Ráncfűrész – szólt a gyógyult raccsoló.

János enerváltan ücsörgött munkaállomása előtt. Feneke szinte összeszervült a műszálas irodai szék ülőlapjával, inge hátára tapadt. A ventilátor is forró, párás fuvallatot hozott csak. A képernyőre meredt, időnként egyik alkalmazásról a másikra váltott, majd vissza. Aztán megint csak bámult. Eszébe jutott a napokban rá váró feladat: a (7300 x 14) x 4-es mátrix. Gyomra liftezni kezdett, érezte, ahogy szája két széle lebiggyed, fogai vicsorra záródnak, keze ökölbe szorul. Hirtelen megfeszítette minden izmát, felugrott, egyetlen mozdulattal úgy elsöpörte a billentyűzetet, hogy az a levegőben többet perdülve a monitornak csapódott, majd fals, repedt hang kíséretében az asztal mögé zuhant. János számára megszűnt a tér és az idő. Úgy érezte, hogy pokoli energia szabadul fel benne. Előrelépett, hogy ököllel a monitorba csapjon, de lépése útjában, a földtől pont térdmagasságig, ott állt a kis iratszekrény, ami végig megtámasztotta lábszárát, térdízülete pedig, rettenetes fájdalom kíséretében, roppanó és pengő hang egy sajátos keverékét adta ki. Rövid, éles kappanhangot hallott kiáradni saját száján. Egy pillanat alatt visszatért a valóságba, és riadtan nézett körül, hogy kik és mit vettek észre az iménti jelenetsorból. De csak Erzsikét látta reagálni, ahogy mutatóujját ajkához szorítja, majd a füléhez tartott telefonkagylóra mutat szemrehányóan.

Ma tudomást szereztem róla, hogy egy ismerős kutya szeptemberben alapfokú „A” nyelvvizsgát készül letenni a Rigó utcában – igaz, a felkészülés eddigi szakaszát javarészt elsumákolta. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert egyrészt örülök, hogy Köki ilyen kihívó célokat tűz maga elé, másrészt elszomorít, hogy Döme már 11 éves, de a beszédben csak addig jutottunk, hogy a magánhangzók nagy részét (u, ú, ü, ű, o, ó, a, á, i, í), a mássalhangzók közül viszont csak némelyiket tudja kiejteni (m, v, néma h). Időnként a mama szót szokta említeni, de sajnos azt is inadekvát helyzetekben. Talán nem a legbölcsebb pedagógiai módszer, de csak azt tudtam kitalálni, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyom, ha hozza a sakktáblát, hogy játsszunk.

A közvélekedéssel ellentétben a tudomány lehet izgalmas, életszagú is.

F. Zoltán egy posztgraduális kutatói ösztöndíjjal fél évet tervezett Németország egy festői vidékén eltölteni. Szorosan vett kutatási területén végzett tevékenyégén kívül vállalta, hogy társadalomtudományi megfigyeléseket is végez. Egy baráti levelezési listán rendszeresen utalt is rá, hogy újabb, esetenként megdöbbentő és/vagy katartikus hatású, felfedezéseket tett. Az ezeket firtató kérdésekre azonban rendszeresen kitérő válaszokat adott.

Nyáron meglátogatták a barátai, és szóban is faggatták, de továbbra is eredménytelenül. Egy esti összejövetelen, sörözgetés közben ismét előkerült a téma. Faggatták, hogy legalább egy-két apró részletet, vagy utalást ejtsen el. De nem. Aztán kérlelték, majd viccesen fenyegették, később játékosan meglökték.

Zoltán erre kerek-perec letagadta korábban tett ígéretét. Egy pillanat alatt heves szóváltás alakult ki, kisvártatva lökdösni kezdték, és amikor a „Nem szedtek ki belőlem semmit!” mondat is elhangzott, elsült az első ütés is, amit mindenféle döbbent csend, vagy megszeppenés nélkül követett még jópár, majd az egész baráti társaság egy ütlegelő, rugdosó forgataggá vált – középen-alul Zoltánnal.

Az eset utólag minden érintettet megdöbbentett. Tisztázták, hogy mindannyian hibásak voltak abban, hogy a helyzet így alakulhatott, és nem beszéltek többet a dologról. Egészen addig, amíg Zoltán nem publikálta kutatási témájában elért eredményeit – anélkül, hogy a társadalomtudományi vonatkozásokról egyetlen szót is írt volna… Barátai kíváncsisága szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. Kérdezgették, kérlelték, felszólították…

Franz bosszúsan észrevételezte, hogy kedvenc szobanövényének földjében egészen apró muslica növendékek gyerekeskednek. Elképzelte, ahogy majd ellepik a lakást, isznak a gyümölcsléből, esznek a túrós pitéből; és egyáltalán: generációkra belakják magukat az összes helyiségbe. Aztán egyszer, miközben bámulta őket, feltűnt neki, hogy nem egyszerűen hemzsegnek, hanem szabályos katonai alakzatokat vesznek fel, és rendezett oszlopokban masíroznak a virágföldön. Torkát kiszárító aggodalom töltötte el. Aznap éjjel nem aludt, és kétszer-háromszor mintha cérnavékony, halk vezényszavakat hallott volna.

Magyarországon örökzöld téma az időjárás – a meteorológusok jóslatához képest való – alakulása. A védelmükben annyit mindenképpen el kell mondanunk, hogy a Kárpát-medence speciális hely, a környező hegyek miatt nagyon nehezen prognosztizálható egy-két napnál hosszabb időtávra a hőmérséklet és a csapadék mennyiségének / milyenségének alakulása.

Nem kell talán magyaráznom, hogy az időjárást alakítani nem tudjuk. Viszont az általa okozott bosszúsággal valamit kezdenünk kell, nem hagyhatjuk, hogy csak gyűljön bennünk. Mit tehetünk tehát lelki egyensúlyunk helyreállítása érdekében?

Habitusunktól függően tartsunk fogva három-hét meteorológust, majd amikor rossz hírt kapunk az időjárással kapcsolatban, rontsunk be a fogvatartásukra kijelölt szobába / fészerbe / garázsba és rángassuk ki közülük azt, amelyik a leggyanúsabban viselkedik (értsd: látszik rajta, hogy ő a felelős), majd példásan büntessük meg. Nagyon fontos, hogy egyéb bosszúságokért (pl. rossz minőségű benzin, elszakadt cipőfűző) nem szankcionálhatjuk őket.

Olyan különösen elkeserítő helyzetekben, mint a mostani, amikor egész nyárra hidegre és esőre számíthatunk, egyszerre több időjóst is sújthatunk büntetéssel. Szükség esetén gondoskodnunk kell a pótlásukról, hogy mindig elegendő számban álljanak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a bűnöst korrekt módon tudjuk kiválasztani.

Amint belépett, az ideges, szaggatott morajlás két szótagnyi idő alatt elnémult, és feszült csenddé merevedett. A szobában minden szempár rá szegeződött.

– A fiút fogva tartják – mondta röviden.

A csend elviselhetetlen nyomássá duzzadt a dobhártyákon.

– De komolyra fordítva a szót…