Nem is a telefon értéke, vagy a benne tárolt telefonszámok elvesztése zavar ebben a lopás ügyben, hanem az, hogy én annak a telefonnak már megtanítottam, hogy múlhatatlan, hogy mindazonáltal, hogy Karlsbad, hogy kannibál…

Vencelt minden szorult helyzetből az a közismert képessége húzta ki, hogy – még négy vagy öt résztvevő esetén is – végül mindig sikerült a nevető harmadik szerepét betöltenie.

Az ember soha nem tudhatja előre, hogy mi lesz az (az akár egészen parányi) körülmény, ami miatt minden egészen máshogy alakul, mint ahogy eltervezte.

Klein úr például egy kedd estén oldalazva is csak alig tudott bejutni saját háza kapuján egy otrombán ott parkoló autó miatt. Csóválta a fejét, mérges is volt, de elkeseredettnek semmiképpen nem mondanám. Alapelve volt, hogy mindenki tegye meg a tőle elvárhatót a világ jobb hellyé alakítása érdekében, és azt nyugodtan, hideg fejjel, de egyúttal szeretettel telve tegye.

Felment hát a lakásába, levette a zakóját, felvette helyette a háziköntösét, és megfogalmazott, majd kinyomtatott egy papírt, melyen a következő állt: „Kérem, hogy ne álljon a kapu elé, mert az itt lakók nem tudnak bejutni a házba. Köszönöm”. Levette a háziköntöst, fel a zakóját, újra lement a parkoló autóhoz, kioldalazott mellette, és az ablaktörlője alá illesztette a lapot. Nem titkolt elégedettséggel nézett a szabatosan megfogalmazott szövegre. De ahogy végigtekintett a járdán, eszébe jutott, hogy nem csak ő, illetve a házban lakók nem férnek el a kocsitól, hanem azok sem, akik egyszerűen csak el akarnak sétálni a ház előtt.

Újra felment, levette a zakót, fel a háziköntöst, és – mivel az előző szöveget nem mentette el gondolván, hogy csak egyszer lesz rá szükség – új szöveget gépelt be: „Kérem, hogy ne álljon ilyen közel a kapuhoz, mert sem a házban lakók, sem a járókelők nem férnek el az autójától! Köszönöm.”. Az újbóli átöltözést megspórolva leszaladt a lépcsőn, kioldalazott a kocsi mellett, és megint betűzte a papírt az ablaktörlő alá. De ezúttal az jutott eszébe, hogy egy ilyen embert, aki képes ilyen önző módon, másokat semmibe véve ráállni a ház tövére, annak teljesen mindegy, hogy mit gondolnak a házban lakók, meg a járókelők!

Kitépte a papírt a lapát alól, türelmetlenül benyomakodott a kocsi mellett a kapun, felfutott a lépcsőn, be a lakásba és kiegészítette a még a képernyőn nyugvó szöveget, mely ezek után így szólt: „Kérem, hogy ne álljon ilyen közel a kapuhoz, mert sem a házban lakók, sem a járókelők, de legfőképpen a babakocsit toló anyukákm nem férnek el az autójától!!! Köszönöm!”. Lerohant a lépcsőn, kipréselte magát az autó mellett, de valahogy megakadt a lába (mégiscsak oldalazni kellett volna), és majdnem kiesett az útra. Észrevette, hogy a pantallóján kosz, és a lökhárító koptatócsíkjáról származó fekete elszíneződés éktelenkedik. Összeszorított foggal a kocsi mellé lépett, megint betette a papírt az ablaktörlő lapát alá, és újra átfutotta a szöveget, hogy a jól végzett munka felett érzett öröm járhassa át a lelkét. De ekkor észrevette az elütést… és rettenetes düh szállta meg.

Megragadta az ablaktörlőt, felhajtotta a holtpontig, majd azon túl, megcsavarta alaposan, kiszaggatta belőle a papírt, átszellemült arccal hátralépett egyet, és egyetlen lendületes mozdulattal lerúgta a visszapillantót, majd egy elegáns ugrással a motorháztetőn termett, ugrált rajta négyet-ötöt, beszökellt a kapun, fogott egy kukát, és legalább tizenötször – demonstratíve – megpróbálta kitolni azon a résen, ahol ő maga sem fért ki. Csak akkor hagyta abba, amikor már úgy kimerült, hogy alig volt ereje a kuka kerekét áttolni a küszöbön.

Az irodaház dolgozói – az átszervezés sarokköveinek meghatározásáról szóló megbeszélés szünetében – szótlanul álltak a kerthelyiségre néző üveg előtt. Vágyakozó tekintettel, de azért minden részletre kiterjedő figyelemmel követték a füvet nyíró fiatalember munkáját. Lenyűgözte őket, hogy milyen egyértelműen elkülönül a még érintetlen rész a már levágottól.

Tisztelt Gyártó!

Érdeklődni szeretnék, hogy mi a helyes felnyitás módja az önök által gyártott édesítőszer esetében, melyre egy kupakot szíveskedtek helyezni, ami alatt azonban egy szintén teljesen zárt alkupak bújik meg. Az alkupakon perforáció nyomát nem találtam, lecsavarni nem lehet. Megpróbáltam egyszerűen lehúzni, de olyan ellenállást fejtett ki, ami alapján azt gondoltam, hogy csak a palackban lévő folyadék jelentős részének kiöntése mellett lehet eltávolítani a tetejét. Annak ellenére, hogy a saválló edzett-acél olló néhány alkalommal anélkül csúszott le a kupakról, hogy azon látható sérülést okozott volna, lefektetni mégsem akartam, hiszen ez esetben a (késsel elvégzett) sikeres vágás ugyancsak a folyadék – igaz, csak kisebb részének – kiömléséhez vezetne.

Örömmel értesítem önöket, hogy végül egy speciálisan élezett vadász-késsel sikerült levágnom a süveg tetejét, de legmélyebb sajnálatomra egyúttal hüvelykujjam begyét is megvágtam – mivel stabil ellentartás nélkül nem tudtam érdemben megkezdeni a vágást.

Végezetül engedjék meg, hogy gratuláljak az anyagválasztáshoz: ez a matéria az űrkutatásban is megállná a helyét.

Üdvözlettel:

Fogyasztó

Heinz Püntner épp évtizedes álma beteljesítése közben, a frankfurti atomóránál tett látogatása során halt meg tragikus hirtelenséggel – szívroham következtében.

A nyugdíjasklub tagjai közül őt elkísérő barátai a helyszínre érkező mentősöknek elmondták, hogy Heinzet kitűnő úriembernek ismerték meg, akinek az adott szó szentírás volt. Saját legfőbb erényének a pontosságát tartotta, és legnagyobb bánata az volt, hogy – elsősorban a mobiltelefonok széleskörű elterjedése óta – az emberek jó érzéssel elfogadhatatlan mértékben pontatlanná váltak, ami sajnos – lényegét tekintve – nem különbözik attól, mintha egyszerűen semmibe vennék egymást. Kicsit kevésbé neheztelt azokra (nyilván önök is ismerik ezt a típust), akik mindenhová előbb érkeznek. Ez bocsánatos bűn ugyan, de nélkülöz minden eleganciát, s így úriemberhez méltatlan viselkedésként kell, hogy számon tartsuk.

Élete során mind a notórius későkkel, mind az izgága kapkodókkal kénytelen volt megosztani hétköznapjainak és szabadidejének egy részét, amennyiben a velük való találkozást nem tudta elkerülni, ugyanakkor annak bekövetkezése pontos idejét sem számíthatta ki soha. Méltatlan lenne ugyanakkor elsiklani afölött, hogy ezt a legritkább (és csak igazán indokolt) alkalmakkor tette szóvá. Személy szerint elsősorban ezért gondolom szerencsés, és Püntner úr számára érdemei szerint való körülménynek, hogy sem a helyszínen, sem később nem tűnt fel senkinek, hogy szeretett karórája három percet és negyvenegy másodpercet késett.

– Nyugodt lehetsz, nem fogok dumálni, akármivel is próbálják kiszedni belőlem. Hacsak… nem hozzák elő a varangyokat. De ezt nyilván te is megérted.

A nemzetközi sakk-nagymester elvesztette motivációját. Nem élvezte már igazán a játékot. Nem volt mit bizonyítania sem, hiszen már minden létező tornát megnyert. Utolsó tíz játszmájában egyetlen lépést sem tett, csak gondolatkísérleteket vázolt fel aktuális ellenfelének, esélyeket latolgatott, homályos, fele-fele arányban költői és szónoki kérdéseket tett fel, valamint egyes korábbi megoldásaira utalt. Hét esetben döntetlenben egyeztek meg, három alkalommal pedig az ellenfél feladta a küzdelmet.