Egyszer úgy elkóborolt egy szempillám a szolgálati helyéről, hogy még épp ki lehetett zökkenteni a szemhéjam belső oldalán megkezdett betokozódásából – tű vagy szike használata nélkül. Azóta gondosan leszedegetem a megrendült lojalitású példányokat, mielőtt maguktól hullanának ki. Ma például tízet gyűjtöttem össze. Nyolcnál még biztos lehet benne az ember, hogy helyettük újak és újak nőnek, de tíznél már hinni kell benne. 

Különben messze nem minden nap jön ki ennyi. Van, hogy egy se. Vagy csak négy. Ha meg végül mégis kihullana mind, akkor csak nyíltabbá válna a tekintetem, és az emberek azt hinnék, sose hazudok, de nem jönnének rá, hogy csak szempillám nincs.

Még a múlt héten rendeltem egy komódot. Húsz ezer előleget kellett volna letennem, de nálam csak egy ötezres volt. Az eladó nagyon csalódott volt. Általam ismeretlen célú és mélységű számításokat végzett a számológépén, rendre szemmel láthatóan kiábrándító eredménnyel. – Húsz ezret szoktunk kérni – mondta. – Értem, de nálam csak ennyi van. Azt gondolom, ez is kifejezi a szándékom komolyságát.

Ekkor furcsa mosoly jelent meg az eladó arcán. Inkább csak a szeme mosolygott, a szája mintha titkolta volna az egészet, ha csak rajta múlik, de azért a szeglete majdnem megiramodott felfelé. – Nézze uram – kezdte egy sóhajtással –, én elfogadom, hogy a maga szándékai komolyak, de egy dolgot mondok magának. – A magánakot megnyomta, élesen, hangosan préselte ki tüdejéből. Egy másik eladó jött elő a raktárból, de épp csak az ajtófélfáig, ott támasztotta meg magát, és figyelt.

Az eladó a szeme sarkából nyugtázta a jelenlétét, és folytatta. – Egy dolgot mondok magának. Én felírom erre a cédulára, hogy maga már fizetett ötezret (az ötezret úgy mondta, mint aki egy régi, kellemetlen emléket idéz fel), de ha ezt nem tudja bemutatni pénteken, amikor jön a komódért, akkor… – És itt meg kellett állnia, mert nem csak a szája szeglete indult meg felfelé, hanem a szavak helyére is gurgulázó nevetés akart tolulni, úgyhogy meg kellett keményítenie magát, pár mélyet kellett lélegeznie, aztán egy valójában rövid, de számomra perceknek tűnő időt mintha álmodozással töltött volna, de végül folytatni tudta. – Szóval ha nem tudja bemutatni, akkor azt úgy vesszük, mintha maga egy árva garast se fizetett volna. És szépen kifizeti a teljes összeget. – Széttárta a karját, hogy ő végzett a mondandójával, most már mindent tudok, nekem kell döntenem egyedül. Az ajtófélfánál álló ember kérdőn nézett rám, mintha azt tudakolná, hogy megértettem-e, amit kollégája az imént mondott, és felfogtam-e a jelentőségét.

Ötezer forint a komód teljes árához képest nem jelentős összeg, mégis úgy éreztem, hogy rettenetes súlya van annak, amit most mérlegelnem kell. De aztán eszembe jutott, hogy ez az egész helyzet végül is teljesen szokványos és természetes. Akkor meg mi van velem? – Rendben, mondtam, és letettem az ötezrest a pultra. Az eladó megírta a kis cédulát. A kicsit szó szerint értem. A keskenyebbik fajta pénztárgép papír volt, és az egyetlen rajta szereplő tétel miatt rövid is. Alig fért oda az eladó kézírása, hogy „ötezer” és „komód elől.”. Rátette a kezét az ötezresre, maga felé húzta, majd a fény felé tartotta, hosszasan vizsgálgatta, és csak úgy tette be a pénztárba. Amikor mindezzel megvolt, csak akkor adta oda a cédulát.

Én zsebre tettem, és elköszöntem. Az eladó még utánam szólt. – Aztán vigyázzon arra a cédulára! – Persze, mondtam, és megint azt a furcsa súlyt érezve a vállamon a pincehelyiségből kivezető lépcső felé indultam. – Várjon! – szólt utánam az eladó – pont most mondtam magának, hogy vigyázzon. – És a kezembe nyomta a cédulát, amit épp az előbb magam tettem zsebre. Meg se köszöntem, csak kiléptem az ajtón a friss levegőre, és gyorsan becsuktam magam mögött. Az ujjaim között szorítottam a cédulát, és a szememmel már egy biztonságos helyet kerestem, ahol rendesen el tudom tenni, ahol biztonságba tudom helyezni. Az ajtó üvegén keresztül még láttam, ahogy a másik férfi előjön az ajtófélfa mellől, váltanak pár szót azzal a gyanús mosolyukkal, és nagy bólogatva, mint akik valami sikert értek el, kezet fognak.

Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem teszem el a cédulát, hanem a kezemben tartom, összepréselem az ujjaim között, ahol bárhányszor rá tudok nézni, meg tudok győződni róla, hogy még megvan.

A következő napjaim azzal teltek, hogy a cédulát őriztem, hogy próbáltam jobb helyet találni neki. Járt az ingem, és a kabátom zsebében, a pénztárcámban, a fiókomban, és még ezer helyen, de akárhol kicsit jobban megnéztem, végiggondoltam, hogy mi minden történhet vele, be kellett, hogy lássam, nem elég biztonságos. A környezetemben lévőknek hiába mondanám, hogy legyenek szívesek ők is figyelni egy kicsit, mert vagy meg se értenék, vagy éppen ezért kezdenék el olyan fajta tréfákon törni a fejüket, amit én most, ebben a helyzetben, ilyen tét mellett nem engedhetek meg. Szerdától újra az ujjaim között volt a cédula, és nem eresztettem többé.

Pénteken, amikor dobogó szívvel újra lementem azon a pár lépcsőfokon, szerencsére nem állt előttem senki. Úgy tettem az asztalra a cédulát, mint aki évszázados kötelességének súlyát adja át. Csak ezután köszöntem. Az eladó visszaköszönt, és ahogy rám nézett, tudtam, hogy nem emlékszik rám. A másik ezúttal mellette állt. – Jöttem a komódért – mondtam –, amit hétfőn rendeltem meg. Itt a cédula a foglalóról. Megőriztem. – tettem hozzá, de rögtön kínosan is éreztem magam tőle, mert a magam számára is meglepő, gyermeki örömmel mondtam ezt, mint aki azt akarja, hogy a tanárnője megdicsérje korát meghazudtoló teljesítményéért.

Az eladó felvonta a bal szemöldökét, és a kezébe vette a kis papírost. Aztán felvonta a jobb szemöldökét is, majd résnyire húzta mindkét szemét, úgy vizsgálta a papírt, de mintha nem értette volna, mit lát. Rám nézett kérdőn. – Mennyit fizetett? Mert ezen a papíron őszintén szólva… – mondta elhalkulva, és elém tolta a kis cédulát. Heves mozdulattal kaptam a kezembe, hogy ötezer, de ekkor, ahogy magam előtt tartottam az öt napig az ujjaim közt szorongatott kis papírt, megláttam, hogy az egész egy koszos, kékes-szürkés sajtcédula betűk és számok elkent roncsaival. – Ötezret fizettem, és maguk azt mondták, hogy… – kiáltottam, de az eladó közbevágott. – Hogy őrizze meg a papírt, ami ezt bizonyítja. Erre maga idehoz egy valamilyen papírt.

Sértődötten, mint aki megmondta, hogy megint ez lesz, a társa elé tolta a számlát, és el is fordította a fejét, mint akinek elege van, nem akar ebben dönteni. Aztán mégiscsak rá nézett, és a szeméből ekkorra már nem sértett közönyt, hanem intenzív kíváncsiságot, sőt, feszült várakozást olvastam ki. A másik vizsgálgatta egy kicsit a papírt, ő is résnyire zárta szemhéjait, hogy élesebben lásson, majd hirtelen eltolta magától a papírt, társa szemébe nézett, és nemet intett a fejével.

Éreztem, ahogy kifut a vér a fejemből, és a hideg leereszkedik egészen a lábujjaimig. Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni. Közben – legnagyobb meglepetésemre – azt láttam, hogy az eladó szinte dühös lett a csalódottságtól, elfordult nemet intő társától, mint egy duzzogó gyerek. A másik, a fiókba tette a cédulát, és felém fordult.   – Akkor még ötvenötezret kérek. – Boldogan vettem elő a pénzt és szinte fellöktem a pult mögött álló férfit, olyan rohamszerűen tukmáltam rá a bankókat. Amaz eltette a pénzt, adott egy új számlát az ötvenötezerről, aztán hátra hívott, és együtt kihoztuk, és felvittük a komódot a lépcsőn, még a kocsiba is segített berakni.

Eltúlzott hálálkodással köszöntem meg neki a sok segítséget, ő pedig kedvesen hárított el azzal, hogy semmiség az egész, használjam boldogan az új bútordarabomat. Azzal visszament a boltba, én pedig állva maradtam, és azon gondolkodtam, egyáltalán mi történt itt velem. Miért voltak az eladók ilyen furcsák? Pláne miért viselkedtem én ilyen furcsán? Hiszen csak egy komódot vettem.

Ahogy így álltam egy helyben, szememmel bambán követtem a férfit, aki először az ajtófélfánál állt, aztán nemet intett a fejével, végül mégis ő segített. A férfi lement a lépcsőkön, és megállt a kollégája előtt. Amennyire kintről láthattam, nem szólt egy szót sem, csak a tenyerét tartotta felé. A másik gyűlöletes pillantást vetett rá, sebbel-lobbal elővett egy ötezrest a zsebéből, belecsapta a másik kezébe, aztán dacosan karba fonta a kezeit maga előtt, és kifelé fordult az utca felé. El is kaptam a pillantását, láttam, hogy a haragja nekem is szól. Beültem gyorsan a kocsiba és elhajtottam.

Könnyen lehet, hogy eljött a pillanat, amiről nagyapám beszélt. Úgyhogy elkezdem a naplót. Le fogok írni mindent, amit majd innen belülről tapasztalni fogok. Az elején, amíg van net, tévé és rádió, napi összegzést írok arról is, hogy mit lehet tudni az ország állapotáról. Utána csak az marad, amit én tapasztalok.

Ma reggel, ahogy felcsavartam a konvektort, észrevettem, hogy a lángja olyan színű, mint az erdőtűz. Kirohantam a zuhanyzóba a fali melegítőhöz. Ugyanaz. A láng nem kék többé, hanem narancsos vörösen, izgága nyelveket öltve táncol, ahogy réges-rég az ősember előtt is.

Nagyapám annak idején a belügyminisztériumban dolgozott. Soha nem beszélt a munkájáról, de egyet elmondott. Azt, hogy nem véletlen, hanem szükségszerű, hogy az emberek nem tudják, de még csak nem is gondolkodnak rajta, miért kék a gázláng: Mesterségesen teszik azzá. Mégpedig azért, mert ha az emberek otthonában megjelenik a tűz a maga ősi valójában, az kihozza belőlük az állatot. Így fogalmazott nagyapám, és hozzátette, hogy a poklot, ami ekkor elszabadul, úgy képzelhetem el, ha megszorzom ezerrel azt, ami olyankor történik, ha egyszer csak elmegy az áram – mindörökre.

Még csak hat éves voltam, de felruházott engem a tudással, és a titoktartás felelősségével. Látszólag a gyerekek szokványos életét éltem, de valójában ettől fogva felnőtt lettem. Nem beszéltem a dologról senkinek, kémia órán rezzenéstelen arccal hallgattam végig, hogy állítólag mitől kék a gázláng, még feleltem is belőle.

De emlékezésre aligha lesz most idő. Eljött tehát az ideje, hogy az állandó edzés meghálálja magát. Hogy szívósabb, erősebb legyek, mint a többiek. Hogy tisztább fejjel gondolkodhassak, gyorsabban és határozottabban cselekedhessek, mint ők. Mostantól kezdve résen kell lennem minden pillanatban, mert én tudom egyedül, hogy mi következik. Én tudom csak, hogy el fog szabadulni a pokol. Hogy mindenki mindenki ellenségévé válik. Szépen figyelni fogok mindenkit, leírom, amit tapasztalok, de ha cselekedni kell, cselekedni fogok habozás nélkül. Bármire el vagyok készülve, nem riadok vissza a legsúlyosabb döntések meghozatalától, és a legvégső tettek végrehajtásától sem, és nem fogok pazarlón hezitálni, ámítani magam, hanem ha egyértelmű jelet látok, lépni fogok. És nem fog érdekelni, hogy ápoltról vagy ápolóról van szó. Helyzetemet nagyban könnyíti, hogy jómagamat az utóbbiak táborában tudhatom.

Tizenkét éves koromig kötelességtudó és felelősségteljes voltam. Ahogy feladták a leckét, megcsináltam, és a következő óra előtti napon fejemet csóválva sajnáltam le azokat, akik csak aznap délután csaptak a homlokukra, és kezdtek el kapkodni, hogy holnap környezetismeret.

Persze nem hallgathatom el, hogy ez az egész roppant fáradsággal járt. A kemény napok így még keményebbek voltak, és különben is mindig volt lecke. Nem volt megállás, csinálnom kellett a dolgomat, ahogy a cápának úsznia kell az oxigénért. Ha pedig mégis ráértem, a többieknek volt dolguk.

Aztán egy tavaszi délutánon, amikor matematikából, magyarból, történelemből és oroszból is volt házi feladat, kavicsot dobtak az ablakomra, hogy menjek pingpongozni. Valami történt, valami megváltozott bennem, mert hirtelen elhittem, hogy én, hogy én is lemehetek pingpongozni. Másnap se matematika, se magyar, se történelem, se orosz nem volt. Majd megcsinálom a leckét később – gondoltam. Tulajdonképpen… szabad voltam!

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, úgy rohantam le, még a meccseket is mind megnyertem, életem legszebb napja volt. Másnap megismételtük az egészet. Ekkor tudtam meg, hogy a többiek így élnek. Szabadon. A mának.

De csütörtökön minden elromlott. Egy csomó óránk volt másnap, és nem volt kész a leckém. Meg kellett csinálnom, de valahogy olyan embertelen erőfeszítésembe került, mintha mellkasig vízben kellett volna futnom. Hogy az aznapiakra akár csak rá is nézzek, az kivihetetlennek tűnt. Elvesztettem a lendületemet, a kezdeményezés kicsúszott a kezemből, és röhögve előreszaladt, a másnap nyirkos lehelete egy szempillantás alatt utolért, és a nyakam köré kúszott.

Innentől kezdve azt a boldog délutánt kerestem egész életemben olyan mohón, olyan csodavárón, hogy nem mertem soha belevágni a már ismert, de még nem fenyegetően közeli feladatokba, nehogy elszalasszam a pillanatot, amin besurranva az önfeledt órák illatos mezejére juthatok. De a pillanat nem akart eljönni, vagy talán elvesztettem kérészéletű képességemet, hogy felismerjem.

A nyirkos leheletű holnap állandó társamul szegődött, mindig ott éreztem magamon, mintha a bűzös lehelet kibocsátója a hátamon utazna, csontos karját összefonná a mellkasomon, és mindig egyre összébb szorítaná, amint kásásan zihálva kifújom a levegőt, de én csak vártam a délutánt, és rettegtem a másnaptól, fejemet épp egy lélegzetnyivel tartottam a rám magasodó feladatok tengerének színe fölött.

Húsz év telt el így. Aztán egy este, megint csak tavasszal, erőt vettem magamon, és miután mindent megcsináltam, amit másnapra kellett, összeszorítottam a fogam, és nem feküdtem le aludni, hanem elintéztem mindent, amiről csak tudomásom volt, és amit csak lehetséges volt. Húsz év után újra teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, a vézna karok lepattantak a mellkasomról, enyhe szellő cirógatta meg az arcom, és fújta el a párás leheletet, nálam volt újra a labda, nálam a kezdeményezés!

Most mindig van mit tennem, mindig felkészült vagyok, nem állok meg, csinálom a dolgom, ahogy a cápa úszik az oxigénért, de azért figyelek, hogy el ne vétsem a pillanatot, ami annak a boldog délutánnak a mezejére vinne megint, amit ha meglelnék, rohannék a kellős közepébe, és ha meghempergőztem benne, utána még mindig ráérnék megcsinálni a dolgomat.

A legélesebben Katus nénire emlékszem az intézetből. Kemény volt velünk, de tőle tanultunk mindent, aminek aztán hasznát is vettük ebben a sorsunk által ránk kényszerített keserves életben. 

A saját pénzéből készített nekünk nassolnivalót. Vett földimogyorót, csokoládét olvasztott, és belemártotta a mogyorókat, aztán ezt száradás után még egyszer vagy kétszer megismételte, hogy jó vastag legyen a bevonat. 

Egy zacskóba mindig százat tett. Azaz kilencvenkilencet. Mert a csokis mogyorók között mindig elrejtett egy kavicsot is. Erre akkor jöttünk rá, amikor a Krisztiánnak kitört az egyik metszőfoga. Utána azt mondta Katus néni, hogy sokkal óvatosabbak legyünk az életben, mint amilyenek a csokis mogyoróval voltunk. Ne higgyük el, hogy csak úgy, a két szép szemünkért kaphatunk valamit, mindig számítsunk rá, hogy valami baj érhet minket, és legyünk résen. 

Krisztián balesete után tényleg óvatosabbak is lettünk, ahogy Katus néni tanított minket. Megnyomkodtunk minden szemet; a csoki lecsúszott a mogyoróról vagy a kavicsról, és láthatóvá vált, hogy mi van ott. Egyébként az ujjunkkal is éreztük, hogy a bevonat alatt mogyoró van-e vagy kavics. Ha megvolt a kavics, akkor persze már nem kellett tovább óvatoskodni, hanem átadhattunk magunkat az élvezetnek. 

Ez addig ment, amíg a Roland egyik őrlőfoga ketté nem repedt hosszában (és aztán ki is kellett húzni). Ő is kavicsra harapott. Egy másodikra. Katus néni meg is mondta, hogy nem értettük meg a múltkori leckét, és egyrészt nem voltunk résen, másrészt elbíztuk magunkat, és azt hittük, hogy a sorsot – ami abból áll, hogy a szerencsétlenség akkor csap le, amikor a legkevésbé számítunk rá – ilyen kártyaasztal mellé való okoskodással el lehet téríteni.

– Mi a telefonszámod?

– 564-3512

– Csak?

A nevetés, ahogy az épp imént, épp általa előadott szőke nős viccén nevetett, szétáradt egész testében. Felfújta a tüdejét, oxigén-dús vérrel fröcskölte tele az izmait, majd’ kicsattant. Széttett lábakkal ült feljebb a padon (a röhögéstől lecsúszott), öklével törölte ki a könnyeket a szeméből, bicepsze meg-megugrott közben. 

Ahogy letörölte a sós cseppeket, és még édes görcsösen, röviden röhintett párat, hirtelen egy szőke nő dús hajkoronáját látta mézszínűen szétszórni a nap meleg fényét. A torkán akadt a nevetés, és a helyére egy pillanat alatt az a szorongató érzés ült, ami gyerekkorában öntötte el, ha úgy érezte, anyja megvonta tőle a szeretetét valami csínytevés miatt. 

Agya lázasan kapkodni kezdett az előző pillanatok elvétett morzsái után: vajon hallotta a lány? Ha igen, ugye viccnek vette? Ha nem találta tréfásnak, azért lehet még esélye nála? Nem feltétlenül most azonnal, de úgy általában? Mert ha nem, akkor ő is csak egy ugyanolyan ostoba szőke picsa, aki aztán csodálkozik, hogy le hülye szőke picsázzák, meg vicceket mesélnek róla – gondolta, és kedve lett volna megütni azt a szerencsétlen balfasz haverját, aki soha a rohadt életben nem tudott még időben kapcsolni, és most is még javában kuncogott mellette a padon.

Kínos dolog történt a kávéházban. Nem is értem, hogyan, mert velem ilyesmi nem szokott előfordulni, de csúnyán leöntöttem egy férfit. Kezemben a kávémmal épp felálltam, hogy átmenjek egy másik asztalhoz pár pillanatra, ahol ismerőseimet fedeztem fel, amikor ez az ember egyszer csak szinte a semmiből elém penderedett. 

Hirtelen megtorpantam, de még oldalra is kellett lépnem kicsit, hogy el ne essek, és ekkor a bögre tartalma jóformán maradéktalanul a szerencsétlenre ömlött. Jutott a nyakára, a nyakkendőjére, a mellényére, az ingére, az övére, a pantallójára és a cipőjére is. Én még ekkora pechet nem láttam. Lehet, hogy a zoknija is olyan lett. 

Pár pillanatig szótlanul álltunk egymással szemben. Ő az ég felé nézett, és ajkai hangtalan szavakat formáltak, én pedig hol rá, hol magam elé pillantgattam zavartan. Megpróbáltam beleélni magam a helyzetébe, és nagyon megsajnáltam. Így menni akárhova is, így tölteni a nap még hátralévő nagyobbik részét, aztán a tisztíttatás… Lehet, hogy le is forráztam. Nagyon szégyelltem magam. 

Ahogy felocsúdtam, elnézést kértem tőle, és felajánlottam, hogy a költségeit természetesen megtérítem. Nem tűnt dühösnek, inkább beletörődőnek, sőt megtörtnek látszott. Látva zavaromat azt mondta, hogy ne hibáztassam magam, vele ez – kis túlzással – nap mint nap megtörténik. Egész élete kisebb-nagyobb szerencsétlenségek láncolata. Madarak piszkítanak rá, tizenhat szék közül az egyetlen repedt lábúra ül, a rendőr mindig őt állítja meg, és mindig talál valami más hibát is, és így tovább a végtelenségig csak mondta, mondta, hogy már figyelni sem tudtam. 

Csak néztem ezt az embert, ahogy egyre megindultabban ecsetelte permanens tragédiáját, és lassan derengeni kezdett, hogy én csak belekeveredtem ebbe az egészbe, igazából nincs is közöm hozzá, csak eszköz voltam a sors kezében. Ha nem én, valaki más öntötte volna le. Vagy elütik, vagy mit tudom én, mi történik vele. 

És még én érzem kínosan magam. Én akarom kifizetni a tisztító számláját. Álljunk csak meg egy pillanatra! Neki ez az egész mindennapos dolog, nekem viszont kirívó eset. Ő megszokta, nekem viszont igazi kellemetlenség és költség. Már egészen máshogy láttam a dolgot. Ez az ember engem alattomosan bevont a közte és a sorsa között folyó játszmába, a rohadt életbe! 

Erélyesen intettem neki, hogy elég a szövegelésből. Közben feltűnt, hogy az én mandzsettám is kávés lett. Nem rám tartozik a pitiáner tragédiája – mondtam neki. Meghökkent. Megkértem, hogy olyan messze távolodjon el tőlem, amennyire csak tud, engem hagyjon ki az üzelmeiből. Erre kissé összeszűkült a szeme. Ahogy a szemébe néztem, már láttam azt az alattomos gonoszságot, azt a fullasztó kárörömöt, amit akkor sugároz az ember, ha bevégezve látja gonosz tervét. 

Feldühített ezzel a pökhendi nézéssel. Úgy feldühített, hogy meg tudtam volna ütni. Ekkor szinte flegmán, leereszkedőn mondta, hogy ha így gondolom, akkor felejtsem el a dolgot, a számlát se fizessem ki neki, nincs ő rám szorulva. Erre aztán igazából megütöttem, azaz meg akartam ütni, de ez a szenny ember elhajolt, és öklömmel csak a szemüvege sarkát értem, az meg felvágta a bőrt a kezemen. 

Hátrálni kezdett, négy lépés távolságról már leplezetlenül nevetett bele az arcomba, én meg indultam utána, hogy megragadom a mellényét, és kirázom belőle, amikor oldalról tompa ütést éreztem, aztán egy jaj, ne haragudjon, igazán sajnálom hangzott ugyanonnan, és csak ezután éreztem meg, ahogy a forró fekete az övem magasságában átjutott a zakómon és az ingemen, és felszisszentem, hogy még mennyi forróság maradt benne, mire a bőrömig ért.

Már előző nap tudtam, hogy milyen szörnyűségre készül a sporttáskás férfi. Láttam a vállán azt az undorító, aszott bőrű, mélyen ülő fekete szemű, gonosz kis ördögfattyat – akihez hasonlók létezéséről az emberek nem is tudnak –, és hallottam, ahogy penge szájával hideg párát lehelve a férfi fülébe súgta, mit tegyen. 

Persze nem szóltam senkinek. Mégis ki hinné el, amit mondok? – kérdezte tőlem teljesen jogosan a vállamon ülő manó, aki ki szokott segíteni az ilyen nehéz döntéseknél.