A múlt hétvégén itt volt Ottmar bácsi és Krista néni Németországból. Nagyi őzraguval töltött szőlőlevelet készített ebédre. Annyira ízlett nekik, hogy másnap, amikor indulni készültek, még egyszer felemlegették, és akkor jutott eszükbe, hogy de hiszen majdnem elfelejtették odaadni az ajándékot, amit Németországból hoztak. Négy darab, évekig elálló, komplett bundeswehres konzervellátmány adagot. Egyelőre félretettük őket, majd valami ünnepi alkalomkor fogjuk megenni.

Akkor ahogy kérted, előkészítettem a Bergmann szerződést, elmondtam az értekezleten, hogy mi semmiképpen nem támogatjuk a Gatterék ötletét, összehasonlítottam a három táblát, amit te, a Feri meg a Bíró Imre küldtetek, és bejelöltem sárgával, hogy hol kéne még ránézned, mert nem ugyanaz van bennük, aztán este még megírtam a Zolinak, hogy legkorábban jövő kedden tudunk leülni hármasban, meg rájöttem, hogy az Istvánék még nem tudják, hogy decembertől mégis rá kell mozdulni a Lenhossék tenderre, úgyhogy akkor most szóltam nekik, most meg nekiállok a havi riportnak, csak szeress.

Tegnap megműtöttek. Az egész hónapokkal ezelőtt kezdődött. Reggeltől estig bent voltam a munkahelyemen, és még otthon is dolgoztam pár órát minden nap, beleérve a szombatokat meg a vasárnapokat is.

Ezzel együtt is úgy éreztem, hogy sose jutok a dolgok végére, mindig felmerül valami újabb feladat, vagy amit már elintézettnek hittem, újra életre kel, és megint foglalkozni kell vele, vagy akár elölről kezdeni. A hajszoltság és sürgetettség érzése egészen megszállt.

Hamarosan éreztem, hogy a szigorúan monoton növekvő terhelés lassan, de biztosan felzabál, egyre nehezebben tartom magam vele szemben. Időnként végigfutott rajtam a hideg, hogy hátha elfelejtettem valamit, éjszakánként nem tudtam aludni, helyette újabb és újabb feladatok jutottak eszembe, reggelente pedig mázsás súly húzott az ágyba, és csak emberfeletti erőfeszítések árán bírtam felkelni.

Így visszanézve számomra is hihetetlenül hangzik, de mindez nem tűnt fel nekem a maga valójában. Nem tűnt fel, hogy ez nem normális, hogy nem így kéne lennie. Olyan alattomosan lopózott az életembe a stressz, hogy nem is gyanakodtam, hogy mi történik velem.

Egészen addig, amíg ez a pokoli hát- nyak- és fejfájás rám nem tört. Meg a fulladás. Amikor otthon éjjel befejeztem (pontosabban felfüggesztettem) a munkát, hogy megpróbáljak aludni pár órát, iszonyú, csillapíthatatlan légszomj tört rám, és a hátam közepétől fel a nyakamon át a tarkómig mintha szét akart volna robbanni a gerincem.

Egy hét múlva ez az érzés – igaz, változó intenzitással – állandósult. Amikor már egyáltalán nem tudtam a hátamon feküdni, de még csak a székben hátradőlni sem, tudtam, hogy ez nem mehet tovább. Elmentem az orvoshoz.

Megröntgeneztek. Aztán megröntgeneztek még egyszer, mert az orvos azt mondta, hogy valami nem stimmel. De a második felvétel is olyan volt, mint az első. Valami volt a gerincemmel. A képen nem lehetett kivenni a csigolyákat, valami árnyék és élesség volt rajtuk egyszerre. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a dolog nem a felvétel hibája, hanem jó eséllyel összefüggésben van a problémámmal. Fel kellett tárni.

Ez történt tegnapig, amikor is megműtöttek. Ahogy a kábulatból ébredeztem, rengeteg orvost láttam magam körül. Végigkérdeztek mindent, amit már korábban is elmondtam nekik, közben elképedve sugdolóztak egymással, és úgy méregettek, mint valami új betegség első áldozatát.

Végül a főorvos azt mondta, hogy mutatnia kell valamit. Kitolt a szobából. Út közben a folyosón elmondta, hogy megmutatja, hogy mit találtak a gerincemen. Hozzátette, hogy el is mondaná, de valahogy nem megy, nem tudja kimondani a szavakat, nézzem meg a saját szememmel, aztán beszéljünk.

Egy olyasmi szoba elé értünk, ahol az újszülötteket szokták az üvegen keresztül nézegetni. A főorvos megkérdezte, hogy felkészültem-e, én pedig kevés meggyőződéssel, de bólintottam. Az üveg másik oldalán, a szobában egy valószínűtlenül kicsi, teljes magasságában talán harminc-harmincöt centiméteres, öltönyös ember ült az ágy szélén. Lábai a matrac aljáig is alig lógtak le. Karba tett kézzel ült, és sértődötten, sőt felháborodva nézett maga elé.

Aztán lassan felemelte a fejét, mint aki megérezte, hogy figyelik, és egyenesen, vádlón fúrta tekintetét a szemembe, mint ha mondjuk legalábbis elárultam volna, majd újra elfordította a tekintetét, és többet vissza se nézett. A főorvos elmondta, hogy a (és itt zavarban volt, hogy hogy fogalmazzon) lényt alig lehetett leszedni a gerincemről, valósággal kapaszkodott belém, és amikor végre sikerült, még ő volt felháborodva. Keveset szólt, és akkor is valami ügyvédet és súlyos következményeket emlegetett.

Nem voltak nála iratok, nem mutatkozott be, nem tudnak róla semmit. Végül is ez nem meglepő, hiszen ilyen ember nincs is, nem is lehet – tette hozzá az ép ésszel felfoghatatlan tapasztalattól sújtott főorvos, és felém fordult, hogy talán nekem ismerős-e, láttam-e már valaha, van-e ötletem a személyazonosságával kapcsolatban.

A főnököm… szakasztott mása – mondtam, és azóta újra és újra azt hiszem, hogy végig tudom gondolni ezt az egészet, de nem megy.

Marosi úr nagyot sóhajtott, ahogy elkészültek a papírokkal. Az aláírás pillanatában lelki szemei előtt, mint ahogy állítólag az élet utolsó pillanataiban szokás, az együtt töltött évtizedek színes, melengető képei pörögtek le. 1976-ban vette a gyöngyház fehér 125-ös Polski Fiatot. A várakozás az akkoriban szokásosnál is hosszabb évei (nem volt hajlandó más színt elfogadni, csak a gyöngyház fehéret) meghálálták magukat abban az ihletett, katartikus pillanatban, amikor megérinthette a krómozott kilincset.

Több, mint három évtizedet töltöttek együtt a legmélyebb, mindenek és mindenki más felett álló barátságban. Az autó soha nem hagyta cserben Marosi urat, és Marosi úr is mindent megtett kedvencéért. Ötezer kilométerenként cserélte az olajat, minden hétvégén bő vízzel lemosta, két havonta levakszolta, ha esni kezdett, visszafordult, a hideg motort mindig gyengéden, óvatosan melegítette.

De mindez már a múlté. Marosi úr reflexei nyúlóssá váltak, látása elhomályosodott. Úgy ítélte meg, hogy nem tudja már vezetni rajongása tárgyát, és ápolni sincs ereje. El kell engednie, hogy tovább élhessen szeretetben, megbecsülésben. Nem törődött vele, hogy veterán, a rendszámot sem cserélte le. Nyerészkedni sem akart. Az méltatlan lett volna az együtt, barátságban töltött több, mint három évtizedhez.

A vevő egy öltönyös fiatalember volt. Megdicsérte az autót, és méltatta gazdája gondoskodását. Készpénzben fizetett. Ahogy beült az autóba, Marosi úr hirtelen egy foltot vett észre a fényezésen. Meghűlt benne a vér. Közelebb lépett, és akkor látta, hogy csak a hamis napfény és megromlott látása űztek tréfát vele. A fényezés hibátlan volt. Ahogy a vevő elhajtott, Marosi úr kiáltani szeretett volna, hogy ne, nem akarom!, de megálljt parancsolt feltoluló érzelmeinek. Azért egy könnycsepp legurult száraz, cserzett arcán, ahogy a kocsi beleolvadt az ég aljába.

A vevő nagyon elégedett volt. Lassan hajtott, és nem győzött rácsodálkozni a kormány belső króm karikájára, a bordó, tökéletes egészségnek örvendő bőrülésekre, a kis visszapillantó tükörre a bal oldalon. A gyermekkorát jutatta eszébe. Egészen elérzékenyült, és a motor halk, tiszta tenorjától elkábítva suhant célja felé.

Ott már várták. Egy kisebb csapat fiatalember. Egy közülük bekötött szemmel, és látható izgalommal próbálta kikémlelni fülével, hogy vajon mire számíthat. A vevő lassan megállt, egy kicsit hagyta még duruzsolni a motort, aztán leállította. Kiszállt, kezében megcsendült a slusszkulcs.

Végre levették a kötést a fiatalember szeméről, akin leírhatatlan boldogság lett úrrá az autóköltemény láttán. Földbe gyökerezett lábbal állt pár pillanatig, majd szinte futva ment oda az autóhoz, megérintette, körbejárta, és csak rázta a fejét, mint aki nem hiszi el, ami vele történik. A többiekre nézett, és egyetlen szó nélkül, csak a szemével kérdezte, hogy igaz-e mindez, arról van-e szó, amire gondol. A többiek ünnepélyesen bólintottak.

A vevő átadta a kulcsot (de a pótkulcsot magánál tartotta), a fiatalember pedig beült. Körülnézett immár belül is, és most már nevetett. Hangosan, szétömlő boldogsággal nevetett. Ráadta a gyújtást, indított, és kövér gázzal, kipörgő hátsó kerekekkel, hintázó hátsóval kezdett repeszteni az út vége felé. Az út végét egy betonelem zárta le. A fiatalember afelé hajszolta az autót, előtte berántotta a kéziféket, oldalra fordult, és vastag csattanással telibe kapta a betonelemet.

Néma csend következett. A fiatalember beindította az autót, megint kövér gázt adott, és csikorogva, visítva húzta végig az autó oldalát a betonon, aztán berántotta a kormányt, a kocsi hátulját valósággal elkente, és padlóig taposott gázzal igyekezett vissza a többiek felé. Azok üdvrivalgásban törtek ki.

Egyre gyorsabban hajtott feléjük. Némelyikük már aggódni kezdett, amikor hirtelen elrántotta a kormányt, és az árok felé kormányozta az autót. Az éles reccsenéssel ért földet, az eleje eldeformálódott, felfelé és oldalra görbült. A fiatalember csak taposta a gázt, pörgött a kerék a füvön, hörgött, sziszegett a motor, míg ki nem ért az úthoz visszavezető murvás beállóra, ahol a kerekek az éles kövek záporát zúdították a gyöngyház fehér lakkra.

A motor hangja ekkor még elnyomta az éljenzést, de az aszfaltra visszaérve az autó kiprüszkölte magából a hűtővíz utolsó páráját is, és fuldokló csettegéssel örökre elhallgatott. A fiatalember a boldogságtól ittasan, tántorogva szállt ki az autóból. Meg volt hatva. Kereste a szavakat, hogy megköszönje az ajándékát, de nem tudott megszólalni. Könnyek szöktek a szemébe.

A társaságból kilépett valaki, és a háta mögül egy baseballütőt vett elő. A fiatalember lesütötte a szemét, nem akarta elhinni, hogy ez a nap még többet tartogathat a számára, nem akarta elhinni, hogy ennél is többet érdemelhet. Elfogódottan kézbe vette a baseballütőt és lesújtott az eddig a csodával határos módon épen maradt első ikerfényszórókra, a két dupla hátsó lámpára, a szélvédőre, az oldalablakokra, a pár órája még ragyogó króm lökhárítókra, a motorháztetőre, az ajtókra, a tetőre.

A többiek torkuk szakadtából éljenezték és bíztatták, a fiatalember pedig ütött-vágott, amíg szuflával bírta, amíg nevetése köhögésbe nem fulladt, és csapzottan nem rogyott le a kocsi mellett az aszfaltra, farmerja szegecsével végigcsikorgatva a gyöngyház fehér fényezést.

Kotányi látta, hogy a felvonó mindjárt a fölszintre ér, ezért úgy döntött, megvárja. A liftből egy sápadt, lábszárközépig érő fekete bőrkabátot viselő úr lépett ki, kezében egy meglehetősen hosszú tokkal. – Jó napot kívánok – köszönt Kotányi automatikusan, mielőtt még felismerte volna a férfit. De ahogy szavai épp elhagyták a száját, már tudta, hogy a halállal áll szemben. – Viszontlátásra – szólt kellemes bariton hangon a fekete bőrkabátos úr.

A tanyától távolodva egy büszke öregúr sétál. A mezőn át az erdő felé tart. Egyenes derékkal, felemelt fejjel lépked, horgas végű botját elegáns mozdulattal lendíti előre és hagyja hátra minden lépésnél. Szemével ugyan az erdő felé néz, de saját múltját látja maga előtt.

Nem törődik a mával, de még a tegnappal sem. Lelkében újra a mezőn szaladó gyerek, vágyakkal, tervekkel teli kamasz, vidám esetek százainak főszereplője, barát, vőlegény, büszke apa.

Így, lépésről lépésre kavarognak az emlékképek a fejében, ahogy az erdő szélére ér. Ott megáll. A sok fa nem ismerős, a szürkülettől sötét közük szétrebbenti a múlt képeit, és a jelen bizonytalanságát ereszti rá. Az öregúr lázasan, homlokát ráncolva gondolkodik, de nem találja előlopakodó aggodalmának forrását.

A tanyához egy férfi közelít. A kaput nyitva találja. Aggodalom tör rá, meggyorsítja lépteit és bemegy a házba. Megnézi a konyhát, a szobákat. Kirohan az állatokhoz. – Fateeer! – kiáltja, és fülel. Aztán ledobja eddig kezében szorongatott táskáját, és rohanni kezd a falu felé.

Az öregúr döntésre jut. Hogy lerázza magáról alaktalan félelmét, megmarkolja horgas botját, és határozott léptekkel, gyorsabban, mint az előbb, az erdő belseje, legrégibb, legélesebb emlékei felé indul.

Az egyik férfi talpon volt, és az ablakon beszűrődő fáradt nap fényénél kémlelte az ajtót. A másik egy nehéz, hajlított lábú, komor hangulatot árasztó, szinte trónszerű széken ült, és az előbbi tekintetét, testtartását fürkészte olyan feszült akarással, mintha nem kérdezhetné meg, amire kíváncsi, mert amit válaszként kapna, csak elriasztaná az igazságot.

A talpon lévő egyre idegesebb volt. Az óráját nézte, majd félig hátrasandított a trónuson ülőre, de nem nézett rá igazán, csak a közelébe, csak annyira, hogy kikémlelhesse, nem türelmetlen-e ő is. De az nem volt türelmetlen: a másik növekvő feszültsége csak elmélyítette koncentrációját.

Végre kopogás hallatszott az ajtón, és az eddig ácsorgó férfi nagyot lépve lendült előre, hogy a számára kínos csönd minél hamarabb véget érhessen. Szélesre tárta az ajtót. Egy meghatározhatatlan korú ember állt ott szürke öltönyben és barna cipőben. Mélyen ülő, apró szürke szemei magyarázatra várva pásztázták az ajtót nyitó arcát.      – Jöjjön be, kérem – szólalt meg a kínos csend zavarából egy másfajta feszültségbe szorult férfi, és meg kellett köszörülnie a torkát, hogy utólag (de hasztalanul) jelentéktelenné álcázza, hogy hangja elcsuklott.

A szürke öltönyös férfi bejött, és rögtön lépett még hármat, a szoba közepéig. Az ajtó fás koppanással csukódott be mögötte. – Miről van szó, kérem? – kérdezte, de egy pillanatra egy másik kérdés tolult az előbbi elé: Ki ez? A tompa ellenfényben most vette észre a széken mozdulatlanul ülő férfit. Az nem szólt egyetlen szót sem, csak ugyanazzal a mohósággal kémlelte a vendéget, mint egy perccel korábban a vendéglátót.

A szürke öltönyös férfi hátán hideg borzongás futott végig, rosszat sejtett, a gyanús csend sötét aggodalmat, és valamifajta haragot támasztott benne. Hogy valamelyest a helyzet ura maradhasson, ez utóbbi érzést ragadta meg, és katonás hátraarcot csinált, hogy véget vessen az ostoba komédiának, és kikövetelje az egyértelmű és haladéktalan választ: miért hívták ide?

Ahogy megfordult, szinte beleütközött a karnyújtásnyira álló vendéglátóba. Az zavart, lámpalázas pillantást vetett a széken ülőre, majd minden további átmenet nélkül az öltönyös nyaka után kapott. Annak – határtalan meglepetésében – csak arra volt ideje, hogy támadója alkarját ragadja meg, aki azonban rögtön nagyon erősen szorítani kezdte a torkát, és valami szenvtelen gép monoton erejével emelni kezdte, hogy egyre kisebb és kisebb súlyt érzett a talpán.

Az áldozat megpróbált a nyaka és a fojtogató ujjai közé férkőzni saját kezével, de a másik helyzeti előnyben volt, nem adta fel pozícióját, sőt, mindkét hüvelykujjával a már rángatózó férfi tarkója felé nyomta annak ádámcsutkáját. A szürke öltönyös egész testével próbált kiszabadulni a szorításból, a feje eszelős himbálásával is próbálta kitépni magát a fojtó markok szorításából, de hasztalan: a lába már nem érte a földet.

Levegője, ereje fogytán volt. Most egyszerre öntötte el a rettegés, amire eddig ideje sem volt, olyan gyorsan és váratlanul történt minden. Éppen ahogy a félelem megszállta, vette észre, hogy az addig a széken ülő férfi felállt, és egészen a közelébe jött, és mohó, eszelős tekintetével fürkészi őt és a fojtogatót, habzsolja az elfehéredett ujjak, a kidülledt szemek, a rettegés látványát, az erőfeszítés, a haláltusa és a dulakodás hangjait.

Oldalra kifordított szemeivel a vizslató tekintetet, a vizsgálódó arcot látta utoljára, mielőtt a sötétség ráborult volna. A fojtogató lihegve engedte el az ernyedt testet, a másik pedig gondosan megfigyelte, ahogy az minden akaratától megfosztva, karjait maga alá törve rogy a padlóra.

A vendéglátó kíváncsi vendége tekintetét fürkészte. Valami elismerésre vágyott, vagy legalább valami visszajelzésre. De a másik nem szólt semmit, csak töprengve, száguldó gondolatai közé merülve állt egy helyben. – Jó volt így? Fel tudja majd?… Rendes körülmények között… – szólt a gyilkos, de itt elakadt a szava, mert a másik haragosan intett fehér tenyerével, mint aki a felé áradó, a sajátjait megmételyező gondolatokat akarja feltartóztatni. – Az nekem mindegy – mondta kurtán, és azzal egyenesen kiment a szobából.

Csak a látottakat forgatta a fejében egész úton hazáig, és megérkezve le sem vette a cipőjét, csak leült az írógép elé, átfutotta az utolsó pár sort, amin napok óta nem tudta túlverekedni magát, és bőszen, erőből, könyökeit oldalra vetve írt és csak írt erős szavakkal, életet és halált fújó jelzőkkel, megállás nélkül, egészen hajnalig, amíg regényének főhőse holtan nem esett össze.

A szállítmányozási vezér-helyettes a ranglétra legaljáról jutott el a legtetejére. Húsz éve sofőr volt, most felsővezető. Nem felejti el, hogy honnan jött, és tudja jól, hova jutott.

A folyosóra, ahol a nagytárgyaló van, ma is olyan nagy íven fordul be, mintha még mindig nyerges vontatót vezetne. Másfelől viszont láttam egyszer, ahogy a céges fényképes kártyáját próbálta egy vasúti sorompónak felmutatni, hátha felnyílik előtte.

– Na, tegnap megint jött a Bodnár.

– Nebassz! És mi volt?

– Megint odajött, hogy tartozom neki, meg tudod ezzel a nagypályás dumával, hogy a mai világban könnyen baja eshet bárkinek, meg ezek. Csakhogy pont ekkor, de úgy pont ekkor, hogy telibe, megjelent az apám. Láttad, találkoztál vele, tudod hogy ki van gyúrva, nem?

– Ja, ja. És?

– Na, és csak pisszentett egyet a Bodnárnak, amire az odanézett úgy, ismered ezt a nézését, hogy mi van köcsög?, de azzal a lendülettel meglátta apámat, és rögtön lehalkult, apám meg csak intett neki a fejével, tudod, nem szólt semmit, csak intett a fejével olyan nyugodtan, de azért elég vészjóslóan, hogy ne. Csak ennyit.

– Erre a Bodnár?

– Szépen csendesen elhalványult onnan, azt’ már nem láttuk az ég alján se.

– Jól van, tetszik a dolog. Te. Apád amúgy mivel foglalkozik?

– Költő.

A fiú két kézzel tartotta a tányért, és csak a tortát nézte rajta aggódón, úgy igyekezett felfelé a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. A hatalmas ajtó előtt megállt, megnyalta cserepes ajkát, és bekopogott.

Valami morajlást hallott, majd egy vékony férfihangot. – Tessék! Lassan lenyomta a horgas rézkilincset, és belépett. Egy valóságos óriást látott maga előtt. Egy elölről fedett íróasztal mögött ült. Lábai két oldalt kilógtak az asztal mögül, teste pedig szinte ráomlott. Itt-ott ételfoltos, kifényesedett inget viselt, gombjai utolsó erejükkel tartották magukat az ing bal és jobb oldalát szétfeszítő irdatlan test ellenében.

Az óriás az asztalból eredt hegynek látszott, mint aki egy azzal, mintha a bútor testének csekély kiegészítője lenne csak. Bal kezének húsos, egymástól szorongatott ujjai egy parányi tortavillát tartottak, karjai lassan, nagyon lassan előrefelé mozdultak.

A fiú zavartan az asztalhoz lépett, és gyorsan letette a tányért, majd hátralépett kettőt. Csak ekkor vette észre, hogy még valaki ül az asztalnál: a vékony hang tulajdonosa. Egy madárcsontú ember. Sárgásszürke bőrével szinte láthatatlanul simult az óriás ingéhez. Hatalmas szomszédja felé eső bal karját szorosan maga mellett tartotta, csak kezét dugta fel az asztal fölé, hogy egy papírt szorítson le vele.

Az óriás jobb karját a torta és a fiú közé emelte, a sütemény fölé magasodott, mintegy hatókörébe vonta, uralma alá helyezte, és először kitágult, majd tűnyire szűkült pupillával meredt rá. Öblöset nyelt, hatalmas száját szélesre húzta, de még csukva tartotta. Széles orra alatt a borostás feketeségben verejték csillogott.

A villával oldalba szúrta az előre felcikkezett tortát, felemelte az így a többi közül elidegenített szeletet, szemeit lustán lehunyta, és anélkül, hogy a szájához vagy a fogához ért volna, húsos, puha nyelvére ejtette, majd összecsukta a száját, és szétnyomta benne a tortát, hogy oldalt préselődött ki a tölteléke, és fentről lefelé és lentről felfelé roskadt össze a tésztája.

Az óriás garatját hörgette, fújtatva lélegzett ki, majd száját kinyitva be, és újra préselt, aztán nyelt egy nagyot. A cingár ember mindvégig mohón figyelte az arcát, hallgatta a kaffogását és a fújtatását, és most, láthatóan a folyamat végéhez érve bólintott egyet. Szabad jobb kezével hirtelen egy négyes számot írt a papírra a fiú neve mellé, és csak ennyit mondott. – Elmehet. Az eredményét ki fogjuk függeszteni.