– Te figyelj csak, mit mondasz, illetve mit figyeltél meg mostanság; ott az a srác – úgy általánosságban véve – rendben van?

– Melyik? Amelyik ott a második ajtónál éppen csillogó szemmel adagolja be újra az előbb már bedarált papírt az iratmegsemmisítőbe?

Él köztünk egy ember, aki már mindent kigondolt, mindent eltervezett, de egyelőre várnia kell. Ő maga sem tudja pontosan, hogy mire vár, de bizonyos benne, hogy ha eljön az idő, ha megkapja a jelet, azonnal és teljes bizonyossággal tudni fogja, hogy mit kell tennie. Nem jön majd zavarba, nem fog tétovázni, nem akad el a szava, hanem érces hangon így kiált:

– Micsoda!? Kikérem magamnak! Én milliárdokat hoztam be ebbe az országba!

– Na, hogy jobban értsd, mondom másképp: Ez egy olyan hely, ahol dekára mérik a kilót.

Először kitűnő mókának tűnt elhitetni Árpáddal, hogy nem csütörtök van, ahogy ő gondolja, hanem már péntek, de aztán két-három tréfamesternek is bűntudata támadt, amikor – nem sokkal az igazság kiderülése után – a lóvá tett kolléga erős vizelési ingerre, nehéz légzésre és szorító mellkasi fájdalomra panaszkodott.

Egy öt év körüli, piknikus, falusi kisfiú nagyapja kíséretében meglátogatta a városi kórházban ideiglenesen fekvő anyját. Visszafelé, az út háromnegyedénél a gyerek megrángatta a nagypapa kabátjának ujját, és így szólt:

– Papa! Nagyon köll pisilnem!

– Imrus, hát pont özt mondtam indulás előtt, hogy mönj el, oszt pisilj, mer osztán csak otthon löhet mán! – hördült fel a férfi, mint aki tudta, hogy ez a pillanat mindenképp be fog következni.

– Csak viccőtem – kuncogta el magát a gyerek.

A főnök irodájának egyik, a nagyteres felé néző fala üvegből volt. Ezen keresztül láthatta, ahogy hárman a saját beosztottjai közül négy másik belsőssel és két külsőssel tárgyalnak. Közben, levelei olvasgatásának aláfestéseként, a büféből hozott extra méretű, extra csípős szendvicset majszolgatta. Ahogy végzett vele, labdává gyűrte a papírját, és bő két méterről, egy íves dobással a széf mögötti szemetesbe hajította, majd a folytonos kis és nagy sikerekhez hozzászokott ember elégedett félmosolyával, és kezének alig észrevehető, inkább csak jelzett ökölbeszorításával nyugtázta a kosarat.

Ahogy kollégái végeztek a dolgukkal, és elszivárogtak látóteréből, felállt, egy fejkörzéssel megropogtatta nyakát, odasétált a szemeteshez, és egy laza mozdulattal beleejtette a mellette pihenő méretes galacsint.

– Mi az, maga szobrász? Látom, szívesen dolgozik a fával. Igazán megkapóak ezek a kis nőalakok. Lehet, hogy tudnék egy állást magának a fűrészüzememben.

Jeremy és Paul egymás riválisai voltak, amióta csak az Intézetbe kerültek. Tudományos munkásságuk minden másnál erősebb mozgatórugója a kettejük közötti versengés volt. Ez a párharc az eredményekre kedvező hatást gyakorolt ugyan, de személyes viszonyukat megmérgezte.

Amikor Jeremy váratlanul, egy groteszk roller-baleset következtében meghalt, mégis mindenki egyetértett abban, hogy szakmai anyagait Paul nézze át, és rendszerezze. Paul el is vállalta a feladatot, és saját kutatásait kicsit sem lassítva, munkanapjai végén nekilátott, hogy feltérképezze elhunyt kollégája dolgait. Gyorsan haladt, hiszen egyrészt maga is szakmabeli volt, másrészt konkrétan is ismerte Jeremy kutatási területét.

Szűk egy hét után, az anyagok feldolgozásának kétharmadánál egyszercsak egy, a hálózatról leválasztott mappában olyan kutatásra bukkant, amiről egyáltalán nem volt tudomása. Nem kellett hozzá sok idő, hogy felismerje: alapvető jelentőségű dologról van szó, ami – ha helyesnek bizonyul Jeremy hipotézise – úgy fog hatni, mint a tóba dobott hegy, azaz fenekestől fel fogja forgatni a tudományterületet. (Én nem értem ugyan, hogy pontosan miről van szó, de az biztos, hogy a szerzett tulajdonságok öröklésével kapcsolatos a dolog).

Paul minden energiáját új „felfedezésének” szentelte. Lázasan olvasott, spekulált, irodalmat gyűjtött, és próbálta megcáfolni az elméletet… De nem talált fogást rajta. Óvatosan, anélkül, hogy bármi konkrétumot elárulna, inkább csak az ismert projektek felől közelítve puhatolózott a többieknél, hogy tudnak-e Jeremy kutatásáról. Senki nem tudott semmit. Paul talált tehát egy még senki által nem látott, a legjobb tudása szerint korszakalkotó hipotézist, amiben sehogy sem sikerült hibát találnia.

Közben jópár hónap eltelt riválisa halála óta. Paul rendszerezett minden más, Jeremy munkájával kapcsolatos dokumentumot, a feladatokat szétosztották a munkatársak között, minden visszatért a régi kerékvágásba. Ezalatt Paul összeállította a részleteket, egyértelművé tette a csak jelzett összefüggéseket, és végül tanulmánnyá szerkesztette a hipotézist. Mindent előkészített, már csak publikálni kellett az új elméletet.

Az utolsó napon egész éjjel dolgozott rajta, és valósággal beleborzongott, amikor arra gondolt, hogy mekkora elismerést fog hozni neki ez a talán példa nélküli jelentőségű publikáció. Sokáig fürdött ebben az érzésben, aztán fél óra melankolikus ücsörgést követően, hajnali öt tájban kiegészítette a bevezetést pár sorral, melyben jelezte, hogy az ötlet Jeremytől származik, akinek életében már nem volt lehetősége azt részleteiben kidolgozni, illetve az erről szóló tanulmányt elkészíteni, ezért ezt ő tette meg, és adja közre jelen tanulmányban.

Ahogy újra elolvasta a bevezetést, meghatódott saját korrektségén, és elsírta magát. Először csendesen, majd szinte ordítva, rázkódón zokogva. Amikor újra a csendes pityergés fázisába jutott, kikapcsolta a gépet, és lassan elaludt – úgy, ahogy volt, az íróasztalnál. Másnap reggel – természetesen az Intézet vezetését is bevonva – gondoskodott a tanulmány publikálásáról.

Nehéz eldönteni, hogy a szerencse fia, vagy – épp ellenkezőleg – a sors üldözöttje volt az a híres autóversenyző, akinek nevéhez számos futamgyőzelem, sok bajnoki cím, egy különleges, róla elnevezett kanyartechnika, sőt egy kellemes, jó humorú ember képzete is fűződik.

Okkal merül fel a kérdés, hogy hogyan is lehetne valaki a sors üldözöttje a felsoroltak tükrében. Úgy, hogy ezek a sikerek a nevéhez is fűződnek, meg nem is. Az ő sikerei is, meg nem is. Hihetetlenül hangzik, sőt én magam is alig tudom elhinni, de mégiscsak az a helyzet, hogy ennek az embernek a nevére nem emlékszik senki. A kocsmában beszélgetők úgy hivatkoznak rá, hogy tudod, az az izé… na, mondd már! Akiről az a kanyarodás is el van nevezve… Na. Mire a másik válaszolja, hogy tudom, az a… Na, mi is a neve… A riporterek elkerülik nevének említését, és a hetes számú versenyzőként hivatkoznak rá.

A legérthetetlenebb az egészben az, hogy nem valami bonyolult, vagy nehezen kiejthető névről van szó. Sőt. Teljesen szokványos név. Akármelyikünket is hívhatnának így. Van is talán, akit így hívnak. Többen is. Csak most nem jut eszembe… Na. Pedig egy különleges kanyartechnikát is elneveztek róla…

Egy ember bukkant elő a forró aszfalt fölött remegő levegőben. Orrlyukai kitágultak, ahogy levegőt vett, és visszaszűkültek, ahogy kilégzett: olyankor a szájával is fújtatott. Homlokán verejték gyöngyözött, halántékán egy girbe-gurba ér kéklett. Tekintetét a messzi távolba szögezte, arca a komoly fizikai erőfeszítés nyomain kívül elszánást tükrözött. Olyan elszánást, amely felülemelkedik az aktuális nehézségeken, és mindig a végső cél elérésének vágyából meríti az erőt.

Hirtelen a szélárnyékból egy másik ember tört elő. Szeme, és egész arca vörös volt, szája önkéntelen vicsorba hajlott, vonásai egyetlen fájdalmas ránccá csavarodtak, az izzadság valósággal patakzott a haja alól, és folyt le az arcán, az állán, a nyakán. Teljesítőképessége határán volt, minden mozdulatába beleadott mindent, amije csak van, és nem tudott már semmire sem gondolni.

Minden erejét összeszedve még eggyel kijjebb jött, és most már minden pedál-fordulathoz egy-egy hangos nyögést is toldva tekert el a másik mellett, és tolta maga előtt az öcsét, aki ugyan nem hajtotta a saját pedálját, de arcán ugyanaz a végső célt ostromló, elhivatott, heroikus küzdelemről árulkodó kifejezés ült, mint a megelőzöttén.