Na de az idős utasommal épp csak érintettük az amputáció témáját, azt is csak azért, mert épp a szóban forgó barátjához vezetett az útja szerény segítségemmel.

Vidám öreg volt, aki cseppet se bánta, hogy nem pontosan tudom, merre járok. Abban maradtunk (én szoktam így felajánlani), hogy megyek, amerre a gps küld, ő meg majd szól, ha van jobb ötlete. Egyszer-kétszer volt is, de amúgy hagyta, hadd menjek, amerre akarok.

Hamar kiderült persze, hogy magyar vagyok. Ennek kapcsán elmondta, hogy épp tavaly járt a feleségével Magyarországon, és messze ez volt élete kedvenc utazása, pedig bejárta már Európát, különös tekintettel a mediterrán vidékekre.

Azért utazott hozzánk, mert mindenáron tudni akarta, milyen az az ország, ahonnan Puskás Ferenc jött. Csodálta azt az embert. Nem tudott betelni vele. Igazából csak Budapesten járt, de az nagyon tetszett neki és a feleségének is. Az épületek lenyűgözték, az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velük.

Egyszer azon kapták magukat, hogy a villamoson egyedül vannak, és épp a remízbe gurulnak be. Ekkor megijedtek, ugyanis a felesége nagyon nehezen jár már (mondta a férfi, aki mesélés közben a botja markolatával játszott). De az egészből csak annyi lett, hogy megtapasztalhatták, hogy mennyire jó a tömegközlekedés: kettőt léptek, és egy buszon találták magukat, amiről egy átszállással eljutottak oda, ahova akartak.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a vidéki, mégannyira összenőtt városokból álló Anglia tömegközlekedése nem említésre méltó. A HÉV-nek megfelelő hálózat jól és pontosan működik, bár ez nem jelent sűrű járatokat, és csak főbb csomópontokhoz lehet eljutni vele. A buszokra várni viszont nem igazán van értelme. Nem biztos, hogy jön, ha igen, nem biztos, hogy meg fog állni, a sofőrök túlzás nélkül állat módjára vezetnek, azaz egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy például egy kisnyugdíjas mekkora oldalgyorsulást bír elviselni).

Mesélőmék egyszer taxiztak is, és mintha a sors rendelte volna, hogy tényleg a magyarországi legyen a legjobb utazása, egy kiérdemesült focista volt a sofőr, aki jól beszélt angolul, és tömérdek „szakmai” történettel gazdagította utasomat.

Úgyhogy jót beszélgettünk. Olyan jót, hogy még a szokásos sablonkérdések és válaszok is fűszeresebbnek hatottak. Például kérdezte, hogy sok fuvarom van-e ma. (Erre az öreg taxisok szerint a kötelező válasz, hogy nem, szar nap a mai, ráadásul csak most jöttem ki. Így ugyanis kisebb eséllyel szúrják le az egész nap gyűjtögetett bevételért az embert). Nekem, a tényekhez ragaszkodva, valami egészen hasonlót kellett mondanom, mert tényleg nem volt egy jó nap anyagi értelemben. Később, az út vége felé az öreg gratulált is, hogy azon kívül, hogy kellemes a vezetési stílusom, a taxisofőrök legfontosabb tulajdonságával is rendelkezem már: érdemben tudok panaszkodni.

Erről megboldogult anyja jutott eszébe, aki hétvégente, amikor ebédelni mentek hozzá a gyerekei, megkérdezte őket, hogy hogy mennek a dolgok. Erre sorban mondták, hogy gyalázat, ami a gyárban folyik, kihajtják a belüket, a fizetés pedig megalázó. – Jöttök a jövő héten is? – Nem, mama, Spanyolországban leszünk. – Mentek ti a picsába, fiam! – idézte fel az öreg mosolyogva a jó néhányszor lezajlott párbeszédet.

A múltkor az egyik utasom az a fajta volt, akiről lehet tudni, hogy nem annyi idős, amennyinek kinéz, hanem fiatalabb annál. Egy mankóval bicegett a kocsi felé, aztán menet közben sóhajtozott és a combját markolászta.

Megkérdeztem, hogy mi történt. Bypass műtéte volt, azaz egy fő eret mesterségessel helyettesítettek egy szakaszon. Csakhogy a műtét, úgy tűnik, nem sikerült igazán jól, úgyhogy le fogják vágni a lábát.

Mondom, na de azért egyet csak próbálkoznak még. Nem? Erre azt mondta, hogy nem, itt az a rendszer, hogy egyszer megpróbálják, aztán ha nem megy, nem erőltetik. Mondtam neki, hogy azért ezt egy kicsit furcsállom, de persze nem akartam sokat időzni a témánál. Ő az egészet végül jóformán egy legyintéssel intézte el, és kicsit mintha értetlenül állt volna az én értetlenségem előtt. Mintha ez könnyen előfordulhatna akárkivel, nem egy nagy dolog.

Egy idős, és annak is kinéző utasom egy barátja még messzebb ment. Utasom elmesélése szerint évekig szenvedett kegyetlenül fájó lábával. Itt mesélőm kis szünetet tartott, saját combját méregette szemével, majd hirtelen a térde fölé csapott tenyéréllel, és úgy folytatta, hogy addig szenvedett a barátja, míg végre lecsapták (chopped off) neki a lábát, itt ni.

A barátjára azóta nem lehet ráismerni, illetve mégis: olyan, mint évtizedekkel korábban, sokat nevet, rendszeresen lejár a pubba, és egyáltalán: boldog. Csak annyit bán, hogy nem vágatta le már a lábát évekkel korábban. És az utasom csak nézett rám azzal az életigenlő, természetes mosolyával, ami az egész út alatt jellemezte.

Az itteni emberek döntő többsége nagyon barátságos. Utasaim, akikkel beszélgetésbe keveredek, rendszeresen búcsúznak azzal, hogy sok sikert kívánnak, de még olyan is elhangzott, hogy örülnek, hogy itt vagyok, és érezzem jól és otthon magam.

Az a néni is kedves volt, aki egy rövid, a pajkos időjárást érintő bemelegítés, valamint annak kiderítése után, hogy magyar vagyok, a kiabálásig ment, és „elmondta”, hogy Nagy Britanniát be kéne végre zárni az idegenek előtt, mert mégiscsak furcsa, hogy az ittenieknek sincs munkájuk, és mégis egy csomó gazdagabb országból jönnek ide emberek azt a keveset is elvenni.

Számos rossz tulajdonságom közül az egyik, hogy a másodperc tört része alatt le tudok írni embereket. Szegény nénivel is ez történt. Sajnos olyan pökhendi vagyok, hogy aki annyira nincs képben, hogy az Egyesült Királyságot egy szegény árva kis szigetnek hiszi, és Magyarországot és Pakisztánt, meg Lengyelországot gazdagnak gondolja, arra én már egyetlen joule energiát se szánok.

Nem győzőm azonban hangsúlyozni, hogy a néni velem nagyon kedves volt az előtt is, hogy megtudta, hogy Magyarországról jöttem, meg az után is. Beszélt az ’56-os menekültekről, különösképpen pedig Laciról, aki először etetett gulyást vele, amit el se hitt, annyira ízlett neki.

A néni tehát az előítéletek tankönyvi példája volt, amennyiben többmilliós csoportokkal volt komoly baja úgy, hogy az e csoportokat alkotók közül személyesen látott egyének egyikével sem volt a legkisebb gondja sem.

Itt amúgy inkább lengyelnek nehéz lenni. Ők vannak sokan, és éppen ezért náluk fordul elő a leginkább, hogy egymás között intéznek mindent, így aztán egy csomóan az angol nyelvbe se nagyon tudják belelovalni magukat, mert nem nagyon találkoznak angolokkal úgy, hogy érdemben kommunikálniuk is kellene, és ez már tényleg felbőszíti az itteniek egy jelentős hányadát.

De van tovább is. Azt hiszem, írtam már korábban, hogy itt a harmincas években úgy működött az antiszemitizmus, hogy a zsidók előtt semmilyen formális akadály nem állt, illetve feléjük egy rossz szó sem hangzott el. Ha viszont be akartak lépni egy klubba, akkor az egyszerűen nem jött össze. Nem utasították el őket, csak lelassult, elült, megszűnt az ügy.

Egy arab diák utasom valami egészen hasonló hangulatról számolt be. Az egyetemen az angol diákok egyszerűen levegőnek nézik. Nincs átjárás közöttük, nincs olyan kör, ahol vegyesen nevetgélnek, nincs közösen szervezett buli. Én is megfigyeltem, hogy vannak az angol társaságok, meg a többiek, azaz a külföldiek barátkoznak egymással. A kínaiak vannak még magukban, illetve előfordul, hogy indiaiak beférnek a fehérek közé. A fiatalabbaknál jobbnak tűnik a helyzet. Gondolom, hogy az angol kultúra belsővé tétele a kulcskérdés, ami gyerekkorban hipp-hopp megtörténik, de egy egyetemista, úgy tűnik, már elkésett.

A demencia itt központi téma. Sok helyen és sokféleképpen van szó róla. Társadalmi felhívásokat adnak közre, hogy mit kell figyelni az idős hozzátartozókon, hogy idejében elkapva a dolgot pár évvel több maradjon a boldogságból. Ugyanis a demenciát csak lassítani lehet, élhetőbbé tenni a kezdeti szakaszát, de megállítani vagy visszafordítani nem.

Van – legalább egy – olyan demens időseknek létrehozott otthon, ahol úgy rendezik be a szobát, hogy az a páciens saját lakásának egy korábbi képét tükrözze. Ugyanazok, vagy legalább ugyanolyan bútorok, ugyanaz az elrendezés. Így teremtenek komfortzónát, ahol működnek az évtizedes rutinok, nem érzik elveszettnek magukat.

Ugyanakkor vita folyik arról, hogy biztos szerencsés-e visszarepíteni őket egy olyan korba, ahol még tudták, mi van, de lehet, hogy amúgy épp magánéleti válságot éltek át, vagy egzisztenciális gondokkal küzdöttek. Ezek utólag még a gyerekeik emlékeiből sem rekonstruálhatók feltétlenül, a jelent viszont mérgezhetik, míg erről beszámolni, illetve ezzel megküzdeni nem tudnak.

A rádióban rendszeresen jelentkezik egy nő, aki az egykor híres apjáról számol be, aki ma demenciával küzd. Arról, hogy hogy telnek a gondozásával töltött napok, milyen változásokat figyel meg rajta, satöbbi. A riporter-műsorvezető meglehetősen természetesen kezeli a dolgot, érdemi kérdéseket tesz fel, és válaszokat is kap.

Bejelentkezik egy érintett is. Egy ember, akit a demencia korai stádiumával diagnosztizáltak. Választékosan és humorral beszél. Most még csak arról, hogy először azt hitte, elszigetelt események azok a furcsaságok, amik vele történnek. Ma már tudja, hogy a rövidtávú memóriája űzött tréfát vele, és azóta ennek tudatában van már akkor is, amikor éppen történik vele. Egyelőre legalábbis.

Egyrészt óriási teher lehet ennek tudatában lenni, másrészt – erősen úgy tűnik – könnyebbség is. Ha szó van a jelenségről, nem valami fojtó ismeretlenség lepi be az embert, hanem valami, aminek neve van, amiről szó van, ami másokkal is előfordul.

Egy csapat idős mulatozót szállítottam a jó múltkor. Arra lettem figyelmes, hogy ketten ugratják a harmadikat, hogy sejti-e, hogy merre járnak. Annak fogalma se volt, pedig éppen hazafelé mentünk. Ezt minden sarkon megkérdezték tőle, az mindig röhögve mondta, hogy nem tudja, ezek meg szintén röhögtek.

A környékükre érve kérdezték, hogy emlékszik-e arra, hogy gyerekkorukban mennyivel elitebbnek számított ez a negyed. Na, erre emlékezett, és vidáman kiabálta, hogy mindenre pontosan emlékszik, feltéve, hogy legalább negyven éve történt. Ekkor a másik kettő is elsütött pár történetet arról, hogy ők is hasonlóan vannak ezzel. Ők is elindultak a lejtőn, csak meg nem tartanak annyira előre, mint a barátjuk.

Amikor megérkeztünk, kérték, hogy várjam meg, amíg a barátjuk bemegy a kapun. Akkor mehettünk csak tovább, amikor erről meggyőződtek. Utána simán elnavigáltak az ő házukig. Tudták az utat: ott laknak ötven éve. Ha újra találkoznánk, fogalmuk sem lenne, ki vagyok.

Egy másik alkalommal egy idős hölgyet vettem fel. Az öccse is vele volt, ő mondta be a címet, és meggyőződött róla, hogy vettem az adást, és nem a másik, azonos nevű út felé indulok. A kedves néni végig a kisöccseként (my baby brother) hivatkozott hetven fölötti fivérére, és az amúgy kellemes beszélgetésünk, hamar körbeért.

Azt kérdezgette pár percenként, hogy szeretem-e Angliát, és elmondta, hogy ő nem kedveli a londoniakat, de a helyi akcentust is lenézi. Aztán közbeszúrta, hogy a taxisofőrök általában melyik útnál fordulnak jobbra, és onnan hányadik utca lesz az övé szintén jobbra. Ezt úgy mondta, mint valami levágást. Odaérve kiderült, hogy ez az egyetlen útvonal, nincs mit levágni.

Az újra feltett kérdéseiből az is hamar kiderült, hogy amiket én mondok neki, azt megérti, és még reagál is rájuk, de aztán azonnal el is felejti. Elég hosszan utaztunk. A végén apró után kotorászott a tárcájában, de aztán szomorú, hitetlen döbbenettel hallotta, hogy itt jócskán papírpénzekre lesz szükség, hiszen a távolság adott, de az idő nem állt meg hetvenhatban. Ez szívbemarkoló pillanat volt.

Mióta elvégeztem a fogyatékkal élőkkel való együttműködésről szóló tanfolyamot (itt vulnerable people-nek hívják őket), egyre gyakrabban kapok fuvart kórházakba, idősek otthonába, hajléktalanokat segítő központba, vakok intézetébe, és hasonló helyekre.

Koradélután jöttem el a tanfolyamról, és a második vagy harmadik fuvarom rögtön egy kórháztól indult. Egy fiatal hölgy figyelt fel rám. Ahogy meglátott, rögtön a kocsi felé sietett, benézett az ablakon, bemondta a nevét, én helyeseltem, ő meg beült.

Ezek után első dolga volt elárulni, hogy látásában korlátozott (visually impaired), amin erősen meglepődtem. Nem is tudom, hogy hogyan, de hamar és könnyen került szóba az állapota. Elmondta, hogy szinte teljesen vak mindkét szemére, mindössze egy-egy keskeny fertály maradt a perifériás látásából.

A kórházban dolgozik, taxival jön és megy, az NHS (National Health Service – Nemzeti Egészségügyi Szolgálat) fizet érte úgy, hogy én, meg összes többi sofőr a fuvar végén bepötyögi, hogy milyen hosszú volt az út, meddig kellett várni, illetve volt-e extra költség, a hónap végén meg jóváírják a számlámon, amit az állami szervezet kifizetett a cégnek, aminek dolgozom.

A nő bámulatos módon nem tűnt vaknak. A technikája az volt, hogy először felismeri a taxi színét, és azt, hogy az oldalán ott a mágneses taxi „matrica”. Szerencsétlen körülmény, hogy a mennyország kék autómat ezüstnek állítják be minden hivatalos dokumentumon, ugyanígy abban az sms-ben is, amit a megrendelőnek küldenek, hogy tudja, a taxi úton van, és hogy milyen márkára, színre és rendszámtáblára számítson. Szerencsés körülmény viszont, hogy ez a hölgy is elfogadta ezüstnek. Miután ez megvolt, a rendszám egy jellemző részletét kereste, ez esetünkben számára az „X” jelenléte volt. Mikor ezek megvoltak, akkor lépett oda hozzám.

Haza kellett vinnem úgy, hogy közben a gyerekeiért is beugrottunk a délutáni felvigyázójukhoz. Az út hosszú volt, elég sokat beszélgettünk. Én elmondtam az esetemet a vak részeggel, és hogy milyen furcsa belátnom, hogy el tudtam nézni egy olyan háznagyságú körülményt, hogy az illető vak – még ha a vállalhatatlan részegsége mentő körülmény is. A nő azt mondta, ne emésszem magam, a fickónak azzal kellett volna kezdenie, hogy bemondja, hogy vak, illetve neki különösen nem szerencsés annyit inni, hogy a címét is elfelejtse.

A légkör közöttünk mentes volt ügyetlen udvariaskodástól, és bumfordi óvatosságtól, így azt az élményemet is elmeséltem neki, hogy a vakok kiállításán, még Budapesten, a tök sötét szobában egy idő után mégis halványan látni kezdtem a szekrények, polcok körvonalait, majd miután felkapcsolták a villanyt, kiderült, hogy semmi nem az, és nem ott volt. Azaz az agyam költött egy képet.

A tanfolyamon viszont, bekötött szemmel, amikor egy taxiba kellett beügyeskedni magunkat segítség nélkül, majd fizetni, tényleg semmit nem láttam. Hipotézisem szerint azért, mert míg az első esetben hittem, hogy láthatok valamit, a másodikban tudtam, hogy nem.

A nő érdeklődéssel hallgatott. Amíg csak udvarias volt, a szemembe nézett, azaz úgy csinált. Amikor már igazán érdekessé vált számára, amit mondok, elfordult, és szeme sarkából nézett rám. Élénk kék szemei voltak.

Azt mondta, hogy ő szerencsés, mert a megvakulása egy lassú, vagy tíz éve tartó folyamat, ezért elég jól tud adaptálódni. Mindig csak egy kicsit rosszabb, mindig egy kicsit több a rutinja, mindig megoldja. Ezen a ponton úgy éreztem, megkérdezhetem, hogy mire számít a jövőben. Tovább megy-e a dolog így, és ha igen, mi lesz. Erre úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, hogy a munkahelye továbbra is támogatni fogja-e. (És igen, folyamatosan olyan munkakörökbe teszik, és olyan feladatokkal látják el, amit meg tud csinálni. Így lett például az ágyak mellett ténykedő nővérből egyszer csak dokumentációkkal foglalkozó, aztán nem emlékszem, hogy mi). Nem pontosítottam a kérdésemet, mert attól tartottam, hogy olyasmit feszegetek, amire nem szívesen gondol.

A gyerekeit nagy rutinnal és szeretettel kezelte. Amit a gyerekülésekkel művelt, az látóknak is csak gépészmérnöki diplomával menne. A nörsztől hazáig már egy furmányos útvonalon navigált. Azt mondta, hogy azokon a helyeken, amiket még látóként ismert, elboldogul ma is.

Megérkezésünkkor is annyira önálló volt, hogy én nem is tudtam neki mit segíteni, csak a táskáját adtam a kezébe, meg ellenőriztem, hogy nem esett-e valami a földre. Annyira önálló volt, hogy a jelek szerint rég otthon lévő férje, akik kisgatyában állt az ajtóban, egyetlen mozdulatot sem tett, hogy a segítségére siessen.

Mindig is éreztem, hogy ez az utca egy kicsit más, mint a többi. Magamtól csak azt láttam, hogy fehér ember ott nem lakik. Főleg muszlimok nyüzsögnek. Ha innen veszek föl utast, az jobbára jókedvvel búcsúzik a többiektől, akik ott maradnak, ő meg elviteti magát a városközpont egyik apartman-házába. Ebben az utcában megy az okosba’ és gyorsba’ megoldott üzletelés, aki viszont teheti, élni már nem itt él.

Egy idősebb hölgy utasom azt mondta, hogy a ’80-as években elköltözött innen, nem figyelt pár évig, és mire visszajött, eltűnt az összes fehér ember. A nagyanyja ki is fejezte aggodalmát a dolog miatt, nem szívesen nézte a sok bevándorlót. Csak hát ő meg lengyel volt. Az utasom – kislányként – annak idején ki is nevette. (Amit némely bevándorlók éreznek és fejeznek ki a később érkezett bevándorlókkal kapcsolatban, az persze külön misét ér).

Egy másik utasom azt mondta, hogy ezt az utat utálja a legjobban az összes közül. Azért, amilyen élmény itt keresztülmenni. És ahogy ezt monda, nekem is leesett, miközben egy súrlódásos ütközést kerültem el. Ez egy olyan zárványa az amúgy a képtelenségig udvarias közlekedési kultúrával megáldott országnak, ahol a Kairóban szerzett tapasztalatok közvetlen hasznát veszi az ember: Az erősebbnek van előnye, a rámenősebb ér oda hamarabb, a bátortalan pedig ellehetetlenül, egy életre beragad két szabálytalanul otthagyott kocsi közé.

Ahogy innen kihajtunk, a kereszteződésen túl, ahol már máshogy hívják az aszfaltcsíkot, ugyanazok az emberek nem tűnnek fel. Lehet, hogy akkor vannak a közelben, amikor nem elsőre, hanem csak másodszorra vagy harmadszorra tudok kifordulni egy kisebb utcából a nagyobba.

A felvilágosítás előtt sem szerettem ezt az utcát. Mióta ez a férfi utasom rádöbbentett, hogy mitől más, egy kicsit nehezebb.