Borisz álmosan lépett a kád mellé, megnyitotta a meleg csapot, hogy szokása szerint végigpásztázza a zománcot: ne kelljen hidegre lépnie. A rutinnal kivitelezett mozdulatok közben, ahogy az előző reggelről maradt szőrszálakat sodratta a lefolyó felé, valami kis feketeségre lett figyelmes. Bő sugarat irányított felé, de ahogy észrevette, hogy egy pókot céloz, azonnal elrántotta a zuhanyrózsát. – Hoppá, bocsánat! – csúszott ki a száján. Maga is meglepődött azon, amit mondott. Újabb meglepetésére eszébe ötlött az ismert anekdota, ami szerint egy labda esik be Lenin szobájába, mire ő nyugodtan felveszi, az ablakhoz sétál, és visszadobja a lent ácsorgó kisfiúnak – pedig le is lövethette volna. Nem értette, hogy ez most hogy jön ide, ezért rövid tanakodás után úgy döntött, hogy szabad képzettársításként könyveli el a dolgot, és nem veszteget rá több időt, hanem lezuhanyozik. Idén már nem szabad még egyszer elkésnie.

Balffy Andor nemesi származású volt. Hitvallása szerint ez a cím egy olyan, az arra érdemeseknek járó ajándék a Teremtőtől (persze néhány, praktikus okokból szükséges áttételen keresztül), amely egyúttal a kötelező példamutatás és az erkölcsi feddhetetlenség felelősségét is viselője vállára helyezi.

Ilyen komoly dologról lévén szó, Balffy kötelességének érezte, hogy ne csak a nemesség intézményéről magáról, hanem saját családjáról is minél többet megtudjon. Lelkes kutatója volt a történelem tudományának, helytörténeti forrásokat bújt, levéltárakat látogatott, hogy a lehető legmélyebb ismeretekre tegyen szert.

Számos érdekes részletre derült fény a régi dokumentumok böngészése közben. Egy-egy nagyobb horderejű felfedezés után napokig ízlelgette, ülepítette fejében az abból következő erényeket és morális kötelességeket, és csak mikor minden mozaikot a helyére illesztett, akkor folytatta a múltidézést.

Egy esős kedd délutánon azonban történt valami. Egy olyan mozaik került elő, ami sehogy sem illett a képbe, amit sehogy sem tudott leülepíteni, mert szünet nélkül, megvetőn az arcába nevetett. Balffy felfedezte, hogy egy már ezerszer látott családi címeren, a kompozíció közepén trónoló, hat szépen elrendezett tojás fölött őrködő hattyú jobb válla mellett alig észrevehetően egy kakukk néz mélyen a szemlélő – jelen esetben Balffy – szemei közé. A nem szívesen látott madár arcán mintha gúnyos mosoly bujkált volna.

– Te figyelj csak, mit mondasz, illetve mit figyeltél meg mostanság; ott az a srác – úgy általánosságban véve – rendben van?

– Melyik? Amelyik ott a második ajtónál éppen csillogó szemmel adagolja be újra az előbb már bedarált papírt az iratmegsemmisítőbe?

Él köztünk egy ember, aki már mindent kigondolt, mindent eltervezett, de egyelőre várnia kell. Ő maga sem tudja pontosan, hogy mire vár, de bizonyos benne, hogy ha eljön az idő, ha megkapja a jelet, azonnal és teljes bizonyossággal tudni fogja, hogy mit kell tennie. Nem jön majd zavarba, nem fog tétovázni, nem akad el a szava, hanem érces hangon így kiált:

– Micsoda!? Kikérem magamnak! Én milliárdokat hoztam be ebbe az országba!

– Na, hogy jobban értsd, mondom másképp: Ez egy olyan hely, ahol dekára mérik a kilót.

Először kitűnő mókának tűnt elhitetni Árpáddal, hogy nem csütörtök van, ahogy ő gondolja, hanem már péntek, de aztán két-három tréfamesternek is bűntudata támadt, amikor – nem sokkal az igazság kiderülése után – a lóvá tett kolléga erős vizelési ingerre, nehéz légzésre és szorító mellkasi fájdalomra panaszkodott.

Egy öt év körüli, piknikus, falusi kisfiú nagyapja kíséretében meglátogatta a városi kórházban ideiglenesen fekvő anyját. Visszafelé, az út háromnegyedénél a gyerek megrángatta a nagypapa kabátjának ujját, és így szólt:

– Papa! Nagyon köll pisilnem!

– Imrus, hát pont özt mondtam indulás előtt, hogy mönj el, oszt pisilj, mer osztán csak otthon löhet mán! – hördült fel a férfi, mint aki tudta, hogy ez a pillanat mindenképp be fog következni.

– Csak viccőtem – kuncogta el magát a gyerek.

A főnök irodájának egyik, a nagyteres felé néző fala üvegből volt. Ezen keresztül láthatta, ahogy hárman a saját beosztottjai közül négy másik belsőssel és két külsőssel tárgyalnak. Közben, levelei olvasgatásának aláfestéseként, a büféből hozott extra méretű, extra csípős szendvicset majszolgatta. Ahogy végzett vele, labdává gyűrte a papírját, és bő két méterről, egy íves dobással a széf mögötti szemetesbe hajította, majd a folytonos kis és nagy sikerekhez hozzászokott ember elégedett félmosolyával, és kezének alig észrevehető, inkább csak jelzett ökölbeszorításával nyugtázta a kosarat.

Ahogy kollégái végeztek a dolgukkal, és elszivárogtak látóteréből, felállt, egy fejkörzéssel megropogtatta nyakát, odasétált a szemeteshez, és egy laza mozdulattal beleejtette a mellette pihenő méretes galacsint.

– Mi az, maga szobrász? Látom, szívesen dolgozik a fával. Igazán megkapóak ezek a kis nőalakok. Lehet, hogy tudnék egy állást magának a fűrészüzememben.

Jeremy és Paul egymás riválisai voltak, amióta csak az Intézetbe kerültek. Tudományos munkásságuk minden másnál erősebb mozgatórugója a kettejük közötti versengés volt. Ez a párharc az eredményekre kedvező hatást gyakorolt ugyan, de személyes viszonyukat megmérgezte.

Amikor Jeremy váratlanul, egy groteszk roller-baleset következtében meghalt, mégis mindenki egyetértett abban, hogy szakmai anyagait Paul nézze át, és rendszerezze. Paul el is vállalta a feladatot, és saját kutatásait kicsit sem lassítva, munkanapjai végén nekilátott, hogy feltérképezze elhunyt kollégája dolgait. Gyorsan haladt, hiszen egyrészt maga is szakmabeli volt, másrészt konkrétan is ismerte Jeremy kutatási területét.

Szűk egy hét után, az anyagok feldolgozásának kétharmadánál egyszercsak egy, a hálózatról leválasztott mappában olyan kutatásra bukkant, amiről egyáltalán nem volt tudomása. Nem kellett hozzá sok idő, hogy felismerje: alapvető jelentőségű dologról van szó, ami – ha helyesnek bizonyul Jeremy hipotézise – úgy fog hatni, mint a tóba dobott hegy, azaz fenekestől fel fogja forgatni a tudományterületet. (Én nem értem ugyan, hogy pontosan miről van szó, de az biztos, hogy a szerzett tulajdonságok öröklésével kapcsolatos a dolog).

Paul minden energiáját új „felfedezésének” szentelte. Lázasan olvasott, spekulált, irodalmat gyűjtött, és próbálta megcáfolni az elméletet… De nem talált fogást rajta. Óvatosan, anélkül, hogy bármi konkrétumot elárulna, inkább csak az ismert projektek felől közelítve puhatolózott a többieknél, hogy tudnak-e Jeremy kutatásáról. Senki nem tudott semmit. Paul talált tehát egy még senki által nem látott, a legjobb tudása szerint korszakalkotó hipotézist, amiben sehogy sem sikerült hibát találnia.

Közben jópár hónap eltelt riválisa halála óta. Paul rendszerezett minden más, Jeremy munkájával kapcsolatos dokumentumot, a feladatokat szétosztották a munkatársak között, minden visszatért a régi kerékvágásba. Ezalatt Paul összeállította a részleteket, egyértelművé tette a csak jelzett összefüggéseket, és végül tanulmánnyá szerkesztette a hipotézist. Mindent előkészített, már csak publikálni kellett az új elméletet.

Az utolsó napon egész éjjel dolgozott rajta, és valósággal beleborzongott, amikor arra gondolt, hogy mekkora elismerést fog hozni neki ez a talán példa nélküli jelentőségű publikáció. Sokáig fürdött ebben az érzésben, aztán fél óra melankolikus ücsörgést követően, hajnali öt tájban kiegészítette a bevezetést pár sorral, melyben jelezte, hogy az ötlet Jeremytől származik, akinek életében már nem volt lehetősége azt részleteiben kidolgozni, illetve az erről szóló tanulmányt elkészíteni, ezért ezt ő tette meg, és adja közre jelen tanulmányban.

Ahogy újra elolvasta a bevezetést, meghatódott saját korrektségén, és elsírta magát. Először csendesen, majd szinte ordítva, rázkódón zokogva. Amikor újra a csendes pityergés fázisába jutott, kikapcsolta a gépet, és lassan elaludt – úgy, ahogy volt, az íróasztalnál. Másnap reggel – természetesen az Intézet vezetését is bevonva – gondoskodott a tanulmány publikálásáról.