Harmincas éveim közepére egy jókora nagyvállalat legmélyén találtam magam aljas gazemberekkel, pitiáner hazudozókkal, és – hozzám hasonló – ártalmatlan álmodozók egy szűk csoportjával körülvéve. 

Eredetileg a Végzős Tehetségek Programja keretében kerültem a céghez. Hamar kiderült azonban, hogy konkrét szakmai tudásomra nem tartanak igényt: csak azért volt szükség rám, hogy osztályvezetőm szervezeti egysége valamivel nagyobb legyen, valamint hogy diplomám és nyelvvizsgám is „felfelé húzza” a statisztikákat. (Később a vezetés rájött, hogy a statisztikákat felfelé húzni a leghatékonyabban egyszerű hamisítással lehet, ezért a fent említett, és ahhoz hasonló programok lassan kikoptak a vállalatból). 

A legtöbb ember, akinek a munkájára rálátásom volt, és én magam különösen ilyen voltam, azzal foglalkozott, hogy már meglévő táblázatokból és dokumentumokból egy minden korábbinál magasabb verziószámú, azonban tartalmában valamelyik elődjével szóról szóra megegyező táblázatot vagy dokumentumot hozott létre. 

Eleinte gyorsan elvégeztem a munkámat, majd ezt a feletteseim tudomására hoztam, akik zavarukat és csalódottságukat nem is próbálták leplezni, amikor azt mondták, hogy ezt kétheti adagnak szánták. Hamar unatkozni kezdtem, ráérő időmben sorra vettem a cég rendszereit és folyamatait, és fejben, sőt, írásban is tökéletesítettem őket. 

Az ötleteimre azonban senki nem volt kíváncsi. Azokból még valaki olyan következtetéseket vonhatott volna le, hogy eddig nem egészen korrekt elvek mentén folyt a munka, illetve nem a minél magasabb minőségi színvonal elérése volt a cél, hanem egyes, a jövedelmet meghatározó teljesítménymutatók mechanikus feltornászása. 

Egy év sem kellett hozzá, és – miután tényleges munkámat a délelőtt egy tetszőlegesen megválasztott negyven-negyvenöt percében elvégeztem – a napom további részét az interneten és/vagy a kávézóban töltöttem. (Távmunkára sose engedtek: azt mondták, úgy nem tudják ellenőrizni, hogy dolgozom-e). 

Unalmamban, és hogy önbecsülésem, illetve saját intellektusomba vetett hitem utolsó szikráit megőrizzem, a kiosztott feladatokat mindig becsülettel végiggondoltam, és olyan megoldásokat javasoltam, amik meggyőződésem szerint tiszta, átlátható helyzetet teremtettek, és a valódi cél megvalósulását szolgálták a lehető legkevesebb felesleges kompromisszummal. 

Keserűségemben úgy szoktam például fogalmazni, hogy „Feltéve, de nem megengedve, hogy most az ügyfeleink valódi igényeinek a kielégítése a célunk…”, mire hallgatóságom hangosan nevetett, és egy részük ennyiben is maradt: kicsit fura álmodozónak könyveltek el, és mint ilyet, nem vettek komolyan. 

Egy másik részük értette az iróniát, és nem örült neki. Ők veszélyforrásként azonosítottak, akit el kell szigetelni, illetve egy szerencsés pillanatban el kell bocsátani. A vállalatnál ilyen szerencsés pillanatok minden év végén adódtak az úgynevezett átszervezések alkalmával. Csodával határos módon nyolc ilyet is túléltem úgy, hogy az engem egyszerűen bolondnak tartók megmentettek a többiektől, és végül mindig valaki olyantól szabadultak meg helyettem, aki valódi veszélyt jelentett a számukra a pozíciókért és anyagi javakért folytatott élethalál harcban. Ezekről a családnak be sem számoltam. 

A kilencedik év végén azonban, a hetedik osztályvezetőm teljesítmény-értékelése alapján, amit egy másik osztály vezetőjeként rólam szerzett korábbi benyomásai alapján készített el, majd engem és munkámat megismerve, elmondása szerint megbánt, a nyolcadik osztályvezetőm – mielőtt e munkakörét ténylegesen betöltötte volna – kirúgott. 

Mindig a jövőmért aggódó, a nélkülözéstől rettegő ember voltam, de a leépítésemet a sors keze beavatkozásának tulajdonítottam. Megszabadultam attól a helytől, ami minden jel szerint kezdett a földi poklommá válni. Megkönnyebbültem, de azért állást is kezdtem keresni. 

Jártam több tucat olyan helyen, mint amilyet megkértek, hogy hagyjak ott. Láttam a munkát színlelő embereket, a hatalom óhajtását és a kisszerű versengést a szemekben. Sajnos eddigre akaratommal nem teljesen megegyező módón megmakacsoltam magam, és noha látásból ismertem ezeket a sompolygós technikákat, hallomásból tudtam, hogy hogyan kell semmit mondva fogalmazni, sértett daccal csak azért is az ellenkezőjét tettem. 

Elmondtam például, hogy a dolog, amiről beszélünk (azaz a leendő munkám), nem olyan bonyolult; kell hozzá józan paraszti ész és tiszta szándék, ennyi az egész. Így aztán kivétel nélkül minden helyen azonnal felismerték bennem az ellentétes irányba forgó fogaskereket, és rövid udvariaskodás után megígérték, hogy majd jelentkeznek, amit soha nem tartottak be. 

Ez így ment vagy hat-hét hónapig, mialatt én a munkanélküliségem felett érzett kétségbeesésemet ellensúlyozandó azzal kezdtem szórakoztatni magam, hogy az interjúim során megpróbáltam mindent megtudni az adott cég működéséről, majd ott a helyszínen adni pár tanácsot, hogy szerintem merre kellene továbbmenniük. Szakértőnek éreztem magam, és tapasztalatból tudtam, hogy könnyen beszélhetek: a bizonyításra soha az életben nem fognak megkérni. 

Az egyik alkalommal – mint az később kiderült – maga a tulajdonos interjúztatott. Elmondtam magamról mindent, őt meg – új hobbymnak hódolva – alaposan kikérdeztem, és csak adtam a tanácsaimat kérés nélkül, mintha csak egy barátomnak segítenék olyasmiben, amiben mellesleg én vagyok a legjobb a világon. Kitűnő móka volt, valósággal lubickoltam benne, amikor beszélgetőpartnerem egyszer csak félbe szakított, és azt mondta: Akkor vágjunk bele! 

Szándékaim szerint visszafogott mosolyt sugárzó pókerarcom mögött azonnal pánikba estem, mint egy csaláson kapott diák. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni, hogy mi mindenről beszéltem odáig, mit ígérgettem össze-vissza, milyen sommás ítéleteket fogalmaztam meg, de legfőképp: képes leszek mindebből bármit is valóra váltani? Hiszen olyan voltam, mint egy veterán tanácsadó: konkrétan egyetlen ötletem sem valósult meg kilenc éve. 

Cikázó gondolataim dacára egy pillanatnyi késlekedés nélkül mondtam igent, a szerződést pár perccel később alá is írtuk, a kezdésig hátralevő pár napot pedig pánikkal, illetve a szakirodalom és a cégről fellelhető források tanulmányozásával töltöttem. 

Munkába álltam, és mondhatom, hogy a korábbi fojtó vákuumnak nyoma sem volt ezen a helyen: rögtön tüzet kellett oltani, a használhatatlan adatbázisokat és folyamatokat gatyába kellett rázni, meg kellett felelni egy már folyó ellenőrzésen, és mindeközben röptében ki kellett fejleszteni, és be kellett vezetni a működés új módozatait. 

Menet közben jöttem rá, hogy egy kollégám jelenleg is azt a pozíciót tölti be, amire engem vettek fel. Az lett volna a terv, hogy működjünk együtt, osszuk meg az erőnket; van bőven tennivaló. Kollégám sajnos a már jól ismert, dörzsölt mellébeszélő egy különösen szép példánya volt. Hosszú beszédei lenyűgözték az értekezletek résztvevőit, és – már megint – én tűntem az egyetlennek, aki felismeri, hogy a hozzáadott érték nulla. 

Nem baj, ebben legalább van rutinom, gondoltam, és – igazából magamat is meglepve – a korábban megszokottnál lényegesen határozottabban fejtettem ki eltérő véleményemet. Dühös lettem, amiért csöbörből vödörbe kerültem, és úgy belelovalltam magam a szakmai okfejtésbe, olyan plasztikus, mindenki számára érthető példákkal és kifejezésekkel operáltam, amik egyszerre, mintegy mellékhatásként, egyértelművé tették, hogy kollégám egész egyszerűen nem tud pár szakmai alapvetést. 

Innentől kezdve a nagy, közös értekezletek megritkultak, és inkább kisebb csoportokban dolgoztunk, illetve emailben küldözgettük a munkát. Az lett a munkamódszer, hogy míg én a káosz épp körmünkre égő lángjait oltottam, kollégám az új folyamatok alapjaira tesz javaslatot. 

Én ezeket mindig elolvastam, majd a tulajdonos és a többi felső vezető számára is releváns és érthető nyelven leírtam, hogy miért és hogyan látom másként a célt és az oda vezető utat, továbbá persze, hogy szerintem mit és hogyan kellene csinálni. Ezután jött a kompromisszum, majd az így megalkotott mű bevezetése. 

Egy idő után feltűnt, hogy az egyeztetések kurtára-furcsára sikerülnek: Kollégám leírja, hogy mit gondol, én „jobban tudom”, a tulajdonos pedig közbeszól, hogy részéről rendben, legyen úgy, ahogy én gondolom. Ezek alapján úgy döntöttem, hogy a korai levelezésekből ezek után ki fogom hagyni a tulajdonost, hogy végigmehessen a vita, és olyasmivel zárhassuk le, ami mindegyikünknek tetszik. 

Erre azonban már nem kerülhetett sor, ugyanis a kollégámat azonnali hatállyal kirúgták. Főnököm szerint sokat beszélt mellé, és amiket mondott, abból hiányzott az az elem, ami az elméleti, tankönyvi tudást összeköti a cég valós helyzetével és problémáival. Ezzel szemben velem nagyon meg volt elégedve, ahogy ő fogalmazott, „imádta, ahogy gondolkodom”, fényes jövőt jósolt nekem, potenciális felsővezetőt látott bennem. Kirúgott kollégám fizetését, ami épp akkora volt, mint az enyém, hozzácsapta az én járandóságomhoz. 

A pénznek is nagyon megörültem, de ez csak a kisebbik része volt a dolognak. Olyasmi történt velem, ami tíz éve nem: megdicsértek, sőt, megbecsültek. Egészen a hatása alá kerültem, ízlelgettem, gyermeki rácsodálkozással figyeltem, ahogy hat rám. Jó kedvem lett, általános, mindenki felé áradó szeretetet kezdtem érezni, egyfajta belső nyugalom és elégedettség ömlött szét bennem, és – nem utolsó sorban – újabb és újabb, a munkámmal kapcsolatos ötletek kezdtek patakzani a fejemből. 

Innentől fogva nagyon szívesen dolgoztam akár napi kilenc órát is, utána azonban minden körülmények között hazamentem a családomhoz. Igaz, a kilenc óra egyetlen percét sem vesztegettem el. Míg a korábbi munkahelyemen az időben hazajárás gyakorlata jelentette rám az egyik legnagyobb veszélyt, itt – úgy tűnt – nem zavart senkit. 

A kezdeti káoszon sikerült úrrá lenni, a hatósági ellenőrzésekkor talált hibákat kijavítottuk, és az ismételt ellenőrzéseken rendre kiváló minősítéssel mentünk át. Újabb fizetésemelést kaptam, és egy asszisztenst vehettem magam mellé. Kiválasztásakor szabad kezet kaptam, és két szempontot követtem: értelmes legyen és őszinte. Nem bántam meg, nagyon jól tudtunk együttműködni. Az e fölött érzett örömömet nem is titkoltam, és gondoskodtam róla, hogy elégedettségem a fizetésén is látsszon. 

Az ezt követő időszak igazán boldog része volt az életemnek. A cégnél sorban oldottam meg a feladatokat, és újra és újra csak azt láttam, hogy mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb, az az, ami beválik, és aztán megy majd magától is. Míg régen, amikor alig volt dolgom a munkahelyemen, furcsa mód mégis nyomasztottak az ottani feladataim, ide boldogan jöttem dolgozni, és innen boldogan mentem haza a családomhoz, és mást se csináltunk, mint játszottunk, nevettünk, kirándultunk. 

Egy idő után kezdett úgy tűnni, hogy minden terület hozzám tartozik. A teljesítményértékelő rendszertől kezdve az ügyfélkiszolgálás folyamatán át a hatósági adatszolgáltatás technikai hátteréig mindent az én irányításommal dolgoztunk ki. Kaptam egy osztályt, aztán egy igazgatóságot, míg végül azt vettem észre, hogy én vezetem a céget. 

Ez olyan változás volt a számomra, amit nem is csak a lelkemben, hanem valahogy a fizikai valómban is éreztem. Mintha egy addig betöltetlen űr telt volna meg valami magabiztossággal. Ahogy mondtam, sikeres és boldog voltam, de ma már látom, hogy ebben az időszakban bizonyos káros folyamatok csírái is megjelentek, amelyek azonban akkor nem voltak egyértelműek számomra. 

A hatékonyság és általában a kiválóság fokozására mindenféle dolgot bevetettem. Sok cégnél arról beszélnek, hogy az ügyfél fejével kell tudni gondolkodni. Én ezt szó szerint vettem, és például az ügyfélszolgálatos munkatársainkkal szerepgyakorlatokat csináltam. Egy asztal mögé ültettem őket, ahonnan egy bonyolult hibajavítási procedúra várható elhúzódásáról kellett szakszerűen tájékoztatniuk a képzelt ügyfelet. Majd ezután egyszerűen át kellett ülniük az ügyfél helyére, és átérezni, hogy ez hogy érinti őket. Ekkor általában több ötlete is támadt a szerepcserés ügyfélszolgálatosnak, hogy hogyan lehetne ezt mégis felgyorsítani, mire megkértem, hogy üljön vissza az asztal másik oldalára, és az iménti ötletét dolgozza bele a sztenderd eljárásunkba. 

Különböző területeken, pár embernek az ilyen, és ehhez hasonló módszerek nem tetszettek. Akkor úgy gondoltam, hogy az én dolgom az, hogy az ügyfeleink tökéletesen elégedettek legyenek, sőt, rajongjanak értünk, és nekünk mindent e cél szolgálatába kell állítanunk. Aki pedig ezen nem akar dolgozni, azt nem marasztaljuk. 

El kell ismernem, hogy számos munkatárstól váltunk meg ebben az általam boldognak mondott időszakban. Minden tisztességesen zajlott, mérhető teljesítményeket kértünk számon, és aki teljesített, azt megbecsültük, és gálánsan megfizettük. Aki nem, annak viszont mennie kellett. 

Noha minden pert megnyertünk, amit volt dolgozók ellenünk indítottak, a lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy a kirúgásokkal régi dühömnek engedek utat. A törtetőknek, buborékfújóknak, egyszóval azon típus képviselőinek, akik korábban maguk alá gyűrtek, pusztulniuk kellett. 

Ha igazán őszinte vagyok, azt kell mondanom, hogy pontosan ekkor, amikor a folyamati átalakítások mellett elkezdtük a nem odavalókat kirugdalni, ekkor voltam a legboldogabb. A sértett kisokosból élet és halál ura lettem. (Kedves kis családi anekdotánk ebből az időszakból, amikor legkisebbik fiamról kiderült egy esti mesélés alkalmával, hogy azt hiszi, én vagyok Isten). A tükörből egy, a korábbi önmagamnál lelkileg és fizikailag egyaránt erősebb, magabiztos férfi nézett farkasszemet velem. 

Akárhogy is, tény, hogy míg én életerősebb és boldogabb voltam, mint valaha, a munkatársak elkezdtek furcsán viselkedni. Én kicsattantam az egészségtől, és még futásban és súlyzózásban is egyre jobb lettem. A kollégák meg beszürkültek. Nekem még a csontjaim is megvastagodtak, izmot szedtem magamra, szőrösödni kezdett a hátam és a felkarom – mintha újra felnőtté váltam volna, de ezúttal valami magasabb szinten. A dolgozók meg hajlott háttal jártak, ijedt tekintetüket elfordították. 

Épp, amikor rájöttem, hogy én vagyok az, aki megmondja, hogy mi a valóság, és mindenki más is úgy kezdi látni a dolgokat, ahogy én mondom, épp akkor történt valami megfoghatatlan, valami a háttérben elkezdett mállani, és képtelen voltam rájönni, hogy mi az, de a cég egyszer csak nem működött már olyan olajozottan, és az embereim addig menetrend szerint érkező ötletei is elfogytak. 

Ez nagyjából egészében egybe esett a válság beköszöntével. Sok mindenkitől meg kellett válnom, pereltek, vesztettek, kis győzelmeket zsebeltem be, miközben nagyban vesztésre álltam. Hosszú évek után végleg a düh vette át az irányítást bennem, és mivel a cégnél jóformán tehetetlen voltam, egyszerűen nem működött semmi, egyre inkább a sportba menekültem, és ott beleadtam mindent. 

A negyedik iksz vége felé járva is könnyen és intenzíven izmosodtam, csontozatom olyan mértékben erősödött, hogy az még az államon, és a szemöldökcsontomon is meglátszott. Ennek először örültem, de aztán aggódni kezdtem, és amikor a hátamon egyre sűrűsödő szőr – feleségem elmondása szerint, majd a tükörben ellenőrizve valóban – egyfajta furcsa ezüstös fényt kezdett felvenni, már tudtam, hogy valami komolyabb gond van. 

Innentől felgyorsultak az események: hajam ritkulni kezdett egyre magasodó homlokomnak teret engedve. Mindeközben mozgásigényem és fizikai erőm szinte elképzelhetetlen szintre fokozódott. A végső lökést az adta meg, amikor a mellkasomon és az ánuszom környékén lévő bőr a vakító fehér és az élénkvörös árnyalatait kezdte felvenni. Ekkor elmentem az üzemorvoshoz, aki mindent meglepően rendben talált, kivéve a tesztoszteron szintemet, ami – ahogy ő fogalmazott – már egy hím gorilla, vagy pávián mércéjével mérve is veszélyesen a felső határérték fölé kúszott. 

És ezzel, doktor úr, el is érkeztünk a jelen pillanathoz, magamról nagyjából ennyit tudok mondani, de szívesen hallanék többet a maga szanatóriumáról – ha már úgyis itt fogok vendégeskedni egy jó darabig.

Keresek egy talán meg sem írt történetet. A világvége árnyékában kibontakozó sürgető teendőkkel kezdődik, majd az emberfeletti erőfeszítések dacára menthetetlenül bekövetkező tényleges világvégét megelőző utolsó pillanatban ér véget.

A szőnyegről felszálló parányi porszemek csillogtak a délutáni nap fényében. A kisfiú elmélyülten legózott, míg a háttérben a TV duruzsolt. Egyszer csak egy megkapó dallam, és meleg fényben úszó, barátságos meselények csalták magukhoz a kisfiú figyelmét. Peti – mintha varázslat tanúja lenne – felnézett, csodavárón eltátotta száját, pupillái kitágultak, és szélesre tárta a szívét. Ebben a pillanatban az üdítőital-gyártó a „csak akkor maradhatsz boldog, ha most már mindig a mi kólánkat iszod” üzenetet juttatta el Peti lelke legmélyére.

A cég az egykori Hangya Szövetkezetből alakult. Kezdetben a tág értelemben vett vegyipari alkalmazások voltak túlsúlyban, majd a vállalat az illatszerek előállítása felé fordult, hogy alig néhány éven belül fenekestől felforgassa a parfümök világát. 

Természetesen tudom, és meg fogom említeni, hogy gyártanak női és férfi kölniket is, amelyekben közös vonás, hogy a célközönség számára közvetlenül is érzékelhető, és valóban lenyűgöző illaton túl, feromonokat is tartalmaznak, azaz olyan módon „szólnak” a vásárlóhoz, ahogy senki, illetve semmi más nem tud: a tudattalanjuknak, a szép és a jó iránti ösztönös vonzódásuknak utat engedve. 

Ahogy ezt végiggondoltam, arra jutottam, hogy talán túlzás rögtön az elején így belemenni, és elég inkább csak annyit megemlíteni, hogy a feleségem is Ant for women parfümöt „viselt” (ezt így kell mondani), amikor beleszerettem. Vagy mondhatom azt, hogy azért is szeretnék itt dolgozni, mert tisztelem a teljesítmény iránti elkötelezettségüket, azt, hogy a termékeik ténylegesen olyan jók, hogy reklámokra jóformán nincs is szükség: a vásárlók így is szó szerint ölre mennek a kölnik birtoklásáért. 

Mit mondjak még… Magamat jó szervezőnek tartom, aki nem elégszik meg a tökéletesnél kevesebbel, és empatikus képességemmel, jószándékommal és együttműködési készségemmel mindezidáig minden munkahelyemen érdemben elő tudtam segíteni, hogy a közösség egésze olajozott gépezet módjára működjön, ahol minden dolgozó nagy kedvvel veszi ki a maga jól meghatározott részét a munkából. 

Ekkor megérkeztem az épülethez. Leginkább tompa kúpra hasonlított. Homokszínű volt, az ablakok mintha véletlenszerűen lettek volna elszórva rajta, és kívülről olyan benyomást keltettek, mintha elsődleges céljuk nem is az lenne, hogy beengedjék a fényt, hanem hogy visszatükrözzék a Nap felé. 

Leparkoltam, és a főbejárat felé vettem az irányt. Egy kedves hölgy fogadott a recepciónál, és a földszinti váróba irányított azzal, hogy a vezérigazgató asszony is ott lesz pillanatokon belül. És valóban: az ajtóban találkoztunk. 

Két fiatal beosztottja is vele volt. Egyikük egy vékonydongájú, hajbókoló, és állandóan mosolygó fiatalember volt, a másik pedig egy lány, aki szintén nagyon szubmisszívnek tűnt főnöke felé, de a fiúval kissé lekezelően bánt, és úgy általában a külvilág felé is határozottabb képet mutatott. 

A felvételi beszélgetés négyünk között zajlott, a két fiatal is kérdezett, én pedig igyekeztem mindegyikőjükhöz beszélni – persze kissé nagyobb figyelmet szentelve a vezérigazgató asszonynak. A beszélgetés tartalmi részét tekintve minden úgy zajlott, ahogy reméltem, sőt. 

Volt azonban néhány különös körülmény, amik közül először nem is érzékeltem tudatosan mindegyiket. Az interjú közben útra keltünk, és vendéglátóim végigvezettek az épületen a stratégiától kezdve a fejlesztésen át a gyártásig, de még mindez előtt, a szobában elfogott egyfajta nyugalom, a megérkezettség különös érzése. 

Magamnak is nehezen vallottam be, de hamar erős szimpátiát, sőt, ki merem mondani, vonzalmat éreztem a vezérigazgató asszony iránt. De nem csak arról volt szó, hogy tetszett, amit mondott a cégről, hanem a lénye hatott rám úgy, mint Holdra a Föld, mint Földre a Nap. Úgy láttam, hogy két beosztottja hasonlóképpen érez. 

Érdekes módon, ahogy elindultunk az épület bejárására, a nyílt folyosón, ahogy hűvösebb levegő csapott meg, javarészt elmúlt az érzésem, amit eddigre már leginkább kábulatnak neveztem volna. 

Nagy hatást gyakorolt rám az ott dolgozók sokasága. Sehol nem láttam senkit, aki épp a pasziánszozást hagyta volna abba láttunkra, vagy aki bármilyen más módon tétlenkedett volna. Mindenki szorgalmasan dolgozott a legfelső emelettől a legalsóig – ami egyébként érdekes módon jó hét-nyolc szinttel a föld felszíne alatt helyezkedett el. 

További furcsaság volt, de szintén csak nagy sokára tűnt fel, a természetes fény csaknem teljes hiánya. A szűk folyosók girbe-gurbán vezettek mindenfelé, de úgy tűnt, hogy rajtam kívül ez senkit nem zavar, és nincs gondjuk a tájékozódással: mindenki határozottan tartott úticélja felé. 

Egyre mélyebbre mentünk, egyre melegebb lett, és egyre egyértelműbben kezdtem érezni egy édeskés, nehéz, pézsmás illatot. Így jutottunk egy újabb tárgyaló ajtajáig. Itt egy pillanat türelmemet kérte a vezérigazgató asszony, majd egészen közel hajolt a fiúhoz, és pár érthetetlen szót mormolt neki. A fiatalember valóságos áhítattal hallgatta: egy alig észrevehető pillanatra szembogara felúszott félig leeresztett szemhéja mögé, és fogait alig hallhatóan párszor összekoccantotta, majd kissé meghajolt, és dolgára sietett nekem épp csak barátságosan odabiccentve. 

Hasonló jelenet zajlott le a lánnyal is, azzal a különbséggel, hogy az ő behódolásában volt valami fülledten erotikus vadság, valami lefojtott indulat a vezérigazgató asszony felé. Még ezzel a vadsággal mélyen a szemembe nézett, aztán röviden rám mosolygott, és ő is eltűnt az egyik mellékfolyosón. 

A vezérigazgató asszonnyal beléptünk a tárgyalóba, egy meglepően szűk kis szobácskába. Épp csak egy asztal fért el, előtte egy székkel. Az asztalon a szerződésem feküdt, mellette tollal, már csak alá kellett írnom. Megkért, hogy üljek le, majd egészen közel hajolt hozzám, olyan közel, hogy éreztem az illatát, sőt, oldalra sandítva azt is láttam, hogy hónalján a víznél sűrűbb, de az olajnál hígabb nedvesség itatja át a blúzát, de mindez a legkisebb viszolygást sem váltotta ki belőlem, sőt, furcsa módon úgy éreztem, hogy egy titok kiváltságos tudója lettem. 

Egyetlen szó sem hangzott el egyikünk részéről sem, és amikor mutatta, hogy hol kell aláírnom, összeért a kezünk, mert én már hozzá is érintettem a toll hegyét a papírhoz, és rögtön alá is írtam. 

Ekkor megint majdnem volt egy kábulatból ébredéses érzésem, de a vezérigazgató asszony gratulált, és azt mondta, hogy biztos benne, hogy nagyon jól fogunk tudni együtt dolgozni. Én ezzel egyetértettem, de szólni valahogy nem sikerült, inkább csak mormogtam valamit mosolyogva. Amikor felajánlotta, hogy megmutatja, melyik az én irodám, saját magamat is meglepve jeleztem, hogy köszönöm, erre nincs szükség, pontosan tudom, hova kell mennem, és el is indultam, amerre a lábam vitt a soha nem látott folyosók labirintusában, és addig mentem, amíg egyszer csak meg nem láttam egy ajtót egy névtáblával, amin az én nevem állt.

A két puccos fekete autót megelőzi a vaskos porfelhő, amit előttük hömpölyget a hegy felől fújó lágy szellő. A bajszos paraszt megcsóválja a fejét, és eltartja magától a pipáját azzal, hogy majd folytatja, ha újra minden elcsendesedett. De az autók lelassítnak, a porgomolyag lassan megelőzi őket. – Ej, bassza meg a kutya…– sóhajt a paraszt, és már látja is, hogy az első autó bal hátsó ablaka alig hallható zizegéssel az ajtóba süllyed. Egy városi úriasszony mosolyog ki belőle. – Adjon Isten, bátyámuram! Hová visz ez az út? – kérdezi kissé bizonytalanul ejtve a számára szokatlan szavakat. A paraszt lustán a távolodó porfelhő után néz, szippant két rövidet a pipájából, és csak aztán szólal meg. – Nem visz ez sehová, mi magunk megyünk rajta.

Szabó a földön feküdt. Nyugodt volt. Bokrok vették körül: senki és semmi nem láthatta. Közvetlenül a szeme előtt az élet egy apró szelete pezsgett. A száraz falevelek alól egy csokornyi apró, illatos gomba tört a fény felé. Szabónak eszébe jutott, hogy majdnem húsz éve jár az erdőre vadászni, de fogalma sincs, hogy milyen gombák lehetnek. 

Most a leveleket kezdte alaposabban szemügyre venni. Lehullanak minden ősszel. Itt fekszenek a földön, mint egy meg nem ásott tömegsírban. Az alsó rétegek, a korábbi őszök áldozatai ráérősen elrothadnak, beszivárognak a földbe, és táplálják vele a fát, amely őket is a világra hozta. A legfelsők, azok is, amik már teljesen szárazak voltak, zöld színükön és nedves rugalmasságukon kívül minden mást megtartottak abból, amik életükben voltak. Mint a tökéletesen konzervált múmiák. 

Észrevette, hogy nyitva van a szája, és a levegő sustorogva áramlik ki és be. Mintha kívülről látta és hallotta volna magát. Olyan volt, mint amikor kisgyerek korábban figyelte a nagyanyját, aki az ebéd utáni mese felolvasása közben elszunnyadt. 

Hangyákat vett észre, akik egy darabokra cincált, aszott csipkebogyó foszlányait cipelték szertelen ösvényükön a boly felé. A levelek alatt páncélos hátú bogarakat látott osonni, és még náluk is kisebb ízeltlábúakat. Bár ez utóbbiakban nem volt egészen biztos. Talán barnák voltak, mint az avar, de lehet, hogy áttetszőek. Most hiába meresztette a szemét, nem látta őket. 

Becsukta hát szemeit, hogy újra kinyitva őket jobban tudjon koncentrálni, de úgy érezte, jobb lenne mégis egy kicsit behunyva tartani őket, és pihenni valamennyit. Ahogy így feküdt, hirtelen elfelejtette, hogy hol van. Hasonló szokott vele történni az ágyban is: felébred, és nem tudja, hogy melyik szobában van, ha kinyitja a szemét, merre találja majd az ablakot, az ajtót. 

De most ennél is furcsább érzése volt. Azt nem tudta, hogy mekkora. Azon kezdett gondolkodni, hogy az ember úgy éli le az életét, hogy a világnak csak egy szeletével törődik. Az előbb látott hangyáknál kisebb dolgokkal nem törődünk, mintha nem is léteznének. Mondjuk is, ha valami jelentéktelen, hogy hangyányi. 

Közben itt is, ebben a mérettartományban is zajlik az élet. Ezek a lények is mennek valahová, számukra is létezik távolság, nekik is van olyan messzeség, ahova soha nem fognak eljutni. Mint nekünk a világegyetem. Onnan nézve mi nem számítunk. 

Szabó megdöbbent saját gondolatai irányán. Ebbe eddig bele se gondolt. Mindig természetes volt neki az őt körülvevő világ. Nem törődött például a Jupiterrel. Ahogy valószínűleg egy atka sem törődik ővele. Mintha egy párhuzamos világban élnének: semmi dolguk egymással. Jószerével nem is kell, hogy tudjanak egymásról. 

Szeme még mindig csukva volt. Megpróbálta sorban elképzelni, és egy-egy képben lelki szemei előtt megjeleníteni az összes méretosztályt. Az atomok belsejétől a baktériumokon és a bálnákon át a galaxisig és az univerzum egészéig. Ahogy idáig ért gondolataiban, hirtelen végtelenül jelentéktelennek érezte magát, és – mintha ez ebből következne – rádöbbent, hogy egy ideje fázik. 

Újra kinyitotta a szemét, de csak annyit látott, mintha egy koszos tejüvegen át nézné az avart. Megpróbálta megtörölni a szemét, de döbbenten észlelte, hogy nem érzi a kezét, sőt, igazából azt sem tudja, hogy hol van. Maga alatt, a törzse mellett vagy valahol oldalra nyújtva? Nem tudta megmozdítani. Megijedt, és tehetetlenül figyelte saját, egyre erősödő, egyre intenzívebb zihálását. 

Szeme ezúttal szinte magától csukódott be. Ez egy kicsit megnyugtatta, saját nehéz légzésének hangja is eltávolodott lassan. Csak egyetlen pillanatra sajgott fel újra a combtöve a lőtt sebnél, aztán már csak valami végtelenség egyetlen elemének érezte magát, aki emiatt teljes biztonságban is van, hiszen lehet, hogy aki esetleg rátalál, az olyan parányi vagy épp annyira hatalmas, hogy őt nem is észleli.

A parkolóőr épp egy büntetőcédulával végzett, amikor megérezte, hogy figyelik. Egy pillanatra megdermedt, de aztán úgy csinált, mint aki semmit nem vett észre, és látszólag tovább bíbelődött a papírossal, amit az ablaktörlő alá kellett tennie. Közben lassan felemelte a fejét, és óvatosan oldalra pillantott. 

Riadt tekintet ütközött az övével. Az őt figyelő férfi egy csináld magad bolt ajtajában állt. Ahogy egymás szemébe néztek, a férfi az űzött vad jellegzetességeit kezdte mutatni. Nagyot nyelt, megdermedt egyhelyben, és minden érzékével a parkolóőrt figyelte. 

A parkolóőr tudta, hogy nagyon nehéz lesz sikerre vinnie ezt az ügyet, de kétségkívül „ügyről” van szó: ennek az embernek biztos, hogy nincs érvényes parkoló cédulája, azért kémleli őt ilyen feszülten. 

Agya a kihívó szakmai feladat lázában forogni kezdett. Az autós nem parkolhat messze, hiszen viselkedéséből úgy tűnik, hogy reálisan tarthat attól, hogy megbüntetik. Mivel a főúton végig megállni tilos van, és egyetlen kocsit sem látni, csak a mellékutcában állhat. Újabb büntetőcédulát vett elő, szórakozottságot tettetve felnézett az égre, mintha rímet keresne legújabb verséhez a madarakról, majd a megfelelő rubrikába beírta az utca nevét. 

Gondosan ügyelve, hogy fejét el ne fordítsa, fél szemével a férfira sandított. Kertésznadrágját festékfoltok, enyv, valami kenőanyag, és egyéb, távolról felismerhetetlen szennyeződések borították. Tehát – állapította meg a parkolóőr – ez az ember felújításokkal, építéssel foglalkozik, hiszen hétköznap van, nyilván nem a saját házán dolgozik. 

Ha így áll a helyzet, akkor az autója egy alsó-középkategóriás kombi kell, hogy legyen. Embereket csak alkalomszerűen szállít, viszont nagy csomagtartóra van szüksége (biztos, hogy tetőcsomagtartója is van, rajta létrával, de ez most nem fontos). Mivel neki az autó munkaeszköz, nincs felcicomázva, nincsenek benne felesleges extrák, minden konkrét célt szolgál. Az autó színe rubrikába beírta hát: fehér. 

Újra felnézett, és látta, hogy a férfi még mindig dermedten áll, ami egyértelmű hiba a részéről, hiszen időt ajándékoz neki. Az embernek, azon belül pedig különösen a parkolóőröknek, szerencsére is szükségük van, ha sikeresek akarnak lenni. A költséghatékonyság vonalán tovább gondolkodva megállapította, hogy egyedül hazai gyártású autóval érdemes ebben az esetben kalkulálnia. Muszáj, hogy dízel legyen, másképp nem érné meg. 

Itt újra félresandított, hogy kicsit jobban szemügyre vegye ellenfelét. Ellenfele, a rémület jeleit lehántva arkifejezéséről, értelmes fickónak tűnt, aki racionális döntéseket hoz, és – noha kívánta, ez most ne legyen igaz – nem vállal ésszerűtlen kockázatot. Taxisoktól és más, az autójuktól, mint munkaeszköztől függő kisvállalkozóktól tudta, hogy ilyen, egyébként helyes gondolkodás mellett nem marad más ésszerű döntés, mint a hazai gyártó 1,8-as dízele. 

Ezt is beírta a gyártmányhoz és típushoz, és rövid borzongás futott végig rajta. Az dátumot és az időt gyorsan odafirkantotta még, de tudta, hogy a rendszámot nem tudja előre kiokoskodni, azt a saját szemével kell látnia, le kell jegyeznie, és az egész kitöltött cédulát az ablaktörlő alá kell tűznie. Nem könnyű feladat. 

A cédulát és a tollat tenyere és hüvelykujja közé szorította, és nagy levegőt vett. A bliccelő izmai pattanásig feszültek, a parkolóőr pedig pontosan tudta ezt, és lassú mozdulattal az ellenkező irányba fordult, mintha távolodni készülne. Vagy két-három lépést tett meg így, amikor rossz előérzete támadt. Hirtelen megfordult, és sejtése beigazolódott: a férfi nem ette meg a csalit, és rohanni kezdett a mellékutca felé. 

A parkolóőr markába szorította a cédulát és a tollat, és tiszta erejéből rohanni kezdett a férfi után. Futás közben a tollat átvette a jobb kezébe, hogy amikor eljön a pillanat, késlekedés nélkül tudjon írni. A megfelelő rubrikát nem kell majd keresnie, elég cédulát töltött ki már, ráadásul ezerszer elgyakorolta bal kézzel, sötétben, kilencven és száznyolcvan fokkal elforgatott cédulákkal és ezek kombinációival is. 

A távolság szerény mértékben, de folyamatosan növekedett közöttük. A parkolóőr látómezeje beszűkült, csak az üldözöttet látta, körülötte minden elmosódott. A sarokra érve a bliccelő vagy negyven méter előnyben volt. Üldözője az erőfeszítéstől, és a feltoluló adrenalintól zihálva ért a sarokházhoz, és meglátta a fehér 1,8-as kombit. Gyakorlott mozdulattal, jobb kézfejével kisimította a bal tenyerében tartott, hüvelykujjával leszorított papírt, ráírta a leolvasott rendszámot, és alig több, mint két másodperc időveszteség után újra nekiiramodott. 

A bliccelő közben elérte az autóját, feltépte az ajtót, bevágódott, és a helyére dugta a gyújtáskulcsot. A parkolóőr minden erejét beleadva, mintha az életéért rohanna, úgy futott célja felé. A kisvállalkozót már csak homályos foltnak érzékelte, csak a szélvédőt látta élesen. Az üldözött ráadta a gyújtást. Az indítómotor, erőtlenül fordult egy lassút, majd magára talált, és sivítva kezdett forogni. 

A parkolóőr még egy lapáttal rátett az erőfeszítésre, és már be kellett, hogy hunyja a szemét, itt már nem volt mit látni, ezt már érezni kellett. Hallása is kikapcsolt, csak a kocsi hangját engedte át. Az idő félárbocra ereszkedett, az indítómotor sivított, és surrogott, majd végül az autó motorja is felhorkant. 

A parkolóőr ekkor kinyitotta a szemét, és a kocsit közvetlenül maga előtt látta. Kezét lábát széttárta, mint egy kézilabda kapus, ha minél nagyobb teret akar befogni, és a bliccelő szemébe nézve repült előre a motorháztető felett a szélvédő felé. A kisvállalkozó nem indulhatott el, nem gázolhatta el a parkolóőrt. Tehetetlenségében ordított, két öklével csapott a kormányra, és csak ordított, ordított, amíg össze nem roskadt, és kezei ernyedten nem hullottak az ölébe. 

A parkolóőr mindeközben elhelyezte a büntetőcédulát, gyakorlott mozdulattal lecsúszott a géptetőről, megigazította egyenruháját, megállt a vezetőoldali ajtó mellett, és még mindig zihálva, de tisztelettudóan biccentett a sofőr felé. – Sajnálom – tette hozzá. A bliccelő pedig csak intett a kezével, és abban a mozdulatban benne volt, hogy nem haragszik, nemes küzdelemben maradt hajszállal alul az erősebbik féllel szemben.

A páternoszterből egy magas, halszálkás öltönyös férfi lép ki büszke tartással. Mint egy mozgó pallos, az előle félrehúzódókról tudomást sem véve vág át a folyosón, szája szélét lebiggyeszti, mintha undorodna a hétköznapoktól, minden perctől, amikor akadályoztatva érzi magát abban, hogy valami igazán korszakalkotót vigyen végbe. 

A nagy tölgyfaajtón belépve kissé megváltozik. Mozgása ruganyosabb lesz, pontosabban, legalábbis ami felsőtestét illeti, kígyózóvá válik. Így lép oda a titkárságvezető asszonyhoz. Oldalra hajlítja magát, és kedvesen, egyfajta bocsánatkérő játékossággal rámosolyog, egy kacsintást küld felé, és megkérdi: – A főnök bent van? A titkárságvezető is visszamosolyog, mint anya a túl eleven gyerekére, akire azonban nem tud haragudni: – Menjen csak János, már várja magát. 

A férfi hirtelen megkomolyodik. Biccent, mintha katonatiszt lenne, épp csak a bokáját nem veri össze. Az ajtóhoz lép, és majdnem bekopogtat, de az utolsó pillanatban elkapja a kezét. Aztán nagy levegőt vesz, és mégis koppant két határozottat. Semmi válasz. János, kissé tanácstalanul néz vissza a titkárságvezetőre, hogy most mi legyen, amikor bentről kurtán, parancsszerűen hangzik: – Gyere be! János, még mindig félig hátrafordulva, elhárítólag emeli fel a kezét, és magabiztos mosollyal jelzi a nőnek, hogy megoldotta a problémát, nincs szüksége segítségre. A főnök irodája felé fordulva újra elkomorodik, nagy levegőt vesz és belép. 

Bent megáll, becsukja maga mögött az ajtót, és kissé hajlott háttal, óvatosan előreszegett fejjel, félénk mosollyal vár, hogy közelebb mehet-e. – Gyere csak, mi szél hozott, asszony, gyerekek jól vannak? – hangzik a nehéz, tekintélyes asztal mögül. – Ó köszönöm, megvagyunk mindannyian, nem panaszkodhatunk – válaszolja János, és majdnem tördelni kezdi a kezét, de végül inkább a combjára csap, odalép az asztalhoz, és belevágna a mondandójába, de rögtön félbeszakítják. – Ülj már le, ne hülyéskedj, magyar ember állva nem tárgyal, én azt mondom. – Nagyon kedves vagy, miniszterelnök úr – hadarja János az érdemtelenül jutalmazottak zavart mosolyával. 

– Miniszterelnök úr, nem akarom sokáig rabolni az idődet, tudom, hogy milyen elfoglalt vagy, csak röviden akarom elmondani, hogy neked volt igazad – megint, szúrja közbe, és zavarában kuncog egy kicsit –, és érdemes volt az új szakembergárdát munkára fogni, tudod Lajosék embereit, mert máris találtunk valamit. Namost, hogy mondjam egyszerűen, de hogy minden benne legyen…  – Egyszerűen vágj bele! – tárja szét a kezét a miniszterelnök, felvonja a szemöldökét, aztán hangosan nevetni kezd. János is nevet, majd ugyanakkor hagyja abba, amikor főnöke. 

– Szóval interdisszo… interdi… tehát itt mi többen összedugtuk a fejünket, és találtunk valamit. Mondom sorban. Tudjuk, hogy gondunk van a belvárossal. Nem értik a céljainkat, szembe mennek velünk, rossz példát mutatnak, van, aki kimondottan ellenünk beszél, szervezkedik, nem sorolom, Te sokkal jobban tudod bármelyikünknél, ezzel küzdesz, ez ellen harcolsz nap mint nap. Tehát. Amit találtunk, az az, hogy ezek a szigeten futnak. Ártatlannak hangzik, nem? Hát nem az! Mindjárt mondom. Namost, és ezért marha jó, hogy ez a csapat összeállt, mert mindenki profi a maga dolgában, és a végén összetesszük, és olyan kép áll össze, hogy azt az egyes ember nem teszi össze magától soha. Tehát. Ezek futnak. Van, amelyik több kört. Mondják az orvosok, hogy ez egészséges, mi is tudjuk, csak amit az orvosok is kellene, hogy tudjanak, csak nem rakják össze a teljes képet, az az, hogy ettől megnő a doppingmint vagy más néven doparol szint, ez a tudományos része, ne törődj vele, ezt majd mi a helyére tesszük a csapattal, ami viszont nem más, mint ami a kábítószeresekkel is történik. 

Itt János nagy levegőt vesz, mindet a mellkasába, kifújja az egészet, majd amint a miniszterelnök az apa lenyűgözöttséget palástoló, büszke mosolyával bólint félig felé, félig elábrándozva a távolba, lendületesen folytatja: – Innentől adja magát a dolog. Eddig nem jut el senki, vagy hát nem jutott el idáig – szúrja közbe, és felemelt ujja mellett huncut mosolyt küld a miniszterelnök felé. Innen viszont egyértelmű. Ez történik a füvesekkel, ez történik az LSD-sekkel, ez történik a heroinistákkal, nem mondom végig. Mind ugyanaz. És a futók ugyanez! És ezekről mind tudjuk, hogy használhatatlanok, idióták, nincs fogalmuk a világról, erkölcsöt nem értik, csak a kábítószer jár a fejükben, mindig be vannak lőve, ahogy ők mondják, és amit csinálnak, meg gondolnak, azt mind ennek a hatására teszik, és ez nekünk nem jó, nem szeretjük, nem méltó Magyarországhoz! Ami a vége, vagyis hát a mi javaslatunk, hogy első körben a futópálya megy a levesbe a szigeten, ezzel párhuzamosan mennek ki a táblák, hogy tilos futni, satöbbi, ezt a fiúk a kerületnél megoldják, nem gond. Aztán. És ezzel még nem vagyunk kész, mert erre most rámegyünk teljes erővel, ha te is egyetértesz, miniszterelnök úr, és ezért vagyok itt, hogy add az áldásod, ha jónak látod, amerre menni akarunk, csak ezt el akartam mondani, mert azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, ezen sok múlhat, ezt ne hagyjuk. Tehát aztán megnézzük a csapattal, hogy ez országosan akkor hogy nézzen ki, ez akkor ugye kapcsolódik a sporttámogatáshoz, satöbbi, ezt mi össze fogjuk szedni, méghozzá nagyon hamarosan. A fiúk készen állnak, azt várják, hogy innen hogy jövök ki, és akkor nekimegyünk, nem állunk meg. 

János mondanivalója itt elfogyott. Kipirultan dől hátra. Úgy érezi magát, mint aki ötösre érettségizett, pedig félt, hogy csak hármas lesz. Azt gondolja, hogy meggyőző volt, ő maga legalábbis jobban megerősödött a hitében, az biztos. 

A miniszterelnök lebiggyeszti az ajkát, lassan kifújja a levegőt, majd megszólal: – Csináljátok, János. Azt akarom, hogy te fogd össze. Körbeküldjük, hogy ezen te rajta vagy, menjenek veled, csinálják, amit mondasz, te meg dolgozz tovább a szakértői csapattal, és hetente gyere be, és mondd el, hogy hogy álltok – mondja el elmélyített hangon, szinte hadarva, egy levegővel a miniszterelnök – majd a szemével kissé elmosolyodik, mélyen János szemébe néz, és azt mondja. – Jól van, tetszik, ahogy gondolkozol, ne hagyd abba, és össze fognak jönni a dolgok, én ígérem neked. 

János nem tud nem szélesen elmosolyodni, a hangos nevetés intenzíven feltörő késztetését is épphogy csak le tudja gyűrni. Ahogy megérzi, hogy szeme sarkából könny csordulna, hirtelen felpattan, megköszöni a miniszterelnök rá szánt idejét, összecsapja a bokáját, és gyorsan kimegy. Boldog, és olyan tetterő feszíteti, hogy ordítani tudna, és tudja, hogy ha lehetőséget kap, és nagyon úgy néz ki, hogy fog lehetőséget kapni bőven, akkor maradandó nyomot fog hagyni az országon, és ő dolgozni fog ezen, arra megesküszik.

Ervin egész életében úgy érezte, hogy le van maradva. Noha soha nem késett még el, ha munkába menet a villamos akár csak lassított, mintha jégmarok simult volna szívére, pulzusa felszökött, vizelhetnékje támadt, izzadt kezével mohón tépte fel pulóvere ujját órájáról. 

Bent sem volt könnyebb. Előre rettegett, hogy hány üzenetet talál a postaládájában. Rögtön hátrányból kell, hogy induljon, aztán újabbak és újabbak érkeznek, gyorsabban, mint hogy ezek elfogynának, és persze telefonok, személyes megkeresések, előre betervezett megbeszélések. 

Ahogy mindezt a székház kapuján belépve elképzelte, a talaj mintha alattomosan csúszni kezdett volna a lába alól, mintha az egész épület egy monumentális mókuskerék lenne, amiben egy pillanatra sem lehet megállni, mert az ember leesik vagy betemetődik. 

Ervinen annyira elhatalmasodott ez az érzés, hogy egy idő után ideges tünetei állandósultak, és hiába nem ment haza addig, amíg mindent el nem végzett, ami aznap felmerült, már otthon sem tudott megnyugodni. Mindig van, aki éjjel is emailt küld, vagy korábban kel, mint ő. 

Nem tudott már aludni és enni sem, nemhogy elengedni vagy jól érezni magát. Kutatni kezdett a témában, és csakhamar talált is egy technikát, ami a hasznára lehet. Mindent elolvasott róla az elméleti alapoktól kezdve a fogás gyakorlóival készült interjúkon át a hosszú távú élettani hatásokig, és úgy döntött, hogy kipróbálja. 

A munkába menet légzését elnyújtotta, félig leengedett szemhéjai résén át a felkelő nap puha, meleg fényében fürdette szemét, és maga elé képzelte munkahelyét. Enyhe megütközéssel nyugtázta, hogy most, hogy jobban belegondol, az épület formája a kanyarból nézve, ahonnan a villamos majd balra aláereszkedik, valóban mókuskereket formáz. 

De nem hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak. Az épületet csak azért idézte fel az emlékezetében, hogy ha munkával kapcsolatos gondolatok rohannák meg, azoknak testet adjon, és visszatuszkolja őket a székházon belülre. Így is tett: eszébe jutott, hogy tegnap Erika ígérte, hogy reggelre összeállít egy táblázatot, aminek a kitöltését Ervinre szeretné bízni. Ervin tehát Erikát képzelte maga elé, ahogy egy papírral fut feléje, de a talaj ebben a pillanatban megdőlt az épület felé, és Erika egyszerűen visszagurult a bejáraton át. Más vélt és valós feladatok megtestesítőit képzelt lökéshullámokkal, jégen vagy buborékba zárva űzte vissza helyükre. 

Először komoly feladatot, terhes erőfeszítést jelentett számára mindez, de meglepően hamar belejött, sőt, élvezni kezdte. Olyannyira, hogy gondolatai elkalandoztak, és amikor az egyik újabb elképzelt kötelesség megtestesítőjét egy vércse karmai között utasította távolra magától, hirtelen rádöbbent, hogy nem a ragadozó madár sivít, hanem a villamos csengője figyelmeztet a záródó ajtókra: Ervinnek most kell leszállnia. 

Egy pillanatra majdnem beszippantotta a bénító pánik, de aztán mégis egy óriási ugrásba koncentrálta minden erejét, és kipréselte magát a megálló járdacsíkjára. Idegesen órája után kapott, és tágra nyílt pupillákkal várta a bizonyosságot, hogy elkésett, de – ahogy mindig – most is volt még jó tíz perce kezdésig. Hamar nyugalmat erőltetett magára, és ezt a tíz percet, mint tágas, zöld mezőt képzelte maga elé, ahol mezítláb futhat a látóhatár végtelenje felé a ruganyos, puha fűben. 

Bent, az íróasztalánál Ervinnek már valamivel nehezebb volt a dolga, itt ugyanis nem lehet egyszerűen elűzni a feladatokat, hanem végső soron meg is kell oldani őket, csak arra kell figyelni, nehogy maguk alá temessék. 

Ennek fényében látott hozzá a munkához. A sok olvasatlan levelet egyszerre befogta szemével, és a legrégebbi kivételével mindet mézszínű homályba vonta. Egyszerre csak egy feladattal foglalkozott. Valósággal belebújt, mintha meleg kabát lenne, komótosan elvarrta minden szálát, aztán levette, és beakasztotta egy elképzelt szekrénybe. 

Jöhetett a következő. Azzal is hasonlóképpen bánt el, és így tovább. Ha valaki személyesen kereste fel, arra az volt a trükkje, hogy a kabátot magán tartotta, és megoldotta a látogató ügyét úgy, mintha egy kastély egy másik termébe ment volna át, hogy ott rendbe tegyen valamit. 

Ez így ment egész délelőtt, és Ervin szája szegletére letörölhetetlennek látszó mosoly telepedett. Ebben a lelkiállapotban ment le ebédelni, és nem is gondolt a munkára, csak fürdött az érzésben, amivel ezen a csodás napon sikerült megajándékoznia magát. A desszert édes ízével a szájában lépkedett vissza az íróasztalához. 

Ahogy rápillantott a monitorára, döbbenten, mintha álomból ocsúdna, vette észre, hogy az üzenetek száma nemhogy csökkent volna, de minden megoldott ügyre jutott két újabb, következésképpen még megoldásra váró feladat. 

Határozottan feszültebb lett, de nem hagyta magát, hanem inkább egy futószalagot képzelt maga elé, ahol magára a gyakorlott műszerész szerepét osztotta, aki egyetlen pillantással felméri a probléma mibenlétét, majd két-három célirányos mozdulattal meg is oldja azt. A dolog működött. 

Ekkor azonban csörögni kezdett a telefon, amit fel kellett vennie. Így szembesült azzal, hogy ha a kagylóból jövő hangra kell figyelnie, nem tud elképzelni semmit, csak a feladatot magát látja úgy, ahogy az rút valójában létezik. Telefonbeszélgetése közben egy kollégája lépett mellé, és egy grimasszal jelezte, hogy ha ezzel végzett, neki is szüksége lesz rá. 

Ervin kezdett nyugtalanná válni. Közben a monitorra sandított, ahol újabb üzenetek feketéllettek. Pokoli kínok között fejezte be a telefonbeszélgetést, kollégája kérését épp csak nyugtázta, és megígérte, hogy rövidesen sort kerít rá. Újra az emaileket vette elő, és már kicsit kapkodva hajtotta őket át képzeletbeli futószalagján, mikor megint csörgött a telefon. 

Hangja, mint egy kés pengéje hatolt Ervin húsába. A futószalag csikorogva megállt, a telefon csak csörgött, Ervin pedig bénultan állt előtte. Szemét szorosan becsukta, a telefont énekesmadárnak képzelte, aranykalitkát font köré, és könnyű szárnyakon repíteni kezdte a messzeségbe, amíg hangja teljesen el nem enyészett. 

Visszatért a futószalaghoz, ami azonban mintha egy kicsit lassabban ment volna, illetve néha talán meg is akadt. Alig telt el pár perc így, és újabb telefonok jöttek, amiket Ervin a már bevált módon kezelt, de ezúttal két hús-vér kolléga is megjelent az asztalánál, ami már több volt, mint dühítő. 

Haragjában ráhányta az aranykalitkás telefont a futószalagra, annak irányát az ég alja felé célozta, és megnövelt sebességgel kezdte a közben masszává puhuló feladathalmazt eltávolítani magától, amikor az egyik kolléga kopogtatni kezdett a vállán. 

Dühös lendületében, egy pillanatnyi tétovázás nélkül rakta fel a kollégát magát is a futószalagra olyan könnyedén, olyan fölényes erővel, ami csak az álmok világában adatik meg az embernek. Ekkor azonban csattanás és csörömpölés hangja hallatszott. Ervin felocsúdva körülnézett. A kolléga, akinek rendesen a futószalagon kellett volna távolodnia, az asztal mögül kászálódott ki, az összetört monitor lábára csavarodott zsinórját próbálta meg lefejteni magáról. 

Mindenki más az irodában néma döbbenettel bámult Ervinre. Ő pedig behunyta a szemét, a köré zárult kört egyre tágabbnak képzelte, zöld mezőnek, ami a látóhatár széléig tart, ami kifejezi azt a végtelen tágasságot, amit a munkaidőből hátralévő negyedóra jelent.

Egy különös íróról hallottam nemrég. Három egyetemista lány ült a hátsó ülésemen, a két szélső hallgatta a középsőt, ahogy róla mesélt. 

Az író a lány egyik középiskolai osztálytársnőjének a nagyapja. A lány rendszeresen meglátogatja, amikor elérkezettnek látja az időt, vagy legalább, amikor úgy jön ki a lépés. Mindenesetre akárhányszor megy, mindig van egy újabb történet az író tarsolyában. 

A lány leül a régi vágású számítógép elé, és bekapcsolja. Eltart egy darabig, amíg működésre kész állapotba kecmergi magát. Régi darab, de még így is időkapszula hatását kelti a sötétzöld, öblös fotelek között, amik vaskos, állatszerű lábaikat a vastag szőnyegbe meresztik. 

Az író a lány legutóbbi látogatása óta készült erre a mostanira. Lassan megtömi a pipáját. A dohány mennyiségét a történet hosszához méri. A dohánynak és a történetnek egyszerre kell elfogynia. 

Az író lángra lobbant egy gyufát, és lassú alapossággal begyújtja a pipát. Pöffent párat, miközben a lány megfelelő távolságba mozgatja a billentyűzetet, és felkészül az írásra. 

Sűrű, kékesfehér füst száll fel, és az író mesélni kezd. A történet úgy hangzik, olyan kiérlelt nyugalommal gomolyog fel a füsttel összevegyülve, mintha alkotója ezerszer elmesélte volna már. Pedig most mondja ki először a szavakat, amik testet adnak a novellának. 

Azért is készült folyamatosan erre az alkalomra, ahogy egyébként az összes többire is, mert mindennek a helyén kell lennie, mire a lány jön lejegyezni a történetet. Ha csak egyszer is kisiklana vagy megakadna a folyam, az olvasót azon a ponton elhagyná a varázs: kifújná az orrát, inna egy teát, és csak aztán jönne vissza azt gondolva, hogy semmi különös nem történt, pedig nem kevesebb történt, mint hogy megszakadt egy csoda aranyfonala. 

Ráadásul ez a módszer az elmét is frissen tartja. Sok író összevissza lejegyez ezt-azt, aztán felhasználja. Vagy megír egy darabot, és lehet, hogy egy másik részét csak hónapokkal később ragasztja hozzá, ha egyáltalán, vagy ami még rosszabb, eredetileg nem egymáshoz rendelt töredékeket hord össze egy összeeszkábált történetbe. De csak egyszerűen darabonként írni sem jobb. 

Az író ezzel szemben a fejében neveli fel a történetét, minden szónak pontos helyet szán, a cselekmény ívét nem betűk sorozataként, hanem elő szövetként látja maga előtt, mindennek színe, formája és teste van. Ő maga belebújik szüleményébe, és mire a történetmesélésre sor kerül, saját magából enged el egy darabot, novellájába ágyazva saját magát is világra segíti. 

Az így megszületett történet az egyedül hiteles. Amint leírják, a maga életét éli. Ha nem kiérlelve, készen születik, milyen élet lesz az, amit élni fog? Az író jó ideje biztosan tudja, ha ismerné a betűket, nem tudna írni.