A gyöngyház fehér Polski Fiat

Marosi úr nagyot sóhajtott, ahogy elkészültek a papírokkal. Az aláírás pillanatában lelki szemei előtt, mint ahogy állítólag az élet utolsó pillanataiban szokás, az együtt töltött évtizedek színes, melengető képei pörögtek le. 1976-ban vette a gyöngyház fehér 125-ös Polski Fiatot. A várakozás az akkoriban szokásosnál is hosszabb évei (nem volt hajlandó más színt elfogadni, csak a gyöngyház fehéret) meghálálták magukat abban az ihletett, katartikus pillanatban, amikor megérinthette a krómozott kilincset.

Több, mint három évtizedet töltöttek együtt a legmélyebb, mindenek és mindenki más felett álló barátságban. Az autó soha nem hagyta cserben Marosi urat, és Marosi úr is mindent megtett kedvencéért. Ötezer kilométerenként cserélte az olajat, minden hétvégén bő vízzel lemosta, két havonta levakszolta, ha esni kezdett, visszafordult, a hideg motort mindig gyengéden, óvatosan melegítette.

De mindez már a múlté. Marosi úr reflexei nyúlóssá váltak, látása elhomályosodott. Úgy ítélte meg, hogy nem tudja már vezetni rajongása tárgyát, és ápolni sincs ereje. El kell engednie, hogy tovább élhessen szeretetben, megbecsülésben. Nem törődött vele, hogy veterán, a rendszámot sem cserélte le. Nyerészkedni sem akart. Az méltatlan lett volna az együtt, barátságban töltött több, mint három évtizedhez.

A vevő egy öltönyös fiatalember volt. Megdicsérte az autót, és méltatta gazdája gondoskodását. Készpénzben fizetett. Ahogy beült az autóba, Marosi úr hirtelen egy foltot vett észre a fényezésen. Meghűlt benne a vér. Közelebb lépett, és akkor látta, hogy csak a hamis napfény és megromlott látása űztek tréfát vele. A fényezés hibátlan volt. Ahogy a vevő elhajtott, Marosi úr kiáltani szeretett volna, hogy ne, nem akarom!, de megálljt parancsolt feltoluló érzelmeinek. Azért egy könnycsepp legurult száraz, cserzett arcán, ahogy a kocsi beleolvadt az ég aljába.

A vevő nagyon elégedett volt. Lassan hajtott, és nem győzött rácsodálkozni a kormány belső króm karikájára, a bordó, tökéletes egészségnek örvendő bőrülésekre, a kis visszapillantó tükörre a bal oldalon. A gyermekkorát jutatta eszébe. Egészen elérzékenyült, és a motor halk, tiszta tenorjától elkábítva suhant célja felé.

Ott már várták. Egy kisebb csapat fiatalember. Egy közülük bekötött szemmel, és látható izgalommal próbálta kikémlelni fülével, hogy vajon mire számíthat. A vevő lassan megállt, egy kicsit hagyta még duruzsolni a motort, aztán leállította. Kiszállt, kezében megcsendült a slusszkulcs.

Végre levették a kötést a fiatalember szeméről, akin leírhatatlan boldogság lett úrrá az autóköltemény láttán. Földbe gyökerezett lábbal állt pár pillanatig, majd szinte futva ment oda az autóhoz, megérintette, körbejárta, és csak rázta a fejét, mint aki nem hiszi el, ami vele történik. A többiekre nézett, és egyetlen szó nélkül, csak a szemével kérdezte, hogy igaz-e mindez, arról van-e szó, amire gondol. A többiek ünnepélyesen bólintottak.

A vevő átadta a kulcsot (de a pótkulcsot magánál tartotta), a fiatalember pedig beült. Körülnézett immár belül is, és most már nevetett. Hangosan, szétömlő boldogsággal nevetett. Ráadta a gyújtást, indított, és kövér gázzal, kipörgő hátsó kerekekkel, hintázó hátsóval kezdett repeszteni az út vége felé. Az út végét egy betonelem zárta le. A fiatalember afelé hajszolta az autót, előtte berántotta a kéziféket, oldalra fordult, és vastag csattanással telibe kapta a betonelemet.

Néma csend következett. A fiatalember beindította az autót, megint kövér gázt adott, és csikorogva, visítva húzta végig az autó oldalát a betonon, aztán berántotta a kormányt, a kocsi hátulját valósággal elkente, és padlóig taposott gázzal igyekezett vissza a többiek felé. Azok üdvrivalgásban törtek ki.

Egyre gyorsabban hajtott feléjük. Némelyikük már aggódni kezdett, amikor hirtelen elrántotta a kormányt, és az árok felé kormányozta az autót. Az éles reccsenéssel ért földet, az eleje eldeformálódott, felfelé és oldalra görbült. A fiatalember csak taposta a gázt, pörgött a kerék a füvön, hörgött, sziszegett a motor, míg ki nem ért az úthoz visszavezető murvás beállóra, ahol a kerekek az éles kövek záporát zúdították a gyöngyház fehér lakkra.

A motor hangja ekkor még elnyomta az éljenzést, de az aszfaltra visszaérve az autó kiprüszkölte magából a hűtővíz utolsó páráját is, és fuldokló csettegéssel örökre elhallgatott. A fiatalember a boldogságtól ittasan, tántorogva szállt ki az autóból. Meg volt hatva. Kereste a szavakat, hogy megköszönje az ajándékát, de nem tudott megszólalni. Könnyek szöktek a szemébe.

A társaságból kilépett valaki, és a háta mögül egy baseballütőt vett elő. A fiatalember lesütötte a szemét, nem akarta elhinni, hogy ez a nap még többet tartogathat a számára, nem akarta elhinni, hogy ennél is többet érdemelhet. Elfogódottan kézbe vette a baseballütőt és lesújtott az eddig a csodával határos módon épen maradt első ikerfényszórókra, a két dupla hátsó lámpára, a szélvédőre, az oldalablakokra, a pár órája még ragyogó króm lökhárítókra, a motorháztetőre, az ajtókra, a tetőre.

A többiek torkuk szakadtából éljenezték és bíztatták, a fiatalember pedig ütött-vágott, amíg szuflával bírta, amíg nevetése köhögésbe nem fulladt, és csapzottan nem rogyott le a kocsi mellett az aszfaltra, farmerja szegecsével végigcsikorgatva a gyöngyház fehér fényezést.

Viszontlátásra

Kotányi látta, hogy a felvonó mindjárt a fölszintre ér, ezért úgy döntött, megvárja. A liftből egy sápadt, lábszárközépig érő fekete bőrkabátot viselő úr lépett ki, kezében egy meglehetősen hosszú tokkal. – Jó napot kívánok – köszönt Kotányi automatikusan, mielőtt még felismerte volna a férfit. De ahogy szavai épp elhagyták a száját, már tudta, hogy a halállal áll szemben. – Viszontlátásra – szólt kellemes bariton hangon a fekete bőrkabátos úr.

A tanyától távolodva

A tanyától távolodva egy büszke öregúr sétál. A mezőn át az erdő felé tart. Egyenes derékkal, felemelt fejjel lépked, horgas végű botját elegáns mozdulattal lendíti előre és hagyja hátra minden lépésnél. Szemével ugyan az erdő felé néz, de saját múltját látja maga előtt.

Nem törődik a mával, de még a tegnappal sem. Lelkében újra a mezőn szaladó gyerek, vágyakkal, tervekkel teli kamasz, vidám esetek százainak főszereplője, barát, vőlegény, büszke apa.

Így, lépésről lépésre kavarognak az emlékképek a fejében, ahogy az erdő szélére ér. Ott megáll. A sok fa nem ismerős, a szürkülettől sötét közük szétrebbenti a múlt képeit, és a jelen bizonytalanságát ereszti rá. Az öregúr lázasan, homlokát ráncolva gondolkodik, de nem találja előlopakodó aggodalmának forrását.

A tanyához egy férfi közelít. A kaput nyitva találja. Aggodalom tör rá, meggyorsítja lépteit és bemegy a házba. Megnézi a konyhát, a szobákat. Kirohan az állatokhoz. – Fateeer! – kiáltja, és fülel. Aztán ledobja eddig kezében szorongatott táskáját, és rohanni kezd a falu felé.

Az öregúr döntésre jut. Hogy lerázza magáról alaktalan félelmét, megmarkolja horgas botját, és határozott léptekkel, gyorsabban, mint az előbb, az erdő belseje, legrégibb, legélesebb emlékei felé indul.

Pillantások

Az egyik férfi talpon volt, és az ablakon beszűrődő fáradt nap fényénél kémlelte az ajtót. A másik egy nehéz, hajlított lábú, komor hangulatot árasztó, szinte trónszerű széken ült, és az előbbi tekintetét, testtartását fürkészte olyan feszült akarással, mintha nem kérdezhetné meg, amire kíváncsi, mert amit válaszként kapna, csak elriasztaná az igazságot.

A talpon lévő egyre idegesebb volt. Az óráját nézte, majd félig hátrasandított a trónuson ülőre, de nem nézett rá igazán, csak a közelébe, csak annyira, hogy kikémlelhesse, nem türelmetlen-e ő is. De az nem volt türelmetlen: a másik növekvő feszültsége csak elmélyítette koncentrációját.

Végre kopogás hallatszott az ajtón, és az eddig ácsorgó férfi nagyot lépve lendült előre, hogy a számára kínos csönd minél hamarabb véget érhessen. Szélesre tárta az ajtót. Egy meghatározhatatlan korú ember állt ott szürke öltönyben és barna cipőben. Mélyen ülő, apró szürke szemei magyarázatra várva pásztázták az ajtót nyitó arcát. – Jöjjön be, kérem – szólalt meg a kínos csend zavarából egy másfajta feszültségbe szorult férfi, és meg kellett köszörülnie a torkát, hogy utólag (de hasztalanul) jelentéktelenné álcázza, hogy hangja elcsuklott.

A szürke öltönyös férfi bejött, és rögtön lépett még hármat, a szoba közepéig. Az ajtó fás koppanással csukódott be mögötte. – Miről van szó, kérem? – kérdezte, de egy pillanatra egy másik kérdés tolult az előbbi elé: Ki ez? A tompa ellenfényben most vette észre a széken mozdulatlanul ülő férfit. Az nem szólt egyetlen szót sem, csak ugyanazzal a mohósággal kémlelte a vendéget, mint egy perccel korábban a vendéglátót.

A szürke öltönyös férfi hátán hideg borzongás futott végig, rosszat sejtett, a gyanús csend sötét aggodalmat, és valamifajta haragot támasztott benne. Hogy valamelyest a helyzet ura maradhasson, ez utóbbi érzést ragadta meg, és katonás hátraarcot csinált, hogy véget vessen az ostoba komédiának, és kikövetelje az egyértelmű és haladéktalan választ: miért hívták ide?

Ahogy megfordult, szinte beleütközött a karnyújtásnyira álló vendéglátóba. Az zavart, lámpalázas pillantást vetett a széken ülőre, majd minden további átmenet nélkül az öltönyös nyaka után kapott. Annak – határtalan meglepetésében – csak arra volt ideje, hogy támadója alkarját ragadja meg, aki azonban rögtön nagyon erősen szorítani kezdte a torkát, és valami szenvtelen gép monoton erejével emelni kezdte, hogy egyre kisebb és kisebb súlyt érzett a talpán.

Az áldozat megpróbált a nyaka és a fojtogató ujjai közé férkőzni saját kezével, de a másik helyzeti előnyben volt, nem adta fel pozícióját, sőt, mindkét hüvelykujjával a már rángatózó férfi tarkója felé nyomta annak ádámcsutkáját. A szürke öltönyös egész testével próbált kiszabadulni a szorításból, a feje eszelős himbálásával is próbálta kitépni magát a fojtó markok szorításából, de hasztalan: a lába már nem érte a földet.

Levegője, ereje fogytán volt. Most egyszerre öntötte el a rettegés, amire eddig ideje sem volt, olyan gyorsan és váratlanul történt minden. Éppen ahogy a félelem megszállta, vette észre, hogy az addig a széken ülő férfi felállt, és egészen a közelébe jött, és mohó, eszelős tekintetével fürkészi őt és a fojtogatót, habzsolja az elfehéredett ujjak, a kidülledt szemek, a rettegés látványát, az erőfeszítés, a haláltusa és a dulakodás hangjait.

Oldalra kifordított szemeivel a vizslató tekintetet, a vizsgálódó arcot látta utoljára, mielőtt a sötétség ráborult volna. A fojtogató lihegve engedte el az ernyedt testet, a másik pedig gondosan megfigyelte, ahogy az minden akaratától megfosztva, karjait maga alá törve rogy a padlóra.

A vendéglátó kíváncsi vendége tekintetét fürkészte. Valami elismerésre vágyott, vagy legalább valami visszajelzésre. De a másik nem szólt semmit, csak töprengve, száguldó gondolatai közé merülve állt egy helyben. – Jó volt így? Fel tudja majd?… Rendes körülmények között… – szólt a gyilkos, de itt elakadt a szava, mert a másik haragosan intett fehér tenyerével, mint aki a felé áradó, a sajátjait megmételyező gondolatokat akarja feltartóztatni. – Az nekem mindegy – mondta kurtán, és azzal egyenesen kiment a szobából.

Csak a látottakat forgatta a fejében egész úton hazáig, és megérkezve le sem vette a cipőjét, csak leült az írógép elé, átfutotta az utolsó pár sort, amin napok óta nem tudta túlverekedni magát, és bőszen, erőből, könyökeit oldalra vetve írt és csak írt erős szavakkal, életet és halált fújó jelzőkkel, megállás nélkül, egészen hajnalig, amíg regényének főhőse holtan nem esett össze.

Ranglétra

A szállítmányozási vezér-helyettes a ranglétra legaljáról jutott el a legtetejére. Húsz éve sofőr volt, most felsővezető. Nem felejti el, hogy honnan jött, és tudja jól, hova jutott.

A folyosóra, ahol a nagytárgyaló van, ma is olyan nagy íven fordul be, mintha még mindig nyerges vontatót vezetne. Másfelől viszont láttam egyszer, ahogy a céges fényképes kártyáját próbálta egy vasúti sorompónak felmutatni, hátha felnyílik előtte.

Apád amúgy

– Na, tegnap megint jött a Bodnár.

– Nebassz! És mi volt?

– Megint odajött, hogy tartozom neki, meg tudod ezzel a nagypályás dumával, hogy a mai világban könnyen baja eshet bárkinek, meg ezek. Csakhogy pont ekkor, de úgy pont ekkor, hogy telibe, megjelent az apám. Láttad, találkoztál vele, tudod hogy ki van gyúrva, nem?

– Ja, ja. És?

– Na, és csak pisszentett egyet a Bodnárnak, amire az odanézett úgy, ismered ezt a nézését, hogy mi van köcsög?, de azzal a lendülettel meglátta apámat, és rögtön lehalkult, apám meg csak intett neki a fejével, tudod, nem szólt semmit, csak intett a fejével olyan nyugodtan, de azért elég vészjóslóan, hogy ne. Csak ennyit.

– Erre a Bodnár?

– Szépen csendesen elhalványult onnan, azt’ már nem láttuk az ég alján se.

– Jól van, tetszik a dolog. Te. Apád amúgy mivel foglalkozik?

– Költő.

Az óriás

A fiú két kézzel tartotta a tányért, és csak a tortát nézte rajta aggódón, úgy igyekezett felfelé a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. A hatalmas ajtó előtt megállt, megnyalta cserepes ajkát, és bekopogott.

Valami morajlást hallott, majd egy vékony férfihangot. – Tessék! Lassan lenyomta a horgas rézkilincset, és belépett. Egy valóságos óriást látott maga előtt. Egy elölről fedett íróasztal mögött ült. Lábai két oldalt kilógtak az asztal mögül, teste pedig szinte ráomlott. Itt-ott ételfoltos, kifényesedett inget viselt, gombjai utolsó erejükkel tartották magukat az ing bal és jobb oldalát szétfeszítő irdatlan test ellenében.

Az óriás az asztalból eredt hegynek látszott, mint aki egy azzal, mintha a bútor testének csekély kiegészítője lenne csak. Bal kezének húsos, egymástól szorongatott ujjai egy parányi tortavillát tartottak, karjai lassan, nagyon lassan előrefelé mozdultak.

A fiú zavartan az asztalhoz lépett, és gyorsan letette a tányért, majd hátralépett kettőt. Csak ekkor vette észre, hogy még valaki ül az asztalnál: a vékony hang tulajdonosa. Egy madárcsontú ember. Sárgásszürke bőrével szinte láthatatlanul simult az óriás ingéhez. Hatalmas szomszédja felé eső bal karját szorosan maga mellett tartotta, csak kezét dugta fel az asztal fölé, hogy egy papírt szorítson le vele.

Az óriás jobb karját a torta és a fiú közé emelte, a sütemény fölé magasodott, mintegy hatókörébe vonta, uralma alá helyezte, és először kitágult, majd tűnyire szűkült pupillával meredt rá. Öblöset nyelt, hatalmas száját szélesre húzta, de még csukva tartotta. Széles orra alatt a borostás feketeségben verejték csillogott.

A villával oldalba szúrta az előre felcikkezett tortát, felemelte az így a többi közül elidegenített szeletet, szemeit lustán lehunyta, és anélkül, hogy a szájához vagy a fogához ért volna, húsos, puha nyelvére ejtette, majd összecsukta a száját, és szétnyomta benne a tortát, hogy oldalt préselődött ki a tölteléke, és fentről lefelé és lentről felfelé roskadt össze a tésztája.

Az óriás garatját hörgette, fújtatva lélegzett ki, majd száját kinyitva be, és újra préselt, aztán nyelt egy nagyot. A cingár ember mindvégig mohón figyelte az arcát, hallgatta a kaffogását és a fújtatását, és most, láthatóan a folyamat végéhez érve bólintott egyet. Szabad jobb kezével hirtelen egy négyes számot írt a papírra a fiú neve mellé, és csak ennyit mondott. – Elmehet. Az eredményét ki fogjuk függeszteni.

Sorsfordító

Czinkóczy Ignác egy szatócs házaspár egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Egészében véve átlagos újszülöttnek volt mondható, de szája olyan apró volt, hogy az már első ránézésre is szembeötlött.

Ignác épp hogy csak tudott szopni, és – miközben máskülönben normálisan cseperedett – csöppnyi szája konokul tartotta magát eredeti méretéhez. Szülei egy gyermekek számára készült játék-étkészletet vásároltak, és annak mokkáskanalával etették a kis Ignácot. Mivel attól tartottak, hogy egyetlen fiúk éhen vész, megállás nélkül, épp csak az alvásra szánt időt kihagyva, folyamatosan parányi falatokat tukmáltak a szájába.

Ignác – szájától eltekintve – növekedésnek indult, felsőteste hordóvá terebélyesedett, végtagjai tömpe, hurkás duzzanatokként álltak ki testéből, szemeit az őket körülburjánzó háj éles vonallá húzta. A csak azért sem növekvő száj kicsinysége olyannyira uralkodóvá vált, hogy máshová már nem is lehetett nézni, csak arra a kis o betűt formáló, nedves, pirosló nyílásra.

Ignác nem járt bölcsödébe, nem adták óvodába, mert attól tartottak, hogy a gyerekek majd gonoszul bánnak vele. Hogy félelmük indokolt volt, az az iskolában derült ki. Az osztálytársak már az első nap körbeállták, és ujjal mutogattak rá, gonosz tréfáik és megvetésük tárgyává alacsonyították.

A fiú így találkozott először az úgynevezett külvilággal. Tudta magáról, hogy más, mint a többiek, de hogy ennek ilyen sorsdöntő jelentősége lehet, abba soha nem gondolt még bele. Elszomorodott, és csakhamar neheztelni kezdett magára, és egy hónap sem telt el, már meg is gyűlölte magát.

Megvonta magától az ételt, nem evett egy falatot sem napokig, amíg már hallucinálni nem kezdett, majd dühében zokogott, és miszlikbe vágott kenyeret, kolbászt, zsírt kent rájuk, és csak falta, falta a parányi falatokat, amíg már alig bírta szusszal. Egyre jobban meghízott, szája egyre pontszerűbbnek tűnt hatalmasra puffadt arca alsó harmadában, a gyerekek pedig egyre mélyebbre taszították maguk közül.

Ignác bensőjét elöntötte a gyűlölet. Gyűlölt mindenkit. A sorsát, a szüleit, az osztálytársait, magát. Ezzel a gyűlölettel élt tovább. Így lett ipari tanuló, így szerzett szakmát, így kezdett el dolgozni. Hideg távolságot tartott mindentől és mindenkitől, csak a gyűlöletére gondolt valami bizarr bensőségességgel.

Ha sérelem érte, hozzáadta a korábbiakhoz, és még nagyobbra növesztette azt a valamit, amit a szíve és a gyomra táján érzett hol sajgó ürességként, hol robbanni kész vulkánként. Itt tartotta a benne élő gyűlöletet. A szíve és a gyomra között. Olykor izzó szénrakásnak képzelte el, amivel egyszer majd felperzseli a világot, ami ilyen kegyetlen volt hozzá, máskor pedig saját maga kicsinyített másaként gondolt rá, óriási szájjal, benne pengeéles cápafogakkal.

A gyűlölet állandó társává, szövetségesévé, barátjává vált, ott érezte magában erőt adón, eggyé vált vele. Egyedül belőle tudott magabiztosságot, és az életben maradáshoz elég hitet meríteni. Gyűlölete anyaggá, szövetté, hússá vált, és készen állt arra, hogy valami sorsfordítót vigyen végbe.

Ignác megerősödött hitéből erőt merítve elhatározta, hogy lefogy, kisportolja magát, és megmutatja a világnak, hogy különb, hogy erősebb, hogy többre érdemes bárkinél. Úszni, futni és súlyzózni kezdett, a kilók és a centik pedig rohamos tempóban fogytak róla, de ő nem volt elégedett, vérszemet kapott, megrészegült a lehetőségtől, többet akart és gyorsabban akarta.

Elment hát egy orvoshoz, hogy az tudományos alapon dolgozza ki számára a tervet, ami mentén haladva a leggyorsabban érheti el a legtartósabb és legkielégítőbb eredményt. Az orvos jó pár vizsgálatot végzett rajta, és mindenek előtt minden kétséget kizáróan rálelt az Ignácban fészkelő, testté vált gyűlöletre. Végstádiumban lévő gyomorráknak nevezte el.

Hajsza Bécsben

Franz érezte, hogy követik. Éles tekintet égette a tarkóját. Nem változtatott a sebességén, csak ment előre, majd váratlanul befordult egy csendesebb utcán jobbra, és a szeme sarkából a mögötte jövőket kémlelte. A sétálóutca forgatagából egy piros kosztümös nőt, egy kopott farmeres srácot és egy vászonnadrágos, pulóveres férfit azonosított.

A nő nem lehet az – gondolta Franz – a diák esetleg, a férfi még inkább. Megszaporázta lépteit, és azok mindhárman tartották az iramot. Franz most hirtelen balra fordult. A nő ment tovább egyenesen, a tinédzser és a férfi azonban a nyomában maradtak. Megint meggyorsította lépteit, de aztán megállt egy kirakatnál, és észrevette, hogy a fiú bement egy lemezboltba. Csak pár járókelő lézengett az utcán. A férfi is megállt, és egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. A vászonnadrágos zavartan a föld felé irányította a tekintetét.

Franz gyanúja meggyőződéssé vált. Folytatta az útját. A férfi tétovázni látszott, idegesen körülnézett, talán keresett valakit. Pár elfecsérelt pillanat múlva Franz után indult szapora, nyújtott léptekkel. Az üldözött nyugalmat erőltetett magára, és szinte megparancsolta lábainak, hogy ne rohanjanak. Egyenletesen lépkedett, de szíve a torkában dobogott. A vászonnadrágos ütemes lépésekkel követte.

Az utca egy még néptelenebb szakaszához értek, a távolság egyre fogyott közöttük, Franz már nem nézett hátra, csak gyalogolt, és a következő zebra zölden lépő fényemberkéjét bámulta olyan erővel, hogy az zsizsegve mozdult meg szemei előtt. Franz lépett egyet, az üldöző lépett egy kicsit nagyobbat, Franz közeledett a lámpához, a férfi még gyorsabban falta a távolságot. Még vagy nyolc méter volt hátra, amikor a zöld emberke villogni kezdett.

Franz nem változtatott a tempóján, úgy közelített a zebrához, mintha mi sem történt volna, majd egyszer csak tiszta erejéből rohanni kezdett, át a zebrán, a villogó zöld jelzés fényében, óriásikat szökellve, és épp elérte a túlpartot, amikor a lámpa pirosra váltott, üldözője pedig ugyanebben a pillanatban ért a zebra onnansó feléhez.

Hirtelen megtorpant, még a karjával is köröznie kellett kettőt, hogy előre ne bukjon. Franz egy lopott pillantással nyugtázta, hogy hirtelen kiötlött terve működött, és az ajándékba kapott időt kihasználva tiszta erejéből rohant tovább. A vászonnadrágos szemei kikerekedtek, ökölbe szorított kézzel topogott felváltva a piros lámpát és a rohamosan távolodó Franzot bámulva. Franz pedig rohant, rohant a következő sarokig, ott be jobbra, és egy átjáró-ház kapuján beesve végleg eltűnt üldözője szeme elől, aki még mindig a pirostól megbéklyózva állt, és csak tehetetlen dühéből felszakadó kiáltása reményvesztett hanghullámait tudta a megmenekült után küldeni.

Állhatatosság