat, valami árnyék és élesség volt rajtuk egyszerre. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a dolog nem a felvétel hibája, hanem jó eséllyel összefüggésben van a problémámmal. Fel kellett tárni.

Ez történt tegnapig, amikor is megműtöttek. Ahogy a kábulatból ébredeztem, rengeteg orvost láttam magam körül. Végigkérdeztek mindent, amit már korábban is elmondtam nekik, közben elképedve sugdolóztak egymással, és úgy méregettek, mint valami új betegség első áldozatát.

Végül a főorvos azt mondta, hogy mutatnia kell valamit. Kitolt a szobából. Út közben a folyosón elmondta, hogy megmutatja, hogy mit találtak a gerincemen. Hozzátette, hogy el is mondaná, de valahogy nem megy, nem tudja kimondani a szavakat, nézzem meg a saját szememmel, aztán beszéljünk.

Egy olyasmi szoba elé értünk, ahol az újszülötteket szokták az üvegen keresztül nézegetni. A főorvos megkérdezte, hogy felkészültem-e, én pedig kevés meggyőződéssel, de bólintottam. Az üveg másik oldalán, a szobában egy valószínűtlenül kicsi, teljes magasságában talán harminc-harmincöt centiméteres, öltönyös ember ült az ágy szélén. Lábai a matrac aljáig is alig lógtak le. Karba tett kézzel ült, és sértődötten, sőt felháborodva nézett maga elé.

Aztán lassan felemelte a fejét, mint aki megérezte, hogy figyelik, és egyenesen, vádlón fúrta tekintetét a szemembe, mint ha mondjuk legalábbis elárultam volna, majd újra elfordította a tekintetét, és többet vissza se nézett. A főorvos elmondta, hogy a (és itt zavarban volt, hogy hogy fogalmazzon) lényt alig lehetett leszedni a gerincemről, valósággal kapaszkodott belém, és amikor végre sikerült, még ő volt felháborodva. Keveset szólt, és akkor is valami ügyvédet és súlyos következményeket emlegetett.

Nem voltak nála iratok, nem mutatkozott be, nem tudnak róla semmit. Végül is ez nem meglepő, hiszen ilyen ember nincs is, nem is lehet – tette hozzá az ép ésszel felfoghatatlan tapasztalattól sújtott főorvos, és felém fordult, hogy talán nekem ismerős-e, láttam-e már valaha, van-e ötletem a személyazonosságával kapcsolatban.

A főnököm… szakasztott mása – mondtam, és azóta újra és újra azt hiszem, hogy végig tudom gondolni ezt az egészet, de nem megy.

Marosi úr nagyot sóhajtott, ahogy elkészültek a papírokkal. Az aláírás pillanatában lelki szemei előtt, mint ahogy állítólag az élet utolsó pillanataiban szokás, az együtt töltött évtizedek színes, melengető képei pörögtek le. 1976-ban vette a gyöngyház fehér 125-ös Polski Fiatot. A várakozás az akkoriban szokásosnál is hosszabb évei (nem volt hajlandó más színt elfogadni, csak a gyöngyház fehéret) meghálálták magukat abban az ihletett, katartikus pillanatban, amikor megérinthette a krómozott kilincset.

Több, mint három évtizedet töltöttek együtt a legmélyebb, mindenek és mindenki más felett álló barátságban. Az autó soha nem hagyta cserben Marosi urat, és Marosi úr is mindent megtett kedvencéért. Ötezer kilométerenként cserélte az olajat, minden hétvégén bő vízzel lemosta, két havonta levakszolta, ha esni kezdett, visszafordult, a hideg motort mindig gyengéden, óvatosan melegítette.

De mindez már a múlté. Marosi úr reflexei nyúlóssá váltak, látása elhomályosodott. Úgy ítélte meg, hogy nem tudja már vezetni rajongása tárgyát, és ápolni sincs ereje. El kell engednie, hogy tovább élhessen szeretetben, megbecsülésben. Nem törődött vele, hogy veterán, a rendszámot sem cserélte le. Nyerészkedni sem akart. Az méltatlan lett volna az együtt, barátságban töltött több, mint három évtizedhez.

A vevő egy öltönyös fiatalember volt. Megdicsérte az autót, és méltatta gazdája gondoskodását. Készpénzben fizetett. Ahogy beült az autóba, Marosi úr hirtelen egy foltot vett észre a fényezésen. Meghűlt benne a vér. Közelebb lépett, és akkor látta, hogy csak a hamis napfény és megromlott látása űztek tréfát vele. A fényezés hibátlan volt. Ahogy a vevő elhajtott, Marosi úr kiáltani szeretett volna, hogy ne, nem akarom!, de megálljt parancsolt feltoluló érzelmeinek. Azért egy könnycsepp legurult száraz, cserzett arcán, ahogy a kocsi beleolvadt az ég aljába.

A vevő nagyon elégedett volt. Lassan hajtott, és nem győzött rácsodálkozni a kormány belső króm karikájára, a bordó, tökéletes egészségnek örvendő bőrülésekre, a kis visszapillantó tükörre a bal oldalon. A gyermekkorát jutatta eszébe. Egészen elérzékenyült, és a motor halk, tiszta tenorjától elkábítva suhant célja felé.

Ott már várták. Egy kisebb csapat fiatalember. Egy közülük bekötött szemmel, és látható izgalommal próbálta kikémlelni fülével, hogy vajon mire számíthat. A vevő lassan megállt, egy kicsit hagyta még duruzsolni a motort, aztán leállította. Kiszállt, kezében megcsendült a slusszkulcs.

Végre levették a kötést a fiatalember szeméről, akin leírhatatlan boldogság lett úrrá az autóköltemény láttán. Földbe gyökerezett lábbal állt pár pillanatig, majd szinte futva ment oda az autóhoz, megérintette, körbejárta, és csak rázta a fejét, mint aki nem hiszi el, ami vele történik. A többiekre nézett, és egyetlen szó nélkül, csak a szemével kérdezte, hogy igaz-e mindez, arról van-e szó, amire gondol. A többiek ünnepélyesen bólintottak.

A vevő átadta a kulcsot (de a pótkulcsot magánál tartotta), a fiatalember pedig beült. Körülnézett immár belül is, és most már nevetett. Hangosan, szétömlő boldogsággal nevetett. Ráadta a gyújtást, indított, és kövér gázzal, kipörgő hátsó kerekekkel, hintázó hátsóval kezdett repeszteni az út vége felé. Az út végét egy betonelem zárta le. A fiatalember afelé hajszolta az autót, előtte berántotta a kéziféket, oldalra fordult, és vastag csattanással telibe kapta a betonelemet.

Néma csend következett. A fiatalember beindította az autót, megint kövér gázt adott, és csikorogva, visítva húzta végig az autó oldalát a betonon, aztán berántotta a kormányt, a kocsi hátulját valósággal elkente, és padlóig taposott gázzal igyekezett vissza a többiek felé. Azok üdvrivalgásban törtek ki.

Egyre gyorsabban hajtott feléjük. Némelyikük már aggódni kezdett, amikor hirtelen elrántotta a kormányt, és az árok felé kormányozta az autót. Az éles reccsenéssel ért földet, az eleje eldeformálódott, felfelé és oldalra görbült. A fiatalember csak taposta a gázt, pörgött a kerék a füvön, hörgött, sziszegett a motor, míg ki nem ért az úthoz visszavezető murvás beállóra, ahol a kerekek az éles kövek záporát zúdították a gyöngyház fehér lakkra.

A motor hangja ekkor még elnyomta az éljenzést, de az aszfaltra visszaérve az autó kiprüszkölte magából a hűtővíz utolsó páráját is, és fuldokló csettegéssel örökre elhallgatott. A fiatalember a boldogságtól ittasan, tántorogva szállt ki az autóból. Meg volt hatva. Kereste a szavakat, hogy megköszönje az ajándékát, de nem tudott megszólalni. Könnyek szöktek a szemébe.

A társaságból kilépett valaki, és a háta mögül egy baseballütőt vett elő. A fiatalember lesütötte a szemét, nem akarta elhinni, hogy ez a nap még többet tartogathat a számára, nem akarta elhinni, hogy ennél is többet érdemelhet. Elfogódottan kézbe vette a baseballütőt és lesújtott az eddig a csodával határos módon épen maradt első ikerfényszórókra, a két dupla hátsó lámpára, a szélvédőre, az oldalablakokra, a pár órája még ragyogó króm lökhárítókra, a motorháztetőre, az ajtókra, a tetőre.

A többiek torkuk szakadtából éljenezték és bíztatták, a fiatalember pedig ütött-vágott, amíg szuflával bírta, amíg nevetése köhögésbe nem fulladt, és csapzottan nem rogyott le a kocsi mellett az aszfaltra, farmerja szegecsével végigcsikorgatva a gyöngyház fehér fényezést.

Kotányi látta, hogy a felvonó mindjárt a fölszintre ér, ezért úgy döntött, megvárja. A liftből egy sápadt, lábszárközépig érő fekete bőrkabátot viselő úr lépett ki, kezében egy meglehetősen hosszú tokkal. – Jó napot kívánok – köszönt Kotányi automatikusan, mielőtt még felismerte volna a férfit. De ahogy szavai épp elhagyták a száját, már tudta, hogy a halállal áll szemben. – Viszontlátásra – szólt kellemes bariton hangon a fekete bőrkabátos úr.

A tanyától távolodva egy büszke öregúr sétál. A mezőn át az erdő felé tart. Egyenes derékkal, felemelt fejjel lépked, horgas végű botját elegáns mozdulattal lendíti előre és hagyja hátra minden lépésnél. Szemével ugyan az erdő felé néz, de saját múltját látja maga előtt.

Nem törődik a mával, de még a tegnappal sem. Lelkében újra a mezőn szaladó gyerek, vágyakkal, tervekkel teli kamasz, vidám esetek százainak főszereplője, barát, vőlegény, büszke apa.

Így, lépésről lépésre kavarognak az emlékképek a fejében, ahogy az erdő szélére ér. Ott megáll. A sok fa nem ismerős, a szürkülettől sötét közük szétrebbenti a múlt képeit, és a jelen bizonytalanságát ereszti rá. Az öregúr lázasan, homlokát ráncolva gondolkodik, de nem találja előlopakodó aggodalmának forrását.

A tanyához egy férfi közelít. A kaput nyitva találja. Aggodalom tör rá, meggyorsítja lépteit és bemegy a házba. Megnézi a konyhát, a szobákat. Kirohan az állatokhoz. – Fateeer! – kiáltja, és fülel. Aztán ledobja eddig kezében szorongatott táskáját, és rohanni kezd a falu felé.

Az öregúr döntésre jut. Hogy lerázza magáról alaktalan félelmét, megmarkolja horgas botját, és határozott léptekkel, gyorsabban, mint az előbb, az erdő belseje, legrégibb, legélesebb emlékei felé indul.