István a kiságy mellett guggolt, és visszatartott lélegzettel figyelte a csöppséget. A lelassult időben szívét átjáró melegséget egyszer csak hideg, éles érzés vágta ketté, de az okára csak a szívverésnyivel később felbukkanó kéretlen gondolat vetett hideg fényt: Mi lenne, ha történne vele valami? Torka elszorult, hirtelen felállt, mintha le akarná rázni magáról a béklyózó gondolatot, és ebben a pillanatban minden világossá vált számára. Nincs az az isten, hogy egy közlekedési helyzetből azért legyen tragédia, mert nem tud elég gyorsan reagálni. Kell egy háromszáz lóerőnél erősebb autó. Igazából tudja is, hogy melyik.

Mindig nehéz egyetlen időpontot vagy eseményt megnevezni, mint a kezdetet, de kétségtelen, hogy a 2020-as évek változásai olyan horderejűek voltak, és annyira gyorsan következtek be, hogy a kor közvéleménye legnagyobb részének esélye sem volt nem hogy megérteni a folyamatokat és azok kifutását, de még csak érdemben észlelni is azokat.

Eddigre a politika rég túljutott az úgynevezett eszméken, és mint a hatalom megszerzésének és megtartásának eszköze kristályosodott ki. Nem volt könnyű műfaj: a legtöbb embernek szemernyi tehetsége sem volt hozzá, de ha ez nem lett volna elég, a tét ennél is nagyobb volt, ugyanis „a győztes mindent visz” elve uralkodott, másodiknak lenni egyenlő volt a megsemmisüléssel.

A másodvonalbeli politikusok egy része jól körülhatárolható okok miatt volt másodvonalbeli. Noha nem volt baj az intelligenciájukkal, a munkabírásukkal vagy a kreativitásukkal, egy dolog élesen elválasztotta őket az igazi nyertesektől. Nem volt gyomruk hozzá.

Sokan tudták ugyan, hogy mit kell tenniük, mit kell mondaniuk, kiket kell feláldozniuk az előrejutásuk érdekében, és ezeket képesek is voltak megtenni, de volt valami (amit korábban tisztességnek vagy lelkiismeretnek neveztek), ami miatt nem tudtak nyugodt szívvel az emberek szemébe nézni, miután kisemmizték őket, tönkretették az életüket, és generációkra előre megfosztották őket egy jobb élet reményétől is. A sikeres politikusoknak ez semmilyen gondot nem okozott, sőt, tulajdonképpen a szakma csúcsát jelentette, ha ezeket az embereket az elkötelezett szavazóik között tudhatták.

A játéktér alaposan összekuszálódott, amikor egyre több másodvonalbeli politikus színészeket kezdett alkalmazni a közszereplések bonyolítására. Óriási könnyebbség volt számukra, hogy nem kell saját arcukkal a tönkretett emberek elé állniuk, így ennek lelki terhe nélkül engedhették szabadjára kreativitásukat, amikor újabb és újabb manipulációs megoldásokkal álltak elő. A színészek lelkiismerete is nyugodt lehetett, hiszen ők csak szerepet játszottak, egy elképzelt embert személyesítettek meg; hogy milyen embert, az kizárólag színjátszás-szakmai kérdés volt számukra.

Ez a kölcsönösen előnyös együttműködés váratlan helyről kapott mélyütést. Az évtizedek óta, búvópatakként zajló mesterséges intelligencia kutatások éppen ebben az időszakban értek el áttörést. A nagy mintás gépi tanulás, a nyelvi modellek, az emberi beszéd megértésének és előállításának, valamint deep fake technológiának az ugrásszerű fejlődése egy olyan közegben jött létre, ahol a kapcsolattartás politikus és választó között már amúgy is leginkább a közösségi és egyéb online médiában történt. Mindezek együttes hatására egyszer csak nem volt szükség többé színészekre.

Ezen a ponton az eddigre már nem másodvonalbeli politikusok – mármint akik rendelkeztek a szükséges digitális tudáskészlettel – szinte teljhatalmúvá erősödtek; amennyire persze egy sokszereplős játékban ez egyáltalán elképzelhető. A választóknak ezen a ponton már esélyük sem volt akár egy morzsányit is visszaszerezni az önrendelkezésükből vagy a méltóságukból. Ez annak a törpe kisebbségnek volt különösen nehéz, akik értették, hogy mi történik velük.

Ez már eddig is annyi és olyan fundamentális változás volt, amit a korábbi korok emberei csak évtizedek alatt élhettek meg, de a 2020-as évtized – ahogy feljebb jeleztük – valóban korszakhatárként fogható fel, ugyanis újabb néhány év alatt ismét radikális paradigmaváltás következett be.

Az elnök, akit évtizedekkel korábban taktikai érzéke és bármit bíró gyomra emelt mindenki fölé, ezen a ponton nagyon helyesen megértette, hogy van egy ésszerű határa annak, hogy hány kiskirály uralkodhat egyszerre: egy. Két hónap leforgása alatt az összes, akárhanyadvonalbeli politikust mesterséges intelligenciával váltotta ki.

A tárgyalt korban is tudták alapelv szinten, hogy meghatározó jelentősége van annak, hogy a mesterséges intelligencia milyen adatokból, milyen mintákból építi fel saját modelljét a világról, de egyrészt a politikusok a saját érdekeik érvényesítésére koncentráltak, másrészt nem fogták, hiszen nem is foghatták fel, hogy az események pillanatok alatt gyorsulnak a sokszorosára annak, mint amit akár a legbriliánsabb emberi elmével követni, nem hogy lereagálni lehetne. Ahogy mondani szokás: a többi történelem.

Robert óráján a percmutató elérte a tizenkettőt, ő pedig kettőt koppantott a nyitott ajtón, és belépett. – Szervusz, foglalj helyet. Akkor a dolgozói elégedettség felmérés, ugye? – kérdezte Jack, és olyan arckifejezést öltött, mint aki gondolatait összegezve lezárja az addig az asztalán lévő témát, majd bezárta a vitorlásokról szóló böngészőablakot.

– Igen – kezdte Robert – és köszönöm, hogy ilyen gyorsan tudtál fogadni. Szóval az eredményekkel kapcsolatban azt hiszem, hogy nagyjából mindent értek, és már vannak ötleteim is, hogy mire milyen válaszok legyenek, és szerintem hétfőn, de legkésőbb kedden át is küldeném, hogy mit szólsz, viszont van egy dolog, amiben a segítségedet szeretném kérni, mert nekem nem az jött át, mint ami a felmérésből…

– Persze, ne hülyéskedj, tudod, hogy az ajtóm mindig nyitva áll, és konkrétan azért vagyok, hogy nektek mindenben segítsek, amiben csak tudok, úgyhogy hallgatlak, és biztos, hogy kitalálunk valamit – mondta Jack és Robertre mosolygott.

– Köszönöm. Szóval itt egyebek mellett az jött ki, hogy a csapatom nem érzi azt, vagyis hát ezt állítják tulajdonképpen, hogy nem számíthatnak rám, meg hogy nem érzik bennem, hogy a segítő szándékom mindig ott van… és hát nem tudom, hogy ez honnan jön, Jack, te tudod, mert beszéltünk erről, hogy én az összes vállalati értékben mindig a max…

– Persze – szakította félbe Jack. – Ez teljesen nyilvánvaló, én is látom, és a többiek is látják, tehát nem gondolom, hogy itt ezzel érdemi gond lenne önmagában. De ugyanakkor azt kell, hogy mondjam egyúttal, hogy értem, hogy honnan jöhet ez a dolog. Robert, nem elég valamilyennek lenni, hanem annak is kell látszani: most ez egy bullshit, de hát attól még igaz. Nekem még anno a Nagyöreg tanított egy technikát. Amikor mondjuk bejön hozzád valaki, vagy akár, amikor egyszerre több emberedhez beszélsz, csináld azt – ezt egyébként az elején legjobb tükör előtt gyakorolni – hogy a szád két szélét úgy húzod kétfelé, hogy egy kicsit fölfelé is görbüljön. Ezzel tulajdonképpen rámosolyogsz a másikra. De várjál – intette le a megszólalni készülő Robertet – mert ha csak ennyit csinálsz, az furcsán veheti ki magát, és nem úgy jön le, mint egy mosoly, hanem azt hiszik, hogy színleled. Hogy a mosoly őszinte legyen, ahhoz a szemeket is be kell vonni. Kicsit ellapítani, és valahogy… de ezt majd a tükör előtt úgyis meglátod, szóval valahogy elérni, hogy a külső sarkakban egy kicsit a ráncok is megjelenjenek. Na, ez a mosoly maga, és ugye erre lyukadtak ki a kutatások is, hogy ez ébreszt bizalmat, ez növeli az irántad érzett elkötelezettségen keresztül a cég iráni elkötelezettséget is, ez meg ugye vastagon megmutatkozik a bevételeken.

– Hú, hát nagyon köszönöm. Megmondom őszintén, hogy egy kicsit úgy jöttem be ma hozzád, hogy azért nem voltam benne biztos, hogy fogsz tudni segíteni, de még egyszer nagyon köszönöm, és főleg azt, hogy tőled mindig egy tényleg konkrét, kézzel fogható, a munkában használható tanácsot kapok, és nem csak valami általános izét – mondta Robert, és szája két szegletét a fülei irányába húzta, mert máris továbbgondolta, amit Jack mondott neki arról, hogy a szájnak felfelé is görbülni kell. A szemről így elsőre ugyan elfelejtkezett, de egyrészt Róma sem egy nap alatt épült fel, másrészt Jack ugyan mosolygott rá, de nem figyelt annyira, hogy ez feltűnjön neki.

A herceg annyira elkeserítő hangulatban volt, hogy csoda, hogy egyáltalán rászánta magát, hogy kilovagoljon. A rá nehezedő nyomás minden egyes nap, mióta csak az eszét tudta, egyre fokozódott. Mindig próbált tanulni apjától, tényleg megpróbálta, de be kellett vallania magának, hogy ő ehhez egyszerűn nem elég. Érti a neki mondott szavakat, látja, hogy apja mit és hogy csinál, de akkor sem áll össze a kép. A herceg teljes bizonyossággal tudta, hogy képtelen lesz átvenni a stafétát, és ha csak rá gondolt, hogy ezt apjának elmondja, teljesen kifutott belőle a vér, a szíve ki akart szakadni a mellkasából, és a sírás környékezte. Ugyanakkor attól mindennél jobban rettegett, hogy egyszer valóban elsírja magát, így ilyenkor mintha villám csapott volna bele, megfegyelmezte magát. Minden ilyen alkalomkor elhalt benne valami.

A kastélyt és az erdőt maga mögött hagyva beért a faluba. A földúton, a viskók között, nem is tudta, miért, lelassította lovát, és a jobbágyokat kezdte figyelni, holott általában ügyet sem vetett rájuk. Azok mindent abbahagyva az út két szélén megálltak, és levett fejfedőkkel, és földre szegezett tekintettel adták meg a hercegnek, ami jár. Némelyikük alázatosan köszönt, jó páran megmukkanni sem mertek.

A hercegen egy parányit enyhült a nyomás, megállt, és tekintete elidőzött az előtte görnyedő embereken. Az egyöntetű masszában aztán egyszer csak valami furcsát vett észre. Valami nem stimmelt: az egyik férfi nem hajtotta le a fejét, mint a többiek, sőt, kifejezetten felemelte, és egyenesen a herceg szemébe nézett. Volt valami furcsa a tekintetében, mintha tudott volna valamit a hercegről, amit senkinek sem szabadna tudnia, vagy mintha látná benne azt a valamit, amit senkinek nem szabadna látnia.

A herceg úgy megdöbbent, hogy el sem kapta a tekintetét a férfiről, aminek rögtön nagyon meg is örült, mert a veszélye fennállt, hogy így tesz, márpedig ezt soha nem tudta volna megbocsátani magának. Hirtelen tanácstalanságában egyszerűen tovább léptetett. Ahogy távolodott, a falu moraja visszatért a szokásoshoz, minden olyan volt, mint a találkozás előtt.

A hercegre hirtelen egy lórúgás erejével tört rá megszokott szorongásának többszöröse. Nagyon is történt valami! Semmi nem olyan, mint a találkozás előtt. Mintha egy tekintetnyi gúnyos elbeszélést kapott volna az arcába arról, hogy nem elég jó. Minden, valaha érzett dühének az ősforrását ebben a tekintetben találta meg. Iszonyú haragos lett, megfordította a lovát, és vágtában tért vissza a faluba. A férfit ugyanott találta. Elővette a pisztolyát, és egyetlen, a mellkasra leadott lövéssel megölte.

Újra enyhült rajta a nyomás. A jobbágyok döntő többsége néma csöndben remegett, néhány nő sírdogálni kezdett, egy idősebb asszony pedig a többiek rémült tekintetétől kísérve a halott férfihez rohant, és zokogva ölelte meg az élettelen testet. A herceg ismét lövésre emelte a fegyverét, de végül úgy döntött, hogy nem húzza meg a ravaszt. Feltételezte, hogy a jobbágyok ezért hálásak lesznek neki, de nem sokat időzött ennél a gondolatnál, mert ebben a pillanatban valami sokkal fontosabb dolog történt.

Hirtelen mindent megértett. A hatalom nem gondosan, előre kidolgozott stratégia kérdése. Persze, szükség van tervezésre, de az egész akkor is inkább olyasmi, mint egy mindentől függetlenül létező áramlás, amivel eggyé kell válni. Ha pedig az ember eggyé válik vele, akkor erőlködés nélkül tudni fogja minden pillanatban, hogy mi viszi előre, mi pattintja le az ellenállást róla. Utána lehetne nézni, hogy ki volt ez az ember, okozott-e már fejfájást korábban, és egészen bizonyos, hogy a megölése visszamenőleg bölcs döntésnek bizonyulna, az eseményeket kívülről szemlélők számára, és senki ki nem találná, hogy pontosan mi és miért történt.

A hercegnek, nem is tudta, mióta először, nevetnie kellett. Végtelenül megkönnyebbült, sőt, határtalan boldogságot érzett. A jobbágyok felerősödő moraját meg sem hallva úgy csapott vágtába, hogy a lovát meg sem sarkantyúzta, éppen csak rá gondolt, hogy vágtassanak, nagy levegőt vett, és már indultak is. Biztos volt benne, hogy amint apjához ér, mondania sem kell semmit, ő akkor is látni fogja, hogy itt az áttörés, hogy nem volt hiába a sok erőfeszítés: az utódlás biztosított.

Korábban is világosnak tűnt számára, de N csak most, a háború alatt értette meg igazán, hogy mit jelent, hogy a szem a lélek tükre.

Pontosan tudta, hogy a háború egyik nép érdekeit sem szolgálja: ez egy hatalmi, politikai játszma, ahol ő, és az ellenség katonái is csak parasztok a táblán. Éveken át nézte tehetetlenül, ahogy a propaganda átmossa a többség agyát, hiába bocsátkozott vitákba, hiába érvelt, hiába sorolt tényeket, az árok csak mélyebb lett közötte és a vezérben hívők között. Azért abban az utolsó pillanatig bízott, hogy végül nem lesz háború. Nem lett igaza, és addig hezitált, amíg már késő volt: nem tudta elhagyni az országot, besorozták.

Először arra jött rá, hogy az életösztön mindennél erősebb, és a közös sors összeköti a többiekkel akkor is, ha a háborúról magáról épp az ellenkezőjét gondolják. Az éles helyzetben tanúsított megbízhatóságon kívül persze a katonák most is az alapján szerveződtek klikkekbe, hogy ki mit gondolt a háborúról. N természetszerűen a többi pacifistához sodródott, de a háboró-pártiakkal való vitákat már rég elkerülte.

A hozzá hasonlóan gondolkodókat egyetlen pillantásról felismerte. Ahogy a szemük villant egy kijelentés, egy parancs hallatán, ahogy csak maguk elé néztek a pokol szüneteiben, az mindent elárult. Ami viszont egyszerűen nem jutott eszébe, és ezért neheztelt magára, mert gondolhatott volna rá, az az volt, hogy az ellenség hasonlóképpen megosztott kell, hogy legyen. Az ő egyetlen pillantásuk is elárulta, hogy a béke vagy a háború oldalán állnak.

Az őrjáraton – érthető módon – mindig nagyon feszült volt. Szinte összeroppantotta az összpontosított figyelem kényszere, a halál talán csak pillanatnyi távolsága. Ilyenkor, elterelendő a figyelmét, mindenfélén gondolkodott, de mindig ugyanoda jutott vissza, ahonnan elindult: a szem a lélek tükre. Aztán ahogy újra a megszokott megállapításra jutott, hirtelen pánik fogta el, mintha elaludt volna ütközet közben, és most ébredve nem tudná, hogy mi történik körülötte.

Egy ilyen pillanatban arra lett figyelmes, hogy társa valahol elmaradt mögötte, és mire lépések zaját hallotta a tömb sarka felől, már egymással szemben álltak az ellenséges katonával. Az adrenalinfröccs majdnem ledöntötte a lábáról, és szíve akkorát ugrott, hogy azt hitte kiszakad a helyéről. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és a másik szemébe nézett. A saját gondolatait látta tükröződni: nem volt elvakult, ő sem akart háborúzni, és ő is fürkészve nézett N-re.

Az idő mozdulatlanná dermedt. Ahogy nyugtázta, hogy ugyanarra gondolnak, éles csattogást hallott, és csak lassan esett le neki, hogy a saját fegyvere szól: bármit gondolt is, az ösztönei meghúzták a ravaszt. Elszörnyedt azon, amit tett. Ugyanebben a végtelen pillanatban mintha hátralökték volna, ütést érzett a törzsén, majd éles, hideg fájdalmat. Ő is golyót kapott. Egyszerre estek össze. A másikat a fején érte a lövés, azonnal meghalt. N előtt elhomályosult a világ. Mintha bakancsok zaját hallotta volna közeledni, de nem tudta eldönteni, hogy milyen irányból, és már nem is érdekelte.

* Bár nyilván onnan jutott eszembe, ez az írás nem az orosz-ukrán háborúról szól. Ott nem két politikai erő rakta ki a sakktáblát, nem egyenlő felek mentek háborúba egymással, hanem van egy napnál világosabb agresszor.

– Kicsinál engem ez a munka – szólalt meg hirtelen a lefelé görbülő szarvú ökör. Szügyét nyomta a járom, és mintha a hátán is mázsás súly ült volna. Minden lépésnél azt hitte, megbolondul. Pontosan tudta, hogy a fájdalma nem elsősorban fizikai eredetű: a járom be van bugyolálva, és egyhuzamban csak hat órát kell dolgoznia. A problémája az egész helyzet abszurditásával volt. Soha nem tapasztalt meg más életet, de legbelül érezte, hogy a helyzete lényegénél fogva elviselhetetlen.

– Mi van már megint? – kérdezte a 120 fokkal hátrébb befogott ökör. – Az, hogy nem tudom, hogy mit keresünk itt. Körbe-körbe megyünk egész nap, alul kiveszik ezt a fehér izét, amúgy itt sincsenek, csak kilovagolnak, meg dáridóznak. Ez az egész egyértelműen értük van. Olyan, mintha a mi létezésünknek csak az lenne az értelme, hogy ezeknek ezt a gépezetét működtessük. Titeket nem dühít, hogy valahogy olyan ez az egész, mintha hiába lenne ezer rét, nekünk nincs máshol helyünk, valahogy nem tudunk kikeveredni ebből? Nincs másfajta élet. Nem tudsz kimenni a mezőre, csak egy másik malomba, vagy szántóföldre tudsz kerülni.

– Megint ezzel jössz… Visszamennél az őskorba, ahol vadásztak ránk? Ahol egész nap bujkálni kellett? Meg egész nap kajtatni a kaja után? Tudod, egy kicsit már nekem is kínos a hálátlanságod. Enni kapsz, ráadásul olyan tápot, amiben minden vitamin meg ásványi anyag benne van, ami a munkához kell, meg fedelet kapsz a fejed fölé, meg párnázott jármot, dolgoznod csak napi hat órát kell, de te állandóan jössz ezzel az összeesküvéselméletes, balos hülyeségeddel. Meg ezek e „fájdalmaid”, amikről a múltkor is beszéltél… Magadnak köszönheted. Nekem miért nem fáj? Te keresed a problémát, és mivel az nincs, így csinálsz magadnak. Ezért fáj. Húzd ki magad, dülleszd ki a melled, és egy parányit húzódj a külső ív felé, és enyhén érintő-irányba mutasson az erővonalad. Egyrészt könnyebb lesz hajtani a malomkereket, másrészt tanulsz valamit, fejlődsz, jobb leszel a munkádban, meg úgy általában is jobb ökör leszel. Fogd fel egy lehetőségnek. Vagy kihívásnak.

– Halljátok? Figyeljetek már! – vágott hirtelen közbe a harmadik. – Nem rohanunk egy kicsit körbe? Tudjátok, hogy elszédüljünk. Az a kedvencem. Az a flow, nem?

Több, mint tíz éve is lehet, hogy itthon jártam. Alig ismerem meg a trolivezetőt, pedig ő az, és a troli is ugyanaz a kis zászlókkal feldíszített, kisuvickolt jármű, csak valahogy minden tompább. Emlékszem, a sofőr a végállomáson mindig körbejárt egy ronggyal, és áttörölgette az üléseket, megtisztította az ablakokat a kéznyomoktól. Sugárzott belőle a gép iránti szeretet és a gondosság.

De most ő is sokkal tompább. Megyünk a buszsávban, búg a villanymotor, valami valahol súrlódik, aminek talán nem kellene. Épp azon gondolkodom, hogy mi lehet a hang forrása, amikor egy kátyúba hajtunk. A futómű felüt, olyan erejű csattanás hangja és lökéshulláma fut végig a karosszérián, hogy összerándulok, és kicsit elemelkedek az ülésről. De a trolivezető kifejezéstelen, ólomszürke arcán csak egyetlen lusta hullám fut végig, mint egy cél nélküli átutazó.

Marci kellemes álma végén egy cukorka ízű, mézes fényű folyó hullámain szánkózva ébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, az első gondolata az volt, hogy végre mikulás van, és egyáltalán nem bánta, hogy vége az álomnak, hiszen most valami legalább ugyanolyan jó következik.

A paplant lerúgva pattant ki az ágyból, és mezítláb futott az előszobába, ahol már várták a tegnap gondosan megtisztogatott cipői. De ahogy odaért, olyan látvány fogadta, amire egyáltalán nem volt felkészülve: cipői egy kivételével mind üresen tátongtak, és abban az egyben is csak egy cédula volt.

Marcit iszonyú balsejtelem nyomta le egy pillanat alatt, de annyira, hogy a háta belegörbült és egy mély lélegzetet is képtelen volt venni. Libabőrös lett, furcsa ízt érzett a szájában, és hideghullámok futottak végig a testén. Odatántorgott a cipőhöz, kivette a papírt, és a koncentrálástól ráncos homlokkal betűzte: Ha majd te is törődsz anyukáddal, mint a jó kisfiúk, és nem csak szomorúságot okozol neki, akkor talán a te csizmácskáidban is lesz valami jövőre.

Marci összeomlott. Zokogásában szinte ordított, rekeszizma csak összébb és összébb húzódott, mígnem szemei vörösen ki nem guvadtak, és látása el nem homályosult. Végül mégis sikerült nagy levegőt vennie, és innentől kezdve csak záporoztak a könnyei, csak sírt és sírt azt sem tudva, hogy mennyi idő telik el közben.

Úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság telt el, mire egyszer csak anyja ismerős érintését érezte, ahogy puha tenyerével végigsimította a hátát. Ettől egy kicsit megnyugodott és kizökkent mély elkeseredéséből. – Ó, nem jött el a Mikulás? Írt valamit? – kérdezte, és noha választ nem várt, hiszen pontosan tudta, hogy mi áll a papíron, azért tartott egy kis szünetet, majd így folytatta: – Ne szomorkodj kisfiam. Tudod, hogy én akkor is szeretlek, ha más nem. Én vagyok az, akire mindig számíthatsz. Nézd csak, – húzott elő a háta mögül egy közepes méretű csokimikulást – ezt tőlem kapod. Most jól megesszük, aztán segítesz mézeskalácsot sütni. Jó?