Tisztelt Gyártó!

Érdeklődni szeretnék, hogy mi a helyes felnyitás módja az önök által gyártott édesítőszer esetében, melyre egy kupakot szíveskedtek helyezni, ami alatt azonban egy szintén teljesen zárt alkupak bújik meg. Az alkupakon perforáció nyomát nem találtam, lecsavarni nem lehet. Megpróbáltam egyszerűen lehúzni, de olyan ellenállást fejtett ki, ami alapján azt gondoltam, hogy csak a palackban lévő folyadék jelentős részének kiöntése mellett lehet eltávolítani a tetejét. Annak ellenére, hogy a saválló edzett-acél olló néhány alkalommal anélkül csúszott le a kupakról, hogy azon látható sérülést okozott volna, lefektetni mégsem akartam, hiszen ez esetben a (késsel elvégzett) sikeres vágás ugyancsak a folyadék – igaz, csak kisebb részének – kiömléséhez vezetne.

Örömmel értesítem önöket, hogy végül egy speciálisan élezett vadász-késsel sikerült levágnom a süveg tetejét, de legmélyebb sajnálatomra egyúttal hüvelykujjam begyét is megvágtam – mivel stabil ellentartás nélkül nem tudtam érdemben megkezdeni a vágást.

Végezetül engedjék meg, hogy gratuláljak az anyagválasztáshoz: ez a matéria az űrkutatásban is megállná a helyét.

Üdvözlettel:

Fogyasztó

Heinz Püntner épp évtizedes álma beteljesítése közben, a frankfurti atomóránál tett látogatása során halt meg tragikus hirtelenséggel – szívroham következtében.

A nyugdíjasklub tagjai közül őt elkísérő barátai a helyszínre érkező mentősöknek elmondták, hogy Heinzet kitűnő úriembernek ismerték meg, akinek az adott szó szentírás volt. Saját legfőbb erényének a pontosságát tartotta, és legnagyobb bánata az volt, hogy – elsősorban a mobiltelefonok széleskörű elterjedése óta – az emberek jó érzéssel elfogadhatatlan mértékben pontatlanná váltak, ami sajnos – lényegét tekintve – nem különbözik attól, mintha egyszerűen semmibe vennék egymást. Kicsit kevésbé neheztelt azokra (nyilván önök is ismerik ezt a típust), akik mindenhová előbb érkeznek. Ez bocsánatos bűn ugyan, de nélkülöz minden eleganciát, s így úriemberhez méltatlan viselkedésként kell, hogy számon tartsuk.

Élete során mind a notórius későkkel, mind az izgága kapkodókkal kénytelen volt megosztani hétköznapjainak és szabadidejének egy részét, amennyiben a velük való találkozást nem tudta elkerülni, ugyanakkor annak bekövetkezése pontos idejét sem számíthatta ki soha. Méltatlan lenne ugyanakkor elsiklani afölött, hogy ezt a legritkább (és csak igazán indokolt) alkalmakkor tette szóvá. Személy szerint elsősorban ezért gondolom szerencsés, és Püntner úr számára érdemei szerint való körülménynek, hogy sem a helyszínen, sem később nem tűnt fel senkinek, hogy szeretett karórája három percet és negyvenegy másodpercet késett.

– Nyugodt lehetsz, nem fogok dumálni, akármivel is próbálják kiszedni belőlem. Hacsak… nem hozzák elő a varangyokat. De ezt nyilván te is megérted.

A nemzetközi sakk-nagymester elvesztette motivációját. Nem élvezte már igazán a játékot. Nem volt mit bizonyítania sem, hiszen már minden létező tornát megnyert. Utolsó tíz játszmájában egyetlen lépést sem tett, csak gondolatkísérleteket vázolt fel aktuális ellenfelének, esélyeket latolgatott, homályos, fele-fele arányban költői és szónoki kérdéseket tett fel, valamint egyes korábbi megoldásaira utalt. Hét esetben döntetlenben egyeztek meg, három alkalommal pedig az ellenfél feladta a küzdelmet.

Telegdi Farkas a boltból hazafelé menet arra lett figyelmes, hogy az emberek megbámulják. A járókelők ujjal mutogatnak rá, összesúgnak a háta mögött, az autósok megállnak, és a letekert ablak mögül forgatják felé fejüket. A középkorú férfi, ahogy a háztartási bolt kirakatüvegébe nézett, észrevette, hogy egy szabályos glória nőtt a feje fölé. Aranylón, de nem bántó élességgel fénylett, belső sugara épp csak meghaladta fejének kerületét. Miután tudomást szerzett róla, valami furcsa módon érezte is már, hogy ott van középen elválasztott barna haja fölött, de szerencsére a mozgásban nem akadályozta, nem fejtett ki például érezhető légellenállást, stb.

Telegdi meggyorsította lépteit, és meg sem állt hazáig. Ott gyorsan betette a tejeket a hűtőbe, a zsömléket a kenyértartóba, aztán a fürdőszobába sietett, hogy jobban szemügyre vegye újdonsült kiegészítőjét. Mesterséges fény mellett vesztett ugyan a ragyogásából, de továbbra sem fért kétség hozzá, hogy egy glóriáról van szó. Fénytestén át lehetett nyúlni, bár közben olyan érzetet keltett, mintha egy fém-gyűszűvel próbált volna mágnesek között tapogatni. Megrázta a fejét, hirtelen leguggolt, majd oldalra lépett, de a glória végig imponáló magabiztossággal a helyén maradt.

Tulajdonképpen csak most kezdte felfogni, hogy mi történt vele – már amennyiben ez egyáltalán ép ésszel lehetséges. Arra gondolt, hogy noha a glória fizikailag nem akadályozza a mozgásban, vagy bármilyen tevékenységében, mégis alaposan át fogja rendezni az életét. Bement a hálószobába, és egy hirtelen ötlettől vezérelve fejest ugrott az ágyba. A glória a helyén maradt, és a délután vége felé fogyatkozó fényben derengőn világította meg a lepedőt és a párnahuzatot.

Lefekvéskor irányíthatatlan gondolatok cikáztak a fejében, nem tudott elaludni. Mikor kicsit megnyugodott, azon kezdett morfondírozni, hogy mivel érdemelhette ki a szakrális testékszert. Szóba jöhető cselekedetei számbavétele közben arra jutott, hogy ha lennének egyáltalán említésre méltó rossz cselekedetei, nyilván nem kaphatta volna meg a glóriát. Ez üzenet kell, hogy legyen tehát, hogy példás életet élt, hogy minden úgy volt jó, ahogy tette. Arra is hamar rájött, hogy ha az olyan fokú kiválóság mindennapos lenne, mint – ezek szerint – az övé, akkor okvetlenül kellett volna már életében legalább két-három hasonló emberrel találkoznia. Konkrétabban – mert Telegdi szerette a dolgokat a hétköznapok mércéjével is megmérni – ez azt is jelenti, hogy a főnökénél, az apjánál és a közös képviselőnél is kiválóbb ember. Erre a gondolatra – felfedezése óta tulajdonképpen először – lelkes boldogság szállta meg, és csapongva látott hozzá, hogy sorra vegye rokonait, barátait, volt barátnőit, ismerőseit, és azokat, akiket csak látásból ismert, vagy a TV-ben látott: Különb volt mindegyiknél. Hajnali négy körül járhatott, mire lassan, nagyjából a háromszázadik ismerősnél tartva álomba szenderedett.

Valahol nagyon messze (nem is lehet emberi ésszel felfogni, hogy pontosan hol) azonban valaki nem tudott aludni. Mardosta a kétség, hogy minden úgy volt-e jó, ahogy tette. Arra jutott, hogy sajnos nem, ezért hosszas vívódás után – kb. fél hat tájban – örökre eltüntette a glóriát Telegdi feje fölül.

A terepjáró blokkoló kerekekkel fékezett a köves, salakos talajon. A hátsó ülésen gubbasztó két férfi kibillent egyensúlyából, és arccal az első ülések forró műbőr támlájának esett, de idejük sem volt visszakepeszteni, mert azonnal nyílt az ajtó, és hátrakötött kezüknél fogva kirángatták őket. Egyikük fejéről lecsúszott a csuklya, a másikéról pár pillanattal később lerántotta egy egyenruhába öltözött, elképzelhetetlenül mosdatlan katonaféle.

Nem sok idejük volt körbenézni. Ennek Mergenter számára nem is volt jelentősége, mert – egyébként el nem ítélhető módon – leginkább kétségbeesésével volt elfoglalva, illetve azzal, hogy elfogadtassa agyával: elrabolták. Ratnik szemei azonban azonnal körbejártak, felmértek minden tereptárgyat, megpróbáltak minden arcot az emlékezetébe vésni.

Ketten-ketten taszigálták őket további öt-hat, tisztázatlan szerepű, hol lökdöső, hogy bámuló egyenruhás kíséretében. Párszor beléjük rúgtak, illetve leköpték őket. A megérkezéstől számított egy percen belül egy gazdasági épülethez hasonló helyiségben találták magukat, egy kívülről rúddal és lakattal lezárt vasajtó mögött. Mergenter kétségbeesett volt, Ratnik pedig olyan arcot vágott, mint akinek egyazon napon harmadszor köszön el számítógépe ugyanazzal az ostoba hibaüzenettel – magával rántva egész aznapi munkáját.

Az ablaktalan helyiségben félhomály uralkodott, mert az ajtó mellett és a tetőn a hanyag illesztések beengedtek valamennyit a kinti vakító napsütésből. A hőmérséklet alig volt alacsonyabb, mint kint: a tetőt valami nylonokkal foltozott pala szerűség alkotta. Az egyetlen berendezési tárgy egy megszaggatott, barnás-szürkés, szalmával tömött matrac volt. Olyan penetráns dohos-szerves szagot árasztott magából, amit nem tud megszokni az emberi orr, akárhány órát, napot vagy hónapot tölt is a közelében.

Ahogy körbenéztek, és a kinti zajok a távolodó katonák halkuló lépteivel elhaltak, találkozott a két férfi tekintete.

– Elraboltak minket! – kiáltotta fojtott hangon Mergenter. A hangsúlyában volt valami kérdés, valami, ami kifejezte a halvány, valószerűtlen reményt, hogy nincs igaza. Talán félreértésről lehet szó.

– Erre két dolgot szeretnék reagálni – mondta Ratnik rezignáltan, az iménti bosszússágát többé-kevésbé levetkőzve. Egyrészt jó jel, hogy vág az eszed, hogy fel tudod mérni a helyzetet. Erre szükségünk is lesz. Mármint hideg fejre. A másik dolog, amire szükségünk lesz, az az energia. Úgyhogy ne kapkodd a levegőt, miközben fel-alá menetelsz, hanem ülj le szépen, lélegezz mélyeket és figyelj.

– Mire? – kérdezett vissza Mergenter. Majd saját kérdését feledve, elkerekedett szemekkel, suttogva, tagoltan, most már egyértelmű kijelentő hangsúllyal  elismételte, amit az előbb mondott: -El-ra-bol-tak min-ket…

– Igen, ebben nincs vita közöttünk.

– Úristen!

– Ne is mondd tovább. Mondom, ülj le inkább, és figyelj.

– Mire figyeljek?! Elraboltak minket!

– Nehezen fogunk kommunikálni, úgy látom. Mivel te ezek szerint nagyjából mindent elmondtál, amit egyelőre akartál, mondanék én is pár szót. Addig csak ülj le, és figyelj. Már csak azért is, mert nincs jobb dolgod. Ezen kívül hidd el, hogy hasznos dolgokat fogok mondani neked, és nem tudjuk, hogy mennyi időnk van összeszedni magunkat. OK?

– OK – mondta Mergenter, és leült a földre.

– Elraboltak minket. Engem ráadásul már harmadszor életemben, úgyhogy volt már alkalmam összeszedni a gondolataimat az ilyesmikkel kapcsolatban. Sokat fogsz tanulni ezalatt az idő alatt; ezt mindenképpen meg tudom ígérni – mondta kimért nyugalommal Ratnik, mint aki szokásos, számtalanszor prezentált előadásába vág bele. – A kialakult helyzet az emberek többsége számára annyira szokatlan és vészjósló, hogy teljesen természetes, hogy úgy érzel, ahogy. Csak éppen kártékony.

– Miért, mit érzek szerinted?

– Először is meg vagy ijedve, félsz. De mondom, ezzel semmi gond, hiszen jó okod van rá. Amiket ezekről hallottunk… Semmi jóra nem számíthatunk… Aztán fel is vagy háborodva. Haragszol ezekre, hogy elraboltak, hogy korlátozzák a személyes szabadságodat. Haragszol azokra is, akiknek bármilyen apró szerepe is volt abban, hogy ebbe az országba jöttél egyáltalán. Furcsa módon még magadra is haragszol. Arra gondolsz, hogy milyen jó kis életed volt, nem tudtad, mit csinálj jó dolgodban. Kedvet kaptál egy kis kalandhoz, de nem gondoltad, hogy ilyesmi veled is előfordulhat. Na, tehát az biztos, hogy félsz, a többi még nem, de idővel megjön, abban biztos lehetsz.

– Ami azt illeti, javarészt igazad van. Tényleg ilyesmik motoszkálnak bennem. Honnan tudod ezeket?

– Nekem ez a harmadik tanfolyamon… Mivel egyelőre kevés konkrétumba tudunk kapaszkodni, gyorsan megosztom veled pár megfigyelésemet, aztán elmondom, hogy hogy kell állni ehhez az egészhez.

Mergenter teljes testtel Ratnik felé fordult, törökülésbe helyezkedett, térdeire könyökölt, és állát ökleire támasztotta. Ratnik az oldalára feküdt, felkönyökölt, és folytatta. – Azt figyeltem meg eddig, hogy ezek nincsenek különösebben sokan, nem igazi katonák, inkább szedett-vedett, lelkes amatőrök. Ez persze nem azt jelenti, hogy veszélytelenek lennének. Bizonyos szempontból még rosszabbak is, mint a profik, de ezen most még kár filózni. Figyeltél, hogy mik történtek? Levették rólunk a csuklyát, amiben idáig hoztak. Miért nem hagyták rajtunk?

– Miért?

– Mert ostobák. Idehoznak, de itt hagynak körbenézni? Megfigyelni a környezetet? Rájönni esetleg, hogy merrefelé vagyunk az országban?

– Na! Rájöttél valamire?

– Nem. Láttam hegyeket, de ennyi. Semmi jellegzetes nem volt bennük.

– Hát akkor? Ezek szerint nyugodtan levehették a csuklyát.

– Jó. De annyit mindenképpen látunk ez alapján, hogy ezek nem perfekcionisták. Nem törekszenek tökéletességre, hanem csak úgy nagyjából csinálják a dolgukat. Lehet, hogy nem is tudják pontosan, hogy mit akarnak. Szervezetlenek. Láttad a többi egyenruhást, ahogy bámultak minket? Mint akik először látnak túszt. Nem tudták, hogy nekik is segíteniük kell-e minket lökdösni, vagy mit kellene tenniük tulajdonképpen. Tehát valahol itt kell majd megfognunk őket. Hogy mi tudjuk, hogy mit akarunk, és gondolkodunk.

– Most ez talán hülye kérdés, de jobb a főbb sarokpontokat az elején tisztázni. Mit akarunk mi?

– Mindenek előtt életben maradni, esetleg megszökni.

A célok említésére mindketten maguk elé meredtek, és egy darabig csendben néztek ki a fejükből. A sarokban egy egér motoszkált, aztán eltűnt a repedésben. Mindketten odanéztek, de nem szóltak semmit. Újra körülnéztek, de nem láttak semmi olyasmit, ami más megvilágításba helyezne bármit. A matracon kívül nem volt semmilyen más berendezési tárgy, csak a csupasz falak, a döngölt, kiszáradt föld, a vasajtó és a kb. öt méteres magasságban lévő, talán vízszintesnek szánt, de kicsit lejtő tető. Körbetapogattak mindent, egy titkos ajtó, vagy meglazult tégla reményében, de aztán eredmény nélkül ültek le újra a földre. Később elbóbiskolhattak kicsit, mert mikor legközelebb egymásra néztek, hűvösebb volt, és már alig szűrődött be fény.

– Na, akkor térjünk rá az általános kérdésekre – mondta Ratnik, és megint felkönyökölt. Mergenter hasonlóképpen tett, és tekintetét a másikra függesztette. – Szóval csak annyi a lényeg, hogy úgy tekints magadra, mint egy biológiai lényre. Egy állatra. Egyébként azok is vagyunk, csak ezt nagyképűen el szoktuk felejteni. Neked itt most elég egyszerűek lesznek a szükségleteid. Nem lesznek bonyolultabb kívánságaid, mint mondjuk egy rénszarvasnak.

– Rénszarvasnak?

– Ha tarajos sült mondok, akkor nem kérdezel vissza?

– De.

– Jó, akkor maradjunk a rénszarvasnál. A rénszarvasok is csak túlélni akarnak. Minimalizálni a kellemetlenségeket, és maximalizálni az élvezeteket. Na, mi most elsősorban az előbbire fogunk koncentrálni. Először is: alaptétel, hogy csak magunkra számíthatunk. Magunkra, nem egymásra. Nincs kizárva, hogy tudunk segíteni egymásnak, de ez egy csomó bizonytalan körülménytől függ. Minden, ami a te erőfeszítésed nélkül oldódik meg, ajándék. Várnunk kell, és figyelni. Várnunk kell egy esetleges lehetőségre, vagy ennek az egésznek a végére, és figyelnünk kell mindenre, hátha hasznosítani tudunk a látottakból, hallottakból valamit. Vagy akár egy szagból. Fogalmam sincs, hogy miből. Majd kiderül. Talán.

– Ez nem hangzik bonyolultan. Egészen odáig, hogy „majd kiderül”…

– Ó, mondok még olyat, amit bonyolultnak fogsz találni. Nem fogsz örülni. De ha igazán életrevaló vagy, akkor hasznosítani tudod a tapasztalataimat. Ha jobban belegondolok, irritáló mázlista vagy, hogy velem raboltak el. Én meg potenciális szent. Na mindegy, ne szaladjunk ennyire előre. Talán feltűnt neked, hogy nem kaptunk még inni, pedig majdnem egy nap eltelt. Mi következik ebből?

– Hogy kurva szomjasak leszünk nemsokára. Sőt. Most, hogy mondod, én már most is szomjanhalok.

– Idd meg a húgyodat.

– Tessék?

– Ha szeretsz borzongani, szívesen megismétlem, de szerintem kitűnően hallottad. Idd meg a húgyodat.

– Na, az ki van zárva! Velem ezt nem csinálják meg!

– Mint a legtöbb állatnak, nekünk is folyadékra van szükségünk. Néhány napot bírunk csak víz nélkül. A jó hír, hogy étlen viszont sokkal tovább bírjuk, így szart előreláthatóan még egy jó darabig nem kell enned.

– Szuper.

– Mindig csak arra gondolj, hogy mit tenne egy rénszarvas. Ha nem jut vízhez, az is megdöglik. Elhiheted, hogy egy idő után bármilyen folyadék jó lesz neki, mert innia kell, és kész. Neki annyival könnyebb, hogy nem fogja emészteni magát amiatt, hogy az ő társadalmi státuszában milyen megalázó visszainni a saját vizeletét. Neked meg annyival könnyebb, hogy már most beláthatod, hogy ha idehugyozol, azt egy pillanat alatt beissza a föld, neked pedig, közvetlenül a szomjanhalás előtt, elszalasztott csodának fog tűnni ez a pár deci, langyos, keserű, sárga lötty.

– Na, jó. Elég. Én nem mondom, hogy teljes képtelenség, amit állítasz, de én mégis megpróbálom megúszni. Kezdésnek egyelőre nem pisilek. Ha hoznak mégis inni, akkor majd kiengedem. Ez az! Mindig akkor engedem le, amikor feltölthetem!

– Ez jó ötlet. Feltéve, hogy lesz erőd feltölteni, ha későn jön a víz, illetve ha nem vernek meg előtte, vagy csak rúgnak hasba. Na mindegy, én elmondom, hogy mire jutottam korábbi tapasztalataim alapján, te pedig legjobb tudásod szerint cselekszel. Egy pillanat türelmet kérek – tette hozzá, majd feltápászkodott, a fal mellé állt, és lassan két csészévé formált markába vizelt. Amikor megtelt, nyöszörögve elállította a sugarat és megitta tenyerei tartalmát. Négyszer tudta megismételni a műveletet. Mergenternek ritkán tűnt ilyen kézenfekvőnek, hogy komolyan elkezdjen sírni, de végül mégis tartotta magát. – Ha már a verésnél tartunk – folytatta sliccét felhúzva Ratnik – tudnod kell, hogy a rénszarvasokban semmi büszkeség nincs. Nincs rá szükségük. Nekünk sincs. Ha elvisznek megverni, egyszerre kell külső szemlélőként figyelned az eseményeket és nagyon is magadnál lenni. Egyébként ha hugyoznod kell, elég nehezen megy mindkettő. Szóval legyél szemlélő: ne hagyd, hogy a büszkeségeden esett csorbaként kezdje értelmezni az agyad az eseményeket, ne morfondírozz azon, hogy te hogy kínoznád meg azt a szemétládát, aki most téged üt és / vagy rúg. Hanem legyél magadnál, és feszítsd be magad, amikor és ahol ütnek, és próbálj meg minél többet elnyelni az erejéből. Tehát ne állj ellen, mint egy szikla, hanem alakítsd mozgássá az energiát, ahogy egy fiatal fa tenné.

– Hogy tudsz ilyen tárgyilagosan beszélni ezekről? Normális vagy te egyáltalán? Te élvezed ezt?!

– Az elrablás részét nem. De azt tulajdonképpen igen, hogy képben vagyok, tudom, hogy mi történik velünk, és hogy mit kell tennünk a magunk szűk kis keretei között. Őszintén szólva azt is élvezem, hogy megbotránkoztathatlak. De ez nem befolyásolja az általam elmondottak igazságtartalmát.

– Nem tudom, de valahogy nincs jó kedvem. Akarsz még mondani valami jópofaságot? Fáradt vagyok, kicsit sok nekem ez a mai nap.

– Jó, hogy mondod a fáradtságot! Olyan keveset szabad mozognunk, amilyen keveset csak lehet. Nem szabad pocsékolni az energiánkat, mert lehet, hogy két percünk lesz csak, hogy eltapsoljuk az egészet, és akkor szükség lesz mindre. A matracot átengedem.

– Te egy igazi úr vagy. Csak azon gondolkodom, hogy egy rénszarvas ráfeküdne-e…

– Szép felvetés – nyugtázta Ratnik a kérdést egy iskolateremtő filozófus sikerittas mosolyával. – Hát valószínűleg nem…

Éjszaka sikerült aludniuk valamennyit, de csak úgy nyúl módjára, féléberen. Reggel Ratnik újra ivott, de Mergenter továbbra sem tudta rászánni magát; dörömbölt egy kicsit, kiabált, majd a robbanni készülő hólyagja miatt, cérnavékonyan a hátsó fal elé vizelt. A száraz, poros föld tényleg azonnal magába szívott mindent. A délelőtt alapvetően várakozással telt. Arra számítottak, hogy előbb-utóbb előkerül valaki, és elmondja, hogy mit akarnak. Vagy legalább mond valamit, de mindenekelőtt inni és enni ad.

Délig nem történt semmi, aztán léptek zaját hallották. Csikordult a kulcs a lakatban, surrogott a keresztpánt, és valaki egy éles csattanással berúgta az ajtót. Hirtelen vakító fény áradt be a helyiségbe. Mindketten önkéntelenül szemük elé kapták kezüket. A katonák ordítani kezdtek velük, és felrángatták őket a földről. Ők hunyorogva engedelmeskedtek, de Mergenter valami méltatlankodásba akart kezdeni, amiért azonnal kapott egy csillapítatlan ütést a járomcsontjára, ahonnan izzadt bőrén az orra és szeme sarka felé csúszott. Csontja nem tört, de az éles fájdalom után szétáradó sajgó zsibbadás közepette véres takony fojt az orrából. Az eddig tétlen katona átvett az ajtóban egy másiktól egy vízzel teli csajkát, és nem túl finom mozdulattal, hogy a negyede kiloccsant, letette a földre. A katonák elmentek. Ratnik rögtön a bádogedény után nyúlt, és azonnal megivott belőle egy kicsit kevesebbet, mint a fele. Minden további megjegyzés nélkül adta oda az ibriket a véres taknyát törölgető Mergenternek.

A következő hetekben nagyjából egyforma napok követték egymást. Vízadagjuk napi egy literre növekedett, azaz fejenként fél literre. Ratnik emellett is szükségesnek érezte visszaforgatni a vizeletét; annál is inkább, mert a nappalok iszonyú forróságot hoztak, ami miatt mindketten izzadtak. Mergenternek már mondani sem kellett, hogy saját verejtékéből nyalogasson egy keveset, magától is eszébe jutott. Öt nap múlva beletörődött, és követte Ratnik húgyterápiás módszerét is. Enni is kaptak minden nap. Minden nap ugyanazt. Valami undorító fehéres masszát, megkeményedett réteggel a tetején és kicsit levesesebb csapadékkal az alján. Talán faggyú lehetett a fő alkotóeleme, de az egész undormány gasztronómiai szempontból irreleváns volt, az biztos. Időnként valami sótlan lepényfélét is kaptak, amit kisebb fajta ünnepként éltek meg.

Egész idő alatt nem kérdeztek tőlük semmit, nem mondtak nekik semmit, csak időnként megverték őket. A harmadik hétre meglehetősen rossz állapotba kerültek mindketten. Kicserepesedett a szájuk, szemük környéke szinte fekete volt, bőrük mintha áttetszővé vált volna és pergamenszerűen ráncosodott azokon a helyeken, ahol korábban zsírtartalékaikat tartották. Kettejük közül természetesen Mergenter hajlott rá inkább, hogy elkeseredjen, elhagyja magát, de Ratnik rávette, hogy inkább részletesen számoljon be arról, hogy érzi magát, mi zajlik a testében, és a fejében.

– Ne törődj vele, hogy a te fejed hasogat, hogy a te szád repedt fel – mondta – csak regisztráld, hogy mi történik. Értsd, hogy mi mitől van, de távolodj el az élménytől. A fájdalomérzet csak egy információ az agyadnak. Mivel ennek az információnak így szerencsésen a birtokába kerültél, és többet úgysem tehetsz, minthogy mindent megiszol és megeszel, amit lehet, és nem pazarlod feleslegesen az energiádat, egyszerűen ne törődj vele. Vedd fel a tőled függetlenül létező dolgok listájára, és kész.

– Hogy a picsába ne törődjek vele?! – próbálta ordítani Mergenter, de csak száraz vinnyogás jött ki a torkán. Ekkor nagy levegőt vett, és kifújta. Aztán mozdulatlanul, csukott szemmel ült bő másfél órát, mire újra, ezúttal nyugodt hangon – megszólalt. – Találjunk ki valamit. Most ugyan egy csomó nedvességet megtakarítottam azzal, hogy csukva tartottam a szemeimet és nem párolgott a könnyem, de az agyam folyamatosan intenzív fájdalomról szóló üzeneteket kap a fejemből, a torkomból, a lábaimból, a hátamból és a seggemből. Az összes többi testrészem felől csak közepes fájdalom-üzenetek érkeznek.

– Értem. És mi a helyzet a fejeddel? Miféléket gondolsz?

– Gyűlölöm őket.

– Pedig nem szabad. Legalábbis még nem. Ezzel csak összezavarod magad, és nem tudsz gondolkodni. Ők a mi ellenfeleink. Csak ésszel szabad harcolni, okosabbnak, nyugodtabbnak, tárgyilagosabbnak kell lennünk, mint nekik.

– Tárgyilagosnak? OK. Meg fogunk dögleni. Fegyverük van, be vagyunk zárva, és nagyjából kettőnknek összesen annyi erőnk van, hogy feltörjünk egy tojást.

– Mondjuk inkább úgy, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel és jelen körülmények között korlátozottak a lehetőségeink a gyors sikerre.

A rövid beszélgetést hosszú csend követte. Az eltelt hosszú idő, az épp csak szomj- és éhhalál ellen elegendő táplálék, és a feltartóztathatatlanul fogyatkozó remény miatt Ratnik sem hitte már igazán, hogy túlélik. A csendet mozgolódás zaja törte meg. Lépteket hallottak, majd futás hangjait, kiabálást, és autók motorját. Valami fontos dolog történhetett, mert az autók bő gázzal, a köves talajon kipörgő kerekekkel hajtottak el, nyomukban síri csend maradt csak.

Mindketten feszülten figyeltek egy darabig. Nem történt semmi. Ratnik vállat vont, és becsukta a szemét. Pár perc múlva Mergenter is követte a példáját. Leszállt az éjszaka, aztán reggel lett, majd dél. Továbbra sem történt semmi. A legkisebb neszt sem hallották, és vizet sem hozott nekik senki. Eluralkodott rajtuk a kétségbeesés. Nagyon rossz állapotban voltak. Ratnik rázkódva köhögött, zihált és magzatpózba húzódott össze, Mergenter pedig üveges szemekkel bámult maga elé. Összeráncolta homlokát, aztán becsukta a szemeit, de továbbra is élesen látta az óceán fölött szálló, emberfejű albatroszokat, pedig tudta, hogy hallucinál. Maga alá húzta a lábait, és az oldalára fordulva lefeküdt.

A katonák naplemente után érkeztek a telepre. Gyorsan leugráltak a teherautóról, és egymást fedezve, csoportokra bomolva derítették fel először az udvart, aztán az épületeket. Köztük azt a helyiséget is, ahol Ratnik és Mergenter volt. Egyetlen határozott mozdulattal, puskatussal leverték a lakatot, és félrelökték a pántot. Egy kora harmincas katona lépett be először. Éjjellátójával körülnézett.

– Fúj de rohadt büdös van itt. Vannak itt ketten! Gondolom ők azok. Az egyik még él.

– Laci elmondott mindent.

– …

***

– Laci elmondott mindent.

– Hidd el, nem az van, amit gondolsz. Meg tudom magyarázni!

***

– Laci elmondott mindent.

– És te elhitted neki?!

***

– Laci elmondott mindent.

– Ó. Mit is mondott pontosan?

***

– Laci elmondott mindent.

– Milyen Laci?

***

– Laci elmondott mindent.

– Jó, akkor ismered a részleteket, beszéljünk a lényegről.

Turhalmi a kertek alatt sétált haza és csak az utolsó saroknál jött vissza a forgalmasabb utcára, ahol egyébként lakott. Kinyitotta a levélszekrényt, a tartalmát rövid ellenőrzés után egyesével a szemetesbe dobta, majd a nadrágja jobb zsebe fölötti másik, kisebb zsebből elővette kulcsát, és bement a lépcsőházba. A lift a földszinten állt. Turhalmi ezt mindig a különös szerencse jelének tekintette, hiszen állhatna a negyediken is.

Kinyitotta az öreg, nehezen járó ajtót, és belépett. Egykedvűen várta meg, amíg a nehéz vasajtó becsukódik, majd megnyomta a harmadik emeletet jelző gombot. A felvonó rövid hatásszünet után, a tőle megszokott kelletlenséggel indult el. Az ósdi mechanika környezetében valahogy mégis otthonos digitális kijelző szépen sorban mutatta az állomásokat: 1, 2, 3… 4. Ahogy a harmadik emelet lassan süllyedni látszott, Turhalmi a konzolra nézett, hogy ő nyomott-e meg rossz gombot, de semmi más nem világított, csak a megszokott piros kör a hármas szám körül.

Annyi baj legyen – gondolta. Úgyis csak négy emelet van (az ötödik későbbi ráépítés, oda nem visz fel a lift), legrosszabb esetben lesétál egy emeletet. Miközben ezen gondolkodott, egyszercsak azt vette észre, hogy a negyedik emeletet is elhagyták, majd példa nélküli és megmagyarázhatatlan módon a számláló átváltott 5-ösre. Turhalmi egy feladvány megoldására felkért műszaki szakember ábrázatával nyomogatta a hármas gombot, de nem történt semmi változás: a kijelzőn már a 6-os szám volt olvasható. Ez már biztos, hogy a műszer hibája kell, hogy legyen, mert a lift nem hogy nem megy fel a hatodikig, de még emeletből sincs annyi a házban. Zavaró részlet azonban, hogy mégis folyamatosan felfelé tartottak, és látta is a szinteket eltűnni maga alatt.

Közben halk kattanás jelezte, hogy a fülke megállt. Turhalmi meg sem próbálta újra megnyomni a hármast, hanem gyanakvó óvatossággal kilépett a lépcsőházba. Meglepve látta a “III. emelet” feliratot szemben a falon. Ahogy tovább sétált a folyosón, mindent az ismerős helyén és helyzetében talált, mégis furcsa érzés uralkodott el rajta. Ahogy bedugta a kulcsát a zárba, és kinyitotta az ajtót, grillcsirke illata csiklandozta meg az orrát. Ettől aztán mindent elfelejtett, és hangosan köszönt a többieknek. Csak a felesége volt otthon. Egy pillanatra kidugta a fejét a konyhából, ő is köszönt, majd visszaugrott, valami zajos, sistergő műveletet elvégezni.

Turhalmi levette a kabátját, kicsatolta az övét, és oda lépett, ahol a papucsa szokott lenni, de azt nem találta a helyén. – Nem láttad a papucsomat? – kérdezte feleségétől, aki azonban ezt nem hallotta. Válasz híján Turhalmi belépett a szobába, és valósággal megbénult. Saját magát látta a nappaliban, ahogy – körülbelül egy perccel előrébb járva – már felvette a melegítőalsóját, és épp a tévét kapcsolja be.

Minden stimmelt. Nem egy ikertestvér volt, nem egy hasonmás, nem hologram. Diónyivá szűkült a gyomra és visszalépett az ajtófélfához. Mégegyszer körülnézett, de semmi egyéb gyanúsat nem talált. Ahogy jobban szemügyre vette másik magát, egyetlen – azonban számára igencsak jelentős – különbségre lett figyelmes. A másikon az a papucs volt, amit ő még ’81-ben utasított vissza, amikor azt egy volt iskolatársa, aki Algériában dolgozott négy évet, akart neki ajándékozni. Később nagyon megbánta, hogy nem fogadta el a mutatós bőr lábbelit.

Újra elábrándozott ezen az emléken, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy most ennél fontosabb volna kideríteni, hogy mi is történik itt. Ekkor azonban a másik – ahogy magát ismerve az várható is volt – az előszobán át a konyha felé indult, hogy megnézze, hol is tart pontosan a vacsora. Turhalmi ijedt zavarában hangtalanul a bejárati ajtóhoz szökkent, és kisiklott rajta. Ott aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen haza érkezett, semmi oka pont neki bujkálni. Kissé elszégyellte magát, és elcsodálkozott bizarr magatartásán. Elhatározta, hogy a végére jár a dolognak, és a kezében felejtett kulcsot újra a zárba dugta, majd lendületesen kinyitotta az ajtót.

Ahogy balra nézett, rögtön meglátta a megszokott, az imént nem talált, szokványos csatos papucsát. Még körbejárta ugyan a lakást, hogy biztos legyen a dolgában, de ebből a jelből már biztosan tudta, hogy elszalasztotta a lehetőséget a rejtély felderítésére. Közben viszont elkészült a vacsora.