Évnyitó

A forróság, mint sem törődve a szomorú esemény által diktált hangulattal, kitartott. Jóval harminc fok fölött volt a hőmérséklet, a fülledt levegő nem mozdult. A diákok, szabályos dupla oszlopokba zárva, benépesítették az egész udvart. Néhány szerencsés a fal tövében, vagy a nagy gesztenyefa árnyékában jutott relatív előnyhöz, de a döntő többség a tűző napon állt.

Olivér nem tartozott a szerencsések közé. Már az igazgató beszéde alatt igyekezett lábujjhegyen állni, hogy ha csak egy kicsivel is, de a többiek fölé emelkedve levegőhöz juthasson. Az első versnél enyhén verejtékezni kezdett, de nem tudta volna megmondani, hogy fázik, vagy melege van. Csodálkozva nyugtázta, hogy hőérzékelő képessége kikapcsolt.

A szülők az épületet és az udvart összekötő folyosó kapujától álltak sorban egészen az egymással játszó kölyökmedvéket ábrázoló szoborig. Olivér édesanyja, aki az első sorban, fiától kb. öt-hat méterre állt, közepesen magas, vastagcsontú, karakán kiállású asszony volt. Kapcsolatát fiával a szigor és az óvás sajátos elegye jellemezte. Talán mindkettőt túlzásba vitte egy kicsit.

Olivér úgy kalkulált, hogy a tömeg mindjárt feloszolhat, és ő friss oxigént szippanthat. De várakozásával ellentétben a szaktanárok kezdték ismertetni, hogy milyen különleges szakkörökkel, versenyekkel és táborokkal készültek a tanévre. Olivér intenzíven izzadni kezdett, ujjai, majd keze és lábai is kezdtek kihűlni. Nem egyértelműen jó hír, de hőérzete visszatért: fázni kezdett. A földrajz tanár következett, de hangja már csak valami furcsa, a mély hangokat kiiktató szűrőn keresztül jutott el Olivérhez, aki egyre gyakrabban, és egyre hosszabb pillanatokra csukta le szemeit, és igyekezett mély, nyugodt lélegzeteket venni.

Édesanyja ügyet sem vetett a szónokokra, a tervekre, csak – ahogy mindig – fiát figyelte. A kőzetgyűjtő kirándulás ismertetésénél egyszercsak oldalához szorította retiküljét, és pár gyors, hosszú lépéssel, néhány nebulót elsodorva, fiánál termett, aki előtt épp ebben a pillanatban sötétült el a világ, és renyhültek el izmai. Úgy érezte, végtelen zuhanásba kezd. Valójában anyja épp azelőtt kapta el, hogy térde az udvar kövén koppanhatott volna, majd karjaiba kapva, szinte futva vitte be a folyosón keresztül a hűvös épületbe.

Olivér végre levegőhöz jutott. Mélyet szippantott belőle, és lassan kinyitotta a szemét. Csak anyja sötét sziluettjét látta, körülötte mindenfelé csak vakító fényárt.

– Kisfiam! Ha elalszol a napon, leégsz és napszúrást is kaphatsz… Aztán holnap megint csodálkozol, hogy elájulsz az évnyitón! Gyorsan igyál egy kis teát, aztán vedd fel szépen a pólódat, meg ezt az aranyos fehér sapkádat.