Már előző nap tudtam, hogy milyen szörnyűségre készül a sporttáskás férfi. Láttam a vállán azt az undorító, aszott bőrű, mélyen ülő fekete szemű, gonosz kis ördögfattyat – akihez hasonlók létezéséről az emberek nem is tudnak –, és hallottam, ahogy penge szájával hideg párát lehelve a férfi fülébe súgta, mit tegyen. 

Persze nem szóltam senkinek. Mégis ki hinné el, amit mondok? – kérdezte tőlem teljesen jogosan a vállamon ülő manó, aki ki szokott segíteni az ilyen nehéz döntéseknél.

– Hallod, nem nagy neked ez a cipő egy kicsit? – kérdezte a srác.

– Hát igen is, meg nem is – válaszoltam. – Elöl még van hely bőven, de széltében jó. De a fő ok, hogy nekem eléggé magas a… (és itt elharaptam a szót, mert tudtam, hogy nem fogja érteni, hogy rüszt, én meg nem akartam zavarba hozni) lábamnak ez a felső része, és…

– A rüsztöd – segített ki.

– A kurva anyádat – gondoltam, és bólintottam.

Bedugom a fülhallgatót, megnyomom a playt, és hallom a vaskos, zúgó sistergést a kazetta nyúlós nylon szalagjáról. Már várom az első reccsenő akkordot, hogy belehasítson ebbe a zsongó, zamatos tavaszba, amiről érzem, hogy tele tudom szívni vele a tüdőmet, hogy végre egyenesbe hoz.

De állj. Ez nem a walkman, nincs már kazetta, én pedig rég nem vagyok gimnazista. Oldalt a gázcső hosszanti repedésén szökik a sistergés. Már érzem az arcomon a csiklandó szellőjét, már az orromban van a szaga, mintha mindig is ott lett volna.

A reggeli nap csillogó fényében, a bejárati ajtó tejüvege mögött, mint egy látomás, feltűnik kedves volt osztálytársam senkijével össze nem keverhető kedves sziluettje. Semmit nem változott. Tudom, hogy ez egy jel, hogy egyszer csak eljött hozzám a húsz éve nem látott barát. A csengőért nyúl, én pedig behunyom a szemem, és széttárom a karomat, úgy várom.

Tegnap futottunk. Aztán úgy alakult, hogy verseny volt a padokig. Saját magamat is megleptem, olyan könnyen, olyan jól ment. És a célhoz közeledve azt vettem észre, hogy még tovább is tudom fokozni a tempót, és bírom levegővel és izommal is. Csak aztán meg kellett állnom, mert kiesett a zsebemből a vérnyomás-gyógyszerem.

Andrét már az ebédnél is nyomasztotta a baljós délutáni program. Le kellett menni az üzembe, és ehhez nagyon nem volt kedve. A dolog annál is inkább bosszantotta, mert ő maga találta ki, hogy az egyes részlegek ismerjék meg egymás munkáját, aztán egyszer csak ő is megkapta a körlevelet, és hamarosan kiderült, hogy ő sem mentesülhet saját ötlete alól, a vezérnek annyira tetszik, hogy nem létezhet semmiféle kivétel. 

André öt éve van a cégnél. Itt volt gyakornok közgazdász, és rögtön bevált. Dolgozott egy kicsit a pénzügyön, aztán a stratégiára került, ahol most is dolgozik. A karrierje ívét kövér fizetés, és egy nem túl rossz autó is húzza, sötét öltönyben járhat, és többnek érezheti magát a többségnél. Lelassult ötveneseknél, tanulatlan melósoknál. 

Elsősorban azt szereti magában, hogy fiatal kora ellenére teljesen átlát mindent a cégen belül – és úgy általában is a világban. A legjobban az bosszantja, ha az emberek nem akarják megérteni, hogy itt nem csak róluk van szó, ez egy nagy egész, az egész pályát kell látni, magyarul a big picture-t, nem pedig szemellenzősen, rosszhiszemű, szabotázs-gyanús erőszakossággal csak a maguk szempontjait szajkózni. 

Márpedig a melósokkal pont ez a baj. Nem értik meg, hogy mit jelent egy vállalatot, vagy legalább egy valamire való folyamatot irányítani. Nem tanulták, nem tudhatják. Ha csak ennyiről lenne szó, nem haragudna rájuk, de a melósok sajnos egyfajta ellenségességgel viseltetnek a nyakkendősökkel szemben. Ezt nem lehet nem észrevenni. 

Ezeket a gondolatokat forgatta magában, ahogy zsebre tett kézzel, kelletlenül ballagott a tizennégy-harmincas csoport mögött kicsit lemaradva. A csarnokban hideg volt. Összébb húzta a zakóját, és arcára valamiféle fájdalmasnak látszó grimasz ült ki, ahogy próbálta fején kívül tartani a gépek zaját. Oda se figyelt a művezetőre, csak a munkásokat nézte fél szemével. 

Ahogy számított is rá, azok ellenséges tekintettel követték. Követték, ez a jó szó, mert egyenesen nem néztek a szemébe, hanem amikor már kicsit elhagyta őket, akkor súgtak össze a háta mögött, akkor lehetett érezni, hogy őt figyelik, hogy szinte hátba verik, elgáncsolják a tekintetükkel. 

A dolog kezdett kellemetlenné válni, az ellenségesség szinte tapintható volt. André hátra-hátrasandított, a munkások kis csoportja összezárult a háta mögött, és ahogy megint hátranézett, már leplezetlenül bámultak a szemébe, némelyik gúnyosan mosolygott, mások kihívóan méregették. 

Egyszer csak egy csúsztatott műanyag láda zaja riasztotta meg maga előtt. Gyorsan odakapta a tekintetét, és épp hogy át tudta ugrani vagy lépni, maga se tudta hogyan, mindenesetre bőrtalpú cipőjével nagyot csattant a fényesre járt kövön, a zakótól megbéklyózott karjával nagyot körzött előre, és az elesés határán egyensúlyozva lépett három-négy óriásit, mire egy munkás lépett elé hirtelen két gép közül, mint ha direkt őt várta volna, megragadta a vállánál, és talpra állította. De aztán a következő pillanatban elé állt, André pedig kissé oldalt, mellette kinézve látta, hogy a többiek már jócskán előrébb járnak. 

Megpróbált utánuk igyekezni, de ez a munkás elállta az útját, és egyszerre a többiek is összegyűltek mögötte: se előre, se hátra nem tudott kitörni. Meg akart szólalni, hogy engedjék tovább, de ekkor hátulról a szájára tapadt egy nagy, kérges tenyér, és valaki belökte jobbra a gépek közé. Egy pillanat alatt a földre került, a melósok pedig minden sietség nélkül, de nagyon határozottan, egytől-egyig a szemébe nézve közelítettek felé, a gépek meg csak zakatoltak, surrogtak a ládák a szalagon, a munkások eltakartak minden fényt, vagy levegő nem volt már, nem tudta, és ahogy megpróbált felállni, csak az egyik kék overallos kövér hasának ütközött, kiment a vér a fejéből, és csend lett. 

Nem tudja, mennyi idő telt el, mire újra kinyitotta a szemét. A zaj kicsit távolabbinak tűnt, és a munkások egy lépéssel hátrébb voltak, kivéve egyet, aki egy pohár vizet tartott felé. A földön ülve, a melós lába között látta a csoportját, ahogy öt-hat méterről aggódva figyelik az eseményeket. – Biztos nem ebédelt, vagy túl sokat nézte a monitort, fiatalember – szólt a munkás – igya ezt meg, aztán lélegezzen mélyeket. Itt frissebb az idő, mint odafenn, az irodákban. Szerintem pihenjen egy kicsit, majd csatlakozik egy másik csoporthoz. – Sanyi, akkor kezdjétek el a bejárást, itt nem lesz gond, úgy látom. 

André egy pillanatra nem értette, hogy hogy került megint a csarnok bejáratához, és mi az, hogy a többiek elkezdhetik a bejárást, de aztán rádöbbent, hogy csak pár métert tett meg, és egyáltalán el se jutott a gépsorig, csak a munkások vizslató tekintete volt igaz, a többit már nem is tudja. Összeráncolt homlokkal bámult maga elé, és próbálta kirostálni a káprázatot a valóságból. Miközben a csoportja lassan távolodott, egyszer csak egy határozott lökést érzett hátulról, kezében nyugtatott feje, attól félt, leesik hirtelen, és riadtan feszítette meg nyakizmát. – Mi van, te alszol? – kérdezte egy kollégája a klaviatúra mellé támaszkodva, kaján vigyorral az arcán. – Dehogyis. Csak elgondolkoztam – felelte André. – Ja, értem – kacsintott a másik – Na, elmondod akkor, hogy mi az az ötlet, amit pedzegettél ebéd előtt? – Á, még agyalok rajta. Most eléggé el vagyok havazva. Majd ha összeáll teljesen, akkor elmondom – mondta, és megmozgatta az egeret. A képernyőn egy grafikon ívelt monotonon felfelé.

Ahogy ma hazaértem a munkából, és leszaggattam magamról a nyakkendőt, az inget és a pantallót, eszembe jutott az apám, akit részvéttel figyeltem gyerekként, amikor hasonlóan cselekedett. Már akkor is megértettem, de most már át is érzem a helyzetét teljes terhével együtt. 

De azért van egy nagy különbség köztünk. Ő ilyenkor egy sárga, műszálas inget vett fel, ami már akkor is évtizedes – bár egész jól egyben lévő – darab volt, amikor én először láttam.  Szóval mintha direkt ellensúlyozni akarta volna a napközben rákényszerített öltönyt, mintha direkt, erővel át akart volna esni a ló túlsó oldalára. 

Én nem vagyok ilyen szélsőséges. Nem mondom, az én öltönyöm is elegáns, de otthon egy szintén elég jó melegítőt öltök magamra. Igazi minőségi darab. Még csak a gumiját kellett kicserélni, illetve a márkajelzés kopott le, ahogy az eredeti kékből egy afféle patinásabb ezüstös-grafitos színt nyert az anyaga. Ami annál is nagyobb szó, mert most karácsonykor volt húsz éve, hogy kaptam.

Kálmán bácsinak már a rettegett sarok előtt erősebben dobogott a szíve. Óvatosan lépett egyet, és befordult. Merev derekát kissé előrehajtotta, bal kezét védekezőn maga elé tartotta, és lassan felemelte a tekintetét, fel, a folyosó homályba vesző végére. Nem volt ott senki. De valami nem stimmelt. Az órájára nézett. Nyolc – látta kővé dermedve, és abban a pillanatban gyerekek sivítása nyargalt végig a folyosón, majd maguk, a valóságos, hús-vér, irtózatosan fürge gyerekek csapata is megjelent, és felfoghatatlan gyorsasággal közeledett felé. Kálmán bácsi a pánik határán és kezében a tűzforró teát egyensúlyozva kezdett a megfordulás idegtépő műveletéhez, a tea hőzöngőn felkorbácsolódott, Kálmán bácsi pedig – már megfordulva – nagyot lépett előre, el e gyerekek elől, a sarkon túl vágyott biztonság felé, de páni félelmében egyenesen neki a saroknak. A mézes-tüzes reggeli ital a kezére loccsant, és – patakzó könnyeket kikövetelve – mélyen égetett az irhán is túl, és aztán annál is mélyebben, és még mélyebben, mint tegnapelőtt vagy akár tegnap.