Címke: #fikció

Évnyitó

A forróság, mint sem törődve a szomorú esemény által diktált hangulattal, kitartott. Jóval harminc fok fölött volt a hőmérséklet, a fülledt levegő nem mozdult. A diákok, szabályos dupla oszlopokba zárva, benépesítették az egész udvart. Néhány szerencsés a fal tövében, vagy a nagy gesztenyefa árnyékában jutott relatív előnyhöz, de a döntő többség a tűző napon állt.

Olivér nem tartozott a szerencsések közé. Már az igazgató beszéde alatt igyekezett lábujjhegyen állni, hogy ha csak egy kicsivel is, de a többiek fölé emelkedve levegőhöz juthasson. Az első versnél enyhén verejtékezni kezdett, de nem tudta volna megmondani, hogy fázik, vagy melege van. Csodálkozva nyugtázta, hogy hőérzékelő képessége kikapcsolt.

A szülők az épületet és az udvart összekötő folyosó kapujától álltak sorban egészen az egymással játszó kölyökmedvéket ábrázoló szoborig. Olivér édesanyja, aki az első sorban, fiától kb. öt-hat méterre állt, közepesen magas, vastagcsontú, karakán kiállású asszony volt. Kapcsolatát fiával a szigor és az óvás sajátos elegye jellemezte. Talán mindkettőt túlzásba vitte egy kicsit.

Olivér úgy kalkulált, hogy a tömeg mindjárt feloszolhat, és ő friss oxigént szippanthat. De várakozásával ellentétben a szaktanárok kezdték ismertetni, hogy milyen különleges szakkörökkel, versenyekkel és táborokkal készültek a tanévre. Olivér intenzíven izzadni kezdett, ujjai, majd keze és lábai is kezdtek kihűlni. Nem egyértelműen jó hír, de hőérzete visszatért: fázni kezdett. A földrajz tanár következett, de hangja már csak valami furcsa, a mély hangokat kiiktató szűrőn keresztül jutott el Olivérhez, aki egyre gyakrabban, és egyre hosszabb pillanatokra csukta le szemeit, és igyekezett mély, nyugodt lélegzeteket venni.

Édesanyja ügyet sem vetett a szónokokra, a tervekre, csak – ahogy mindig – fiát figyelte. A kőzetgyűjtő kirándulás ismertetésénél egyszercsak oldalához szorította retiküljét, és pár gyors, hosszú lépéssel, néhány nebulót elsodorva, fiánál termett, aki előtt épp ebben a pillanatban sötétült el a világ, és renyhültek el izmai. Úgy érezte, végtelen zuhanásba kezd. Valójában anyja épp azelőtt kapta el, hogy térde az udvar kövén koppanhatott volna, majd karjaiba kapva, szinte futva vitte be a folyosón keresztül a hűvös épületbe.

Olivér végre levegőhöz jutott. Mélyet szippantott belőle, és lassan kinyitotta a szemét. Csak anyja sötét sziluettjét látta, körülötte mindenfelé csak vakító fényárt.

– Kisfiam! Ha elalszol a napon, leégsz és napszúrást is kaphatsz… Aztán holnap megint csodálkozol, hogy elájulsz az évnyitón! Gyorsan igyál egy kis teát, aztán vedd fel szépen a pólódat, meg ezt az aranyos fehér sapkádat.

Brog

A következőket olvastam az Indexen:

„Az év elején egy rokonáért aggódó állampolgár azt kérte a rendőrségtől, hogy szabadítsák meg lassan függővé váló hozzátartozóját drogbeszerzési forrásaitól, így indult a budapesti rendőrség legnagyobb ecstasyfogásához vezető kábítószerügy”.

A szóban forgó nagymama nyilván még mindent előkészített, hogy amikor visszaérkezik, már csak a sütőbe kelljen tenni a meggyes rétest, majd műszálas, háromnegyedes otthonkájára horgolt kardigánt terített, felvette a bokáját is tartó, de alapvetően mamuszszerű, barna szőrös lábbelijét, és szomorú arccal elindult a kerületi rendőrkapitányság felé.

A kapuban szeretettel fogadták, és mindjárt egy kedves, egyenruhás fiatalember kísérte a másodikra, ahhoz a szobához, ahol pont az ilyen ügyekkel foglalkoznak. A rendőr szólt pár kedves szót a nyomozóknak Ilonka néni érdekében, búcsúzóul pedig szeretetteljesen és reményt sugárzóan megsimogatta a vállát, kedvesen rámosolygott, és visszament a szolgálati helyére.

A példátlanul felháborító és szívbemarkoló ügy hallatán a kábítószer osztály dolgozói mind abbahagyták, amivel épp foglalkoztak, egybegyűltek, és hol együttérző, hol tenni akarást kifejező morajlással hallgatták a potenciálisan rosszul végződő családi dráma részleteit. Ahogy minden lényeges információ elhangzott, mindenki szakterülete szerint azonnal munkához látott: adatbázisokat nyitottak meg, telefonkönyveket böngésztek, illetve az azonnali cselekvésért kiáltó egyéb ügyek során jól begyakorolt lendítő mozdulattal terítették hátukra bőrkabátjaikat – lett légyen akár július. Az empátia, az állhatatosság és a kérlelhetetlen szakértelem mostanra meg is hozta a gyümölcsét.

Ilonka néni csütörtökön mézes puszedlit, és sós rudacskákat visz az őrsre.

Carpe diem

B. Róza olyan ember volt, aki nem aggódott a jövő miatt. A mának élt, és azt vallotta, hogy a nehézségekre elég akkor gondolni, amikor azok bekövetkeznek. Az érettségi napját megelőző vasárnapot is életfilozófiájának megfelelően töltötte, majd hétfőn reggel bement az iskolába. A terem jóformán klubhelyiségnek volt berendezve, az összetolt asztalokon szendvicsek és üdítők sorakoztak. A kedélyes beszélgetéseket az osztályfőnök hivatalos hangja szakította meg. Ismertette a beosztást, hogy ki melyik nap szenvedi el az érettségit.

B. Rózát felkészületlenül érte, amikor hallotta, hogy – csakúgy, mint az abc-ben – az első csoportba került. A megdöbbenése pánikreakcióba csapott át, amikor másodpercekkel később megtudta, hogy az imént hallottak következményei azonnali hatályúak: a többiek hazamehetnek, neki viszont maradnia kell, sőt, az első trióba tartozik. Elfehéredett, ajka kiszáradt, ujjai kihűltek. A tanárnő kedvesen átkarolta, hogy a helyes irány felé vezesse, de ő egyetlen mozdulattal kisiklott a fogásból, és a végleges döntés bizonyosságával mondta, hogy ő semmiképpen nem megy be érettségizni. Ildikó néni elnézően mosolygott, újra karon fogta Rózát, aki újra, az előbbinél jóval határozottabb mozdulattal kitépte magát a szorításból. Erre már Erika néni is odalépett, és a két pedagógus együtt ragadta meg a lányt, akinek szeméből olyan irracionális rettegés sugárzott, mintha vágóhídra vinnék. Minden erejével próbált a padlóhoz ragadni, de csak húzták lassan kifelé, és egyre kijjebb. A küszöbnél egyikük mögé került, és taszított rajta egyet, de ő el tudta kapni az ajtófélfát, és elfehéredő ujjakkal, démoni erővel szorította. Nem tudták többé elmozdítani, már kommunikálni sem lehetett vele. Csak akkor nyugodott meg, amikor elengedték, és megsimogatták a fejét, hogy semmi baj, nyugodjon meg, végül is nem kell feltétlenül most bemenni, áttehetik a holnapi csoportba is.

Az egész jelenet nem tartott tovább fél percnél. Mindenki döbbenten bámulta az eseményeket, nemhogy cselekedni, de még csak szólni sem tudott senki. A szintén az első csoportba sorolt A. Adrienn volt az egyetlen kivétel. Ahogy a kijárat felszabadult, lassú, kimért léptekkel, feltűnés nélkül kisétált a teremből. Soha nem jött vissza, és soha nem érettségizett le.

Szelektív hulladékgyűjtés

Vannak olyan, alapvetően papírból készült nyomtatványok (pl. étkezési jegyek), amelyek fő alapanyagukon kívül valamilyen fémötvözetet is tartalmaznak. Ezeket nem dobhatjuk egyszerűen a papírhulladékok közé, hiszen a szelektív hulladékgyűjtésnek éppen az a lényege, hogy pl. a papírból újra papír készüljön. Márpedig, ha a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán kisebb-nagyobb mennyiségű, újrapapír alapú bizonyítékot kell megennünk, annak amúgy is erős kellemetlen jellege tovább erősödik a fém és az amalgám tömésünk találkozásakor. Még talán ennél is kellemetlenebb következményekkel számolhatnak azok, akiknek az ánuszába műhold-vevő berendezést telepítettek, hiszen a WC papírba keveredő fémszál, az elektromos kisülés lehetőségén túl, az üzemzavar, vagy enyhébb esetben, a hibás adattovábbítás kockázatát is magában hordozza.

Hawaii pizza

Tibor csikorgó kerekekkel fordult be az utcába, az étterem termésköves kerítése előtt intenzíven lassított, és még gurulás közben leállította a motort. Az utastérből kiömlő zene hirtelen elhallgatott, ő kipattant, megállt az általa az utcából szabadon hagyott szűk opelnyi sáv közepén, kis terpeszbe állt, mélyet szippantott a friss levegőből, fejkörzéssel roppantott egyet a nyakán, és határozott léptekkel elindult befelé. Az ajtóig vezető kis árnyas lugasban egy kordbársony nadrágos férfi jött szembe. Hiába húzódott le, így is összeütköztek egy kicsit. Az ütközés pillanatában a kordbársonyos összeszorította szemeit, felszisszent egy kicsit – talán a válla fájt –, majd a lugas oldalához lapulva gyors léptekkel a kapuig ment. Ott anélkül, hogy visszanézett volna, megtörölte tenyerét a nadrágjában, és balra eltűnt az utcán.

Tibor – noha soha nem járt még itt, csak Feritől hallott a helyről –, energikusan az ajtóhoz ment, egy pöccintéssel lenyomta a kilincset, majd ököllel belökte. Az ajtó csikorogva lendült a falig. Mikor onnan visszapattant, Tibor már be is lépett, és könyökkel állította meg. A helységben mindenki felkapta a fejét, de azonnal el is kapták tekintetüket, és úgy tettek, mintha észre sem vették volna az érkezőt.

A vendég a jól bevált kis terpeszében megállt egy pillanatra, és körülnézett. Különösen a nőket vette szemügyre, akiken a félelem jelei mutatkoztak az átható, vetkőztető tekintet hatására. (Ebben nem különböztek a férfiaktól). Végül a hátsó sarokban, a pult és a fal találkozásánál lévő asztalt választotta. A pincér éppen félre tudott sasszézni előle, ahogy a kiválasztott helyére ment. Azt a széket szemelte ki a belső sarokban, ahonnan a kijáratot, illetve az egész termet jól beláthatta. Kicsit megemelte az ülőalkalmatosságot, megrángatta több irányba: meggyőződött róla, hogy elég strapabíró. Leült, és a közben tanácstalanul tipródó, kicsit túlsúlyos, megsárgult hónaljú, fehér inget viselő pincért magához intette mutató és középső ujjának két rövid biccentésével. A pincér megállt tőle egy méterre, és groteszk dőléssel próbálta kockázat nélkül tovább csökkenteni a kettejük közötti távolságot. Tibor figyelmen kívül hagyta a feléje nyújtott étlapot, és újra a többi vendéget méregetve, anélkül, hogy a brifkóval kitömött farzsebe és furcsa előrehajlása miatt valószínűtlen formát öltő pincérre pillantott volna, csak ennyit mondott:

– Hozzál két sört, meg egy hawaii pizzát!

– Kérem – válaszolta amaz, és gyorsan eltűnt.

Kisvártatva visszaérkezett a két sörrel az egyik kezében. Az alátétekért nyúlt, de csak az egyikre tudta letenni az egyik korsót, mert a másikat Tibor kivette a kezéből, és kövér kortyokban inni kezdte. A pincér a konyha felé indult, de alig pár métert tett meg, amikor egy hangos Éló-t hallott maga mögül. Hátranézett. Tibor a vendégeket bámulta, és hanyagul az asztal szélére kicsúsztatott üres korsóra mutatott. A pincér sóhajtott egyet, és elvette a korsót. Arra azért figyelt, nehogy flegmának, vagy bosszúsnak tűnjön közben.

Nemsokára megérkezett a pizza is. Tibor azonnal nekilátott; levagdosta a széleit, és gyorsan befalta a közepét. A kést és a villát, ahogy kiejtette a kezéből, szanaszét hagyva, eltolta maga elöl a tányért.

– Éló! – vakkantott újra, és az asztalra dobott egy ötezrest, majd felállt, és halk morajlást hagyva maga után, köszönés nélkül elment.

Kint beszállt az autójába, és kövér gázt adott. Az utca végén még hosszan rádudált egy suzukisra, aki elvett egy darabot az útból azzal, hogy épp harmadszorra, egyre kisebb hittel, próbált meg párhuzamosan beparkolni két másik kocsi közé.

Lengyel kelbimbó

Ervin megállt az étterem kapuja előtt, és tanulmányozni kezdte a terméskővel fedett kőoszlopra, egy kovácsoltvas vitrinbe kitett étlapot. A kínálatot zavarba ejtően bőnek találta, de az árak nem érték el a fájdalomküszöböt, így elhatározta, hogy itt fog megebédelni.

Egy rövid, hűvös, zöldesen derengő lugason kellett keresztülmennie, hogy elérje a kékre mázolt, itt-ott tejüveggel sejtelmessé varázsolt ajtót. Ahogy a kilincset megfogta, az a vártnál kisebb ellenállást fejtett ki, és hirtelen kicsúszott izzadt tenyeréből, hogy rögtön egy nagy csattanással vágódjon vissza. Az ajtó, fülsiketítő nyikorgástól kísérve, teljesen kinyílt. Bentről hirtelen mindenki felé fordult, és elhallgatott. Ervinnek földbe gyökerezett a lába, arcából kifutott a vér. Hirtelen elhatározta, hogy inkább mégsem lép be. Ekkor azonban összeakadt a tekintete a felé igyekvő pincérével; nem volt mit tenni, most már be kellett menni.

Az enyhén túlsúlyos, zsíros bőrű, a hónaljánál megsárgult inget, és egy brifkóval formátlanra tömött farzsebű, fekete nadrágot viselő pincér egy szó nélkül kísérte a vendégek tulajdonképpen megfejthetetlen, de alapvetően gúnyosnak látszó tekinteteinek kereszttüzében, egészen a leghátsó asztalig. Ott kihúzott egy széket. Azt, amelyik félig a fal, félig a pult felé nézett. Ervin rövid tétovázás után leült. A pincér elé tett egy csukott, fordított étlapot, és egy évtizedes rutinnal rendelkező dohányos hangján, szenvtelenül kérdezte:

– Mit hozhatok inni?

– Öö… E… egy ásványvizet kérek – mondta, és kezét kordbársony nadrágjába akarta törölni, de végül csak rátette nyitott tenyerét, és úgy itatta fel a verejtékcseppeket. A pincér lusta léptekkel elballagott.

– Buborék menteset… – tette hozzá kicsit megkésve, de a pincér meg se rezzent, nem is lassított. – Vagy hát végül is mindegy – motyogta maga elé, bár tudta, hogy a szénsavtól megint égni fog a gyomra. Nem baj, akkor legfeljebb nem iszik, hanem valami levesfélét választ. Igen. Sőt, így két legyet üthet egy csapásra: folyadékhoz is jut, meg jól is lakik, a vizet meg hazaviszi majd, ott kihajtja belőle a buborékokat, és az éjjeli szekrényére teszi.

Elkezdte tanulmányozni az étlapot, akkurátusan végigolvasott mindent: a fantázianeveket, a főbb összetevőket, az árakat. Pár helyesírási hibát is talált. Ettől egy kicsit jobb kedvre derült, és elégedetten hátradőlt a székében. Jó pár percet tölthetett így, hüvelykujjat ágyékánál a nadrágja és hasa közé süllyesztve, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy azt végül nem találta ki, hogy mit is szeretne enni. Ebben a pillanatban a pincér árnyéka vetődött rá; és az asztalon koppant a szénsavas ásványvíz.

– Gondolom sikerült választani. – hangzott az árnyék tulajdonosa felől. A pincér tollával koppantott egyet a jegyzettömbjén, és kifejezéstelen arccal, mélyen Ervin szemébe nézett. A férfit olyan érzés töltötte el, mintha egy komplett iskola történelemversenyen való továbbjutása múlna a válaszán, és ügyetlen mozdulattal a lapok közé erőltette az erre a célra legkevésbé alkalmas hüvelykujját, és zavartan felolvasta az első szeme elé kerülő étel nevét.

– Lengyel kelbimbó… – mormogta egyre halkuló, egyre bizonytalanabb hangon. A pincérnek alig látható, talán nem is valódi(?) mosoly futott át az arcán, és egy bólintással nyugtázta a rendelést.

Valószínűtlenül rövid idő alatt megérkezett az étel. Ázott zsemlemorzsa alól gőzölgő, főtt kelbimbók nevettek rá a tányérból, legalább húszan. Először úgy érezte, hogy kétségbe fog esni, de aztán megszorította a villát, és egyesével elkezdte enni őket. Sorban a szájába vette mindegyiket, csak párat harapott rajtuk, és ahogy lehetett, lenyelte őket. A prézliből csak annyit evett, amennyi a hírhedt zöldségre ragadt. Végül az utolsó darabig mindet letuszkolta a torkán. Aztán elhatározta, hogy legközelebb – persze egy másik, normális helyen – két sört fog inni, aztán eszik egy gulyást, és lefojtja egy vörösboros szarvas pörkölttel.

Félmegoldás az időjárás alakulására II.

Az idei kánikula láttán, úgy érzem, néhány kiegészítést kell tennem egy korábbi bejegyzéshez (Félmegoldás az időjárás alakulására, 2006. május 31.).

Emlékeztetőül: Az alapkonfliktus az volt, hogy a meteorológusok elfogadhatatlan pontatlansággal jeleznek előre, illetve nem ritkán rossz időt jósolnak. Mindkét esetben szankcióra van szükség.

Nem világos azonban, hogy mi a teendő pl. most, amikor hideg, esős, szomorú nyarat prognosztizáltak, a valóság pedig néhány meleg periódussal megszakított, hónapokig tartó kánikula. Nem könnyű a válasz. Tulajdonképpen itt is az ítélkező személyisége dönt. Nem tudnám nyugodt szívvel elítélni azt sem, aki a fogva tartott időjósait csoportosan megbünteti, de azt sem, aki a kilátásba helyezett megtorlás bevégzése előtt pár pillanattal kegyelemben részesíti őket.