The Straight Story

Most kapcsolok, hogy még nem írtam a The Straight Story című David Lynch filmről, pedig szándékomban áll már vagy fél éve.

Az kívánkozik ki belőlem, hogy a film biztos benne van a tíz legjobban, amit életemben eddig láttam. Nem ismerem igazán mélyen Lynch munkásságát, de úgy tűnik, hogy a The Straight Story bizonyos szempontok alapján kicsit kilóg belőle, másfelől viszont elképesztettek azok a lassan úsztatott képek, amik pár másodperc alatt is elmondták a lényeget a vidéki Amerikáról, és még én is rögtön felismertem belőlük, hogy ez egy Lynch film kell, hogy legyen.

Miközben a film minden pillanatában mélyen szántó, emberi, és minden létező szempontból csak a legnagyobb elismeréssel tudnék beszélni róla, mégis a legvégét szeretném kiemelni, ahol összesen talán egy perc erejéig feltűnik a főszereplő öccse, aki mondai is alig mond valamit, mozogni se nagyon mozog. Viszont Harry Dean Stanton játssza, akit futólag már láttam, de hogy mi a neve, azt csak emiatt a film miatt derítettem ki.

Úgy átégette magán a szerepet, annyira eggyé vált vele, hogy aki erre a sablonos kifejezésre elhúzza a száját, az nézze meg a filmet, és mondjon jobbat. Ennek az embernek ebben az egyetlen jelenetében válik már szinte elviselhetetlenül hitelessé és emberivé a történet, itt köszön vissza a két fivér egymáshoz való viszonya annak minden stációjával, itt derül ki, hogy minden, amit addig láttunk, igaz volt, és úgy volt igaz, ahogy láttuk.