Nehéz eldönteni, hogy a szerencse fia, vagy – épp ellenkezőleg – a sors üldözöttje volt az a híres autóversenyző, akinek nevéhez számos futamgyőzelem, sok bajnoki cím, egy különleges, róla elnevezett kanyartechnika, sőt egy kellemes, jó humorú ember képzete is fűződik.

Okkal merül fel a kérdés, hogy hogyan is lehetne valaki a sors üldözöttje a felsoroltak tükrében. Úgy, hogy ezek a sikerek a nevéhez is fűződnek, meg nem is. Az ő sikerei is, meg nem is. Hihetetlenül hangzik, sőt én magam is alig tudom elhinni, de mégiscsak az a helyzet, hogy ennek az embernek a nevére nem emlékszik senki. A kocsmában beszélgetők úgy hivatkoznak rá, hogy tudod, az az izé… na, mondd már! Akiről az a kanyarodás is el van nevezve… Na. Mire a másik válaszolja, hogy tudom, az a… Na, mi is a neve… A riporterek elkerülik nevének említését, és a hetes számú versenyzőként hivatkoznak rá.

A legérthetetlenebb az egészben az, hogy nem valami bonyolult, vagy nehezen kiejthető névről van szó. Sőt. Teljesen szokványos név. Akármelyikünket is hívhatnának így. Van is talán, akit így hívnak. Többen is. Csak most nem jut eszembe… Na. Pedig egy különleges kanyartechnikát is elneveztek róla…

Egy ember bukkant elő a forró aszfalt fölött remegő levegőben. Orrlyukai kitágultak, ahogy levegőt vett, és visszaszűkültek, ahogy kilégzett: olyankor a szájával is fújtatott. Homlokán verejték gyöngyözött, halántékán egy girbe-gurba ér kéklett. Tekintetét a messzi távolba szögezte, arca a komoly fizikai erőfeszítés nyomain kívül elszánást tükrözött. Olyan elszánást, amely felülemelkedik az aktuális nehézségeken, és mindig a végső cél elérésének vágyából meríti az erőt.

Hirtelen a szélárnyékból egy másik ember tört elő. Szeme, és egész arca vörös volt, szája önkéntelen vicsorba hajlott, vonásai egyetlen fájdalmas ránccá csavarodtak, az izzadság valósággal patakzott a haja alól, és folyt le az arcán, az állán, a nyakán. Teljesítőképessége határán volt, minden mozdulatába beleadott mindent, amije csak van, és nem tudott már semmire sem gondolni.

Minden erejét összeszedve még eggyel kijjebb jött, és most már minden pedál-fordulathoz egy-egy hangos nyögést is toldva tekert el a másik mellett, és tolta maga előtt az öcsét, aki ugyan nem hajtotta a saját pedálját, de arcán ugyanaz a végső célt ostromló, elhivatott, heroikus küzdelemről árulkodó kifejezés ült, mint a megelőzöttén.

Lukács halkszavú, zárkózott ember volt. Gondolatairól nem sokat lehetett tudni. Mindenfajta spekulációnak csak a cselekedetei szolgálhattak alapul. Egy gyér forgalmú könyvtárban dolgozott huszonegy éve. Reggel bement, átfutotta a beérkezett napilapokat, közben megivott egy kávét. Az egész nem tartott tovább fél óránál. Eddigre a munkatársai is megérkeztek, akikkel gyakorlatilag nem tartott kapcsolatot, inkább csak egy helyen dolgozott velük. A nap hátralevő részében – az ebédidőt kivéve, amikor szokásos parizeres zsömléjét ette meg – a kölcsönzéssel kapcsolatos rutinfeladatokat végezte, illetve szinte folyamatosan olvasott. Zárás után hazafelé minden nap útba ejtette a kis boltot, ahol már félre volt téve neki a hat zsömle és a három liter tej. Mindig hat óra után tíz perccel érkezett haza.

Ez minden egyes nap így ment – huszonegy éven keresztül. Egy szerdai napon azonban Marikára, a feleségére egyszercsak valami furcsa érzés tört. Valami bajt érzett. Az órára nézett. Hat óra múlt tizenegy perccel. Csendben állt, és remélte, hogy mindjárt betoppan a férje. A gyerekek is kijöttek a szobából. Mióta az eszüket tudták, minden nap hat óra után tíz perccel fordult a kulcs a zárban, és belépett az apjuk. Néma csöndben teltek a percek. Marika kb. negyven percig bírta a feszültséget, majd végül felhívta a rendőrséget, és bejelentette, hogy a férje nem érkezett haza a szokott időben. Amikor a rendőrök megtudták, hogy összesen negyven percről van szó, gyorsan leszerelték Marikát: akkor telefonáljon legközelebb, ha két nap után sem érkezett még haza a férje.

Lukács nem jött haza aznap, és másnap sem, de Marika vagy a gyerekek nem telefonáltak többször a rendőrségre. Lukácsot soha többet nem látták, de valamiért nem beszéltek róla. Nem beszéltek arról, hogy hol lehet, hogy él-e egyáltalán, vagy hogy milyen férj, apa, vagy egyáltalán milyen ember volt, milyen emlékek kötik össze őket. Úgy tettek, mintha soha nem is létezett volna.

Az eseményeknek híre ment a környéken, és egyesek azt rebesgették, hogy ezt sejteni lehetett, mások odáig is elmentek, hogy azt állították, hogy ők már jóval korábban megjósolták, hogy ez lesz, de az igazság az, hogy csak utólag voltak okosak. Nem azért, mert lehetetlenség lett volna előre kitalálni, hogy a férj és családapa egyszercsak eltűnik majd, hanem mert egyáltalán nem is gondolkodtak erről az emberről, nem gondoltak rá soha.

Másfél évvel később az egyik ismerőse hallotta, hogy talán Lukácsot látták egy nem túl közeli tanyán. Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy meglátogatja. A férfi minden érzelemnyilvánítás nélkül fogadta, és nem szakította félbe, amit éppen csinált; igaz, barátságtalannak sem lehetne nevezni magatartását. Minden nap ugyanazt a napirendet követte, és attól senki és semmi kedvéért nem tért el. Ötkor kelt, megetette a disznókat, aztán a kecskét és a tyúkokat, összeszedte a tojásokat, majd enni adott a komondornak is. Utána bement a házba, megmosdott a lavórból (áram vagy melegvíz nem volt a tanyán), szalonnás rántottát reggelizett, és ledőlt egy fél órára. A nap további részét leginkább a földjén töltötte; mindig akadt bőven tennivaló. Estére alaposan elfáradt. Ahogy a tyúkok elcsendesedtek, az ő tagjai is elernyedtek, és ráborult kis tanyájának néma csöndje. Sem a tanyán, sem álmaiban nem volt egyetlen egy könyve sem.

Valami különös okának kell lenni, hogy a sünök nem egy fél szaltóval, a tüskés hátukra érkezve ugranak rá mondjuk a békákra. Esetleg egy fa lombjából. És akkor egyszerűen a hátukon vinnék az így megölt zsákmányt biztonságosabb helyre, ahol nyugodtan megehetnék – morfondírozott a meztelencsiga magában a tó partján, amikor egyszercsak hátulról, pár pillanat leforgása alatt egy sün termett mögötte, és egyetlen harapással megölte, majd a helyszínen megette.

Tim Heckston idejét nem sajnálva tökéletes megoldást dolgozott ki, és adott be – négy perccel a tender lezárása után.

Csak hosszas könyörgés után engedték meg végül, hogy belenézzen sorsának könyvébe. Döbbenten szembesült vele, hogy az egy nyolcezer-háromszáz soros excel táblában van megírva. Innentől kezdve minden vágya az volt, hogy visszaállíthatatlanul törölje.

Kolousek idegesen tipródott a pénztár előtt kígyózó sorban, kezében a papírzacskóba bújtatott három meggyes-túrós rétessel. Már egész volt, kezdődött az előadás második fele. Nem tudnak visszaadni az ötezresből! A pénztárosnak be kell mennie a gazdasági helyiségbe váltópénzért. Újabb három perc… Végre sorra került. A visszajárót meg sem várva rohant fel a lépcsőn, ki a lifthez. Rácsapott a hívó gombra, de mivel azonnal nem történt semmi, inkább a lépcsőházban folytatta az útját, és a lépcsőket kettesével szedve száguldott fel a harmadikra.

– Elnézést, hogy megint elkéstem – mondta, ahogy belépett a már benépesült terembe, a papírzacskót gyorsan háta mögé rejtette, majd hozzátette: – Nem tudtam elszabadulni egy amolyan nem tervezett megbeszélésről, ha értik mire gondolok. Zavarában kényszeredetten mosolygott, majd mivel semmi érdemi reakciót nem tapasztalt, a helyére osont.

Az előadás egyáltalán nem kötötte le. Először azon gondolkodott, hogy mit kellene most éppen csinálnia, ha az irodában lenne, aztán inkább a nyaralásra gondolt, de ő is tudta, hogy előbb-utóbb a meggyes-túrós rétesek fogják átvenni az uralmat gondolatai felett. Így is lett. Szinte látta őket a zacskón keresztül, érezte az illatukat, és nem győzött nyelni. Eszébe jutott, hogy talán mások is érzik a friss sütemény illatát, és félve, gyanakvóan körülnézett. Úgy látszik, senki nem törődik vele. Lassan kinyitotta a zacskó száját, és benyúlt az első rétesért. A mozdulatot többször meg kellett szakítania, mert úgy érezte, hogy rettenetes lármát csap. Páran fel is figyeltek rá, de csak akkora jelentőséget tulajdonítottak a dolognak, amekkorát az érdemel: semekkorát. Kolousek végül egy köhintéssel kísért hirtelen mozdulattal előrántotta a rétest, és várt. Nem történt semmi, megnyugodhatott.

Nem túl nagy, de nem is túl kicsi falatokban elkezdte enni a süteményt. A környező világ megszűnt létezni. Csak a ress héjat, a darabos túrót és az egész, de magozott meggyeket érezte, kiszívott minden ízt belőlük, és kicsit visszatartotta magát a következő falat előtt, hogy annál nagyobb élvezettel láthasson neki. És még hátra volt további két cukrászati remekmű!

Egyszer csak néhány érdeklődő tekintet szegeződött rá, majd egyre több, végül pár másodperc leforgása alatt mindenki őt nézte. Tele szájjal, és ijedt, kerek szemekkel nézett fel. Az előadó közeledett felé. Kolousek a szájában lévő falatot egyetlen gyors mozdulattal lenyelte. Úgy érezte, mintha medicinlabdát erőltetne le nyelőcsövén, még a szeme is könnybe lábadt.

– Na, nincs válasz? – kérdezte vidám meglepetést tettetve az előadó, és jó étvágyat kívánt.

– Nagyon röstellem magam, de…

– Semmi gond. Csak azt kérdeztem, hogy hányan dolgoznak a maguk vállalatánál.

– Ö… Háromszázötvenen. Háromszázötvenketten! Ne haragudjon, csak tudja…

– Ne vicceljen, tényleg semmi gond. Mellesleg igazán jól néz ki a rétes.

– Kérem. Én cukorbeteg vagyok – hazudta szükségtelenül Kolousek – és nekem időre ennem kell. Nincs mese, amikor itt van az ideje, muszáj enni… Az előadó megértően bólintott, de Kolouseknek hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi talán meg is akarja kóstolni a rétest, és akkor egyértelművé válik, hogy tiszta cukor az egész, ezért gyorsan hozzátette: Persze cukormentes! Nincs benne egy szem cukor se, mégha a teljesen természetes íze alapján úgy is tűnik. Édesítőszer…

Az incidens végül mindenféle következmény nélkül megoldódott, csak pár furcsálló tekintet maradt Kolouseken, de hamarosan azok is elvándoroltak, és az előadás szép lassan véget ért; mindenki hazament. Az előadó még beugrott a büfébe, hogy vegyen magának egy csokit, amivel kibírja vacsoráig, de észrevette az üvegajtó mögött a gusztusos meggyes-túrós réteseket, és vett négyet cukorbeteg kisfiának, hadd lakmározzon be kedvére, hiszen egyrészt olyan ritka a finom diabéteszes sütemény, másrészt a feleségével színházba mennek, így a rétesek fájdalomdíjként is felfoghatók az elmaradt estimeséért cserébe.

A sün lassan kibújt a bozótból, megállt egy pillanatra, hogy tisztán hallhasson minden neszt. Mivel semmi gyanúsat (a szokatlan is gyanúsnak számít) nem észlelt, határozott tempóban a kiserdő felé indult, hogy a réten minél hamarabb átérjen. Ezen a szakaszon is többször megtorpant, hogy megbizonyosodjon róla: nem figyelik vagy követik. A fák közé érve egy bagollyal váltottak pillantást, de a sün nyugodtan, lassítás nélkül folytatta útját déli irányba.

A kisházon túl emberi hangokra lett figyelmes. Lassított, és jóval óvatosabban ment tovább. Már majdnem elért a kapuig, amikor hirtelen lármás gyerekek szaladtak ki rajta gyors egymásutánban. Gyakorlatilag azonnal észrevették, és köréje sereglettek. A sün összegömbölyödött. Érezte a rá irányuló pillantásokat, majd a kis kezek (és egy egyébként nem túl durva láb) érintését. De a tapogatások hamarosan abbamaradtak, majd a zsivaj is elcsitult. A gyerekek elmentek.

A sün lassan körülnézett, aztán nekiiramodott, be a kapun, egészen el a fáig a kis domb tetején. A fa mögött lévő csúszda előtt újra megállt egy pillanatra, de ezt a pillanatot – a korábbiaktól eltérően – ünnepélyes hangulat lengte körül. Ezúttal sem húzta sokáig az időt, hanem felkapaszkodott a csúszda két lépcsőjén, és lecsúszott. A homokba huppanva késedelem nélkül újra talpra ugrott, és a legrövidebb úton, fel egyenesen a csúszda alatt, újra felkapaszkodott a domb tetejére, és megint lecsúszott. Majd megint és újra. És így tovább nagyjából két és fél órán keresztül, amikor is az egyik huppanás után egy kicsit mintha lassabban állt volna talpra, mondott valamit, és elindult át a mezőn – anélkül, hogy megállt vagy visszanézett volna. Hajnalra a sziget déli csücskében kellett lennie.

– Nézd, öregem. Én nem akarok beleszólni a…

– Szuper. Pedig már épp azt hittem abból, hogy felvitted a hangsúlyt.

– …

– Akkor ezt most úgy veszik, hogy visszaéltél a bizalmukkal?

– Á, nem bíznak bennem.