Címke: #utasok

Találgatás

Az idősebb hölgy kutatott egy kicsit a retiküljében, aztán előrenyújtott egy papírost. A gyűrődésekből láttam, hogy többször használták már. Egy cím és egy irányítószám volt rajta.

Elindultunk, és az iménti epizódról teljesen el is felejtkezve kérdeztem valamit a hölgytől, ő pedig válaszolt is, de aztán már csak az időjárásról váltottunk pár szót, meg arról, hogy mi történhetett a nagy kereszteződésben, ami le volt zárva.

Nemsokára megérkeztünk a köztes célállomáshoz, és utasomon izgalom lett úrrá. Úgy csinált, mint aki mondani akar valamit, de mégsem mond, csak megkezdi a hangképzést. Egy pillanat leforgása alatt nagyon hangosra váltott, és artikulálatlan kiáltásokat hallatott.

Gyorsan félrehúzódtam, megfeszült izmokkal fordultam hátra, agyam hátsó szegletéből kezdett előkúszni a rohamkor esedékes teendők listája. A nő közben már az ülésemet kezdte rázni. Ahogy ránéztem, izgalmat láttam a szemében, és béklyóba kötött közlési vágyat.

Kapkodva mutogatott, érhetetlenül és ordítva hadart, egész testével próbált nyomatékot adni szavainak. Találgatni kezdtem: Itt álljunk meg? Itt jobbra? Ez a ház az a jobb oldalon? Ahol a fehér autó parkol? Kiderült, hogy igen, de a hölgy tovább folytatta a hangképzést, és az öklét kezdte rázni.

Kopogjak be? – kérdeztem. Ó igen, legyen szíves – mondta a nő hibátlanul artikulálva, és eddig ráncba ugrott arca kisimult, ő pedig elégedett mosollyal dőlt hátra az ülésben.

Bekopogtam, beszálltak még hárman, hasonkorú nyugdíjasok emelkedett hangulatban, és – engem is bevonva – végignevetgélték az utat a pubig. Első utasom is aktívan kommunikált, bennragadt, elharapott, eltorzult szavait rajtam kívül mindenki értette.

Átállítottam

Pár utas megvádolt, hogy direkt a hosszabb úton viszem őket, ezért átállítottam a gps-t a leggyorsabb útvonalra törekedésről a legrövidebbre. Ennek – a sok gyanús kis utca közbeiktatása miatt – az lett a következménye, hogy pár utas megvádolt, hogy direkt a hosszabb úton viszem őket, ezért átállítottam a gps-t a legrövidebb útvonalra törekedésről a leggyorsabbra.

Előadás

Előfordul, hogy egy olyan jelenetsorozat mellékszereplőjévé válok, aminek a kocsimban töltött idő csak az egyik felvonása a sok közül, és csak parányi része az előadás teljes játékidejének.

Nem tudom pontosan, hogy milyen kapcsolat, illetve viszony fűzte össze a négy embert, aki beszállt, de pár dolog azért világos volt. Az egy étterembe induló társaságban volt egy hatvan-hetven körüli fickó a feleségével, egy másik, negyvenöt-ötvenöt évesnek tűnő figura, és az ő harminc-harmincöt körüli barátnője. Nem voltak összeszokott társaság így négyen, a fiatalabbik figura régebbi kolléga lehetett, vagy üzleti partner, a fiatalabbik nő pedig alighanem aznap először látta az idősebbeket.

A játszma a klasszikus. Idősebb úr a könnyed csevegő szerepében bariton nevetgéléssel állt elő sorban a viccesnek szánt, de közhelyszerű, illetve helyenként izzadtságszagú kis történetekkel, míg a felesége leginkább nevetéssel és helyesléssel játszotta az „untermann” szerepét.

A fiatalabbik férfi feladata az volt, hogy humorosságban felvegye a versenyt az idősebbikkel, és mindeközben lazának, nyugodtnak tűnjön.

Vélhetően újdonsült barátnője szintén elengedettnek akart látszani, gyöngyözve kacagott mindenen, amit csak hallott, és közben úgy kommunikált, hogy nehogy hibát vétsen. Ilyen irányú cselei közül az ragadt meg a legjobban az emlékezetemben, amikor a kedvenc focicsapatáról kérdezték. Ilyenkor a helyi csapatok egyikének említése végzetes hiba lehet, de még távolabbi klubokra is rizikós hivatkozni, mert sokan Londonból imádják a Liverpoolt, vagy Manchesterből a Glasgow-t A nő így elkötelezett, évtizedes Barcelona drukkernek mondta magát. Nem is lett belőle baj.

Az egész utazás alatt végig ment a beszélgetés anélkül, hogy egyetlen érdemi, vagy őszinte szó is elhangzott volna. Egyszer támadt kínos csend, amit az idősebbik figura egy polcról lerántott sztorija mentett meg. A másik csöndet azzal hidalták át, hogy hozzám szóltak. Ez már az utazás végén volt. Mindaddig tudomást sem vettek rólam, beszálláskor egyedül a nagyöreg és a felesége köszöntek, közben nem is igazán léteztem. Ezt különösen a fiatalabbik nő részéről éreztem.

A hozzám intézett kérdés persze az volt, hogy honnan jöttem, majd rögtön oda kerültünk, hogy nálunk milyen focicsapatok vannak, illetve hogy a fiatalabbik emlékszik a Honvédre valami nyolcvanas(?) évekbeli meccsről. Ezen a ponton szerencsésen meg is érkeztünk. Az öreg még – szintén a helyi focicsapatok vonalán egyensúlyozva – elmondta egyetlen valamelyest értékelhető poénját, miszerint a folyó másik oldalán élők állítólag félig emberek, félig kekszek (half man, half biscuit).

Ezek után a véleményvezér szívélyes kedélyességgel búcsúzott tőlem – egy kicsit kedvesebben is, mint ami a korábbiakból következett volna. Felesége és a másik muksó követték a példáját, a barátnő viszont miután addig se rám nem nézett, se hozzám nem szólt, se semmi, kiszállt, megfordult, és míg a többiek elindultak a forgatag felé, teátrálisan, harminckét fogas mosollyal köszönt el tőlem, majd ahogy elhajtottam mellettük, ahonnan minden érdekelt láthatta, még egy nevetős, a teljes testet bevonó, lengedező nyárfa integetést is küldött felém, mintha intenzív beszélgetésünk során az derült volna ki, hogy lelkünk ezer szállal kötődik egymáshoz.

Angyal

Évezredek óta sajnálkoznak az idősek, hogy az utánuk következő korosztály silányabb, hogy a régi időkben minden jobb volt. Hogy mindenki tud így mutogatni, csak érjen el egy kort, mutatja, hogy az egész lényegénél fogva baromság.

Attól tartok mégis, hogy találtam valamit, ami – legalábbis lokálisan – a bezzegezők álláspontját támasztja alá. Több kerülettől is óva intettek, néhányat meg már magamtól is igyekszem kerülni. Persze ez drága mulatság (elmaradt haszon, elfecsérelt üzemanyag), úgyhogy végül mégis veszek fel utast ezeken a helyeken is.

Különösen az egyiknél azt vettem észre, hogy ha idős embert veszek fel, az kivétel nélkül rendezett, szépen beszél, kedves, és általában véve van benne valami tiszteletre méltó, valami decens, valami egyenes.

A középkorúak lehetnek ugyanilyenek is, de azért köztük már gyakoribbak a gyakorló alkoholisták, a(z ártatlanság vélelmét persze fenntartva, de mégis) bűnözőarcúak, a durva beszédűek, a bunkók.

A tinédzsereknek viszont már a döntő többsége ilyen. A helyi ordenáré akcentust beszélik úgy, hogy a kapuból integető nagymamájuk nem. Kapucnis mackó van rajtuk, vagy rejtőzködő, vagy bajkereső modult futtatnak, klasszikusan azok az arcok, akik keze ügyéből lassan elsimítja az ember a telefonját, és általában is figyeli őket, hogy mikor lesz velük gond.

Unott ujjaikkal a tetőkárpit szélét méregetik, az ablakot húzogatják fel és le, a heves közlési vágyuk és korlátozott verbális képességeik közötti űrt hangerővel és az ülésem markolászásával és rángatásával hidalják át rendre, ha valami izgalmasabb részhez érnek az elbeszélésben.

Nemrég egy idős nagymamát vettem fel a kis unokájával. A veje – gondolom – a WC-ről ordibált ki, dagadt tehénnek, gennyzsáknak nevezte az anyósát. A lánya kuncogott a kapuban, a nagymama meg pár, a férfi intellektusának hiányára utaló fricskával igyekezett visszavágni, miközben hevesen szégyellte előttem az egész jelenetet. Az unoka arcáról nem tudtam semmit leolvasni.

A nagymama az úton a különböző angyalokról mesélt. Az unoka tágra nyílt szemekkel hallgatta, szólt, ha életszerűtlennek tartott pár intézkedést vagy alapelvet az angyalok részéről, meg elsorolta, hogy ő milyeneket ismer, illetve melyek azok, akikkel még nem találkozott, de szükségképpen létezniük kell.

Azt hiszem, nem szorul további kifejtésre, hogy milyen hosszú távon is káros következményei lennének / lesznek annak, ha a családhoz tévedő esetleges angyalt az apuka lapáttal veri agyon, majd a gyereknek segítenie kell a hullát kihúzni a hátsó udvarra.

Akcentus

Gimnazista koromban két amerikai angoltanárom is volt, akik közül egyik se tudott magyarul, és egyikük emellett végig ki is tartott. Nekünk kellett tehát megerőltetnünk magunkat, ráadásul kevesen voltunk, és az egyik sráccal még az órákon kívül is összejártunk olykor, úgyhogy az angolom nem reménytelen.

Amerikai akcentusomat az itt töltött idő alatt igyekeztem bbc angolra módostani, de tisztában vagyok vele, mindig tudni fogják, nem itt születtem, illetve hogy az angol nem az anyanyelvem.

Kérdezték már gyanakodva, hogy a környékről való vagyok-e; persze nyilván nemleges választ várva, de mégis. Mondák már, hogy az angolom tökéletes, meg hogy jobb, mint az övék. Ezért nem lehet olyan könnyen kijelenteni, hogy például a hazugság egyértelműen rossz dolog lenne. Mondták már azt is, hogy az angolom egész jó, vagy nem is olyan rossz (fairly good), ami szerintem elég jól leírja a valós helyzetet.

Mindenezek mellett én igazából csak egyben vagyok biztos: hogy az akcentusomról nem tudják megmondani, hogy pont magyar vagyok. Helyezem a hangsúlyokat, nem magyarosítom a függő beszéd szórendjét, nem tukmálom a határozott névelőt. A napokban mégis megkérdezte egy utasom, hogy honnan jöttem, ugyanolyan az akcentusom, mint a háziorvosáé. Mondtam, hogy Magyarországról, ő meg bólintott, hogy az orvosa is.

A titkos fodrászat

A pályaudvar épületével összenőve áll egy robusztus kőpalota. Az aljában úgy, mint szobafal tövében az egérlyuk, van egy fodrászat. Senki nem látja, aki nem tudja, hogy ott van, pedig kovácsoltvas betűk hirdetik a létezését.

Én is csak onnan tudok róla, hogy a második utasomat, akit onnan vettem fel, rajtakaptam az ajtóban. Minden kuncsaftjukkal úgy bánnak, mintha az édesanyjuk lenne. Kikísérik a széles járdára, együtt várják meg vele a taxit, és közben elvarrják a korábban folytatott beszélgetés még lebegő szálait, illetve megágyaznak a következő találkozás eszmecseréjéhez. A búcsú mindig meleg, szinte könnyes.

Innen veszem át én a hölgyeket. Velük mindig beszélgetek. A fodrászatba nagyon régóta járnak, nem is lenne illendő firtatni, mennyire régóta. Korábban a környéken dolgoztak, onnan az ismeretség, és ma már tizenegynéhány mérfölddel messzebbről is visszajárnak, ezek már baráti látogatások.

Én megdicsérem az angoljukat, azt mondom nekik, hogy ráismerek az akcentusukra: ez az úgynevezett iskolázott angol. Ők is megdicsérik az enyémet. Ők sajnálkoznak, hogy az angol kortárs építészet nem ér a klasszikus nyomába, és én nem cáfolom meg őket. Az úton végigvesszük a konkrét példákat erre is, arra is.

Beszélünk az angol nyelv alakulásáról, a gazdasági helyzetről, arról, hogy ők mit tudnak Magyarországról, mert ők valahogy mindig tudnak valamit, és mindig van kérdésük is, amit már rég fel akartak tenni, csak nem volt kinek. Ahogy apró angol bosszúságaikról beszélnek, szóba hozzák, hogy Németországban úgy találták, hogy minden rendben van, én pedig végre, évtizednyi várakozás után kontextusba helyezve tudom hangosan kimondani, hogy „Ordnung muß sein” (Rendnek kell lennie).

Aztán rendben megérkezünk, még elmondom, hogy mondhatnám, hogy úgy van, ahogy hallották, és a gulyás csakis magyar, de a szlovákoknak lenne ehhez pár szavuk, meg hogy a lecsóról is érdemes tudniuk, de ne csak engem kérdezzenek meg, hanem egy vagy két szerbet is, ha találkoznak olyannal.

Megköszönjük egymásnak a beszélgetést, ők sok sikert kívánnak nekem a jelenlegi helyzetben, és úgy általában is, aztán kifizetik a vaskosabbak közé tartozó viteldíjat, és megfejelik egy kövérebb borravalóval.

Klubtagság

Megint egy általam alig ismert helyről mentem egy teljesen ismeretlenre. A morgós ötvenes azt mondta, hogy majd mutatja az utat, amikor látta, hogy segítségre van szükségem, majd megkérdezte, hogy ugye nem angol vagyok. Mondtam, hogy nem. Akkor ilyenkor mindig szóljak, hogy nem beszélek angolul, és akkor elkerüljük a félreértéseket – mondta ingerülten. Aztán kicsit atyáskodva hozzátette, hogy erre különösen a fiataloknál figyeljek, azok ugyanis elég veszélyesek.

Nekem nem lett nagy kedvem beszélgetni, de ő folytatta – immár békülékenyebb hangon –, hogy elnézést kér, hogy agresszív, de a fájdalom elveszi az eszét, és ilyenkor sajnos ez van. Kérdeztem, hogy mi a gondja. A háta fáj. Ó – mondtam – pontosan tudom, miről beszélsz. A hátam nekem is szokott fájni, a múltkor pár napot a földön töltöttem fekve, meg négykézláb.

Erre rögtön megenyhült felém. Amikor pedig hozzátettem a szakkifejezést (sciatic nerve) is, nagyon megörült, és örökre a szívébe zárt.

A fájdalom, amit én abban a pár napban éreztem (meg egyszer már korábban is), nyugodtan mondhatom, hogy az elviselhetetlenségbe hajlik, ha pedig az ember olyat mozdul, amilyet nem kéne, konkrétan elviselhetetlen. Annyira az, hogy a mozdulatot az agy le is tiltja, nem az ember dönti el, hogy na akkor tovább már nem fordulok.

Ennek az embernek ez a fájdalma négy éve tart. Azt mondja, hogy a személyiségét is megváltoztatja a dolog. Én meg azt rá – saját röpke tapasztalatomból extrapolálva –, hogy el is hiszem: megőrjít, elmossa a fókuszt, befelé fordít, kifelé agresszívvá tesz. Az ember megerősítette, hogy ezekről mind szó van, és megtoldotta azzal, hogy a négy év alatt négyszer próbált meg öngyilkos lenni.

Egy nőhöz kellett vinnem, akitől csalfa vigaszt várt. Csalfát, mert elmondta, hogy a nő amúgy nem érti, hogy ez a permanens fájdalom mivel jár, meg amúgy is leginkább saját maga iránt érdeklődik, de hát ez van. Most sem volt otthon. Eleve azért mentünk oda, mert a telefont nem vette fel.

A visszafelé úton a fájdalom tudatmódosító hatásairól beszéltünk. A búcsúzáskor bemutatkoztunk egymásnak. Méltatta férfias kézfogásomat, hogy ebből látszik a szeretet, így megy át az üzenet, nem a lanyha érintéssel, ami csak az elköteleződni képtelenség ordító jele. Azt mondta, hogy vannak találkozások, amit örökre a szívében őriz az ember. Utolsó szava az aggódó tanácsé volt, hogy a fejemre figyeljek, minden ott dől el, hiába érzem azt, hogy fájni a derekam fáj.

Jellegzetesen merev, megdőlt, megcsavart testhelyzetében kikászálódott a kocsiból, miközben folyamatosan káromkodott. Tudtam, hogy nincs értelme a kezemet nyújtani, minden kontrollálhatatlan külső behatás az elviselhetetlen fájdalom forrása lehet. Mindent leadminisztráltam, már a következő fuvarra is rányomtam, mire botorkálva a hét méterre lévő kapujához ért. Megvártam, amíg lassan, tyúklépésekben topogva megfordul, és intettünk egymásnak.

A harmadik utas

A ház előtt egy talán negyvenes férfit találtam, meg az anyját. A puhán ödémás idős nő fáradt szemekkel nyugtázta, hogy megérkeztem. A fia lehajtott fejjel szívott egy cigarettát. Fejét nem mozdította, úgy sandított rám. Szívott még egy nagyot, aztán bosszúsan elhajította a majdnem sértetlen szálat.

Beszálltak. A férfi feje úgy maradt, ahogy a ház előtt találtam. Derékszögben lefelé hajolva, kissé oldalra döntve. Végig ebből a pozícióból követte az eseményeket. Elmotyogta, hogy hova menjünk, az anyja pedig elmondta érthetően is.

Az úton csak a férfi beszélt. Jobbára csak maga elé, vagy talán az anyjának, nem lehet tudni. A nő mindenesetre csak akkor válaszolt, ha nagyon muszáj volt, akkor is csak valami beleegyezésfélét. A férfi vagy háromszor megkérdezte, hogy akkor most megreggeliznek-e. Egyszer kapott is igenlő választ.

Velem is váltott pár szót, kérdezte például, hogy lengyel vagyok-e. Én meg arról kérdeztem, hogy a közepén megszakított, és gyalogos övezettel fűszerezett utca melyik részébe szeretnének eljutni. Erre motyogva szitkozódott, hogy nem tudom, hogy hova megyek, majd artikuláltabban, és kedvesebben mondta, hogy melyik sarkon van a büfé, ahol enni akarnak.

Az út további részében felváltva motyogott maga elé, meg felém, nem a legbarátságosabb hangon, jobbára bosszankodva valamin, amit általában nem is értettem. Közben viszont a kedvesebbik hangján is szólt pár szót, ilyenkor mindig mosolygós, kedves szemekkel rám sandítva.

A megérkezés előtt a saját magával való feleselése a tetőfokára hágott, és felháborodottan motyogta, hogy milyen gyalogos zónáról beszélek, amikor jobbra fordultunk a gyalogos zóna tábla tövében, majd levegővétel nélkül a kedvesebbik hangján, hogy ez az, itt kell jobbra menni, köszöni.

A fizetéskor durcásan puffogott az amúgy csekély összeg hallatán, majd udvariasan fizetett, és megköszönte az utat, hogy kiszállás közben még egy-két káromkodást kisziszegjen összezárt száján a lengyelekről, a gyalogos zónákról, meg az utazás áráról. Utolsó szava mégis a köszöneté volt – vagy csak az ajtó becsukása után nem hallottam a motyogását. Az anyja nem szólt semmit.

Egy százalék

Múlt hétfőn az utolsó utasommal gondom akadt. Igazából azért is lett belőle az utolsó utas, mert egy kicsit elment a kedvem az esetleges továbbiaktól.

Egy kocsmánál vettem fel. Egy barátja tette be a kocsiba a műveletképtelenül részeg figurát. A botjával ütött mindent, amit ért, támolygott, és végül gyakorlatilag fekve kötött ki az anyósülésen, alig tudtam váltani tőle.

Megkérdeztem, hogy hova menjünk. Talán nem számított a kérdésre, talán csak túl hirtelen jött, a lényeg, hogy nem tudta megválaszolni. Törte a fejét, és káromkodott. Abban maradtunk, hogy majd mondja, merre menjek.

Elindultunk arra, amerre mondta. Az első kanyar sajnos a rafináltabbak közül való volt, mert több sávon vagy négyfelé lehetett menni. Kicsit meglepett a kérdése, hogy „hol vagyunk most”, de végül is amennyire elintézte magát, nem csoda, hogy nem látott. Megmondtam neki, hogy épp hol vagyunk. Ez elképesztette. A lámpa zöldre váltott, mögöttünk sor állt, úgy kellett kikövetelnem tőle egy irányt, hogy merre forduljak.

Arra fordultunk, de aztán megint csak azt kérdezte, hogy hol vagyunk most, amit meg válaszoltam erre, az meg felháborította, és hepciáskodva, de akadozó nyelvvel kérdezte, hogy hova az istenbe megyek már. Erre azt mondtam neki, hogy mégis jobb lenne, ha sikerülne felidéznie, hogy hol lakik, és akkor egyszerűen hazaviszem.

Erre ő azt állította, hogy minden szegletét ismeri a városnak, és elkezdett egy kicsit elmenni az idegenek idejönnek, aztán azt se tudják, mi van irányba, ami nem idegenként háborított fel, hanem olyan emberként, akitől épp olyasvalaki rabolja az idejét és a pénzét, aki részegebb annál, mint hogy tudja, hogy hol lakik. Még maga elé káromkodott egy kicsit, hogy nem igaz, hogy megint ez történik, sorban másodszorra, aztán velem kezdett volna kiabálgatni, amire én még hangosabban feleltem, és megkérdeztem, hogy van-e szerinte az egész helyzetben furcsább annál, hogy ő nem tudja, hogy hol lakik. Még azt a kérdést is utána lőttem az iméntinek, hogy mégis milyen reményeket táplál a ma estével kapcsolatban, ilyen felkészültségi szint mellett.

Ő – most már csendesebben – káromkodott tovább (fuckin’ell), de sajnos közben a kilincset markolászta, miközben mozgásban voltunk, mert igazából addig még nem adtam fel, hogy egyszer célba érünk. Közben azt fundáltam ki, és ezt neki is elújságoltam, hogy visszaviszem oda, ahonnan hoztam, és megkérdezzük a barátját, hogy hol lakik. Miközben ezen mesterkedtem, sikerült a kocsmát eléggé, de nem teljesen megközelítenem egy másik irányból: zsákutca volt. Másfél mérföld megtétele után a muksó egyszerűen kiszállt, én meg nem marasztaltam. Szépen lezártam a fuvart az érintőképernyőn, kikapcsoltam a rádiót, és hazamentem.

Másnap reggel a rádió bekapcsolásakor, a kódok beütése után az a rossz hír fogadott, hogy le vagyok tiltva. Olvasva gondolom egyértelmű, de nekem nem volt világos, hogy erről az esetről lehet szó. Lehetett volna még az is, hogy időnként későn nyomtam meg az utas felvételét jelző gombot, vagy hogy valami adminisztrációs hiba miatt nem érkezett meg hozzájuk a rádió bérleti díja. Nem sikerült kideríteni, hogy mi a gond, csak annyit, hogy be kell mennem a központba, másnap.

Volt hát egy napom, hogy rágjam magam. Másnap reggel első dolgom volt bemenni. Egy fiatal menedzser fogadott, egy kis szobába invitált, és azt kérdezte, hogy rémlik-e egy hétfő esti ügyfél, akit a Fontain nevű kocsmánál vettem fel. Hát hogy a kutyafájába ne rémlene, mondtam. Megkért, hogy mondjam már el, hogy mi történt. Elmondtam mindent úgy, ahogy leírtam, illetve megtoldottam azzal, amire a történtek felelevenítése közben jutottam, hogy nem zárom ki, hogy rongy részegségen kívül könnyen lehet, hogy a fickó látása sem volt az igazi.

A menedzser megerősítette, hogy ezzel nagyon is jó nyomon járok, ugyanis az ügyfél vak volt, és az eset után rögtön be is telefonált, hogy panaszt tegyen ellenem. A srác végig nagyon pozitív volt, és hangsúlyozta, hogy tudja, milyen nehéz helyzetek ezek, ő is vezetett, pontosan tudja, milyen ez. Ő azt gondolja, hogy az adott körülmények között engem nem lehet hibáztatni, viszont lenne-e kedvem elmenni egy kurzusra, ahol olyan csalafintaságokra tanítanak meg, hogy hogy kell felismerni a különböző fogyatékosságokat, meg mit kell kezdeni velük. Hát mit mondhattam volna erre? Azt, hogy persze, ez az eset konkrétan mutatja, hogy rám fér. Ebben maradtunk (már meg is van, hogy mikor megyek), és megtoldottuk egy másik tanfolyammal, amit elvégezve szállíthatok majd vért, meg emberi szerveket – állítólag jobb pénzért.

A rádiómat újra aktiválták, és dolgozhattam boldogan, amíg bele nem futottam egy másik problémás utasba. Beült, és bemondott egy helyet, ami ismerősen hangzott, de végül is konkrétan nem tudtam, hogy hol lehet. Elkezdtem tehát a gps-t pötyögtetni, mire megkérdezte, hogy talán bizony nem tudom, hogy hol van ez a hely. Mondtam, hogy nem. Erre felháborodottan mondta, hogy akkor ő már itt sincs, és tényleg ki is szállt. Mondtam, hogy rendben, viszlát, és megnyomtam az „utast kitettem” gombot, aztán odébbálltam megnézni, hogy hova is lett volna a fuvar. Sajnos egy elég hosszú útról maradtam le, és közben arra is rájöttem, hogy jártam már ott, a folyó másik oldalán.

Épp a következő utas felé tartottam, amikor hívtak a rádión. Ezt elhárítottam azzal, hogy éppen utasért megyek, dumáljunk később, de ebből csak az lett, hogy épp beültek az ügyfelek, amikor a diszpécser kérdezte, hogy mi történt az előző fuvarral. Hát elmondtam neki. Mire ő visszakérdezett, hogy ezek szerint én nem kértem meg az utast, hogy szálljon ki. Mondtam, hogy határozottan nem. Megköszönte a beszélgetést, és ennyiben maradtunk.

Ez a frusztrált szerencsétlen annyira felháborította magát az én inkompetenciámon (amire azért titokban vágyott is egy kicsit), hogy elhatározta, még meg is büntet valamelyest, és megpróbál nehéz helyzetbe hozni. Azt kívánom neki, hogy gondolja azt, hogy sikerült.

Ennyi negatív történet után azért hadd említsem meg, hogy az eddigi három kellemetlenség több, mint háromszáz fuvarra vetül, azaz az utasok szűk egy százalékával van gond, azokkal se nagyobb az említetteknél.

Jobbról vagy balról?

Az egyik diákszálláson két srác pattant be a kocsiba. Az utcát, ahova menni akartak, ismertem, de mivel pár nappal korábban összekevertem egy hasonló nevűvel, azért bepöttyentettem a gps-be is.

A célhoz közel egy épületkomplexum állta utunkat, amit vagy jobbról, vagy balról lehet kikerülni. Megkérdeztem, hogy az utca melyik végébe vágynak, onnan megyek. Azt mondták, mindegy. Mentem jobbról, majd befordulva lassan araszoltam végig, várva, hogy jelzik, hogy megérkeztünk. De nem szóltak.

Az utca végén kérdezem, hogy mi van. Erre az egyik azt mondja, hogy direkt a hosszabb úton hoztam őket, ha balról jövünk, épp ide lyukadtunk volna ki. Ez így van – mondom – ezért kérdeztem, hogy honnan jöjjünk, de legyen az, hogy csak az alapdíjat fizetik. Ez tetszett nekik.

Újabb kérdésemre, hogy akkor most pontosan hol is álljak meg, bemondtak egy új utcanevet. Jeleztem, hogy érdemes lett volna ezzel kezdeni – bár a szóban forgó helyről még sose hallottam. Állították, hogy azt az utcát, ahol most vagyunk sose említették, csak a másikat, amiről most hallottam először. Abban maradtunk, hogy innen majd irányítanak.

Innentől kezdve elkezdtünk ötletszerűen menni sarokról sarokra, ők énekelgettek, meg egy kicsit méltatlankodtak, hogy milyen sokáig tart az út. Mikor mondtam, hogy adjanak már valami átfogóbb irányt, az események felgyorsultak, és a végkifejletig már nem volt több hátra negyven másodpercnél.

Az egyik hangosan panaszkodott, hogy másik taxit kellett volna rendelniük. Ugyanekkor megkértek, hagy kanyarodjak be egy utcába, ami egyértelművé tette számomra, hogy egy nem túl kis kör megtétele után elkezdtünk visszafelé menni.

Rákérdeztem, hogy van-e konkrét céljuk, az alapdíjas autókázáson kívül, mire – érdemi válasz helyett – huncut mosoly jelent meg az srácok szája szegletében, de rögtön utána fel is háborodtak, hogy akkor álljak itt meg, ha nem tudom, hova kell menni, nekik ennyi elég volt ebből az utazásból. Ekkor elég intenzív fékezést követően félrehúzódtam a padka mellé, hátrafordultam, és rákérdeztem, hogy ki akartok szállni? Mert részemről nem gond egyáltalán.

Nagyon megbántódtak, és pökhendien kérdezték, hogy akkor mennyivel tartoznak. Mondtam, nekik, hogy ugyan fiúk, ne törődjetek a pénzzel, csak húzzatok a picsába. Most. Ennyiben maradtunk, kiszálltak, én meg értelmesebb fuvarokat remélve továbbgurultam.