Büszkeség

Dani részegen sem volt soha agresszív, nem hogy normális körülmények között. Alapvetően csendes srác volt, de nem az a klasszikus magának való típus, inkább csak valamelyest zárkózott. Aki nem volt közömbös iránta, az kedvelte. Elsősorban sajátos humoráért, csendes, jól eltalált, de soha nem bántó megjegyzéseiért. Sajnos – és ez éppenséggel nem volt teljesen szándékai ellen való – nem ismerték elég jól. Ha ismerték volna, minden egészen máshogy alakul.

Egy borongós februári estén az egész társaság Daniék szobájában gyülekezett. Elkezdték az ivást, ahogy mindig szokták, hogy mire elindulnak a kollégiumból, felhőtlen, mindenen átsegítő jókedvük legyen. Nem tudni miről lehetett szó, mielőtt Dani visszaért a zuhanyzóból, egy törölközővel a dereka körül, de ahogy belépett a helyiségbe, hirtelen mindenki elhallgatott. Ő nem törődött vele, pontosabban fel sem tűnt neki a csend. Átvágott évfolyamtársai között, és fellépett az ágyára, hogy a magasan a falra erősített szekrényéből kivegye a ruháit, amikben a buliba fog menni. Ekkor egyszer csak Krisztián lerántotta róla a törölközőt, és erősen megmarkolta a heréit.

Dani egész testében megrándult, ösztönösen odakapott kezével, és meg akart fordulni, de nem tehette: Krisztián nem engedte. Nem lazított a fogáson, és kaján vigyorral az arcán azt mondta, hogy sajnálja, de csak akkor tudja elengedni, ha elénekli a Himnuszt. Dani próbálta lefeszíteni Krisztián kezét, de az erre csak erősített a szorításon. Dani a többiekre nézett, de ők csak mosolyogtak, mintha azt mondanák, hogy szintén nagyon sajnálják, de a szabály az szabály, nem tehetnek semmit, a Himnuszt el kell énekelni. Dani, mintegy jelezve, hogy érti ugyan a tréfát, de azt színvonalon alulinak, és kellemetlenül közvetlennek érzi, intett Krisztiánnak, hogy engedje el végre, majd mivel az nem engedett, határozott, sőt vészjósló hangon meg is kérte, hogy legyen vége az ostoba tréfának.

De Krisztián elszántsága ettől csak növekedett. – Isten áldd meg… – kezdte megjátszott kisiskolás hangon, irritáló vigyorral az arcán előénekelni a Himnuszt. Dani erre igazán megdühödött, és újra elkapta Krisztián kezét, de az olyat szorított a heréin, hogy az átható fájdalom a gyomrán át egészen a torkáig sugárzott. Becsukta a szemét, és várt. Azt remélte, hogy vége lesz ennek a rémálomnak, hogy szól valaki, hogy legyen vége, de a sűrű csendet csak egy-egy halk kuncogás törte meg. Ahogy Krisztián újra dúdoláshoz látott, Dani becsukta a szemét, és halkan énekelni kezdte a Himnuszt.

Furcsa volt, hogy nem sietett vele, nem tűnt úgy, mint aki minél gyorsabban túl akar esni a dolgon. Az ütemet és a dallamot akkurátusan tartva, de színtelen, élettelen hangon énekelt. A többiek már nem kuncogtak, már nem annak látták az egészet, mint pár perce, de még mindig nem akadt egy sem közülük, aki azt mondta volna: Legyen elég. Dani az utolsó sorhoz érkezett, az utolsó szótagra pedig Krisztián is újra bekapcsolódott, de azt egy kicsit tovább kitartotta, majd elengedte Dani heréit, és teátrális mozdulattal jelezte: ennyi volt az egész, minek kellett ebből ekkora ügyet csinálni.

De ezt a mozdulatát már nem fejezhette be olyan elegánsan, ahogy akarta, mert Dani végre meg tudott fordulni, és rögtön Krisztián arcába térdelt. Nem találta telibe; a rúgás lecsúszott a bal járomcsontján, de ahhoz elég volt, hogy Krisztián hanyatt dőljön az ágyon. Dani azonnal ütött egyet az állára, majd megpróbálta a lengőbordáinál megfogni megdöbbent évfolyamtársát, de az nem egészen sikerült: egy rövid reccsenő hang után ujjai lecsúsztak. Krisztiánt és a többieket egyaránt váratlanul érte Dani reakciója, ráadásul ahogy meglátták az arcát, moccanni sem tudtak, de még csak megmukkanni sem, nem hogy barátjuk segítségére sietni. Dani összeszorította a száját, szemei a semmibe meredtek, de végtelen gyűlölet és elszánás izzott bennük. Végül a karjánál fogva lerángatta az ágyról a most már rémült Krisztiánt, és ütötte, rúgta ököllel, könyökkel térddel a fiút, az arcán, a gyomrán, a mellkasán, ahol csak érte. A többiek csak addigra eszméltek, mire Dani térddel beleugrott Krisztián mellkasába, akinek ettől bennszorult a lélegzete, kidülledtek a szemei, és kétségbeesetten próbált belélegezni, de csak sípoló hangot hallatott, mintha csak egy szívószálnyi keresztmetszeten jutna levegőhöz. Rángott pár ijesztően nagyot, aztán szembogarai felszaladtak homloka felé, és elvesztette az eszméletét. Mikor Danit lerángatták a fekvő testről, nem állt ellen, csak bámult a semmibe, zihált, és nem szólt egy szót sem. A többiek sem.

Mivel Krisztiánnak az egész testét beborító vérömlenyeken kívül eltört összesen 7 bordája, a bal karja, alsó állkapcsa és jobb arccsontja, valamint leszakadt a lépe és májburok repedést is kapott, a dolog bíróságra került. A bíró végighallgatva a tanúvallomásokat és tanulmányozva az igazságügyi orvosszakértő jelentését – röviden összefoglalva – arra a következtetésre jutott, hogy a megtorlás összehasonlíthatatlanul súlyosabb volt a kiváltó oknál, illetve aki ilyen bestiális cselekedetre képes, az komoly veszélyt jelent a társadalomra, és így egész korábbi tartózkodó élete is csak vihar előtti csendnek tekinthető, tehát börtönben a helye.

Krisztián nem halt meg, de maradandó károsodást szenvedett. Négy hónapjába és egy keresztfélévébe került, mire úgy ahogy lábra állt. Danit tisztázatlan körülmények között, alighanem valami rosszul elsült beavatási „szertartás” során agyonverték a börtönben.