Egy harminchat körüli, születésétől fogva tagbaszakadt utasomat egy angol autógyártó telephelyéről vettem fel. Most irodai munkát végez, kacsintva mosolyog rám, hogy nem kell megszakadnia, és időben haza is ér.

De ez csak az utóbbi pár évben van így. Még tizenhat sem volt, amikor ajtónállóként kezdett dolgozni. Ez törvénytelen volt ugyan, de mivel mindig is „nagyobbnak” tűnt a koránál, nem volt belőle gond. Gond volt viszont, hogy ez a szakma is megváltozott.

Azt mondja, hogy húsz éve, ha megkért két verekedőt, hogy menjenek messzebb vagy akár hazáig, akkor azok szépen elmentek. Előbb-utóbb ma is elmennek, csak aztán sajnos a barátaikkal és/vagy fegyverekkel jönnek vissza.

Utasom élesen emlékszik, hogy ugyan folyamatosan egyre elégedetlenebb volt a munkájával, de mégis csak volt egy jól meghatározható pont, amikor eldöntötte, hogy más elfoglaltság után néz. Akkor ugyanis, amikor egy visszatérő baráti társaság egy tagja rálőtt. Szerencsére nem találták el; talán csak figyelmeztetésnek szánták, úgyhogy az eset optimális kiszállási pontnak bizonyult.

Az utasokkal való csevegés terén felülmúlom a saját várakozásaimat. Persze egyelőre könnyű téma, hogy csak egy hete kezdtem, meg hogy hogy kerültem ide, aztán szó szót követ, és végül akármiről is kialakulhat beszélgetés.

Az egyik nap egy koraötvenes hölgy, mikor pár általánosabb témát már nagyjából körüljártunk, felsóhajtott a hátsó ülésen, hogy ami azt illeti, szomorú nap ez a mai. Mi történt? – kérdeztem.

Pár hónapja páran elmentek egy pubba, hogy egy számukra jelentőségteljes eseményt pár korsó legurításával, és egymás társaságával tegyenek emlékezetessé. A kompánia egyik tagja konfliktusba keveredett, azaz belékötöttek, aminek nagyon hamar dulakodás, majd rendes verekedés lett a vége. A hölgy barátjának sikerült végül úgy megütnie támadóját, hogy azt a mentők vitték el. A fő gond aztán két nap múlva jött, amikor is a támadóból lett áldozat ráadásként még bele is halt a sérüléseibe.

Hát ez tényleg borzasztó – csatlakoztam rosszkedvéhez – ő pedig folytatta, hogy ma pedig a bírósági ítélet született meg, miszerint a barát persze bűnös, és rögtön le is ültették. Öröm az ürömben, hogy az igazságszolgáltatás szépen működik, hiszen az ítéletben „csak” emberölés szerepel, és nem gyilkosság, azaz senki nem állítja, hogy a halálokozás lett volna az elkövető célja. Egy kicsit ugyanakkor bántotta a hölgyet az, hogy a tárgyalás mindössze húsz percig tartott.

Száz szónak is egy a vége (long story short): a cím, ahova helyismeretem hiányán felülemelkedve éppen irányítgat engem, a pubé, ahol most a fent említett körülményekre reagálva egy kisebb társasággal megisznak pár sört.

A taxis képzésen az egyik helyi figura megvallotta, hogy ő tulajdonképpen csak a saját lakhelyét ismeri, és a taxis társaság körzetéhez szintén hozzátartozó, tizenvalahány egybenőtt település jó pár száz négyzetmérföldes területe fehér folt számára. Abban maradtunk, hogy manapság ez nem igazi probléma: majd a gps megmondja, merre tovább. Ezzel az oktató is egyetértett.

Ugyanez a srác arról is beszámolt, hogy így aztán az útvonalakat sem tudja mihez kötni, csak magolja őket (eddig vizsgák egész során derült ki, hogy hiába). Mindenki helyeselt, és mondott pár szót a bajsza alá arról, hogy hasonlóképpen van a dologgal; még pár megolási tippet is megosztottak egymással.

Aztán másnap megint szóba került a helyismeret, meg a gps-ek. Az előadó azt mondta, hogy ő utálja, és nem használja a navigációs ketyeréket, mert mindig lassabb, hosszabb utat irányoznak elő, mint amit ő tud. Ennek persze jelentősége van az utasok szempontjából, illetve igazán a sofőrnek sem jó a toporgó forgalomban dekkolni.

Negatív példaként a lengyeleket hozta fel, és látszott, hogy közben mély szomorúságot érez, amiért és ahogy a szakmája a kutyák martalékává züllik. Ezek a lengyelek ugyanis egyszerűen beseggelik a negyven útvonalat, aztán, mivel a valóságban nem ismerik a betanult helyeket, gps-t használnak, hogy kiigazodjanak. A felháborodás moraja zúgott végig a szobán, majd amikor ez elhalkult, az oktató még megjegyezte, hogy az előbb nem diszkrimináció fültanúi voltunk (ez is témája a tananyagnak), hiszen ő szikár tényekről számolt be.

A pizza hordás után adódó következő karrier lépcső errefelé a taxisofőrré válás. Taxiból kétféle van. Az egyik a klasszikus fekete (black cab), a másik pedig az ún. private hire. Ez utóbbiak szokványos autók négy ajtóval, meg egy-egy matricával az oldalukon. Én három napja léptem előre.

Az üzleti modell mindkét esetben hasonló. Az ember kibérli a rádiót egy heti tarifa befizetésével, aztán amit bevételez, azzal gazdálkodik. A feketék rádióját vaskosabb dolog kibérelni, cserébe drágább velük utazni. Viszont ők azok, akiket le lehet inteni, a private hire kocsikat csak rendelni lehet.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy idáig eljutni nem volt egyszerű. Hogy relatíve sok pénzt be kell fizetni ilyen-olyan vizsgálatokra, meg tanúsítványokra, az nem érdemel igazán említést; ez mindenhol így van.

Kétféle vizsgát is le kellett viszont tennem (meg a kocsinak is egyet). Először is el kellett végeznem egy egyhetes tanfolyamot a taxisofőrködés alapjairól. A feliratkozásnál kérdezte a leendő oktató, hogy van-e valami végzettségem. Mondtam, hogy van egy diplomám, de azt hiszem, ez most nem releváns. Kicsit csóválta a fejét, meg furcsán mosolygott, aztán azt mondta, hogy vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit, nincs semmilyen végzettségem, és eddig építkezéseknél segíttettem. Plusz kicsit több, mint két éve vagyok az országban. Így ingyen lesz a tanfolyam. Nem ellenkeztem.

Aztán ki kellett töltenem egy kis tudástesztet. Olyan kérdések voltak benne vagy tíz oldalon át, hogy ha a tízesemből elvesznek két fontot, mennyi marad nálam. A tesztet sikeresen teljesítettem, jogosultságot nyertem részt venni magán a tanfolyamon.

Ennek a legelején elmondták, hogy mindenki át fog menni, ugyanis a vizsga kérdéseinek elhangzása után rögtön a válaszok is elhangzanak majd. A tanultak döntő többsége józan ésszel belátható trivialitásokat tartalmazott; meg sem említem őket. A képzettségem szintje így ún. level 2 (egy egyetemi diploma 7, egy főiskolai 6). Szavakba öntve ez körülbelül annyit jelent, hogy „ön felismeri, ha beszélnek önhöz”.

A másik tudásanyag sokkal-sokkal otrombább volt. A körzet negyven, egyenként öt-tizenegy állomásból álló útvonalát kellett beseggelnem úgy, hogy a vizsgán hatot kérdeznek, amiből ötöt kell tudni hibátlanul. Azaz ha egy roadot streetre vétek, vagy kimarad egy valami, az az útvonal nem ér. Negyedszerre sikerült átmennem, hónapokat töltöttem ezzel úgy, hogy közben tíz-tizenhárom órákat dolgoztam, és tanultam az ennél jóval egyszerűbb level 7 képzésemre.

Az ilyen tanulnivalóval az a baj, hogy nincs mihez kötni egyik elemét sem. Egy versnek (amit szintén utáltam mindig is tanulni), van íve, története, ezer apró dolga, ami megsegíti az emlékezést. Itt nincs semmi. Semmi. Sőt, még ennél is rosszabb a helyzet, ugyanis egyes utcanevek előfordulnak sok kerületben, tehát ezek megjegyzése bizonyos szempontból csak növeli a zavart. Az ilyen fajta tanulás olyan az agynak, mintha azért vennénk egy másfélszeres térfogatú, internetről vezérelhető, „A” környezeti besorolású, víztakarékos mosógépet, hogy a vizes ruhát rendesen az oldalához tudjuk csapkodni.

Számos trükköt vetettem be. Minden útvonalat megnéztem a térképen, hogy vizuális emlékem is legyen. Számon tartottam, hogy hány állomása van, hogy gyanús legyen, ha csak hetet soroltam fel például. Mindig visszatértem a korábbiakra. Felmondtam egy CD-re, és azt hallgattam a kocsiban. Az egész csak arra volt elég, hogy egész jól tudjam őket, de annyira azért pont ne, hogy a vizsgát le tudjam tenni.

Csak egy érdekességet hadd említsek meg. Amikor már azt hittem, hogy szinte mindent tudok, (az utolsó előtti vizsga után) rájöttem, hogy a kiadott papírról tanulva észrevétlenül a segítségemre van az adott útvonal elhelyezkedése a sorban. Azaz, ha a második oldal tetején van a kérdés (a választ letakartam), akkor szinte tudattalanul megsejtem, hogy akkor ez a Gorsey Lane-nel kezdődő lesz, nem a Tailor Lane-es. Na a vizsgán ez nem működött.

A vizsga maga rendre egy lepukkant szobában zajlott, ahol koraötvenes nők felügyeltek minket, és konkrétan nézték, hogy próbálunk-e csalni, egymásra nézni (azt amúgy hiába, mert mindenkinek más listája volt), vagy bármi mást csintalankodni. Ha igen, eltiltás három hónapra.

A vizsgákon előfordult, hogy a szokásos ismertetőt el sem mondták, mert nem volt senki, aki először jött volna. Mindig volt, aki hamar visszaadta az üres lapot, mások próbálkoztak pár kérdéssel, megint mások egész jól tudták, de nem elég jól. Én összesen két embert láttam sikert aratni a négy alkalom alatt. Az egyik én voltam.

A végső sikert egyébként az hozta meg, hogy a kérdéseket külön papírcsíkokra írtam, és véletlenszerűen húztam közülük. Ha tudtam, ment a mosolygós borítékba, ha hibáztam, az elhúzott szájúba, ha be sem ugrott, akkor a lefelé görbülőbe. Egy kis extra időm is összejött, ugyanis két napig nem tudtam felkelni fekvő helyzetből. (Az angol egészségüggyel való találkozásomról majd írok külön). Így fel tudtam térképezni, hogy melyikek mennek nehezen, és tudtam külön foglalkozni velük, például elmondani őket újra meg újra, megint megnézni a térképen, stb. A harmadik napon, amikorra a vizsgám esett,  képes voltam a hátsó ülésen fekve utazni, majd további húsz percet ülve tölteni, így tudtam levizsgázni. (Az ötödiken már tudtam annyira járni, hogy az orvos szemébe tudtam hazudni, hogy semmi gond a hátammal (sem), nyugodtam kiadhatja az alkalmasságit).

A fő gond ezzel az egésszel az, hogy az így megszerzett tudás tökéletesen hasznavehetetlen az életben. Az ember úgy tanul meg területeket, hogy jellegzetes tereptárgyakat ismer fel, beugrik neki, hogy ez az útburkolat ismerős, stb. Aztán egy idő után emlékezni kezd, hogy amin mindig végigmegy, annak mi a neve. És egyszer csak összenő a háló. Ahogy én tanultam, az csak azzal jár, hogy vadidegen helyeken bolyongva felismerem, hogy ja, ez az út benne volt a tanulmányaimban – amikre persze azóta már nem emlékszem.