Tibor csikorgó kerekekkel fordult be az utcába, az étterem termésköves kerítése előtt intenzíven lassított, és még gurulás közben leállította a motort. Az utastérből kiömlő zene hirtelen elhallgatott, ő kipattant, megállt az általa az utcából szabadon hagyott szűk opelnyi sáv közepén, kis terpeszbe állt, mélyet szippantott a friss levegőből, fejkörzéssel roppantott egyet a nyakán, és határozott léptekkel elindult befelé. Az ajtóig vezető kis árnyas lugasban egy kordbársony nadrágos férfi jött szembe. Hiába húzódott le, így is összeütköztek egy kicsit. Az ütközés pillanatában a kordbársonyos összeszorította szemeit, felszisszent egy kicsit – talán a válla fájt –, majd a lugas oldalához lapulva gyors léptekkel a kapuig ment. Ott anélkül, hogy visszanézett volna, megtörölte tenyerét a nadrágjában, és balra eltűnt az utcán.

Tibor – noha soha nem járt még itt, csak Feritől hallott a helyről –, energikusan az ajtóhoz ment, egy pöccintéssel lenyomta a kilincset, majd ököllel belökte. Az ajtó csikorogva lendült a falig. Mikor onnan visszapattant, Tibor már be is lépett, és könyökkel állította meg. A helységben mindenki felkapta a fejét, de azonnal el is kapták tekintetüket, és úgy tettek, mintha észre sem vették volna az érkezőt.

A vendég a jól bevált kis terpeszében megállt egy pillanatra, és körülnézett. Különösen a nőket vette szemügyre, akiken a félelem jelei mutatkoztak az átható, vetkőztető tekintet hatására. (Ebben nem különböztek a férfiaktól). Végül a hátsó sarokban, a pult és a fal találkozásánál lévő asztalt választotta. A pincér éppen félre tudott sasszézni előle, ahogy a kiválasztott helyére ment. Azt a széket szemelte ki a belső sarokban, ahonnan a kijáratot, illetve az egész termet jól beláthatta. Kicsit megemelte az ülőalkalmatosságot, megrángatta több irányba: meggyőződött róla, hogy elég strapabíró. Leült, és a közben tanácstalanul tipródó, kicsit túlsúlyos, megsárgult hónaljú, fehér inget viselő pincért magához intette mutató és középső ujjának két rövid biccentésével. A pincér megállt tőle egy méterre, és groteszk dőléssel próbálta kockázat nélkül tovább csökkenteni a kettejük közötti távolságot. Tibor figyelmen kívül hagyta a feléje nyújtott étlapot, és újra a többi vendéget méregetve, anélkül, hogy a brifkóval kitömött farzsebe és furcsa előrehajlása miatt valószínűtlen formát öltő pincérre pillantott volna, csak ennyit mondott:

– Hozzál két sört, meg egy hawaii pizzát!

– Kérem – válaszolta amaz, és gyorsan eltűnt.

Kisvártatva visszaérkezett a két sörrel az egyik kezében. Az alátétekért nyúlt, de csak az egyikre tudta letenni az egyik korsót, mert a másikat Tibor kivette a kezéből, és kövér kortyokban inni kezdte. A pincér a konyha felé indult, de alig pár métert tett meg, amikor egy hangos Éló-t hallott maga mögül. Hátranézett. Tibor a vendégeket bámulta, és hanyagul az asztal szélére kicsúsztatott üres korsóra mutatott. A pincér sóhajtott egyet, és elvette a korsót. Arra azért figyelt, nehogy flegmának, vagy bosszúsnak tűnjön közben.

Nemsokára megérkezett a pizza is. Tibor azonnal nekilátott; levagdosta a széleit, és gyorsan befalta a közepét. A kést és a villát, ahogy kiejtette a kezéből, szanaszét hagyva, eltolta maga elöl a tányért.

– Éló! – vakkantott újra, és az asztalra dobott egy ötezrest, majd felállt, és halk morajlást hagyva maga után, köszönés nélkül elment.

Kint beszállt az autójába, és kövér gázt adott. Az utca végén még hosszan rádudált egy suzukisra, aki elvett egy darabot az útból azzal, hogy épp harmadszorra, egyre kisebb hittel, próbált meg párhuzamosan beparkolni két másik kocsi közé.

Ervin megállt az étterem kapuja előtt, és tanulmányozni kezdte a terméskővel fedett kőoszlopra, egy kovácsoltvas vitrinbe kitett étlapot. A kínálatot zavarba ejtően bőnek találta, de az árak nem érték el a fájdalomküszöböt, így elhatározta, hogy itt fog megebédelni.

Egy rövid, hűvös, zöldesen derengő lugason kellett keresztülmennie, hogy elérje a kékre mázolt, itt-ott tejüveggel sejtelmessé varázsolt ajtót. Ahogy a kilincset megfogta, az a vártnál kisebb ellenállást fejtett ki, és hirtelen kicsúszott izzadt tenyeréből, hogy rögtön egy nagy csattanással vágódjon vissza. Az ajtó, fülsiketítő nyikorgástól kísérve, teljesen kinyílt. Bentről hirtelen mindenki felé fordult, és elhallgatott. Ervinnek földbe gyökerezett a lába, arcából kifutott a vér. Hirtelen elhatározta, hogy inkább mégsem lép be. Ekkor azonban összeakadt a tekintete a felé igyekvő pincérével; nem volt mit tenni, most már be kellett menni.

Az enyhén túlsúlyos, zsíros bőrű, a hónaljánál megsárgult inget, és egy brifkóval formátlanra tömött farzsebű, fekete nadrágot viselő pincér egy szó nélkül kísérte a vendégek tulajdonképpen megfejthetetlen, de alapvetően gúnyosnak látszó tekinteteinek kereszttüzében, egészen a leghátsó asztalig. Ott kihúzott egy széket. Azt, amelyik félig a fal, félig a pult felé nézett. Ervin rövid tétovázás után leült. A pincér elé tett egy csukott, fordított étlapot, és egy évtizedes rutinnal rendelkező dohányos hangján, szenvtelenül kérdezte:

– Mit hozhatok inni?

– Öö… E… egy ásványvizet kérek – mondta, és kezét kordbársony nadrágjába akarta törölni, de végül csak rátette nyitott tenyerét, és úgy itatta fel a verejtékcseppeket. A pincér lusta léptekkel elballagott.

– Buborék menteset… – tette hozzá kicsit megkésve, de a pincér meg se rezzent, nem is lassított. – Vagy hát végül is mindegy – motyogta maga elé, bár tudta, hogy a szénsavtól megint égni fog a gyomra. Nem baj, akkor legfeljebb nem iszik, hanem valami levesfélét választ. Igen. Sőt, így két legyet üthet egy csapásra: folyadékhoz is jut, meg jól is lakik, a vizet meg hazaviszi majd, ott kihajtja belőle a buborékokat, és az éjjeli szekrényére teszi.

Elkezdte tanulmányozni az étlapot, akkurátusan végigolvasott mindent: a fantázianeveket, a főbb összetevőket, az árakat. Pár helyesírási hibát is talált. Ettől egy kicsit jobb kedvre derült, és elégedetten hátradőlt a székében. Jó pár percet tölthetett így, hüvelykujjat ágyékánál a nadrágja és hasa közé süllyesztve, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy azt végül nem találta ki, hogy mit is szeretne enni. Ebben a pillanatban a pincér árnyéka vetődött rá; és az asztalon koppant a szénsavas ásványvíz.

– Gondolom sikerült választani. – hangzott az árnyék tulajdonosa felől. A pincér tollával koppantott egyet a jegyzettömbjén, és kifejezéstelen arccal, mélyen Ervin szemébe nézett. A férfit olyan érzés töltötte el, mintha egy komplett iskola történelemversenyen való továbbjutása múlna a válaszán, és ügyetlen mozdulattal a lapok közé erőltette az erre a célra legkevésbé alkalmas hüvelykujját, és zavartan felolvasta az első szeme elé kerülő étel nevét.

– Lengyel kelbimbó… – mormogta egyre halkuló, egyre bizonytalanabb hangon. A pincérnek alig látható, talán nem is valódi(?) mosoly futott át az arcán, és egy bólintással nyugtázta a rendelést.

Valószínűtlenül rövid idő alatt megérkezett az étel. Ázott zsemlemorzsa alól gőzölgő, főtt kelbimbók nevettek rá a tányérból, legalább húszan. Először úgy érezte, hogy kétségbe fog esni, de aztán megszorította a villát, és egyesével elkezdte enni őket. Sorban a szájába vette mindegyiket, csak párat harapott rajtuk, és ahogy lehetett, lenyelte őket. A prézliből csak annyit evett, amennyi a hírhedt zöldségre ragadt. Végül az utolsó darabig mindet letuszkolta a torkán. Aztán elhatározta, hogy legközelebb – persze egy másik, normális helyen – két sört fog inni, aztán eszik egy gulyást, és lefojtja egy vörösboros szarvas pörkölttel.