Amikor Fekonya fejét kissé csóválva rámosolygott az egyik beosztottjára, mintha azt üzenné neki, hogy te csibész, tudom, mi jár a fejedben, de nagyvonalúbb vagyok annál, semhogy elkapjalak, ugyanaz volt a célja, mint amikor egy másiktól háromnegyed egykor kért legkésőbb fél háromra két (nem azonos), XVI. Benedeket ábrázoló matricát és egy európai légitársaság logójával ellátott kiskanalat. Ő maga csodálkozott a legjobban, hogy senki nem jött rá valódi indítékára. Pedig már vágyott rá, hogy végre megállítsa valaki, hogy végre kiszállhasson.

– Szóval… szerintem elég különös a problémám. Doktor úr! Belevágok, ha megengedi, mert annyira furcsa a dolog a magam számára is, hogy nincs mit kertelni, kerülgetni, felvezetni. Engem egyáltalán nem érdekel a futball. Ha kapcsolgatom a TV-t, és éppen rálövik a labdát, vagy valami komoly helyzet látszik éppen, engem az sem érdekel, ugyanúgy kapcsolok tovább. Meg sem várom, hogy gól lesz-e. Nem ismerem a szabályokat sem, nem ismerem a leghíresebb játékosokat, nem tudom, hogy milyen bajnokságok, meg ligák, meg csoportok vannak. És nem is érdekel. De pár hónapja egy afrikai újság került a kezembe, és abban… én nem is tudom, hogy mi miatt, de elkezdtem olvasni egy cikket, pedig egy futball csapatról szólt. Illetve csak egy bizonyos meccsükről. És én végigolvastam a cikket! Az utolsó betűig. És csak amikor meglepődtem, hogy miért olvasom egyáltalán a sport rovatot, akkor döbbentem rá, hogy én azért olvastam végig a cikket, mert érdekelt az a meccs! Hogy hogy volt, mi lett a vége… Dehát azt sem tudom, kik ezek! Na és utána csak a meccsre, meg a csapatra tudtam gondolni. Nem hagyott nyugodni a dolog. Mindenhol csak a Mtamba csapat után kutattam. De alig írnak róluk. Egy internetes újságban szoktak említést tenni róluk, meg úgy-ahogy leírni a mérkőzéseiket, de ez nagyon kevés. Kénytelen vagyok például Afrikába utazóknak könyörögni, hogy ha már ott járnak, menjenek el a meccsre, és vegyék fel, aztán küldjék el nekem. Még ha nem is látom, de – helyi idő szerint – a meccs ideje alatt velem nem lehet bírni. Csak ülök pattanásig feszült idegekkel, és várom, hogy vége legyen. Higgye el, hogy a legrosszabb a bizonytalanság. Ha vége a meccsnek, akkor kicsit könnyebb: nincs már mit tenni ugyanis. De ha kiderül, hogy vesztettek, azt szinte nem bírom elviselni. Maga talán nem tudja, de arrafelé elég gyakori az úgynevezett bunda. Ha viszont nyernek! Barátom… Az a földi mennyország nekem! Meg akarom ölelni az egész világot! És ami azt illeti, akihez hozzáférek – akár az utcán –, azt meg is ölelem. És ezek az emberek engem hülyének néznek. Amúgy a feleségem kért meg, hogy jöjjek el magához. Először nem értettem, hogy miért kerít ekkora feneket a dolognak, de végülis belátom, hogy furcsa ez a rajongásom. Megjegyzem, ha normálisan, érdemi információhoz lehetne jutni, akkor nem lenne ilyen kiélezett ez az egész helyzet… De kérdezem magától: Ki tesz a világon érdemben bármit is azért, hogy Afrikát bekapcsolják a világ vérkeringésébe?!

– Most látom csak, hogy neked alapvető társadalmi mechanizmusokról nincs fogalmad. Nem baj, annyival is beljebb vagyunk, hogy ez kiderült. Tehát. Első lecke. A pénisztok mérete nem a pénisz méretétől függ, hanem a rangtól.

– Na akkor, Varga bácsi, megcsináljuk ezt a fantomképet, jó? Tessék elmondani, hogy milyen volt az az ember, én meg lerajzolom. Maga megnézi, kijavítjuk, ahol kell, és kész is vagyunk. Kezdhetjük?

Az idős mérnök elhelyezkedett a fotelban, ahogy az a teljes koncentrációt igénylő, komoly dolgok megtárgyalásához szükséges. Sárgás-őszes haját hátrasimította, megköszörülte a torkát, és komótosan beszélni kezdett. – Kérem, először is egy hengert rajzoljon le. Ne szabályos hengert, hanem lefelé, esetünkben tehát az áll felé, nem intenzíven, de szűkülő, egyre keskenyedő hengert. Várjon, ne rajzolja még! Hengert mondtam, de ne szabályos hengert képzeljen el. Lapítottat, de oldalról, ha érti, mire gondolok. Mondhatnám, hogy olyat, mint egy laposüveg, de annyira ne lapítsa meg, nagyon kérem.

A rajzoló meglepődött a térgeometriai hasonlatokon, de követte az öregúr minden utasítását. Amaz folytatta.

– Namost. A hajat egyszerűen megrajzolhatja, mert nem kell mást tennie, mint alapul vennie egy az ábrázolni kívánt embert teljes magasságában befogó kört. Majd a kör ívének megfelelő mértékben hajlított vonalakat kell rajzolnia a fej kétharmadától balra. Nem baj, ha nem mind párhuzamos, bár jó lenne, ha sikerülne. Jobbra pedig egyenes vonalakat rajzoljon, mintha egy nyeregtető elölnézeti jobb oldalát rajzolná meg. Várjon, ne rajzolja még. Ezeknek okvetlenül párhuzamosnak kell viszont lenniük. Kész? Akkor mondom a füleket. Egyszerű vonalként ábrázolja őket, mert teljesen a fejhez simulnak. Az orrnak is hengert vegyen alapul, de ebben az esetben lefelé, tehát a száj felé szélesedőt. Szintén lapítsa, kérem, de ezúttal széltében. Namost. A szemei nem voltak egyformák. Az egyik, mondhatjuk, hogy teljesen kerek volt. Szerintem üvegszem. A másikat – ezzel szemben – a legkönnyebben úgy ábrázolhatjuk, ha alulra egy körívet húz, majd felülről, az elölnézeti bal oldalról megközelítőleg 12 fokos szögben az orrnyereg felé húz egy vastag, határozott vonalat. Akkor eddig megvan. Mondom a szájat. Az alsó ajak egy hosszú, a fej szélességét négyszeres mértékben meghaladó átmérőjű kör ívének az orr szélességét másfélszeres mértékben felülmúló hosszúságú szakasza. A felső ajak egy szokványos távoli madár-ábrázolás, azaz két kis ívecske. Ha szokványosan akarnánk kifejezni magunkat, azt mondhatnánk, hogy ennek az embernek vastag szája volt. A nyak megvan egy pillanat alatt: egy, az alsó egynegyedénél levágott kúp az egész.

– Álljunk meg itt egy pillanatra – szólt közbe a rajzoló. – Nézze meg legyen szíves, hogy eddig jó lesz-e nagy vonalakban. Az idős úr hátrasimította haját, megköszörülte a torkát. – Egy pillanat türelmet kérek – mondta – és zsebéből egy szemüvegtokot, abból pedig egy csontkeretes, robusztus, vaskos üvegű szemüveget húzott elő. Feltette az orrára, kezébe vette a feléje nyújtott papírt, és az orrával szinte a lapot csiklandozva, valósággal végigpásztázta az eddig elkészült fantomképet.

– Hát… Nem is tudom… Elég rosszak voltak a látási viszonyok. Egy csak 70%-ban fényáteresztő hideg-szürke fóliát képzeljen el…

Jókora csődület támadt a holttest körül. Három egyenruhás tartotta távol az embereket, hogy egyáltalán dolgozni lehessen. A rendőrök rögtön nekiláttak kérdezősködni, hogy van-e valaki, aki látott valamit. Természetesen volt. Ilyenkor mindig akadnak szemtanúk. A legérdekesebb az, hogy sokszor olyanok is, akik valójában egyáltalán semmit nem láttak, de valami furcsa oknál fogva leküzdhetetlen vágyat éreznek, hogy tanúskodjanak, hogy segítsék a rendőrség munkáját, hogy fontosak lehessenek.

Egy idős hölgy két mosdatlan suhancot látott elrohanni, egy szűkszavú mérnök egy vöröses hajú idegent vett észre a közelben, néhányan erős testalkatú, mások madárcsontú férfiként írták le az általuk látott elkövetőt, de még olyan is volt, aki megesküdött rá, hogy egy nőt látott a gyilkosságot közvetlenül megelőzően a későbbi áldozat körül ólálkodni.

Sőt. Volt három szemtanú, aki magát a gyilkosságot is látta. Egyikük azt mondta, hogy a gyilkos háromszor sújtott le óriási öklével, a másik egy a közeli kocsmából származó hamutartót látott megvillanni a tettes kezében, a harmadik pedig úgy vélte, hogy egy Churchillt ábrázoló miniatűr mellszobor volt, amivel bezúzták a földön fekvő ember koponyáját.

A nyomozók – persze önhibájukon kívül – nem tudhatták, hogy minden amit hallottak, puszta kitaláció. Az előbb felsorolt hölgyek és urak semmit nem láttak. Többen közülük kevéssel a rendőrség után érkeztek. Olyan emberek ők, akik tiszta szívvel, őszinte jószándékkal ajánlják barátaiknak azt a mesterembert, aki alig két hete okozott helyrehozhatatlan károkat a lakásukban.

A nyomozók – persze önhibájukon kívül – nem tudhatták, hogy az egész tömegben egyetlen ember került elő végül, aki igazat mondott. Ő azt állította, hogy nem látott semmit, csak a holttestet. A többieket megkérték, hogy maradjanak még egy kicsit, Gernont pedig elkezdték faggatni, hogy mit csinált aznap, milyen irányból jött, hogy lehet, hogy semmit nem látott, amikor mindenki más konkrét részletekkel tud szolgálni. Egyáltalán: van-e valami különös oka a makacs hallgatásának? – Mutassa csak az öklét! Mondja csak, szereti maga a szobrocskákat, kis barátom?

– A rendszer felhasználóbarátságát sikeresen teszteltük cerkófokon. Erre most kiderül, hogy a célcsoportunk mégsem tudja használni. Hirtelen nincs új ötletem, hogy mit lehetne még csinálni…

– Á, hagyd a fenébe. Az egész nem ér annyit, hogy feldühíts.

– Az igaz, hogy Bill Gates autista?

– Azt azért nem hiszem. Idáig juttatni egy vállalatot, meg aztán navigálni a világpiacon, azért az elég sokrétű, illetve sok fajta tudást feltételez. Rafinériát. De mondjuk az is igaz, hogy egy ekkora céget nem egy ember vezet egy személyben…

– Csodálatos vezető, csodálatos ember volt. Gyakran még a sofőrjét is elküldte, és maga vezette a Mercedesét. És csak a legindokoltabb esetekben ordított a beosztottjaival. Sőt. Többször látták a menzán, ahol mindenki más is eszik!

Mindhárom testvérnek hangosan, jól érthetően elmondták az egyetlen szabályt: semmilyen körülmények között ne jusson eszükbe benyitni a százegyedik szobába. A legidősebb tudomásul vette a dolgot, mert erősen tartott attól, hogy szabályt szegjen – annál is inkább, mert ha ez az egyetlen, akkor nyilván kiemelt jelentőségűnek kell lennie. A legkisebb testvér viszont – ahogy csak meghallotta a tiltást – másra sem tudott gondolni, minthogy mégiscsak benyisson abba a szobába. A középsőt – függetlenül a regulától és testvéreitől – egyszerűen nem érdekelte, hogy mi van ott.