Ma reggel, nem sokkal műszakkezdés után bilincsben, döbbent munkatársai sorfala mellett kísérték ki a rendőrök K. Sándort a Salgótarjáni Síküveggyár kapuján. K-ról kiderült, hogy felettesei megkérdezését elmulasztva hónapok óta térüvegeket gyártott és halmozott fel egy rejtett ajtóval lezárt helyiségben.

Amikor kiderült, hogy a kutyánk, Kismester G tud olvasni, az amúgy szintén könyvfaló nő arca valósággal felragyogott. Aztán megkérdezte, hogy van-e Kismester G-nek kedvenc könyve. Ekkor már bántam az egészet, mert innentől általában hasonlóan szoktak alakulni ezek a beszélgetések. Most is. Mondtam, hogy van, a Lassie hazatér. Erre a nő arcára kiült a csalódottság.

De hát mégis mit várt? Hogy a Mester és Margarita lesz a kedvence? Hát könyörgöm, azért mégiscsak egy kutyáról beszélünk, mekkora csoda lenne az, ami már nem derogál a nőnek? Megjegyzem, olvasta a Mester és Margaritát is, de a bibliai részeket unta, és a kérdés nem is úgy szólt, hogy mi mindent olvasott. – Gyerünk innen! – mondtam Kismester G-nek, és – talán udvariatlanul – köszönés nélkül elsétáltunk.

Reggel a munkahelyem bejáratánál látom, hogy egy figura fennakadt a kokárdájával a kapun. Hiába fordult oldalra, a kokárda nem csak szélesebb, hanem magasabb is volt, mint a rendelkezésre álló hely. Így persze hiába is szíjazta volna le magáról, akkor se tudja bevinni, kint meg megint csak nem akarta hagyni – gondolom. – Szerencsétlen idióta – mormogtam a bajszom alá, és kissé haránt fordulva, minimális térd rogyasztással úgy léptem el mellette, hogy a kokárdám gyakorlatilag hozzá se ért a kapu tokjához.

– Ajjaj… – szólal meg mögöttem a vékony hangú fiú. Hanglejtése olyan életidegen, mintha egy színdarabból mondaná fel rá osztott sort. Még meg sem szólalt, de már érzem a feszültséget, ami az anyjában ébred. – Mi az?! – kérdezi élesen. – Nem írtam fel az angol leckét. – mondja a fiú tompa, de másvilágin éneklő hangon, és röviden megköszörüli a torkát. – Nem igaz! Már megint! – szisszen fel az anyja. – Most akkor fekete pontot fogsz kapni! Vagy egyest?! – teszi hozzá, és a végén levegő után kap. – Nem tudom, hányast fogok kapni. – válaszolja a fiú réveteg hangján, és újra köszörül egyet a torkán. Innentől jó darabig egyetlen szó sem hangzik el, csak a pár másodpercenkénti erőtlen torokköszörülés hangja jut előre. – Gyere, szálljunk le itt, sétáljunk egy kicsit. – mondja lemondó szomorúsággal az anyja. – Jó. – válaszolja a fiú tompán. Látom, ahogy a troli mellett baktatnak az utcai lámpák fakó fényénél. Az anya csinos, de kemények a vonásai. A fiú nagyon vékony, iskolatáskája lehúzza keszeg vállát, az arca kifejezéstelen, végtelenül fáradt, a bőre hártyavékony, ólmos szürkeségét ványadt kék erek ütik át itt-ott. Nem néz sehova, csak nyitva van a szeme. Nincs is itt.

– Figyelj csak, akkor ma lenne a fotózás, tudod, amikor odaállsz és akkor melléd van írva, hogy „A haza minden előtt”.

– Öö… Hát gondolkodtam a dolgon, és szerintem nem fog menni. Nincs pof… Szóval egyszerűen nem megy…

– Ja, várjál. Értem, mire gondolsz, de az nem gond. Nem kell effektíve ott állnod a konkrét felirat mellett, hanem ez csak ilyen green box, odaállsz a zöld fal elé, a feliratot csak később tesszük rá.

– Ja, ok. Azt meg tudom csinálni.

Mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben a szomszédommal. Ha az ablak előtt látom eljönni, a tekintete hideg és könyörtelen, katonás lépteinek koppanására vibráció fut végig a gangon, de felnyírt, ősz haja meg se rezdül. Ha viszont összefut valakivel, egy szempillantás alatt túláradóan kedves és beszédes lesz, hogy aztán a találkozást követően visszaváltson a rideg kőarcára.

A múlt héten a barátnőmmel váltott pár szót. A foglalkozása felől érdeklődött. Barátnőmtől tudtam meg, hogy kérdésre ő is elmondta magáról, hogy évtizedeken át külföldieket tanított magyarul. Ekkor hasított belém a felismerés: ez a nő elhárító volt. Az ki van zárva, hogy a nyolcvanas években külföldi cégek és követségek dolgozóit tanítva ne lett volna feladata, hogy információkat gyűjtsön róluk.

Ahogy ezt végiggondoltam, újabb részlet került egészen más megvilágításba. Mindig is furcsálltam, hogy egy ennyire szigorú, már-már kegyetlen tekintetű nőhöz hogy járhat ekkora társaság (ekkor a kedves, beszédes oldaláról még nem ismertem), ráadásul humán-értelmiségi ellenzékiek, ha értik, mire gondolok. Kérem, tájékoztassanak, hogy – a leírtak tükrében – folytassam-e a megfigyelését.

Számos jelét tapasztaltam annak, hogy az új iskolám szigorúbb hely volt az előzőnél. Még nem voltam ott egy hónapja, amikor egy álmos reggelen, a nulladik óra előtt a nyíló öltözőajtó elől hirtelen hátralépve bevertem a fejem a gázcső csonkjába. Csak tompa zsibogást éreztem, és amikor egy perccel később Feri szólt az öltözőben, hogy véres a derekam, nem is értettem, hogy miről beszél.

Odanyúltam a derekamhoz, és tényleg bőven véres volt. Rövid gondolkodás után kissé meglepve értettem meg, hogy felrepedt a fejbőröm, onnan folyt le a vér egészen a derekamig. Egy kicsit megijedtem, de örültem is, hogy a tornaórát megúszom. Magamhoz vettem a tornazsákomat, és elindultam a tanári felé. A földszinti folyosón aztán vagy fájni kezdett a fejem, vagy csak az ijedtség miatt hittem, hogy fáj, nem tudom, mindenesetre megszaporáztam a lépteimet, és a lépcsőket kettesével szedve futottam fel a tanárihoz. Az emeleten egy ügyeletes állított meg azzal, hogy menjek vissza a földszintre, és jöjjek fel szépen: futni és kettesével venni a lépcsőket külön-külön is tilos.

Lementem, és feljöttem újra, így már megközelíthettem a tanárit. Kopogj, köszönj, kérj elnézést! – olvastam az ajtóra függesztett táblán. Kopogtam, megvártam, hogy szólítsanak, benyitottam, köszöntem, elnézést kértem, majd elmondtam, hogy mi történt.

A tanárok bosszúsággal kevert rezignáltsággal nyugtázták a történteket. Végül a technikatanár állt fel egy fájdalmas sóhajt kipréselve magából, rám se nézve megcsóválta a fejét, és intett, hogy kövessem. Leballagtunk a lépcsőn, végig a földszinti folyosón, le az alagsorba, el az öltöző mellett. Egy vasajtóhoz értünk, aminek a kulcsát a technikatanár hosszas silabizálás után azonosította egy nagy kulcscsomón.

Bent dohos szag és nedves, fent boltozatosan összezáródó téglafal fogadott, de meglepően meleg volt a folyosóhoz képest. A helyiség légópince lehetett valaha. A technikatanár felkapcsolt egy huszonötös izzót, és belépett egy kisebb kamraszerűségbe. Intett, hogy menjek utána, majd egy szó nélkül megfordított, aztán érzésre egy frottír törölköző egy darabjával megtörölte a sebemet.

Meg akartam fordulni, de nem engedte. Valamit matatott a hátam mögött, majd erősen megfogott, megcsípte a fejbőrömet a sebnél, aztán nagyon éles, az ujjaimig sugárzó fájdalmat, és égett haj szagát éreztem. Ekkor már reflexből megfordultam, és egy ódivatú forrasztópákát láttam meg a technikatanár kezében. Csak mintegy mellékesen intett, miközben kihúzta a konnektorból a pákát, hogy mehetek. A félreértések elkerülése végett aztán hozzátette szóban is, hogy „Mehetsz öltözni”.

Kikóvályogtam a folyosóra, amit most nagyon hidegnek éreztem, és azt vettem észre, hogy az ujjaim is egészen el vannak fehéredve. Annyira fáztam, hogy remegni kezdtem. A seb égni és lüktetni kezdett. Nem sírtam, de folytak a könnyeim, és az orrom is. Biztos valami idegi összeköttetés… Gépiesen átöltöztem, és elhűlt kezeimet dörzsölgetve kopogtam be a tornaterembe. Köszöntem, elnézést kértem, de nem tudtam elmondani, hogy miért késtem, mert a tornatanár azzal intett le, hogy nyomjak huszonöt fekvőtámaszt, aztán álljak be a többiek közé futni. Ahogy a kezem a parkettához ért, a futó osztálytársaim lépteinek ütéseit a sebemben éreztem.