– Na, hogy jobban értsd, mondom másképp: Ez egy olyan hely, ahol dekára mérik a kilót.

Először kitűnő mókának tűnt elhitetni Árpáddal, hogy nem csütörtök van, ahogy ő gondolja, hanem már péntek, de aztán két-három tréfamesternek is bűntudata támadt, amikor – nem sokkal az igazság kiderülése után – a lóvá tett kolléga erős vizelési ingerre, nehéz légzésre és szorító mellkasi fájdalomra panaszkodott.

Egy öt év körüli, piknikus, falusi kisfiú nagyapja kíséretében meglátogatta a városi kórházban ideiglenesen fekvő anyját. Visszafelé, az út háromnegyedénél a gyerek megrángatta a nagypapa kabátjának ujját, és így szólt:

– Papa! Nagyon köll pisilnem!

– Imrus, hát pont özt mondtam indulás előtt, hogy mönj el, oszt pisilj, mer osztán csak otthon löhet mán! – hördült fel a férfi, mint aki tudta, hogy ez a pillanat mindenképp be fog következni.

– Csak viccőtem – kuncogta el magát a gyerek.

A főnök irodájának egyik, a nagyteres felé néző fala üvegből volt. Ezen keresztül láthatta, ahogy hárman a saját beosztottjai közül négy másik belsőssel és két külsőssel tárgyalnak. Közben, levelei olvasgatásának aláfestéseként, a büféből hozott extra méretű, extra csípős szendvicset majszolgatta. Ahogy végzett vele, labdává gyűrte a papírját, és bő két méterről, egy íves dobással a széf mögötti szemetesbe hajította, majd a folytonos kis és nagy sikerekhez hozzászokott ember elégedett félmosolyával, és kezének alig észrevehető, inkább csak jelzett ökölbeszorításával nyugtázta a kosarat.

Ahogy kollégái végeztek a dolgukkal, és elszivárogtak látóteréből, felállt, egy fejkörzéssel megropogtatta nyakát, odasétált a szemeteshez, és egy laza mozdulattal beleejtette a mellette pihenő méretes galacsint.

– Mi az, maga szobrász? Látom, szívesen dolgozik a fával. Igazán megkapóak ezek a kis nőalakok. Lehet, hogy tudnék egy állást magának a fűrészüzememben.

Jeremy és Paul egymás riválisai voltak, amióta csak az Intézetbe kerültek. Tudományos munkásságuk minden másnál erősebb mozgatórugója a kettejük közötti versengés volt. Ez a párharc az eredményekre kedvező hatást gyakorolt ugyan, de személyes viszonyukat megmérgezte.

Amikor Jeremy váratlanul, egy groteszk roller-baleset következtében meghalt, mégis mindenki egyetértett abban, hogy szakmai anyagait Paul nézze át, és rendszerezze. Paul el is vállalta a feladatot, és saját kutatásait kicsit sem lassítva, munkanapjai végén nekilátott, hogy feltérképezze elhunyt kollégája dolgait. Gyorsan haladt, hiszen egyrészt maga is szakmabeli volt, másrészt konkrétan is ismerte Jeremy kutatási területét.

Szűk egy hét után, az anyagok feldolgozásának kétharmadánál egyszercsak egy, a hálózatról leválasztott mappában olyan kutatásra bukkant, amiről egyáltalán nem volt tudomása. Nem kellett hozzá sok idő, hogy felismerje: alapvető jelentőségű dologról van szó, ami – ha helyesnek bizonyul Jeremy hipotézise – úgy fog hatni, mint a tóba dobott hegy, azaz fenekestől fel fogja forgatni a tudományterületet. (Én nem értem ugyan, hogy pontosan miről van szó, de az biztos, hogy a szerzett tulajdonságok öröklésével kapcsolatos a dolog).

Paul minden energiáját új „felfedezésének” szentelte. Lázasan olvasott, spekulált, irodalmat gyűjtött, és próbálta megcáfolni az elméletet… De nem talált fogást rajta. Óvatosan, anélkül, hogy bármi konkrétumot elárulna, inkább csak az ismert projektek felől közelítve puhatolózott a többieknél, hogy tudnak-e Jeremy kutatásáról. Senki nem tudott semmit. Paul talált tehát egy még senki által nem látott, a legjobb tudása szerint korszakalkotó hipotézist, amiben sehogy sem sikerült hibát találnia.

Közben jópár hónap eltelt riválisa halála óta. Paul rendszerezett minden más, Jeremy munkájával kapcsolatos dokumentumot, a feladatokat szétosztották a munkatársak között, minden visszatért a régi kerékvágásba. Ezalatt Paul összeállította a részleteket, egyértelművé tette a csak jelzett összefüggéseket, és végül tanulmánnyá szerkesztette a hipotézist. Mindent előkészített, már csak publikálni kellett az új elméletet.

Az utolsó napon egész éjjel dolgozott rajta, és valósággal beleborzongott, amikor arra gondolt, hogy mekkora elismerést fog hozni neki ez a talán példa nélküli jelentőségű publikáció. Sokáig fürdött ebben az érzésben, aztán fél óra melankolikus ücsörgést követően, hajnali öt tájban kiegészítette a bevezetést pár sorral, melyben jelezte, hogy az ötlet Jeremytől származik, akinek életében már nem volt lehetősége azt részleteiben kidolgozni, illetve az erről szóló tanulmányt elkészíteni, ezért ezt ő tette meg, és adja közre jelen tanulmányban.

Ahogy újra elolvasta a bevezetést, meghatódott saját korrektségén, és elsírta magát. Először csendesen, majd szinte ordítva, rázkódón zokogva. Amikor újra a csendes pityergés fázisába jutott, kikapcsolta a gépet, és lassan elaludt – úgy, ahogy volt, az íróasztalnál. Másnap reggel – természetesen az Intézet vezetését is bevonva – gondoskodott a tanulmány publikálásáról.

Nehéz eldönteni, hogy a szerencse fia, vagy – épp ellenkezőleg – a sors üldözöttje volt az a híres autóversenyző, akinek nevéhez számos futamgyőzelem, sok bajnoki cím, egy különleges, róla elnevezett kanyartechnika, sőt egy kellemes, jó humorú ember képzete is fűződik.

Okkal merül fel a kérdés, hogy hogyan is lehetne valaki a sors üldözöttje a felsoroltak tükrében. Úgy, hogy ezek a sikerek a nevéhez is fűződnek, meg nem is. Az ő sikerei is, meg nem is. Hihetetlenül hangzik, sőt én magam is alig tudom elhinni, de mégiscsak az a helyzet, hogy ennek az embernek a nevére nem emlékszik senki. A kocsmában beszélgetők úgy hivatkoznak rá, hogy tudod, az az izé… na, mondd már! Akiről az a kanyarodás is el van nevezve… Na. Mire a másik válaszolja, hogy tudom, az a… Na, mi is a neve… A riporterek elkerülik nevének említését, és a hetes számú versenyzőként hivatkoznak rá.

A legérthetetlenebb az egészben az, hogy nem valami bonyolult, vagy nehezen kiejthető névről van szó. Sőt. Teljesen szokványos név. Akármelyikünket is hívhatnának így. Van is talán, akit így hívnak. Többen is. Csak most nem jut eszembe… Na. Pedig egy különleges kanyartechnikát is elneveztek róla…

Egy ember bukkant elő a forró aszfalt fölött remegő levegőben. Orrlyukai kitágultak, ahogy levegőt vett, és visszaszűkültek, ahogy kilégzett: olyankor a szájával is fújtatott. Homlokán verejték gyöngyözött, halántékán egy girbe-gurba ér kéklett. Tekintetét a messzi távolba szögezte, arca a komoly fizikai erőfeszítés nyomain kívül elszánást tükrözött. Olyan elszánást, amely felülemelkedik az aktuális nehézségeken, és mindig a végső cél elérésének vágyából meríti az erőt.

Hirtelen a szélárnyékból egy másik ember tört elő. Szeme, és egész arca vörös volt, szája önkéntelen vicsorba hajlott, vonásai egyetlen fájdalmas ránccá csavarodtak, az izzadság valósággal patakzott a haja alól, és folyt le az arcán, az állán, a nyakán. Teljesítőképessége határán volt, minden mozdulatába beleadott mindent, amije csak van, és nem tudott már semmire sem gondolni.

Minden erejét összeszedve még eggyel kijjebb jött, és most már minden pedál-fordulathoz egy-egy hangos nyögést is toldva tekert el a másik mellett, és tolta maga előtt az öcsét, aki ugyan nem hajtotta a saját pedálját, de arcán ugyanaz a végső célt ostromló, elhivatott, heroikus küzdelemről árulkodó kifejezés ült, mint a megelőzöttén.

Lukács halkszavú, zárkózott ember volt. Gondolatairól nem sokat lehetett tudni. Mindenfajta spekulációnak csak a cselekedetei szolgálhattak alapul. Egy gyér forgalmú könyvtárban dolgozott huszonegy éve. Reggel bement, átfutotta a beérkezett napilapokat, közben megivott egy kávét. Az egész nem tartott tovább fél óránál. Eddigre a munkatársai is megérkeztek, akikkel gyakorlatilag nem tartott kapcsolatot, inkább csak egy helyen dolgozott velük. A nap hátralevő részében – az ebédidőt kivéve, amikor szokásos parizeres zsömléjét ette meg – a kölcsönzéssel kapcsolatos rutinfeladatokat végezte, illetve szinte folyamatosan olvasott. Zárás után hazafelé minden nap útba ejtette a kis boltot, ahol már félre volt téve neki a hat zsömle és a három liter tej. Mindig hat óra után tíz perccel érkezett haza.

Ez minden egyes nap így ment – huszonegy éven keresztül. Egy szerdai napon azonban Marikára, a feleségére egyszercsak valami furcsa érzés tört. Valami bajt érzett. Az órára nézett. Hat óra múlt tizenegy perccel. Csendben állt, és remélte, hogy mindjárt betoppan a férje. A gyerekek is kijöttek a szobából. Mióta az eszüket tudták, minden nap hat óra után tíz perccel fordult a kulcs a zárban, és belépett az apjuk. Néma csöndben teltek a percek. Marika kb. negyven percig bírta a feszültséget, majd végül felhívta a rendőrséget, és bejelentette, hogy a férje nem érkezett haza a szokott időben. Amikor a rendőrök megtudták, hogy összesen negyven percről van szó, gyorsan leszerelték Marikát: akkor telefonáljon legközelebb, ha két nap után sem érkezett még haza a férje.

Lukács nem jött haza aznap, és másnap sem, de Marika vagy a gyerekek nem telefonáltak többször a rendőrségre. Lukácsot soha többet nem látták, de valamiért nem beszéltek róla. Nem beszéltek arról, hogy hol lehet, hogy él-e egyáltalán, vagy hogy milyen férj, apa, vagy egyáltalán milyen ember volt, milyen emlékek kötik össze őket. Úgy tettek, mintha soha nem is létezett volna.

Az eseményeknek híre ment a környéken, és egyesek azt rebesgették, hogy ezt sejteni lehetett, mások odáig is elmentek, hogy azt állították, hogy ők már jóval korábban megjósolták, hogy ez lesz, de az igazság az, hogy csak utólag voltak okosak. Nem azért, mert lehetetlenség lett volna előre kitalálni, hogy a férj és családapa egyszercsak eltűnik majd, hanem mert egyáltalán nem is gondolkodtak erről az emberről, nem gondoltak rá soha.

Másfél évvel később az egyik ismerőse hallotta, hogy talán Lukácsot látták egy nem túl közeli tanyán. Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy meglátogatja. A férfi minden érzelemnyilvánítás nélkül fogadta, és nem szakította félbe, amit éppen csinált; igaz, barátságtalannak sem lehetne nevezni magatartását. Minden nap ugyanazt a napirendet követte, és attól senki és semmi kedvéért nem tért el. Ötkor kelt, megetette a disznókat, aztán a kecskét és a tyúkokat, összeszedte a tojásokat, majd enni adott a komondornak is. Utána bement a házba, megmosdott a lavórból (áram vagy melegvíz nem volt a tanyán), szalonnás rántottát reggelizett, és ledőlt egy fél órára. A nap további részét leginkább a földjén töltötte; mindig akadt bőven tennivaló. Estére alaposan elfáradt. Ahogy a tyúkok elcsendesedtek, az ő tagjai is elernyedtek, és ráborult kis tanyájának néma csöndje. Sem a tanyán, sem álmaiban nem volt egyetlen egy könyve sem.

Valami különös okának kell lenni, hogy a sünök nem egy fél szaltóval, a tüskés hátukra érkezve ugranak rá mondjuk a békákra. Esetleg egy fa lombjából. És akkor egyszerűen a hátukon vinnék az így megölt zsákmányt biztonságosabb helyre, ahol nyugodtan megehetnék – morfondírozott a meztelencsiga magában a tó partján, amikor egyszercsak hátulról, pár pillanat leforgása alatt egy sün termett mögötte, és egyetlen harapással megölte, majd a helyszínen megette.