Roland reklámszakembernek készült. Mikor utoljára találkoztam vele, épp a Baba Mama magazinnak készült egy reklámot eladni. A módszere az volt, hogy kiszemelt ügyfelét az előre elkészített reklámmal kereste fel. Ebben az esetben a következővel:

Egy állapotos anyuka áll a kamerának félig háttal. Testét ringatva, halkan egy gyermekdalt dúdolgat. Bal vállán egy karon ülő kisfiú nézeget, majd egy felnőtt férfi hangján, egyetlen böfögéssel végigmondja, hogy babamama. A jobb alsó sarokba beúszik a magazin aktuális számának címlapja, snitt.

Nem tudom, most mi lehet Rolanddal, illetve hogy sikerült-e választott szakmájában elhelyezkednie.

A kiállítás megnyitó beszéde, és a leggyorsabb gratulálók után egy fiatal lány lépett oda Pierre-hez. Rámosolygott és egy pezsgőspoharat nyújtott át neki, egyet pedig megtartott magának. Rögtön bele is kortyolt, és csak azután mutatkozott be.

– Francoise vagyok – mondta és még szélesebben elmosolyodott.

– Pierre.

– Tudja, már kislány koromban is nagyon sokat nézegettem a képeit. Én nem is értem, hogyan jutnak eszébe ezek a képtelen helyzetek, amiket megfest…

Pierre nem szólt egy szót sem. Unott kérdőjelként állt a lány előtt. Francoise egy kicsit komolyabban, de változatlan kedvességgel a szemében folytatta.

– Nem zavarja nagyon, ha kérdezek pár butaságot?

– Nem… nagyon. – mondta a festő, és megengedett magának egy le-, és egyszerre elnéző mosolyt. Szinte kedves volt.

– Mennyi idő alatt készül el egy festménnyel? Jó, tudom, hogy attól függ, hogy mekkora, de mégis.

– Az attól függ, mekkora – volt kénytelen mondani –, de maga a festés nem tart sokáig. Maximum négy óra, de van, hogy csak egy fél.

– Fél óra? De hát mindegyik képe olyan kidolgozott! Annyi szín van bennük! Annyi tartalom!

– Na ja – mondta Pierre most már büszkeséggel átitatott félmosollyal. Mondhatnám, hogy hosszú idő kigondolni, hogy milyen legyen például a női alak, karcsú-e, vagy telt; vagy hogy milyen színeket használjak, tompákat, vagy éleseket… De az az igazság, hogy nem tart semeddig kigondolni. Egyszerűen látom a képet magam előtt, megjelenik a szemeim előtt, és csak engedem átáramlani magamon, meg az ecseten.

– Gondoltam, hogy valahogy így lehet. Én egészen máshogy csinálom. Illetve csináltam…

– Talán maga is fest? – kérdezte gyermeki, meglepett érdeklődéssel a piktor, és közelebb hajolt a lányhoz.

– Á, dehogy! – mentegetőzött a lány; még két nyitott tenyerét is maga elé emelte. Zenét szerzek.

– Ja, értem… – mondta a férfi kicsit elkedvetlenedve, és vissza is tért eredeti, távolságtartó testhelyzetéhez, de azért megkérdezte: – Miért, maga hogy csinálja?

– Rengeteget gondolkodok rajta. Hogy hogyan tudom kifejezni, amit üzenni akarok; hogy milyen hangszeré legyen a főszerep, vagy esetleg nem is kell, csak egy hangszer. Hogy hosszú legyen, vagy rövid… meg ilyesmik. És ha elkészülök, újra és újra meghallgatom magamban. De ahogy meghallgatom, mindig módosítanom kell rajta. De az egyik változtatás szinte kiköveteli magának a másikat, aztán már nem ugyanaz az egész, mint előtte. Legrosszabb esetben elvész közben az üzenet, és akkor dobhatom ki az egészet. Tízből, ha kettővel voltam elégedett, de később már azokat is bántam: már nem úgy csinálnám őket.

Pierre-nek csak most tűnt fel, hogy a lány már másodszor használt múltidőt: az előbb is kijavította magát, és azt mondta, hogy „máshogy csinálta”.

– Hogy érti, hogy nem volt elégedett? Már nem szerez zenét?

– Nem.

– Hogyhogy?

– Maga miatt…

– ???

– Tudja, amikor kislány koromban nézegettem a képeit az apám albumában, még nem tudtam megfogalmazni, sőt nem is értettem meg, hogy mi tetszik bennük. Aztán később rájöttem, hogy az, hogy olyan magától értetődőek akkor is, ha a legfurcsább dolgokat ábrázolják. Hogy elfogadja az ember, hogy annak biztos így kell lennie, mert hiszen látszik is a képen, hogy így jó.

– De ennek mi köze van ahhoz, hogy maga nem szerez zenét?

– Éreztem, hogy belőlem pont ez a lendület hiányzik, ez a természetes áramlás, az, hogy csak át tudjam magamon engedni… A maga képeit látva szembesülnöm kellett vele, hogy én nem tudok úgy zenét szerezni, mint ahogy maga fest. Akkor pedig nincs értelme az egésznek.

Pierre tudta, hogy most valami vigasztalót kellene mondania, de nem jutott eszébe semmi, illetve tulajdonképpen soha nem mondott senkinek semmi vigasztalót, így aztán gyakorlata sem volt benne. Hátulról egy régi hölgyismerőse érintette meg a vállát, és forrón üdvözölte. Megörült, hogy a kínos csend felelősségét megoszthatja valakivel, de mire visszafordult, Francoise eltűnt.

Este, egy pohár vörösbor katalizáló hatására megjelent Pierre lelki szemei előtt saját maga, a kép közepén. Magától jobbra a valós arányokhoz képest kissé túlzóan kis méretben a lányt látta. A zeneszerző szürkés-, ólmoskék színben derengett, saját magát inkább, mint gáz-lángoszlopot látta. A körülöttük lévő elmosódott emberek egyre halványodtak, és hol lilába, hol zöldbe, hol sárgába tolódtak az elképzelt kép szélei felé.

A festő felpattant, és a lépcsőket kettesével szedve felviharzott a műterembe. A pár rövid perc alatt, amíg grafittal felvázolta a kép főbb arányait, és kikeverte a megálmodott színeket, alig várta, hogy művészete, sőt a művészet maga, kiáramolhasson kezén át az ecsetébe, és onnan a vászonra.

Határozott, lendületes mozdulatokkal látott neki a műnek. Fél óra sem kellett, és elkészült vele. Zihálva állt a kép előtt, és mereven bámulta. Lassan megnyugodott, mint aki extázisból tér magához, de a szemét továbbra sem vette le róla. Valami nem stimmelt a képpel. Így nem jó. Talán inkább hasonló kéknek kellene lennie mindkettőjüknek. Vagy hasonlónak, de nem feltétlenül kéknek. Az elmosódott emberek pedig indokolatlanul közel állnak a két főszereplőhöz, pedig csak amolyan statisztáknak kellene lenniük, és nem szabadna középre tolakodniuk. Egy kis vöröset nyomott a palettára, és lassú mozdulatokkal vékony réteget kent belőle az őt és a lányt ábrázoló alakokra. Egyúttal kicsit megnyújtotta a lányt, mert a méreteket sem találta jónak. Így viszont teljesen megbomlott a színek eddigi egyensúlya. A többiek meg amúgy is túl közel állnak, azzal meg nincs mit kezdeni, úgyhogy úgy szar az egész, ahogy van! Leszakította a vásznat az állványról, meggyűrte, a földre dobta, és rátaposott.

Nyugalmat erőltetett magára, és új képbe kezdett. Az előbb kikevert vöröses színeket használta, figyelt a méretarányosságra, és a statisztákat is messzebb tolta. Így azonban furcsa, üres tér maradt a fő- és mellékszereplők között. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e a többiekre. Mit üzennének egyáltalán, miért lennének ott? Elernyesztette karjait, az ecsetet csendesen az állvány kávájába tette, és leült a földre. Egész éjszaka bámult maga elé. Nem aludt el, és egyetlen gondolata sem támadt.

Ferinek csak tizenegyre kellett átérnie a másik épületbe, ahonnan öt hónapja helyezték át. Délelőttre nem tett semmilyen programot, hogy a készülődésnek szentelhesse magát. Nem a megbeszélésre akart a lehető leglelkiismeretesebben felkészülni, hanem emlékeibe merült, visszagondolt a régi, szép, békebeli időkre.

Szándékosan korábban indult a kelleténél, és az utat gyalog tette meg. Az épületet ugyan a főbejáratnál közelítette meg, de nem ment be rögtön, hanem egy ráérős kört tett az ismerős ablakok alatt, némelyiknél elidőzve egy kicsit, és az adott szeglethez fűződő emlékeinek megfelelően hol nosztalgikusan elmosolyodott, hol egy visszafogott hős arckifejezését öltötte magára. Visszaérve a főbejárathoz, olyan lendületesen lépett be rajta, mintha egyenesen az utcáról jött volna. Arca komoly, hivatalos volt. A portásnak felmutatta belépőkártyáját, aki zavartan mosolyogva legyintett: – Ugyan, hagyd már, Feri, ne hülyéskedj!

Feri erre barátságosan bólintott egyet a portás felé, de kártyáját csakazértis nyomatékosan felé tartotta: rendnek kell lennie. A belső udvarra nyíló üvegajtónál meglátta Gyulát. Gyula szürke pantallót viselt, szintén szürke, de a nadrág színénél egy árnyalatnyival világosabb cipővel. Felül egy barna, V nyakú kardigán volt rajta, kicsit megcsavarodva. Vagy talán csak jobban kinyúlt a bal zsebe, ahol textil zsebkendőjét, és zömében felesleges kulcsokat magában foglaló kulcscsomóját tartotta.

Nagy szavak és széles gesztusok nélkül üdvözölték egymást, látszott rajtuk, hogy jó ismerősök, és számos közös emléket őriznek – a régi időkből. Összhangjuk annyira átható volt, hogy Feri sötét öltönyének és Gyula ruházatának erős jellegbeli eltérését gyakorlatilag teljesen kioltotta.

– Szevasz – mondta Feri határozott, de azért halk és barátságos hangon.

– Szevasz – hangzott a válasz.

– Na, mi újság felétek? – kérdezte Feri olyan cinkos tekintettel, mint aki pontosan tudja, hogy mi a helyzet, csak épp a lehetőséget kínálja fel a másiknak, hogy elmondhassa, amit egyébként már mind a ketten tudnak. Gyula viszonozta a cinkos mosolyt, és pár másodperc, és egy rövid, a sóhaj és a nevetés keverékeként leírható hang kibocsátása után csak legyintett egyet.

– Á, ne is kérdezd… – mondta, és arca elkomorodott, maga elé bámult, és lassan bólintott párat, csak úgy magának, mint aki nyugtázza, hogy a dolgok egyre rosszabbul alakulnak. – És nálatok? – kérdezte fáradt szemeit Ferire emelve. Feri kis sértettséggel a hangjában elnevette magát, aztán ő is elkomorodott, karba tette a kezét, megcsóválta a fejét, és csak ennyit mondott.

– Csak a szokásos, gondolhatod.

Mindketten felnéztek, egyenesen és mélyen egymás szemébe, keserű mosolyt váltottak, és mintha csak egy előre megbeszélt koreográfiát adnának elő, egyszerre három lassút bólintottak egymásra, majd talán negyed szótagnyi eltéréssel mondták:

– Hát ez van, öregem.

Erre aztán felnevettek, vállba veregették egymást, és mindenki ment a saját dolgára. Útközben behelyettesítették saját gondolataikat a másik mosolyába, sóhajába, legyintésébe…

A levegőtlen tárgyalóban körös-körül kosztümös nők, és öltönyös férfiak ültek. Túlestek már egy rövid bemutatkozó körön: mindkét oldal résztevői elárulták a nevüket és szakterületüket. A megbeszélést megelőzően egyeztetettek szerint András azonnal a közepébe vágott.

– Hölgyeim és Uraim! Az elkövetkezendő, hozzávetőlegesen másfél-két órában sorra fogjuk venni a nagy- és kiskereskedelmi üzletág jutalékos rendszereit, illetve ezek rokon-területeit, úgy is, mint az ösztönző rendszert, a vezetői prémium rendszert, a dolgozói célprémium rendszert, valamint az ezekkel össze nem tévesztendő, de részleges átfedésben működő, rövid-, közép- és hosszútávú érdekeltségi rendszereket – különös hangsúlyt fektetve a felsoroltak között kimutatható stratégiai, konceptuális és metodikai eltérésekre, ugyanakkor nem szem elől tévesztve az elkülönült üzletágak és az egyes hierarchikus szintek cél elérési stratégiáinak és lehetőségeinek sajátosságait.

A fiatal tolmácsnő rezignált arckifejezést öltött fel, majd halkan megköszörülte a torkát, és sóhajtott egyet. Tétován az ásványvizes poharáért nyúlt, de épp csak megérintette és visszahúzta a kezét. A gyanúsan hosszúra nyúlt csend mindenki tekintetét rá szegezte. Ekkor hirtelen felállt, térdhajlatával hátralökve a fémvázas széket, és retiküljét felkapva, a kitörő sírást egészen az ajtóig visszafojtva, kirohant a teremből.

A hallgatóság felszaladt szemöldökökkel és elkerekedett szemekkel reagált a történtekre. András ezzel egy időben megcsóválta fejét. Ezt a mozdulat-kombinációt úgy hajtotta végre, hogy fejét jobbra fordította, majd onnan csak az eredeti, középállásig vissza. Közben behunyta a szemét, és száját alig észrevehetően elhúzta. Majd mielőtt bárkiből bármilyen hang jött volna ki, nyugodtan megszólalt.

– Ladies and Gentlemen, please allow me to continue my presentation in English.

A kerékpárosoknak – mint minden embernek – számtalan fajtája létezik. Van, aki csak átgurul a boltból a kocsmába, van, aki hegyet mászik, van, aki leszáguld onnan, mások hosszú, országúti köröket járnak be, megint mások egyszerűen a hétköznapokban  közlekednek biciklijükkel. Mindegyik csoport képviselőit meg lehet ismerni bringájukról, öltözékükről és mozgásukról.

Norbert ismeri az összes típust. Azokat is, amelyek ebből a hevenyészett felsorolásból kimaradtak. Jól tudja, hogy ezek a típusok sorba is rendezhetők. Presztízsük, illetve az általuk az asztalra letett teljesítmény alapján. Legalul azok állnak, akik a kocsma felé, alacsony üléspozícióban, erősen kifelé álló térdekkel, a pedált szinte sarokkal ­– de a talpközépnél semmiképpen nem előrébb – hajtva ülnek íves kormányú, tinédzser korú férfi-vázas kerékpárjukon, visszafelé pedig tolják azt.

A hierarchia csúcsán természetesen az ultrakönnyű versenygépek szálkás izomzatú, kitartó sportolói trónolnak. Norbert is közéjük tartozik. Ez látszik a felépítésén, látszik a bringáján, látszik a ruháján, és – véletlenül sem utolsó sorban – látszik a tartásán. Magasan ül, hogy a lehető leghatékonyabban tudja combjai és lábikrái erejét mozgássá alakítani; felfelé menet gyakran kiállva teker, az egyenes vagy lejtős szakaszokon pedig a lehető legkisebb felületet mutatja az ellenszélnek.

Van azonban egy apró momentum, egy kis különbség a többi kaszthoz képest, amit pont a laikusok számára szinte észrevehetetlen finomsága ruház fel egyedülállóan nagy értékkel. Ha valaki jól megfigyeli a kerékpárversenyzőket, láthatja, hogy lábszáruk tekerés közben nem a várható merőleges szöget zárja be az úttal, hanem egy kicsit a váz felé tart. Norbert ezt még kisiskolás korában vette észre. Annyira megtetszett neki a jelenség, hogy a mai napig, a hosszú edzéseken, amikor a folyamatos terheléstől másfajta tudatállapotba kerül, kifejezetten térde útját szokta figyelni, és minden egyes alkalommal, ahogy a pedált körbetekerte, növekszik az elégedettsége, és saját kivételes voltába vetett hite.

Norbert versenyző. Egyesületének megbecsült tagja, akire mindig lehet számítani. De csak egy bizonyos szintig. Azt lehet mondani, hogy örök második. Mindig erősen kezd, de ahelyett, hogy ez később megbosszulná magát, jól tartja pozícióját, kimerülésnek, vagy akár csak intenzívebb fáradásnak semmi jelét nem adja, még az utolsó métereken sem. És mégsem sikerül a győzelmet elhódítania. Valaki mindig gyorsabb nála. Gyakran olyanok is, akiknek szemmel láthatóan emberfeletti erőfeszítést okoz, hogy a maximális teljesítményt hozzák ki magukból. Norbert elszánt arccal, fáradhatatlanul teker mellettük, de ha csak centiméterekkel is, folyamatosan növekszik lemaradása, és végül bosszantóan csekély hátránnyal fut be a második-harmadik helyen.

Hogy ez mitől van, arról a klubban megoszlanak a vélemények. Felmerült, hogy a gond gyökere pszichológiai eredetű: a győzelem közelsége óriási terhet róhat a versenyzőre, aki ez alatt az utolsó pillanatokban összeroppan. Szóba került az is, hogy Norbert nem eléggé motivált, mint versenyző, sarkosan fogalmazva: nem akar eléggé nyerni. Magától értetődően, és őszintén szólva talán nem is alaptalanul, szóba került az is, hogy nem adja bele minden erejét a küzdelembe. Csak a teljesség kedvéért említem meg, hogy egy maroknyi csoport Norbert állóképességének hiányában látta az okot, de ezt a lehetőséget a kérdéssel foglalkozók döntő többsége eleve kizárta.

Szerencse, hogy manapság az élsportban nem kell nehezen ellenőrizhető hipotézisekre, tippekre, meggyőződésekre hagyatkozni. A tudomány mérhetővé tesz szinte mindent, ha ügyesen tesszük fel a kérdéseket, megmutatja mindenben, hogy hol vétünk hibát a tökéletesség felé vezető úton. E meggyőződéstől vezérelve, a Pszichológiai Intézet munkatársai, a Sporttudományi Központ szakemberei, Norbert barátai, és az edzője egyesült erővel, de külön-külön láttak neki, hogy kiderítsék az okokat.

A barátok nem tudtak meg semmi titkos bánatot, vagy célt, ami a jelenség hátterében állhat. Az edző nem talált hibát a felkészülésben, Norbert motiváltságában és erőnlétében. A pszichológusok arra jutottak, hogy a folyamatos kudarcok ugyan olykor önbeteljesítő jóslatokká válhatnak, és kényszerű szerepbe taszíthatják az embert, de Norbert lelke egészséges: akaratát csak megacélozzák az elszenvedett második helyezések, minden méteren hisz benne, hogy nyerhet.

A Sporttudományi Központ számítógéppel modellezett mozgás-hatékonysági elemzést végzett. Norbert ízületeire kis jeladókat erősítettek, monitorozták vére összetételének változását, izmai teljesítményét és oxigén felhasználását; betáplálták a kerékpár vázgeometriai adatait, egyes alkatrészeinek súrlódási, és gördülési ellenállását. Meg kell jegyeznünk, hogy a bonyolult modell alapján készült elemzés a kerékpárt, annak egyébként meglehetősen előnyös tulajdonságaival, adottnak tekintette. Számos olyan példamutató részletet fedeztek fel Norbert mozgásában és energiagazdálkodásában, amit akár oktatási célokra is fel lehet a későbbiekben használni. Tulajdonképpen egyetlen ajánlást tudtak megfogalmazni. Azt javasolták, hogy azt tűzze ki célul, hogy a lábszára a földdel ­– a mértani pontosságot a lehető legjobban megközelítő mértékben – derékszöget zárjon be. Azt vették ugyanis észre, hogy térdét szemmel alig észrevehető, de a számítógépes elemzés során mérhető mértékben befelé tartja, és ezen a ponton, egy egész verseny távjára kivetítve, értékes méterek, másodpercek múlhatnak.

A forróság, mint sem törődve a szomorú esemény által diktált hangulattal, kitartott. Jóval harminc fok fölött volt a hőmérséklet, a fülledt levegő nem mozdult. A diákok, szabályos dupla oszlopokba zárva, benépesítették az egész udvart. Néhány szerencsés a fal tövében, vagy a nagy gesztenyefa árnyékában jutott relatív előnyhöz, de a döntő többség a tűző napon állt.

Olivér nem tartozott a szerencsések közé. Már az igazgató beszéde alatt igyekezett lábujjhegyen állni, hogy ha csak egy kicsivel is, de a többiek fölé emelkedve levegőhöz juthasson. Az első versnél enyhén verejtékezni kezdett, de nem tudta volna megmondani, hogy fázik, vagy melege van. Csodálkozva nyugtázta, hogy hőérzékelő képessége kikapcsolt.

A szülők az épületet és az udvart összekötő folyosó kapujától álltak sorban egészen az egymással játszó kölyökmedvéket ábrázoló szoborig. Olivér édesanyja, aki az első sorban, fiától kb. öt-hat méterre állt, közepesen magas, vastagcsontú, karakán kiállású asszony volt. Kapcsolatát fiával a szigor és az óvás sajátos elegye jellemezte. Talán mindkettőt túlzásba vitte egy kicsit.

Olivér úgy kalkulált, hogy a tömeg mindjárt feloszolhat, és ő friss oxigént szippanthat. De várakozásával ellentétben a szaktanárok kezdték ismertetni, hogy milyen különleges szakkörökkel, versenyekkel és táborokkal készültek a tanévre. Olivér intenzíven izzadni kezdett, ujjai, majd keze és lábai is kezdtek kihűlni. Nem egyértelműen jó hír, de hőérzete visszatért: fázni kezdett. A földrajz tanár következett, de hangja már csak valami furcsa, a mély hangokat kiiktató szűrőn keresztül jutott el Olivérhez, aki egyre gyakrabban, és egyre hosszabb pillanatokra csukta le szemeit, és igyekezett mély, nyugodt lélegzeteket venni.

Édesanyja ügyet sem vetett a szónokokra, a tervekre, csak – ahogy mindig – fiát figyelte. A kőzetgyűjtő kirándulás ismertetésénél egyszercsak oldalához szorította retiküljét, és pár gyors, hosszú lépéssel, néhány nebulót elsodorva, fiánál termett, aki előtt épp ebben a pillanatban sötétült el a világ, és renyhültek el izmai. Úgy érezte, végtelen zuhanásba kezd. Valójában anyja épp azelőtt kapta el, hogy térde az udvar kövén koppanhatott volna, majd karjaiba kapva, szinte futva vitte be a folyosón keresztül a hűvös épületbe.

Olivér végre levegőhöz jutott. Mélyet szippantott belőle, és lassan kinyitotta a szemét. Csak anyja sötét sziluettjét látta, körülötte mindenfelé csak vakító fényárt.

– Kisfiam! Ha elalszol a napon, leégsz és napszúrást is kaphatsz… Aztán holnap megint csodálkozol, hogy elájulsz az évnyitón! Gyorsan igyál egy kis teát, aztán vedd fel szépen a pólódat, meg ezt az aranyos fehér sapkádat.