Ignacionak mindig mondták a barátai, hogy álljon elő a tudományával, mert már önmagában az is szenzáció, hogy egyáltalán képes rá, nincs tehát mire várni. Ő azonban hajthatatlan volt. Alapelve volt, hogy csak akkor csinál valamit, ha azt tökéletesen tudja csinálni. Magának sem vallotta be, de egy kicsit a sértettség is hajtotta. A sértettség amiatt, hogy soha nem is kérdezték a nevét, hanem egyszerűen, önkényesen Rigónak nevezték. A sértettség amiatt, hogy semmibe vették, hogy épp csak odahányták elé az ételt, és nem is feltételeztek róla semmi tehetséget, vagy akármilyen megismerésre méltó tulajdonságot. Nem értette, hogy minek tartják egyáltalán, ha nincs közöttük érdemi interakció.

Azt akarta, hogy az embereknek maradjon tátva a szája, amikor elkezd felolvasni. Amikor erre gondolt, mindig elképzelte az elképedt gazdát, ahogy földbe gyökerezett lábbal, bénultan bámulja, ahogy az előtte fekvő könyvből emberi nyelven olvas fel. Az álmodozással jutalmazta magát egyelőre, mert eddig csak a hihetetlen erőfeszítés, a mindennapos, kimerülésig tartó gyakorlás és szervezés jutott neki osztályrészül. Gondolom, nem kell részletesen elmagyaráznom, hogy milyen jellegű és súlyosságú akadályokat kell legyőznie egy disznónak, hogy érdemi külső segítség nélkül megtanuljon beszélni és olvasni. Persze szerencse is kell hozzá.

Február elejére eljutott odáig, hogy elérhető közelségben érezte a nagy bemutatkozást. Meggyőződéssel hitte, hogy nem fog felsülni, hanem fölényes magabiztossággal fog szavalni, és bizonyos időközönként a könyvből feltekintve, hosszan, mélyen a gazda szemébe néz, és fejből mondja a szöveget. A többiek mindenben támogatták: hagyták, hogy többet egyen (hiszen aki a fejét töri egész nap, annak többre van szüksége), illetve számos alkalommal valódi közönséget szimuláltak számára, hogy szükség esetén kezelni tudjon olyan potenciálisan felmerülő problémákat, mint a hallgatók figyelmének lankadása, ellenséges légkör, stb.

Február 11-én, szombaton enyhe torokfájásra ébredt. Mivel nem emlékezett semmi rendhagyóra, hogy mit csinálhatott rosszul, arra gyanakodott, hogy egy vírus lehet a kellemetlenség oka. Épp felvetette ötletét a többieknek, amikor a gazda lépett az ólhoz, és kinyitotta az ajtót. – Na, Rigó! Ma van a nagy nap. Gyere csak ki szépen – mondta.

Ignacio zavarba jött. Nem értette, hogyan tudhatta meg, hogy mire készül. Talán a többiek közül mondta el valaki? Az is bosszantotta, hogy az ember akarja megmondani, hogy mikor van a nagy nap. Honnan tudhatná jobban, mint Ignacio? Azért kiballagott az ajtón. De ekkor a gazda hirtelen egy kést rántott elő a háta mögül, és Ignacio felé vágott vele. A disznó félreugrott, és azonnal rohanni kezdett a kapu felé, de két másik ember iramodott utána, és rávetették magukat, majd szemből a kutya vicsorgott rá. Ekkor hátrafelé kiszabadította magát, de ahogy csak párat lépett, egyenesen a közben mögé lopakodó gazda karjai közé szaladt, aki egyetlen szúrással a torkába mélyesztette a kést, majd egy erőteljes rántással óriásit metszett rajta. Ignacio meg akart szólalni, hogy őrültséget csinálnak, hát mi történik itt, de rémülten tapasztalta, hogy csak bizarr, bugyborékoló hörgés jön ki a torkán, aztán lassan elerőtlenedik, tágra nyitja ugyan a szemeit, de a világ mégis elhomályosul, majd lassan elnémul és elsötétül minden.

Varga bácsi két dologtól félt igazán. A feltartóztathatatlanul közeledő gazdasági világválságtól, és a helytelen táplálkozás következtében fellépő visszafordíthatatlan egészségkárosodástól. Ezért – amikor sötét víziói különösen nagy erővel kínozták – jelentős, garantáltan bio termelésből származó brokkoli-készleteket halmozott fel. A sok zöldséget azonban csak jelentékeny hűtő-kapacitással lehet hosszabb időn át tárolni. Erről viszont az jutott Varga bácsi eszébe, hogy a megnövekedett energiafelhasználásával ő maga is bűnösen hozzájárul a gazdasági világválság eljöveteléhez. Az egyre fenyegetőbb veszélyből már egyértelműen következett: komolyan el kell kezdeni brokkolit vásárolni, amíg be nem üt az elkerülhetetlen.

– Rettenetesen fáj a fejem. Mintha egy vaslappal nyomnák az agyamat a nyakam felől srégen fel a homlokom felé.

– Megint munkaundorod van, nem?

– Nem. Az az, amikor két oldalt élesen, lüktetve hasít.

– Örömmel láttam, hogy egész előadás alatt jegyzetelt. Megengedi, hogy belepillantsak?

– Sajnálom, de – ha nem haragszik – egyelőre titkosan kezelném ezeket a jegyzeteket. Új ötleteket írtam fel, és amíg nem vagyok biztos a helytállóságukban… Remélem, megérti.

– Tdnl szgny szrncstln kldsnk százötven forintot adni?

– Nem értem.

Egon levette napszemüvegét, résnyire húzta érzékeny, vizeskék szemeit, és belépett a fotocellás ajtón. A pultnál egy korlátozottan interakció-képesnek tűnő biztonsági őr és egy fiatal recepciós-lány ült.

– Jó reggelt kívánok! – köszönt Egon – Egy Cheenovnick Training nevű cég oktatatására jöttem, de nem tudom, jó helyen járok-e, mert nem láttam kiírva a nevüket.

A biztonsági őr segélykérőn nézett a recepciósra, az azonban fontos telefonba kezdett, így tanácstalanul fordult vissza Egonhoz.

– Hát így nem tudom… Számítógépes képzés lesz?

– Nem. Szervezetfejlesztéssel kapcsolatos.

– Na mert itt számítógépesek vannak, azt tudom.

– Értem. Akkor megpróbálok telefonálni, hátha sikerül kideríteni…

Az őr bólintott. Szinte ugyanebben a pillanatban egy férfi lépett a pulthoz, és csak annyit kérdezett, hogy hol találja a Cheenovnick tréningjét. – Az ötödiken, az 502-es szobában, a liftből kilépve jobbra a második ajtó a bal oldalon – hangzott az egzakt válasz. Egon felkapta a fejét. Talán rosszul hallhatott valamit? Alig volt ideje érdemben elbizonytalanodni, amikor két lány libbent be az épületbe, és csak úgy odacsicseregtek a biztonsági őr felé, hogy a cheenovnickos tréning ugye az ötödiken lesz? – Igen, az 502-esben – nyugtázta az egyenruhás. Egonnak most már egészen elkerekedtek a szemei. A pulthoz lépett, és bizonytalansággal a hangjában így szólt:

– Szerintem akkor nekem is ide kellene mennem…

– Hát nem tudom. Próbálja meg, hátha… – vonta fel szemöldökét és tárta szét karjait a biztonsági őr.

Egon elindult a lépcsők felé, és megint az volt az érzése, hogy nem elég, hogy nem ért szót az emberekkel, de kénytelen lépten-nyomon szembesülni vele, hogy másoknak ez milyen könnyen megy, és egyszerűen képtelen rájönni, hogy mit csinál rosszul.

Borisz álmosan lépett a kád mellé, megnyitotta a meleg csapot, hogy szokása szerint végigpásztázza a zománcot: ne kelljen hidegre lépnie. A rutinnal kivitelezett mozdulatok közben, ahogy az előző reggelről maradt szőrszálakat sodratta a lefolyó felé, valami kis feketeségre lett figyelmes. Bő sugarat irányított felé, de ahogy észrevette, hogy egy pókot céloz, azonnal elrántotta a zuhanyrózsát. – Hoppá, bocsánat! – csúszott ki a száján. Maga is meglepődött azon, amit mondott. Újabb meglepetésére eszébe ötlött az ismert anekdota, ami szerint egy labda esik be Lenin szobájába, mire ő nyugodtan felveszi, az ablakhoz sétál, és visszadobja a lent ácsorgó kisfiúnak – pedig le is lövethette volna. Nem értette, hogy ez most hogy jön ide, ezért rövid tanakodás után úgy döntött, hogy szabad képzettársításként könyveli el a dolgot, és nem veszteget rá több időt, hanem lezuhanyozik. Idén már nem szabad még egyszer elkésnie.

Balffy Andor nemesi származású volt. Hitvallása szerint ez a cím egy olyan, az arra érdemeseknek járó ajándék a Teremtőtől (persze néhány, praktikus okokból szükséges áttételen keresztül), amely egyúttal a kötelező példamutatás és az erkölcsi feddhetetlenség felelősségét is viselője vállára helyezi.

Ilyen komoly dologról lévén szó, Balffy kötelességének érezte, hogy ne csak a nemesség intézményéről magáról, hanem saját családjáról is minél többet megtudjon. Lelkes kutatója volt a történelem tudományának, helytörténeti forrásokat bújt, levéltárakat látogatott, hogy a lehető legmélyebb ismeretekre tegyen szert.

Számos érdekes részletre derült fény a régi dokumentumok böngészése közben. Egy-egy nagyobb horderejű felfedezés után napokig ízlelgette, ülepítette fejében az abból következő erényeket és morális kötelességeket, és csak mikor minden mozaikot a helyére illesztett, akkor folytatta a múltidézést.

Egy esős kedd délutánon azonban történt valami. Egy olyan mozaik került elő, ami sehogy sem illett a képbe, amit sehogy sem tudott leülepíteni, mert szünet nélkül, megvetőn az arcába nevetett. Balffy felfedezte, hogy egy már ezerszer látott családi címeren, a kompozíció közepén trónoló, hat szépen elrendezett tojás fölött őrködő hattyú jobb válla mellett alig észrevehetően egy kakukk néz mélyen a szemlélő – jelen esetben Balffy – szemei közé. A nem szívesen látott madár arcán mintha gúnyos mosoly bujkált volna.

– Te figyelj csak, mit mondasz, illetve mit figyeltél meg mostanság; ott az a srác – úgy általánosságban véve – rendben van?

– Melyik? Amelyik ott a második ajtónál éppen csillogó szemmel adagolja be újra az előbb már bedarált papírt az iratmegsemmisítőbe?

Él köztünk egy ember, aki már mindent kigondolt, mindent eltervezett, de egyelőre várnia kell. Ő maga sem tudja pontosan, hogy mire vár, de bizonyos benne, hogy ha eljön az idő, ha megkapja a jelet, azonnal és teljes bizonyossággal tudni fogja, hogy mit kell tennie. Nem jön majd zavarba, nem fog tétovázni, nem akad el a szava, hanem érces hangon így kiált:

– Micsoda!? Kikérem magamnak! Én milliárdokat hoztam be ebbe az országba!