Könnyen lehet, hogy eljött a pillanat, amiről nagyapám beszélt. Úgyhogy elkezdem a naplót. Le fogok írni mindent, amit majd innen belülről tapasztalni fogok. Az elején, amíg van net, tévé és rádió, napi összegzést írok arról is, hogy mit lehet tudni az ország állapotáról. Utána csak az marad, amit én tapasztalok.

Ma reggel, ahogy felcsavartam a konvektort, észrevettem, hogy a lángja olyan színű, mint az erdőtűz. Kirohantam a zuhanyzóba a fali melegítőhöz. Ugyanaz. A láng nem kék többé, hanem narancsos vörösen, izgága nyelveket öltve táncol, ahogy réges-rég az ősember előtt is.

Nagyapám annak idején a belügyminisztériumban dolgozott. Soha nem beszélt a munkájáról, de egyet elmondott. Azt, hogy nem véletlen, hanem szükségszerű, hogy az emberek nem tudják, de még csak nem is gondolkodnak rajta, miért kék a gázláng: Mesterségesen teszik azzá. Mégpedig azért, mert ha az emberek otthonában megjelenik a tűz a maga ősi valójában, az kihozza belőlük az állatot. Így fogalmazott nagyapám, és hozzátette, hogy a poklot, ami ekkor elszabadul, úgy képzelhetem el, ha megszorzom ezerrel azt, ami olyankor történik, ha egyszer csak elmegy az áram – mindörökre.

Még csak hat éves voltam, de felruházott engem a tudással, és a titoktartás felelősségével. Látszólag a gyerekek szokványos életét éltem, de valójában ettől fogva felnőtt lettem. Nem beszéltem a dologról senkinek, kémia órán rezzenéstelen arccal hallgattam végig, hogy állítólag mitől kék a gázláng, még feleltem is belőle.

De emlékezésre aligha lesz most idő. Eljött tehát az ideje, hogy az állandó edzés meghálálja magát. Hogy szívósabb, erősebb legyek, mint a többiek. Hogy tisztább fejjel gondolkodhassak, gyorsabban és határozottabban cselekedhessek, mint ők. Mostantól kezdve résen kell lennem minden pillanatban, mert én tudom egyedül, hogy mi következik. Én tudom csak, hogy el fog szabadulni a pokol. Hogy mindenki mindenki ellenségévé válik. Szépen figyelni fogok mindenkit, leírom, amit tapasztalok, de ha cselekedni kell, cselekedni fogok habozás nélkül. Bármire el vagyok készülve, nem riadok vissza a legsúlyosabb döntések meghozatalától, és a legvégső tettek végrehajtásától sem, és nem fogok pazarlón hezitálni, ámítani magam, hanem ha egyértelmű jelet látok, lépni fogok. És nem fog érdekelni, hogy ápoltról vagy ápolóról van szó. Helyzetemet nagyban könnyíti, hogy jómagamat az utóbbiak táborában tudhatom.

Tizenkét éves koromig kötelességtudó és felelősségteljes voltam. Ahogy feladták a leckét, megcsináltam, és a következő óra előtti napon fejemet csóválva sajnáltam le azokat, akik csak aznap délután csaptak a homlokukra, és kezdtek el kapkodni, hogy holnap környezetismeret.

Persze nem hallgathatom el, hogy ez az egész roppant fáradsággal járt. A kemény napok így még keményebbek voltak, és különben is mindig volt lecke. Nem volt megállás, csinálnom kellett a dolgomat, ahogy a cápának úsznia kell az oxigénért. Ha pedig mégis ráértem, a többieknek volt dolguk.

Aztán egy tavaszi délutánon, amikor matematikából, magyarból, történelemből és oroszból is volt házi feladat, kavicsot dobtak az ablakomra, hogy menjek pingpongozni. Valami történt, valami megváltozott bennem, mert hirtelen elhittem, hogy én, hogy én is lemehetek pingpongozni. Másnap se matematika, se magyar, se történelem, se orosz nem volt. Majd megcsinálom a leckét később – gondoltam. Tulajdonképpen… szabad voltam!

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, úgy rohantam le, még a meccseket is mind megnyertem, életem legszebb napja volt. Másnap megismételtük az egészet. Ekkor tudtam meg, hogy a többiek így élnek. Szabadon. A mának.

De csütörtökön minden elromlott. Egy csomó óránk volt másnap, és nem volt kész a leckém. Meg kellett csinálnom, de valahogy olyan embertelen erőfeszítésembe került, mintha mellkasig vízben kellett volna futnom. Hogy az aznapiakra akár csak rá is nézzek, az kivihetetlennek tűnt. Elvesztettem a lendületemet, a kezdeményezés kicsúszott a kezemből, és röhögve előreszaladt, a másnap nyirkos lehelete egy szempillantás alatt utolért, és a nyakam köré kúszott.

Innentől kezdve azt a boldog délutánt kerestem egész életemben olyan mohón, olyan csodavárón, hogy nem mertem soha belevágni a már ismert, de még nem fenyegetően közeli feladatokba, nehogy elszalasszam a pillanatot, amin besurranva az önfeledt órák illatos mezejére juthatok. De a pillanat nem akart eljönni, vagy talán elvesztettem kérészéletű képességemet, hogy felismerjem.

A nyirkos leheletű holnap állandó társamul szegődött, mindig ott éreztem magamon, mintha a bűzös lehelet kibocsátója a hátamon utazna, csontos karját összefonná a mellkasomon, és mindig egyre összébb szorítaná, amint kásásan zihálva kifújom a levegőt, de én csak vártam a délutánt, és rettegtem a másnaptól, fejemet épp egy lélegzetnyivel tartottam a rám magasodó feladatok tengerének színe fölött.

Húsz év telt el így. Aztán egy este, megint csak tavasszal, erőt vettem magamon, és miután mindent megcsináltam, amit másnapra kellett, összeszorítottam a fogam, és nem feküdtem le aludni, hanem elintéztem mindent, amiről csak tudomásom volt, és amit csak lehetséges volt. Húsz év után újra teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, a vézna karok lepattantak a mellkasomról, enyhe szellő cirógatta meg az arcom, és fújta el a párás leheletet, nálam volt újra a labda, nálam a kezdeményezés!

Most mindig van mit tennem, mindig felkészült vagyok, nem állok meg, csinálom a dolgom, ahogy a cápa úszik az oxigénért, de azért figyelek, hogy el ne vétsem a pillanatot, ami annak a boldog délutánnak a mezejére vinne megint, amit ha meglelnék, rohannék a kellős közepébe, és ha meghempergőztem benne, utána még mindig ráérnék megcsinálni a dolgomat.

A legélesebben Katus nénire emlékszem az intézetből. Kemény volt velünk, de tőle tanultunk mindent, aminek aztán hasznát is vettük ebben a sorsunk által ránk kényszerített keserves életben. 

A saját pénzéből készített nekünk nassolnivalót. Vett földimogyorót, csokoládét olvasztott, és belemártotta a mogyorókat, aztán ezt száradás után még egyszer vagy kétszer megismételte, hogy jó vastag legyen a bevonat. 

Egy zacskóba mindig százat tett. Azaz kilencvenkilencet. Mert a csokis mogyorók között mindig elrejtett egy kavicsot is. Erre akkor jöttünk rá, amikor a Krisztiánnak kitört az egyik metszőfoga. Utána azt mondta Katus néni, hogy sokkal óvatosabbak legyünk az életben, mint amilyenek a csokis mogyoróval voltunk. Ne higgyük el, hogy csak úgy, a két szép szemünkért kaphatunk valamit, mindig számítsunk rá, hogy valami baj érhet minket, és legyünk résen. 

Krisztián balesete után tényleg óvatosabbak is lettünk, ahogy Katus néni tanított minket. Megnyomkodtunk minden szemet; a csoki lecsúszott a mogyoróról vagy a kavicsról, és láthatóvá vált, hogy mi van ott. Egyébként az ujjunkkal is éreztük, hogy a bevonat alatt mogyoró van-e vagy kavics. Ha megvolt a kavics, akkor persze már nem kellett tovább óvatoskodni, hanem átadhattunk magunkat az élvezetnek. 

Ez addig ment, amíg a Roland egyik őrlőfoga ketté nem repedt hosszában (és aztán ki is kellett húzni). Ő is kavicsra harapott. Egy másodikra. Katus néni meg is mondta, hogy nem értettük meg a múltkori leckét, és egyrészt nem voltunk résen, másrészt elbíztuk magunkat, és azt hittük, hogy a sorsot – ami abból áll, hogy a szerencsétlenség akkor csap le, amikor a legkevésbé számítunk rá – ilyen kártyaasztal mellé való okoskodással el lehet téríteni.

– Mi a telefonszámod?

– 564-3512

– Csak?

A nevetés, ahogy az épp imént, épp általa előadott szőke nős viccén nevetett, szétáradt egész testében. Felfújta a tüdejét, oxigén-dús vérrel fröcskölte tele az izmait, majd’ kicsattant. Széttett lábakkal ült feljebb a padon (a röhögéstől lecsúszott), öklével törölte ki a könnyeket a szeméből, bicepsze meg-megugrott közben. 

Ahogy letörölte a sós cseppeket, és még édes görcsösen, röviden röhintett párat, hirtelen egy szőke nő dús hajkoronáját látta mézszínűen szétszórni a nap meleg fényét. A torkán akadt a nevetés, és a helyére egy pillanat alatt az a szorongató érzés ült, ami gyerekkorában öntötte el, ha úgy érezte, anyja megvonta tőle a szeretetét valami csínytevés miatt. 

Agya lázasan kapkodni kezdett az előző pillanatok elvétett morzsái után: vajon hallotta a lány? Ha igen, ugye viccnek vette? Ha nem találta tréfásnak, azért lehet még esélye nála? Nem feltétlenül most azonnal, de úgy általában? Mert ha nem, akkor ő is csak egy ugyanolyan ostoba szőke picsa, aki aztán csodálkozik, hogy le hülye szőke picsázzák, meg vicceket mesélnek róla – gondolta, és kedve lett volna megütni azt a szerencsétlen balfasz haverját, aki soha a rohadt életben nem tudott még időben kapcsolni, és most is még javában kuncogott mellette a padon.

Kínos dolog történt a kávéházban. Nem is értem, hogyan, mert velem ilyesmi nem szokott előfordulni, de csúnyán leöntöttem egy férfit. Kezemben a kávémmal épp felálltam, hogy átmenjek egy másik asztalhoz pár pillanatra, ahol ismerőseimet fedeztem fel, amikor ez az ember egyszer csak szinte a semmiből elém penderedett. 

Hirtelen megtorpantam, de még oldalra is kellett lépnem kicsit, hogy el ne essek, és ekkor a bögre tartalma jóformán maradéktalanul a szerencsétlenre ömlött. Jutott a nyakára, a nyakkendőjére, a mellényére, az ingére, az övére, a pantallójára és a cipőjére is. Én még ekkora pechet nem láttam. Lehet, hogy a zoknija is olyan lett. 

Pár pillanatig szótlanul álltunk egymással szemben. Ő az ég felé nézett, és ajkai hangtalan szavakat formáltak, én pedig hol rá, hol magam elé pillantgattam zavartan. Megpróbáltam beleélni magam a helyzetébe, és nagyon megsajnáltam. Így menni akárhova is, így tölteni a nap még hátralévő nagyobbik részét, aztán a tisztíttatás… Lehet, hogy le is forráztam. Nagyon szégyelltem magam. 

Ahogy felocsúdtam, elnézést kértem tőle, és felajánlottam, hogy a költségeit természetesen megtérítem. Nem tűnt dühösnek, inkább beletörődőnek, sőt megtörtnek látszott. Látva zavaromat azt mondta, hogy ne hibáztassam magam, vele ez – kis túlzással – nap mint nap megtörténik. Egész élete kisebb-nagyobb szerencsétlenségek láncolata. Madarak piszkítanak rá, tizenhat szék közül az egyetlen repedt lábúra ül, a rendőr mindig őt állítja meg, és mindig talál valami más hibát is, és így tovább a végtelenségig csak mondta, mondta, hogy már figyelni sem tudtam. 

Csak néztem ezt az embert, ahogy egyre megindultabban ecsetelte permanens tragédiáját, és lassan derengeni kezdett, hogy én csak belekeveredtem ebbe az egészbe, igazából nincs is közöm hozzá, csak eszköz voltam a sors kezében. Ha nem én, valaki más öntötte volna le. Vagy elütik, vagy mit tudom én, mi történik vele. 

És még én érzem kínosan magam. Én akarom kifizetni a tisztító számláját. Álljunk csak meg egy pillanatra! Neki ez az egész mindennapos dolog, nekem viszont kirívó eset. Ő megszokta, nekem viszont igazi kellemetlenség és költség. Már egészen máshogy láttam a dolgot. Ez az ember engem alattomosan bevont a közte és a sorsa között folyó játszmába, a rohadt életbe! 

Erélyesen intettem neki, hogy elég a szövegelésből. Közben feltűnt, hogy az én mandzsettám is kávés lett. Nem rám tartozik a pitiáner tragédiája – mondtam neki. Meghökkent. Megkértem, hogy olyan messze távolodjon el tőlem, amennyire csak tud, engem hagyjon ki az üzelmeiből. Erre kissé összeszűkült a szeme. Ahogy a szemébe néztem, már láttam azt az alattomos gonoszságot, azt a fullasztó kárörömöt, amit akkor sugároz az ember, ha bevégezve látja gonosz tervét. 

Feldühített ezzel a pökhendi nézéssel. Úgy feldühített, hogy meg tudtam volna ütni. Ekkor szinte flegmán, leereszkedőn mondta, hogy ha így gondolom, akkor felejtsem el a dolgot, a számlát se fizessem ki neki, nincs ő rám szorulva. Erre aztán igazából megütöttem, azaz meg akartam ütni, de ez a szenny ember elhajolt, és öklömmel csak a szemüvege sarkát értem, az meg felvágta a bőrt a kezemen. 

Hátrálni kezdett, négy lépés távolságról már leplezetlenül nevetett bele az arcomba, én meg indultam utána, hogy megragadom a mellényét, és kirázom belőle, amikor oldalról tompa ütést éreztem, aztán egy jaj, ne haragudjon, igazán sajnálom hangzott ugyanonnan, és csak ezután éreztem meg, ahogy a forró fekete az övem magasságában átjutott a zakómon és az ingemen, és felszisszentem, hogy még mennyi forróság maradt benne, mire a bőrömig ért.

Már előző nap tudtam, hogy milyen szörnyűségre készül a sporttáskás férfi. Láttam a vállán azt az undorító, aszott bőrű, mélyen ülő fekete szemű, gonosz kis ördögfattyat – akihez hasonlók létezéséről az emberek nem is tudnak –, és hallottam, ahogy penge szájával hideg párát lehelve a férfi fülébe súgta, mit tegyen. 

Persze nem szóltam senkinek. Mégis ki hinné el, amit mondok? – kérdezte tőlem teljesen jogosan a vállamon ülő manó, aki ki szokott segíteni az ilyen nehéz döntéseknél.

– Hallod, nem nagy neked ez a cipő egy kicsit? – kérdezte a srác.

– Hát igen is, meg nem is – válaszoltam. – Elöl még van hely bőven, de széltében jó. De a fő ok, hogy nekem eléggé magas a… (és itt elharaptam a szót, mert tudtam, hogy nem fogja érteni, hogy rüszt, én meg nem akartam zavarba hozni) lábamnak ez a felső része, és…

– A rüsztöd – segített ki.

– A kurva anyádat – gondoltam, és bólintottam.

Bedugom a fülhallgatót, megnyomom a playt, és hallom a vaskos, zúgó sistergést a kazetta nyúlós nylon szalagjáról. Már várom az első reccsenő akkordot, hogy belehasítson ebbe a zsongó, zamatos tavaszba, amiről érzem, hogy tele tudom szívni vele a tüdőmet, hogy végre egyenesbe hoz.

De állj. Ez nem a walkman, nincs már kazetta, én pedig rég nem vagyok gimnazista. Oldalt a gázcső hosszanti repedésén szökik a sistergés. Már érzem az arcomon a csiklandó szellőjét, már az orromban van a szaga, mintha mindig is ott lett volna.

A reggeli nap csillogó fényében, a bejárati ajtó tejüvege mögött, mint egy látomás, feltűnik kedves volt osztálytársam senkijével össze nem keverhető kedves sziluettje. Semmit nem változott. Tudom, hogy ez egy jel, hogy egyszer csak eljött hozzám a húsz éve nem látott barát. A csengőért nyúl, én pedig behunyom a szemem, és széttárom a karomat, úgy várom.

Tegnap futottunk. Aztán úgy alakult, hogy verseny volt a padokig. Saját magamat is megleptem, olyan könnyen, olyan jól ment. És a célhoz közeledve azt vettem észre, hogy még tovább is tudom fokozni a tempót, és bírom levegővel és izommal is. Csak aztán meg kellett állnom, mert kiesett a zsebemből a vérnyomás-gyógyszerem.