Az egyik mókus az ág végén egyensúlyozva egy barackot nyújt a másik felé. – Kérsz? – kérdezi. – Magvaváló? – felel egy másik kérdéssel az utóbbi. – Nem… – hangzik a válasz. – Á, akkor hagyjuk. – legyint sóhajtva a megszólított.

Pár hete egy éjszaka különös neszezésre lettem figyelmes. Valami mocorgott. És nem hagyta abba. Fülelni kezdtem, majd felkeltem, és villanyt is kapcsoltam. Talán ezek együttes hatására a hang elhallgatott. Sejtettem, hogy a megfigyelésem ténye befolyásolja a megfigyeltet, úgyhogy visszafeküdtem, és csak hallgatóztam. Rendesen felébredve egyértelműen be tudtam azonosítani, hogy a hang, amit hallok: caplatás és farágás. 

Újra villanyt kapcsoltam, és végignézem a földdel végig érintkező ágykeretet, a keret és a matrac közét: semmi. Miközben ezzel foglalatoskodtam, a nesz újra hallhatóvá vált. A forrását a fal tövében végighúzódó fatalapzatban tevékenykedő egér képében képzeltem el. Erős kedvetlenséggel feküdtem vissza. 

Reggel, nappali fényben komolyabban szemügyre vettem a hálószobát. Találtam egy lyukat a talapzat egyik sarkánál. A biztonság kedvéért rögtön be is tömtem, majd a továbbiakról kezdtem gondolkodni. A tulajdonos értesítését szomorúan zártam ki: egyéb ügyekben vállalhatatlanul lassúnak és lustának bizonyult. A halált okozó csapdát, illetve mérget is elvetettem, és abban maradtam magammal, hogy valami egyéb kelepcét fogok beszerezni, majd azt egerestől elviszem a közeli park egy távoli pontjára, és ott kiengedet a lakóját. 

Persze épp egy zárva tartott boltokkal ünnepelt munkaszüneti napra fordultunk rá, úgyhogy nyomasztani kezdett, hogy az egér esetleg családalapításon töri a fejét. Kimentem a hátsó udvarra, és a házfal tövét kezdtem tanulmányozni. Fel is fedeztem egy rést két tégla között, ahol egy egér simán beférhet. Úgy tűnt, hogy a társbérlőmnek kimenője van, úgyhogy betömtem a lyukat abban a reményben, hogy többet nem fog tudni visszajönni. 

A következő éjjelen újabb neszezést hallottam, de rágást már nem. A hang forrását nem tudtam pontosan azonosítani (ezzel előzőleg is gondom volt), de úgy tűnt, hogy meghiúsult bejutási kísérlet is okozhatja. A rákövetkező éjjel még ennyi neszt sem hallottam. Úgy döntöttem, hogy – amíg az ellenkezőjére utaló jel nem merül fel – azt fogom gondolni, hogy a problémát sikerült megoldani. 

Hetek teltek el így, relatív nyugalomban, bár éreztem, hogy a probléma nem ürült ki teljesen a fejemből: ha kifejezetlenül, formátlanul is, a rágcsálók (mint olyanok) befészkelték magukat az agyam egy zugába, ahol sokkal szívesebben láttam volna például a jövő heti lottószámokat. 

Ma éjjel – a fentiekből adódó szövevényes hatásmechanizmuson keresztül – úgy alakult, hogy rágcsálókkal álmodtam. Felrémlett az egyik aranyhörcsögünk, de nem szokásos lakhelyén, a terráriumban láttam, hanem a világ közepére emelve, tértől és időtől függetlenül. Éreztem selymes szőrét, láttam kis „kezeit”, és eszembe jutott, ahogy a kezemben tartottam, ő meg épp igyekezett valahova. 

Aztán érezni kezdtem kis léptei súlyát, és az álmom átfolyt a jelenbe, és úgy tűnt, hogy a kis aranyhörcsög az ágyamban, a takaróm mentén lépked éppen. Ekkor egy pillanatra minden megállt. Rádöbbentem, hogy ágyban fekszem, sem a tér, sem az idő nem indokolja a hörcsög jelenlétét, de ha mindezek rendben lennének, akkor is mit keres az ágyban? 

A kis tappancsokat szinte a bőrömön éreztem, úgyhogy mintegy feltételes reflexből felkönyököltem, kinyitottam a szemem, és mivel a jobb oldalamon nem láttam semmit, felkaptam a párnát, hogy alánézzek, mikor az ágy bal felső sarkánál megláttam. 

Nem egér, nem is hörcsög, hanem valami nagyobb. A szőre selymesnek tűnt, világosbarnának, az állat egész alakja pedig egy kicsit rajzfilmfigurára emlékeztetett, amennyiben testéhez képest méretes valaga volt, noha nem tűnt ugrásra optimalizáltnak. Gondolkodás nélkül, alighanem gerincvelőből vezérelve csaptam oda a párnával, mire a szőrmók lesuhant a matrac sarkánál. 

Ekkor mintha megállt volna az idő, vagy legalábbis az agyam gondolkodásért felelős részei, mintha csak most kezdtek volna betölteni, megpróbáltam eldönteni, hogy mi történt. Talán egy másodperc is eltelhetett, mire úgy döntöttem, legegyszerűbb, ha megpróbálok vezető érzékszervemmel, a szememmel meggyőződni róla. 

A matrac szélére kepesztettem, és lenéztem. Semmi. Felkeltem, körbejártam mindent, benéztem mindenhová, de sehol semmit nem találtam. Visszaültem az ágyra, és gondolkodni kezdtem. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam, vagy tényleg megtörtént az egész. 

Volt egy olyan emlékkép sorozatom, aminek a kezdőjelenetében felkönyökölve fekszem. Mintha ennek a filmnek a nulladik kockájában még csukva lett volna szemem. Persze nem mindegy, hogy ekkor, vagy a következő, nyitott szemes pillanatban láttam a rágcsálót. Minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé tudtam eldönteni. 

Eszembe jutott viszont, hogy egy ekkora állat nem tudott volna bejutni a talapzat mögé, illetve onnan kijutni se sikerült volna neki, be a szobába, hiszen betömtem az amúgy is csak egérnek elég nagy lyukat. Ezen kívül akkor sem halottam semmit, amikor az állatnak földet kellett volna érnie, illetve amikor futnia kellett volna. Abban maradtam, hogy álom és valóság szokatlanul zavarba ejtő módon ért össze, és jó eséllyel csak a képzeletem szüleménye az egész. 

Ebben megnyugodva relatíve rövid idő alatt sikerült visszaaludnom, de sajnos hamarosan azon kaptam magam, hogy megint hörcsögnél nagyobb testű rágcsálók környékezik a gondolataimat. Ismét fülelni kezdtem, lassan felkönyököltem, és ekkor az ágy mögött egy barna hátat láttam lassan felemelkedni. 

Izmaim megfeszültek, kidülledt szemmel próbáltam meggyőződni róla, hogy látom-e, amit látok, amikor feltűnt pár furcsa részlet. Először is a szoba közepén álltam, az ágy pedig oldal-felülnézetben előttem. Másodszor – közben a barna hát óvatosan visszahúzódott az ágy mögé – a szoba rendkívül kicsinek tűnt, sőt, mintha én magam valahogy kívülről is látnám, benne is lennék, meg nem is, mintha én magam négydimenziós lennék. 

Így jutott eszembe, hogy ez álom kell, hogy legyen. Hogy erről megbizonyosodjak, önvizsgálatot kellett tartanom. Befelé fordultam tehát, és óriási megnyugvással nyugtáztam, hogy érzem, hogy csukva van a szemem. Ezután – szememet továbbra is csukva tartva – észleltem, hogy a bal oldalamon fekszem, ahol a barna hátat láttam, az a hátam mögött van, tehát nem láthattam mégse, tehát alszom, tehát álmodtam. 

Ahogy azonban e sorokat írom, ismét kellemetlen érzés kerít hatalmába. A téli dunyha a szekrényben. Ami olyan vastag, hogy nem tudom becsukni tőle a szekrény ajtaját. Hát persze. Jobb hely nem is kell egy ilyen betolakodónak. Én meg a fal tövét vizsgáltam. Végig háttal a dunyhának! 

Leveszem a bőröndöt a szekrény tetejéről, felcsapom a tetejét, felrántom a szekrény kicsit amúgy is nyitva lévő ajtaját, kiemelem a dunyhát, és szélesre tárom. A helye üres. Rázok rajta egy nagyot, semmi nem esik le róla. Megfordítom. Ott sincs semmi. Beteszem a bőröndbe, visszacipzározom, és felteszem a szekrény tetejére. Ez már elég vajon, hogy kiverjem a rágcsáló témát a fejemből? Vagy nem a fejemben van? Vagy vannak? Vannak vagy nincsenek?

Élesen emlékszem gyerekkorom május elsejéire. Egyrészt mert mindig hasonlóképpen folytak le, másrészt mert – amennyire tudom – meglehetősen rendhagyóak voltak. 

Ahhoz képest, hogy nem kellett iskolába menni, felkeltünk a szokásos időben, fél hétkor. Szüleim már ébren voltak, csak ránk vártak, hogy a szokásos „szertartást” elkezdhessék. Pontosabban a szertartás java apám köré szerveződött. 

Mikor felöltöztünk, apám leült a fotelba a nagyszobában. Nekünk az öcsémmel a szekrényhez kellett állni, így a reggeli nap fénye szóródott apám körül, és valamelyest megnehezítette, hogy pontosan lássuk, mi történik – amit valószínűleg kegyes körülményként kell, hogy értékeljünk. 

Apám egy sóhajtással előrehajolt, és a fotel alól elővette azt a kis dobozát, ami csak minden év május elsején került elő onnan, az év többi részében fogalmunk sem volt öcsémmel, hogy hol tarthatták. A dobozban egy egy decis borospohár, egy furcsa, ölös végű tű, és egy undorító, sárgás, opálos gumikötél volt.

Apám a keze ügyébe rendezte és szemügyre vette őket, miközben úgy tűnt, eltervezi, hogy pontosan mit és hogyan fog tenni. Mivel évente csak egyszer csinálta, soha nem ment olyan rutinnal, mint mondjuk a borotválkozás, de azért értette a dolgát, azt kell, hogy mondjam. Újabb sóhajtás következett, és pár, szinte észrevétlen bólintás közepette ránk nézett. Legalábbis így tűnt, már amennyire a szembe sütő naptól láttuk. 

Innentől fogva az események lassú, de feltartóztathatatlan lendületet vettek. Apám feltűrte az ingujját, a gumikötelet a felkarja köré szorította, párszor kiengedte, majd ökölbe zárta a kezét, és beszúrta a tűt a vénájába. Láttuk, hogy ilyenkor ő is küszködik, és sajnos az ezt követő pillanatban mindig újra ránk is nézett. 

Öcsém általában elpityeredett, én pedig éreztem, ahogy kifut arcomból a vérem, majdnem olyan gyorsan, ahogy apám vénájából az övé, bele a borospohárba. Ahogy a pohár megtelt, anyám odalépett apámhoz, és egy vattacsomót nyomott oda, ahol a tű behatolt. Apám leszorította a vattacsomót, odaadta anyámnak a poharat, benne egy deci vérrel, anyám meg eltűnt vele. Apám kihúzta a tűt, és beletette a dobozba. A vattát sohasem tartottuk a dobozban, nem tudom, miért. Szüleim talán így erősítették meg a közöttük fennálló köteléket, az elhatározást, hogy a bajban számíthatnak egymásra. 

Mint idősebb testvérnek, nekem kellett betenni a gumicsövet a dobozba, a dobozt pedig vissza az ágy alá. Apám valamelyest elfehéredve ült még vagy egy percet. Közben a konyhából elkezdett beszivárogni a frissen főtt virsli illata. Amikor apám úgy érezte, hogy eljött az ideje, felállt, és mindannyian kimentünk az ebédlőbe. Az asztalon kenyér és virsli volt, apám előtt egy sör és a borospohárnyi vér, anyám, öcsém és énelőttem pedig egy-egy bögre tej. 

Mindannyian asztalhoz ültünk, és a ceremónia következő felvonása ismét apám sóhajával kezdődött. Majd úgy, ahogy volt, felhajtotta a deci vért. Ezután mindig behunyta a szemét, és láttuk, hogy szenved. De ez a szenvedés, még számunkra, gyerekek számára is egyértelmű módon túlmutatott a vérivás kellemetlenségén, és valami magasabb, általunk gyerekek által ésszel be nem fogható jelentést is hordozott. 

Ezután mindannyian megkönnyebbültünk, és megettük az összes virslit, az öcsém és én pedig ihattunk egy-egy kortyot apám söréből. Ezután fogmosás következett, és elmentünk a majálisra. 

Az olvasónak talán furcsán hangzik, de ezeket az eseményeket én egy jó darabig nem kérdőjeleztem meg, az okukat nem firtattam. De aztán az iskolában kiderült számomra, hogy a többi családban nyoma sincs az általunk gyakorolt szokásrendszernek. Megkérdeztem hát apámat, hogy mi ez az egész. Azt mondta – és ezt akkor még nem egészen értettem –, hogy csak azok a hagyományok érnek valamit, amiknek a lényegét, gyökerét maga értette meg az ember, így kár is volna bármit mondania, az csak az lenne, amit ő gondol erről az egészről, és számomra nem jelentene semmi különöset. 

Azért én találgatni kezdtem. Ez az egész azt jelképezi, hogy a munka szent dolog? Vagy hogy olyan, mintha a vérét szívnák? Utalás a magas adókra? A növekvő társadalmi egyenlőtlenségre? Vagy hogy ha levesz egy deci vért magától, akkor nem lesz annyira energikus, és kisebb eséllyel keveredik politikai vitába a majálison, így elkerülve bizonyos kellemetlen helyzeteket? 

Apám figyelmesen hallgatott, majd azt mondta, hogy ezek mind értékes, és érdekes gondolatok, és látszik, hogy ha felnövök, képes leszek én magam is hagyományokat teremteni. Aztán hozzátette, hogy addig is elsősorban arra figyeljek, hogy nehogy négyeseket kezdjek hazahordani az iskolából.

A koncertnek vége, mindenki a főbejárat előtt tobzódik, csak ketten baktatnak az ellenkező irányba, a parkon át. Jó száz méterrel előrébb megy egy egyszerű farmerdzsekit viselő férfi, félhosszú haja őszbe hajlik. Lemaradva egy tizenéves srác lépked, hátán a gitárjával. Az ő haja is félhosszú. 

A férfi egyszer csak megáll, mint akinek eszébe jutott valami. Újra lépne egyet, de bal lába nem engedelmeskedik. Megdöbbenve néz le rá, kissé előre billen, majd felszalad a szemöldöke újabb meglepetésében, és bal kezét próbálja növekvő értetlenséggel maga elé emelni, de az sem működik. Újabb, céltalannak látszó erőfeszítést tesz, kibillen egyensúlyából, és tehetetlen bal lábát maga alá gyűrve összecsuklik. 

Mindez egyenesen a srác előtt történik, aki ijedten meggyorsítja lépteit, majd rögtön futni kezd. Ahogy odaér, a férfi hanyatt fekszik, és ijedten néz az ég felé, de amint a fiú a látóterébe kerül, mintha megnyugodna valamelyest. – Jól van uram? – kérdezi a srác, de rögtön megbánja, hogy hülyeséget kérdezett, és inkább a telefonja után nyúl. 

A férfi ekkor azonban mordul, vagy talán kiáltani próbál egyet, és magához inti a tinédzsert. Az zavarba jön, érzi, hogy inkább a mentőket kéne azonnal hívni, de valamiért mégis odahajol, és a férfi erőtlenül, halkan, rekedtesen, de amilyen gyorsan csak tud hadarás nélkül, beszélni kezd. – Figyelj ide. Láttalak a koncerten. Nekem elhiheted, hogy fényes jövő előtt állsz, feltéve, hogy megfogadod a tanácsomat. – A fiú nem akarja elhinni, ami történik, és kicsit bosszúsan újra a telefonja felé nyúl, de a férfi szeme villámot szór, ennyire telik erejéből. Újra megszólal. – Soha ne gyertek le a két negyedről. – Nyelni próbál egyet, de nem sikerül. Sekély lélegzetet vesz hát inkább, és úgy folytatja. – És ami ugyanilyen fontos: hallgassatok AC/DC-t. A sikerük titka, hogy… – és itt újra nyelni próbál, ezúttal valamelyes sikerrel, és hogy kárba ne vesszen semmi, ott folytatja, ahol abbahagyta – a zenéjük közvetlenül a gerincvelőbe csatlakozik. Figyeld csak meg, észre fogod venni, és ha ezt ti is megtanuljátok, hogy hogyan… – Itt mintha fájdalom hasítana belé, eltorzul az arca, becsukja a szemét, és nem szól többet. 

A fiú egy pillanatig az elhangzottakat kezdi értelmezni, emészteni, de aztán gyorsan észbe kap, lehajol a férfi lélegzetét ellenőrizni, miközben telefonján a segélyhívó számát pötyögi. De ebben a pillanatban, ahogy felnéz, a park szélén futó úton csodába illő módon épp egy mentőautót lát meg, ami korábban az épületnél állhatott, és ezek szerint szintén a park irányába indult. 

Integetni és kiáltozni kezd. A mentősök észreveszik, és bekapcsolt kék villogókkal felhajtanak a fűre, és odaállnak a földön fekvő férfi és a srác mellé. Kipattannak, ellenőrzik ők is a lélegzetét, majd minden további késlekedés nélkül hordágyra teszik, és becsúsztatják a mentőbe. Ott mindenféle orvosi eszközt vesznek elő, és serénykedni kezdenek a férfi körül, majd egyikük felfelé tartott hüvelykujját a fiú felé mutatva mondja, hogy minden rendben lesz. Becsukják az ajtót, és némán, kéken villogva elhajtanak. 

A srác csak áll egy helyben, a távolodó mentő után néz, próbálja megérteni, hogy mi történt, annyira valószínűtlennek tűnik minden. Még mindig a kezében tartott telefonját a képernyőjén a mentők számával maga elé emeli, egy darabig meredten nézi, majd beírja a kereső mezőbe: AC/DC. 

A mentő közben eltűnik a fák között kanyargó út végén, és – ahol a fiú már nem láthatja – megáll. – Nyisd ki a szemed, te ripacs. – szól a mentőorvos, és a férfi valóban kinyitja a szemét, a mentőorvos pedig növekedni látszó haraggal folytatja. – Szeretném jelezni, hogy egyre idiótábbak az ötleteid, és egyre kevésbé szeretem, hogy minket is bevonsz. Vagy rövidebben: Te hülye vagy, bazmeg! – és most kezd igazán dühbe gurulni, de az őszes hajú, farmerdzsekis férfi felkönyököl, egyetlen mozdulattal csendre inti, és így szól. – Akkor álljatok meg, kiszállok! – és mondani akar még valamit, amikor eszébe jut, hogy de hiszen állnak, úgyhogy kiszáll, fölényesen a másik kettőre néz, és legyint egyet, mielőtt megfordulna. Majd eszébe jut még valami, és csak ennyit mond. – Azért kösz.

Harmincas éveim közepére egy jókora nagyvállalat legmélyén találtam magam aljas gazemberekkel, pitiáner hazudozókkal, és – hozzám hasonló – ártalmatlan álmodozók egy szűk csoportjával körülvéve. 

Eredetileg a Végzős Tehetségek Programja keretében kerültem a céghez. Hamar kiderült azonban, hogy konkrét szakmai tudásomra nem tartanak igényt: csak azért volt szükség rám, hogy osztályvezetőm szervezeti egysége valamivel nagyobb legyen, valamint hogy diplomám és nyelvvizsgám is „felfelé húzza” a statisztikákat. (Később a vezetés rájött, hogy a statisztikákat felfelé húzni a leghatékonyabban egyszerű hamisítással lehet, ezért a fent említett, és ahhoz hasonló programok lassan kikoptak a vállalatból). 

A legtöbb ember, akinek a munkájára rálátásom volt, és én magam különösen ilyen voltam, azzal foglalkozott, hogy már meglévő táblázatokból és dokumentumokból egy minden korábbinál magasabb verziószámú, azonban tartalmában valamelyik elődjével szóról szóra megegyező táblázatot vagy dokumentumot hozott létre. 

Eleinte gyorsan elvégeztem a munkámat, majd ezt a feletteseim tudomására hoztam, akik zavarukat és csalódottságukat nem is próbálták leplezni, amikor azt mondták, hogy ezt kétheti adagnak szánták. Hamar unatkozni kezdtem, ráérő időmben sorra vettem a cég rendszereit és folyamatait, és fejben, sőt, írásban is tökéletesítettem őket. 

Az ötleteimre azonban senki nem volt kíváncsi. Azokból még valaki olyan következtetéseket vonhatott volna le, hogy eddig nem egészen korrekt elvek mentén folyt a munka, illetve nem a minél magasabb minőségi színvonal elérése volt a cél, hanem egyes, a jövedelmet meghatározó teljesítménymutatók mechanikus feltornászása. 

Egy év sem kellett hozzá, és – miután tényleges munkámat a délelőtt egy tetszőlegesen megválasztott negyven-negyvenöt percében elvégeztem – a napom további részét az interneten és/vagy a kávézóban töltöttem. (Távmunkára sose engedtek: azt mondták, úgy nem tudják ellenőrizni, hogy dolgozom-e). 

Unalmamban, és hogy önbecsülésem, illetve saját intellektusomba vetett hitem utolsó szikráit megőrizzem, a kiosztott feladatokat mindig becsülettel végiggondoltam, és olyan megoldásokat javasoltam, amik meggyőződésem szerint tiszta, átlátható helyzetet teremtettek, és a valódi cél megvalósulását szolgálták a lehető legkevesebb felesleges kompromisszummal. 

Keserűségemben úgy szoktam például fogalmazni, hogy „Feltéve, de nem megengedve, hogy most az ügyfeleink valódi igényeinek a kielégítése a célunk…”, mire hallgatóságom hangosan nevetett, és egy részük ennyiben is maradt: kicsit fura álmodozónak könyveltek el, és mint ilyet, nem vettek komolyan. 

Egy másik részük értette az iróniát, és nem örült neki. Ők veszélyforrásként azonosítottak, akit el kell szigetelni, illetve egy szerencsés pillanatban el kell bocsátani. A vállalatnál ilyen szerencsés pillanatok minden év végén adódtak az úgynevezett átszervezések alkalmával. Csodával határos módon nyolc ilyet is túléltem úgy, hogy az engem egyszerűen bolondnak tartók megmentettek a többiektől, és végül mindig valaki olyantól szabadultak meg helyettem, aki valódi veszélyt jelentett a számukra a pozíciókért és anyagi javakért folytatott élethalál harcban. Ezekről a családnak be sem számoltam. 

A kilencedik év végén azonban, a hetedik osztályvezetőm teljesítmény-értékelése alapján, amit egy másik osztály vezetőjeként rólam szerzett korábbi benyomásai alapján készített el, majd engem és munkámat megismerve, elmondása szerint megbánt, a nyolcadik osztályvezetőm – mielőtt e munkakörét ténylegesen betöltötte volna – kirúgott. 

Mindig a jövőmért aggódó, a nélkülözéstől rettegő ember voltam, de a leépítésemet a sors keze beavatkozásának tulajdonítottam. Megszabadultam attól a helytől, ami minden jel szerint kezdett a földi poklommá válni. Megkönnyebbültem, de azért állást is kezdtem keresni. 

Jártam több tucat olyan helyen, mint amilyet megkértek, hogy hagyjak ott. Láttam a munkát színlelő embereket, a hatalom óhajtását és a kisszerű versengést a szemekben. Sajnos eddigre akaratommal nem teljesen megegyező módón megmakacsoltam magam, és noha látásból ismertem ezeket a sompolygós technikákat, hallomásból tudtam, hogy hogyan kell semmit mondva fogalmazni, sértett daccal csak azért is az ellenkezőjét tettem. 

Elmondtam például, hogy a dolog, amiről beszélünk (azaz a leendő munkám), nem olyan bonyolult; kell hozzá józan paraszti ész és tiszta szándék, ennyi az egész. Így aztán kivétel nélkül minden helyen azonnal felismerték bennem az ellentétes irányba forgó fogaskereket, és rövid udvariaskodás után megígérték, hogy majd jelentkeznek, amit soha nem tartottak be. 

Ez így ment vagy hat-hét hónapig, mialatt én a munkanélküliségem felett érzett kétségbeesésemet ellensúlyozandó azzal kezdtem szórakoztatni magam, hogy az interjúim során megpróbáltam mindent megtudni az adott cég működéséről, majd ott a helyszínen adni pár tanácsot, hogy szerintem merre kellene továbbmenniük. Szakértőnek éreztem magam, és tapasztalatból tudtam, hogy könnyen beszélhetek: a bizonyításra soha az életben nem fognak megkérni. 

Az egyik alkalommal – mint az később kiderült – maga a tulajdonos interjúztatott. Elmondtam magamról mindent, őt meg – új hobbymnak hódolva – alaposan kikérdeztem, és csak adtam a tanácsaimat kérés nélkül, mintha csak egy barátomnak segítenék olyasmiben, amiben mellesleg én vagyok a legjobb a világon. Kitűnő móka volt, valósággal lubickoltam benne, amikor beszélgetőpartnerem egyszer csak félbe szakított, és azt mondta: Akkor vágjunk bele! 

Szándékaim szerint visszafogott mosolyt sugárzó pókerarcom mögött azonnal pánikba estem, mint egy csaláson kapott diák. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni, hogy mi mindenről beszéltem odáig, mit ígérgettem össze-vissza, milyen sommás ítéleteket fogalmaztam meg, de legfőképp: képes leszek mindebből bármit is valóra váltani? Hiszen olyan voltam, mint egy veterán tanácsadó: konkrétan egyetlen ötletem sem valósult meg kilenc éve. 

Cikázó gondolataim dacára egy pillanatnyi késlekedés nélkül mondtam igent, a szerződést pár perccel később alá is írtuk, a kezdésig hátralevő pár napot pedig pánikkal, illetve a szakirodalom és a cégről fellelhető források tanulmányozásával töltöttem. 

Munkába álltam, és mondhatom, hogy a korábbi fojtó vákuumnak nyoma sem volt ezen a helyen: rögtön tüzet kellett oltani, a használhatatlan adatbázisokat és folyamatokat gatyába kellett rázni, meg kellett felelni egy már folyó ellenőrzésen, és mindeközben röptében ki kellett fejleszteni, és be kellett vezetni a működés új módozatait. 

Menet közben jöttem rá, hogy egy kollégám jelenleg is azt a pozíciót tölti be, amire engem vettek fel. Az lett volna a terv, hogy működjünk együtt, osszuk meg az erőnket; van bőven tennivaló. Kollégám sajnos a már jól ismert, dörzsölt mellébeszélő egy különösen szép példánya volt. Hosszú beszédei lenyűgözték az értekezletek résztvevőit, és – már megint – én tűntem az egyetlennek, aki felismeri, hogy a hozzáadott érték nulla. 

Nem baj, ebben legalább van rutinom, gondoltam, és – igazából magamat is meglepve – a korábban megszokottnál lényegesen határozottabban fejtettem ki eltérő véleményemet. Dühös lettem, amiért csöbörből vödörbe kerültem, és úgy belelovalltam magam a szakmai okfejtésbe, olyan plasztikus, mindenki számára érthető példákkal és kifejezésekkel operáltam, amik egyszerre, mintegy mellékhatásként, egyértelművé tették, hogy kollégám egész egyszerűen nem tud pár szakmai alapvetést. 

Innentől kezdve a nagy, közös értekezletek megritkultak, és inkább kisebb csoportokban dolgoztunk, illetve emailben küldözgettük a munkát. Az lett a munkamódszer, hogy míg én a káosz épp körmünkre égő lángjait oltottam, kollégám az új folyamatok alapjaira tesz javaslatot. 

Én ezeket mindig elolvastam, majd a tulajdonos és a többi felső vezető számára is releváns és érthető nyelven leírtam, hogy miért és hogyan látom másként a célt és az oda vezető utat, továbbá persze, hogy szerintem mit és hogyan kellene csinálni. Ezután jött a kompromisszum, majd az így megalkotott mű bevezetése. 

Egy idő után feltűnt, hogy az egyeztetések kurtára-furcsára sikerülnek: Kollégám leírja, hogy mit gondol, én „jobban tudom”, a tulajdonos pedig közbeszól, hogy részéről rendben, legyen úgy, ahogy én gondolom. Ezek alapján úgy döntöttem, hogy a korai levelezésekből ezek után ki fogom hagyni a tulajdonost, hogy végigmehessen a vita, és olyasmivel zárhassuk le, ami mindegyikünknek tetszik. 

Erre azonban már nem kerülhetett sor, ugyanis a kollégámat azonnali hatállyal kirúgták. Főnököm szerint sokat beszélt mellé, és amiket mondott, abból hiányzott az az elem, ami az elméleti, tankönyvi tudást összeköti a cég valós helyzetével és problémáival. Ezzel szemben velem nagyon meg volt elégedve, ahogy ő fogalmazott, „imádta, ahogy gondolkodom”, fényes jövőt jósolt nekem, potenciális felsővezetőt látott bennem. Kirúgott kollégám fizetését, ami épp akkora volt, mint az enyém, hozzácsapta az én járandóságomhoz. 

A pénznek is nagyon megörültem, de ez csak a kisebbik része volt a dolognak. Olyasmi történt velem, ami tíz éve nem: megdicsértek, sőt, megbecsültek. Egészen a hatása alá kerültem, ízlelgettem, gyermeki rácsodálkozással figyeltem, ahogy hat rám. Jó kedvem lett, általános, mindenki felé áradó szeretetet kezdtem érezni, egyfajta belső nyugalom és elégedettség ömlött szét bennem, és – nem utolsó sorban – újabb és újabb, a munkámmal kapcsolatos ötletek kezdtek patakzani a fejemből. 

Innentől fogva nagyon szívesen dolgoztam akár napi kilenc órát is, utána azonban minden körülmények között hazamentem a családomhoz. Igaz, a kilenc óra egyetlen percét sem vesztegettem el. Míg a korábbi munkahelyemen az időben hazajárás gyakorlata jelentette rám az egyik legnagyobb veszélyt, itt – úgy tűnt – nem zavart senkit. 

A kezdeti káoszon sikerült úrrá lenni, a hatósági ellenőrzésekkor talált hibákat kijavítottuk, és az ismételt ellenőrzéseken rendre kiváló minősítéssel mentünk át. Újabb fizetésemelést kaptam, és egy asszisztenst vehettem magam mellé. Kiválasztásakor szabad kezet kaptam, és két szempontot követtem: értelmes legyen és őszinte. Nem bántam meg, nagyon jól tudtunk együttműködni. Az e fölött érzett örömömet nem is titkoltam, és gondoskodtam róla, hogy elégedettségem a fizetésén is látsszon. 

Az ezt követő időszak igazán boldog része volt az életemnek. A cégnél sorban oldottam meg a feladatokat, és újra és újra csak azt láttam, hogy mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb, az az, ami beválik, és aztán megy majd magától is. Míg régen, amikor alig volt dolgom a munkahelyemen, furcsa mód mégis nyomasztottak az ottani feladataim, ide boldogan jöttem dolgozni, és innen boldogan mentem haza a családomhoz, és mást se csináltunk, mint játszottunk, nevettünk, kirándultunk. 

Egy idő után kezdett úgy tűnni, hogy minden terület hozzám tartozik. A teljesítményértékelő rendszertől kezdve az ügyfélkiszolgálás folyamatán át a hatósági adatszolgáltatás technikai hátteréig mindent az én irányításommal dolgoztunk ki. Kaptam egy osztályt, aztán egy igazgatóságot, míg végül azt vettem észre, hogy én vezetem a céget. 

Ez olyan változás volt a számomra, amit nem is csak a lelkemben, hanem valahogy a fizikai valómban is éreztem. Mintha egy addig betöltetlen űr telt volna meg valami magabiztossággal. Ahogy mondtam, sikeres és boldog voltam, de ma már látom, hogy ebben az időszakban bizonyos káros folyamatok csírái is megjelentek, amelyek azonban akkor nem voltak egyértelműek számomra. 

A hatékonyság és általában a kiválóság fokozására mindenféle dolgot bevetettem. Sok cégnél arról beszélnek, hogy az ügyfél fejével kell tudni gondolkodni. Én ezt szó szerint vettem, és például az ügyfélszolgálatos munkatársainkkal szerepgyakorlatokat csináltam. Egy asztal mögé ültettem őket, ahonnan egy bonyolult hibajavítási procedúra várható elhúzódásáról kellett szakszerűen tájékoztatniuk a képzelt ügyfelet. Majd ezután egyszerűen át kellett ülniük az ügyfél helyére, és átérezni, hogy ez hogy érinti őket. Ekkor általában több ötlete is támadt a szerepcserés ügyfélszolgálatosnak, hogy hogyan lehetne ezt mégis felgyorsítani, mire megkértem, hogy üljön vissza az asztal másik oldalára, és az iménti ötletét dolgozza bele a sztenderd eljárásunkba. 

Különböző területeken, pár embernek az ilyen, és ehhez hasonló módszerek nem tetszettek. Akkor úgy gondoltam, hogy az én dolgom az, hogy az ügyfeleink tökéletesen elégedettek legyenek, sőt, rajongjanak értünk, és nekünk mindent e cél szolgálatába kell állítanunk. Aki pedig ezen nem akar dolgozni, azt nem marasztaljuk. 

El kell ismernem, hogy számos munkatárstól váltunk meg ebben az általam boldognak mondott időszakban. Minden tisztességesen zajlott, mérhető teljesítményeket kértünk számon, és aki teljesített, azt megbecsültük, és gálánsan megfizettük. Aki nem, annak viszont mennie kellett. 

Noha minden pert megnyertünk, amit volt dolgozók ellenünk indítottak, a lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy a kirúgásokkal régi dühömnek engedek utat. A törtetőknek, buborékfújóknak, egyszóval azon típus képviselőinek, akik korábban maguk alá gyűrtek, pusztulniuk kellett. 

Ha igazán őszinte vagyok, azt kell mondanom, hogy pontosan ekkor, amikor a folyamati átalakítások mellett elkezdtük a nem odavalókat kirugdalni, ekkor voltam a legboldogabb. A sértett kisokosból élet és halál ura lettem. (Kedves kis családi anekdotánk ebből az időszakból, amikor legkisebbik fiamról kiderült egy esti mesélés alkalmával, hogy azt hiszi, én vagyok Isten). A tükörből egy, a korábbi önmagamnál lelkileg és fizikailag egyaránt erősebb, magabiztos férfi nézett farkasszemet velem. 

Akárhogy is, tény, hogy míg én életerősebb és boldogabb voltam, mint valaha, a munkatársak elkezdtek furcsán viselkedni. Én kicsattantam az egészségtől, és még futásban és súlyzózásban is egyre jobb lettem. A kollégák meg beszürkültek. Nekem még a csontjaim is megvastagodtak, izmot szedtem magamra, szőrösödni kezdett a hátam és a felkarom – mintha újra felnőtté váltam volna, de ezúttal valami magasabb szinten. A dolgozók meg hajlott háttal jártak, ijedt tekintetüket elfordították. 

Épp, amikor rájöttem, hogy én vagyok az, aki megmondja, hogy mi a valóság, és mindenki más is úgy kezdi látni a dolgokat, ahogy én mondom, épp akkor történt valami megfoghatatlan, valami a háttérben elkezdett mállani, és képtelen voltam rájönni, hogy mi az, de a cég egyszer csak nem működött már olyan olajozottan, és az embereim addig menetrend szerint érkező ötletei is elfogytak. 

Ez nagyjából egészében egybe esett a válság beköszöntével. Sok mindenkitől meg kellett válnom, pereltek, vesztettek, kis győzelmeket zsebeltem be, miközben nagyban vesztésre álltam. Hosszú évek után végleg a düh vette át az irányítást bennem, és mivel a cégnél jóformán tehetetlen voltam, egyszerűen nem működött semmi, egyre inkább a sportba menekültem, és ott beleadtam mindent. 

A negyedik iksz vége felé járva is könnyen és intenzíven izmosodtam, csontozatom olyan mértékben erősödött, hogy az még az államon, és a szemöldökcsontomon is meglátszott. Ennek először örültem, de aztán aggódni kezdtem, és amikor a hátamon egyre sűrűsödő szőr – feleségem elmondása szerint, majd a tükörben ellenőrizve valóban – egyfajta furcsa ezüstös fényt kezdett felvenni, már tudtam, hogy valami komolyabb gond van. 

Innentől felgyorsultak az események: hajam ritkulni kezdett egyre magasodó homlokomnak teret engedve. Mindeközben mozgásigényem és fizikai erőm szinte elképzelhetetlen szintre fokozódott. A végső lökést az adta meg, amikor a mellkasomon és az ánuszom környékén lévő bőr a vakító fehér és az élénkvörös árnyalatait kezdte felvenni. Ekkor elmentem az üzemorvoshoz, aki mindent meglepően rendben talált, kivéve a tesztoszteron szintemet, ami – ahogy ő fogalmazott – már egy hím gorilla, vagy pávián mércéjével mérve is veszélyesen a felső határérték fölé kúszott. 

És ezzel, doktor úr, el is érkeztünk a jelen pillanathoz, magamról nagyjából ennyit tudok mondani, de szívesen hallanék többet a maga szanatóriumáról – ha már úgyis itt fogok vendégeskedni egy jó darabig.

Keresek egy talán meg sem írt történetet. A világvége árnyékában kibontakozó sürgető teendőkkel kezdődik, majd az emberfeletti erőfeszítések dacára menthetetlenül bekövetkező tényleges világvégét megelőző utolsó pillanatban ér véget.

A szőnyegről felszálló parányi porszemek csillogtak a délutáni nap fényében. A kisfiú elmélyülten legózott, míg a háttérben a TV duruzsolt. Egyszer csak egy megkapó dallam, és meleg fényben úszó, barátságos meselények csalták magukhoz a kisfiú figyelmét. Peti – mintha varázslat tanúja lenne – felnézett, csodavárón eltátotta száját, pupillái kitágultak, és szélesre tárta a szívét. Ebben a pillanatban az üdítőital-gyártó a „csak akkor maradhatsz boldog, ha most már mindig a mi kólánkat iszod” üzenetet juttatta el Peti lelke legmélyére.

A cég az egykori Hangya Szövetkezetből alakult. Kezdetben a tág értelemben vett vegyipari alkalmazások voltak túlsúlyban, majd a vállalat az illatszerek előállítása felé fordult, hogy alig néhány éven belül fenekestől felforgassa a parfümök világát. 

Természetesen tudom, és meg fogom említeni, hogy gyártanak női és férfi kölniket is, amelyekben közös vonás, hogy a célközönség számára közvetlenül is érzékelhető, és valóban lenyűgöző illaton túl, feromonokat is tartalmaznak, azaz olyan módon „szólnak” a vásárlóhoz, ahogy senki, illetve semmi más nem tud: a tudattalanjuknak, a szép és a jó iránti ösztönös vonzódásuknak utat engedve. 

Ahogy ezt végiggondoltam, arra jutottam, hogy talán túlzás rögtön az elején így belemenni, és elég inkább csak annyit megemlíteni, hogy a feleségem is Ant for women parfümöt „viselt” (ezt így kell mondani), amikor beleszerettem. Vagy mondhatom azt, hogy azért is szeretnék itt dolgozni, mert tisztelem a teljesítmény iránti elkötelezettségüket, azt, hogy a termékeik ténylegesen olyan jók, hogy reklámokra jóformán nincs is szükség: a vásárlók így is szó szerint ölre mennek a kölnik birtoklásáért. 

Mit mondjak még… Magamat jó szervezőnek tartom, aki nem elégszik meg a tökéletesnél kevesebbel, és empatikus képességemmel, jószándékommal és együttműködési készségemmel mindezidáig minden munkahelyemen érdemben elő tudtam segíteni, hogy a közösség egésze olajozott gépezet módjára működjön, ahol minden dolgozó nagy kedvvel veszi ki a maga jól meghatározott részét a munkából. 

Ekkor megérkeztem az épülethez. Leginkább tompa kúpra hasonlított. Homokszínű volt, az ablakok mintha véletlenszerűen lettek volna elszórva rajta, és kívülről olyan benyomást keltettek, mintha elsődleges céljuk nem is az lenne, hogy beengedjék a fényt, hanem hogy visszatükrözzék a Nap felé. 

Leparkoltam, és a főbejárat felé vettem az irányt. Egy kedves hölgy fogadott a recepciónál, és a földszinti váróba irányított azzal, hogy a vezérigazgató asszony is ott lesz pillanatokon belül. És valóban: az ajtóban találkoztunk. 

Két fiatal beosztottja is vele volt. Egyikük egy vékonydongájú, hajbókoló, és állandóan mosolygó fiatalember volt, a másik pedig egy lány, aki szintén nagyon szubmisszívnek tűnt főnöke felé, de a fiúval kissé lekezelően bánt, és úgy általában a külvilág felé is határozottabb képet mutatott. 

A felvételi beszélgetés négyünk között zajlott, a két fiatal is kérdezett, én pedig igyekeztem mindegyikőjükhöz beszélni – persze kissé nagyobb figyelmet szentelve a vezérigazgató asszonynak. A beszélgetés tartalmi részét tekintve minden úgy zajlott, ahogy reméltem, sőt. 

Volt azonban néhány különös körülmény, amik közül először nem is érzékeltem tudatosan mindegyiket. Az interjú közben útra keltünk, és vendéglátóim végigvezettek az épületen a stratégiától kezdve a fejlesztésen át a gyártásig, de még mindez előtt, a szobában elfogott egyfajta nyugalom, a megérkezettség különös érzése. 

Magamnak is nehezen vallottam be, de hamar erős szimpátiát, sőt, ki merem mondani, vonzalmat éreztem a vezérigazgató asszony iránt. De nem csak arról volt szó, hogy tetszett, amit mondott a cégről, hanem a lénye hatott rám úgy, mint Holdra a Föld, mint Földre a Nap. Úgy láttam, hogy két beosztottja hasonlóképpen érez. 

Érdekes módon, ahogy elindultunk az épület bejárására, a nyílt folyosón, ahogy hűvösebb levegő csapott meg, javarészt elmúlt az érzésem, amit eddigre már leginkább kábulatnak neveztem volna. 

Nagy hatást gyakorolt rám az ott dolgozók sokasága. Sehol nem láttam senkit, aki épp a pasziánszozást hagyta volna abba láttunkra, vagy aki bármilyen más módon tétlenkedett volna. Mindenki szorgalmasan dolgozott a legfelső emelettől a legalsóig – ami egyébként érdekes módon jó hét-nyolc szinttel a föld felszíne alatt helyezkedett el. 

További furcsaság volt, de szintén csak nagy sokára tűnt fel, a természetes fény csaknem teljes hiánya. A szűk folyosók girbe-gurbán vezettek mindenfelé, de úgy tűnt, hogy rajtam kívül ez senkit nem zavar, és nincs gondjuk a tájékozódással: mindenki határozottan tartott úticélja felé. 

Egyre mélyebbre mentünk, egyre melegebb lett, és egyre egyértelműbben kezdtem érezni egy édeskés, nehéz, pézsmás illatot. Így jutottunk egy újabb tárgyaló ajtajáig. Itt egy pillanat türelmemet kérte a vezérigazgató asszony, majd egészen közel hajolt a fiúhoz, és pár érthetetlen szót mormolt neki. A fiatalember valóságos áhítattal hallgatta: egy alig észrevehető pillanatra szembogara felúszott félig leeresztett szemhéja mögé, és fogait alig hallhatóan párszor összekoccantotta, majd kissé meghajolt, és dolgára sietett nekem épp csak barátságosan odabiccentve. 

Hasonló jelenet zajlott le a lánnyal is, azzal a különbséggel, hogy az ő behódolásában volt valami fülledten erotikus vadság, valami lefojtott indulat a vezérigazgató asszony felé. Még ezzel a vadsággal mélyen a szemembe nézett, aztán röviden rám mosolygott, és ő is eltűnt az egyik mellékfolyosón. 

A vezérigazgató asszonnyal beléptünk a tárgyalóba, egy meglepően szűk kis szobácskába. Épp csak egy asztal fért el, előtte egy székkel. Az asztalon a szerződésem feküdt, mellette tollal, már csak alá kellett írnom. Megkért, hogy üljek le, majd egészen közel hajolt hozzám, olyan közel, hogy éreztem az illatát, sőt, oldalra sandítva azt is láttam, hogy hónalján a víznél sűrűbb, de az olajnál hígabb nedvesség itatja át a blúzát, de mindez a legkisebb viszolygást sem váltotta ki belőlem, sőt, furcsa módon úgy éreztem, hogy egy titok kiváltságos tudója lettem. 

Egyetlen szó sem hangzott el egyikünk részéről sem, és amikor mutatta, hogy hol kell aláírnom, összeért a kezünk, mert én már hozzá is érintettem a toll hegyét a papírhoz, és rögtön alá is írtam. 

Ekkor megint majdnem volt egy kábulatból ébredéses érzésem, de a vezérigazgató asszony gratulált, és azt mondta, hogy biztos benne, hogy nagyon jól fogunk tudni együtt dolgozni. Én ezzel egyetértettem, de szólni valahogy nem sikerült, inkább csak mormogtam valamit mosolyogva. Amikor felajánlotta, hogy megmutatja, melyik az én irodám, saját magamat is meglepve jeleztem, hogy köszönöm, erre nincs szükség, pontosan tudom, hova kell mennem, és el is indultam, amerre a lábam vitt a soha nem látott folyosók labirintusában, és addig mentem, amíg egyszer csak meg nem láttam egy ajtót egy névtáblával, amin az én nevem állt.