– Á, hagyd a fenébe. Az egész nem ér annyit, hogy feldühíts.

– Az igaz, hogy Bill Gates autista?

– Azt azért nem hiszem. Idáig juttatni egy vállalatot, meg aztán navigálni a világpiacon, azért az elég sokrétű, illetve sok fajta tudást feltételez. Rafinériát. De mondjuk az is igaz, hogy egy ekkora céget nem egy ember vezet egy személyben…

– Csodálatos vezető, csodálatos ember volt. Gyakran még a sofőrjét is elküldte, és maga vezette a Mercedesét. És csak a legindokoltabb esetekben ordított a beosztottjaival. Sőt. Többször látták a menzán, ahol mindenki más is eszik!

Mindhárom testvérnek hangosan, jól érthetően elmondták az egyetlen szabályt: semmilyen körülmények között ne jusson eszükbe benyitni a százegyedik szobába. A legidősebb tudomásul vette a dolgot, mert erősen tartott attól, hogy szabályt szegjen – annál is inkább, mert ha ez az egyetlen, akkor nyilván kiemelt jelentőségűnek kell lennie. A legkisebb testvér viszont – ahogy csak meghallotta a tiltást – másra sem tudott gondolni, minthogy mégiscsak benyisson abba a szobába. A középsőt – függetlenül a regulától és testvéreitől – egyszerűen nem érdekelte, hogy mi van ott.

Nem is a telefon értéke, vagy a benne tárolt telefonszámok elvesztése zavar ebben a lopás ügyben, hanem az, hogy én annak a telefonnak már megtanítottam, hogy múlhatatlan, hogy mindazonáltal, hogy Karlsbad, hogy kannibál…

Vencelt minden szorult helyzetből az a közismert képessége húzta ki, hogy – még négy vagy öt résztvevő esetén is – végül mindig sikerült a nevető harmadik szerepét betöltenie.

Az ember soha nem tudhatja előre, hogy mi lesz az (az akár egészen parányi) körülmény, ami miatt minden egészen máshogy alakul, mint ahogy eltervezte.

Klein úr például egy kedd estén oldalazva is csak alig tudott bejutni saját háza kapuján egy otrombán ott parkoló autó miatt. Csóválta a fejét, mérges is volt, de elkeseredettnek semmiképpen nem mondanám. Alapelve volt, hogy mindenki tegye meg a tőle elvárhatót a világ jobb hellyé alakítása érdekében, és azt nyugodtan, hideg fejjel, de egyúttal szeretettel telve tegye.

Felment hát a lakásába, levette a zakóját, felvette helyette a háziköntösét, és megfogalmazott, majd kinyomtatott egy papírt, melyen a következő állt: „Kérem, hogy ne álljon a kapu elé, mert az itt lakók nem tudnak bejutni a házba. Köszönöm”. Levette a háziköntöst, fel a zakóját, újra lement a parkoló autóhoz, kioldalazott mellette, és az ablaktörlője alá illesztette a lapot. Nem titkolt elégedettséggel nézett a szabatosan megfogalmazott szövegre. De ahogy végigtekintett a járdán, eszébe jutott, hogy nem csak ő, illetve a házban lakók nem férnek el a kocsitól, hanem azok sem, akik egyszerűen csak el akarnak sétálni a ház előtt.

Újra felment, levette a zakót, fel a háziköntöst, és – mivel az előző szöveget nem mentette el gondolván, hogy csak egyszer lesz rá szükség – új szöveget gépelt be: „Kérem, hogy ne álljon ilyen közel a kapuhoz, mert sem a házban lakók, sem a járókelők nem férnek el az autójától! Köszönöm.”. Az újbóli átöltözést megspórolva leszaladt a lépcsőn, kioldalazott a kocsi mellett, és megint betűzte a papírt az ablaktörlő alá. De ezúttal az jutott eszébe, hogy egy ilyen embert, aki képes ilyen önző módon, másokat semmibe véve ráállni a ház tövére, annak teljesen mindegy, hogy mit gondolnak a házban lakók, meg a járókelők!

Kitépte a papírt a lapát alól, türelmetlenül benyomakodott a kocsi mellett a kapun, felfutott a lépcsőn, be a lakásba és kiegészítette a még a képernyőn nyugvó szöveget, mely ezek után így szólt: „Kérem, hogy ne álljon ilyen közel a kapuhoz, mert sem a házban lakók, sem a járókelők, de legfőképpen a babakocsit toló anyukákm nem férnek el az autójától!!! Köszönöm!”. Lerohant a lépcsőn, kipréselte magát az autó mellett, de valahogy megakadt a lába (mégiscsak oldalazni kellett volna), és majdnem kiesett az útra. Észrevette, hogy a pantallóján kosz, és a lökhárító koptatócsíkjáról származó fekete elszíneződés éktelenkedik. Összeszorított foggal a kocsi mellé lépett, megint betette a papírt az ablaktörlő lapát alá, és újra átfutotta a szöveget, hogy a jól végzett munka felett érzett öröm járhassa át a lelkét. De ekkor észrevette az elütést… és rettenetes düh szállta meg.

Megragadta az ablaktörlőt, felhajtotta a holtpontig, majd azon túl, megcsavarta alaposan, kiszaggatta belőle a papírt, átszellemült arccal hátralépett egyet, és egyetlen lendületes mozdulattal lerúgta a visszapillantót, majd egy elegáns ugrással a motorháztetőn termett, ugrált rajta négyet-ötöt, beszökellt a kapun, fogott egy kukát, és legalább tizenötször – demonstratíve – megpróbálta kitolni azon a résen, ahol ő maga sem fért ki. Csak akkor hagyta abba, amikor már úgy kimerült, hogy alig volt ereje a kuka kerekét áttolni a küszöbön.

Az irodaház dolgozói – az átszervezés sarokköveinek meghatározásáról szóló megbeszélés szünetében – szótlanul álltak a kerthelyiségre néző üveg előtt. Vágyakozó tekintettel, de azért minden részletre kiterjedő figyelemmel követték a füvet nyíró fiatalember munkáját. Lenyűgözte őket, hogy milyen egyértelműen elkülönül a még érintetlen rész a már levágottól.