Adni jó

Egyik reggel még álomittasan böngészgettem a hüvelykujjam alá kerülő különböző híreket, amikor megakadt a szemem egy érdekes cikken. Azt írták benne, hogy valami továbbfejlesztett fMRI rendszerrel, ha nem is a legjobb felbontásban, de meg tudták jeleníteni a kísérleti személyek gondolatait.

Erről nekem azonnal Pisti jutott eszembe a másodikról. Kiskamaszok voltunk még, amikor rájött, hogy egyedülálló képességgel rendelkezik. Könnyen lehet, hogy ő az egyetlen a világon, akinek ha azt mondják, hogy ne gondoljon egy macskára, akkor nem jelenik meg egy macska a lelki szemei előtt. Mondhattak neki bármit, hogy mire ne gondoljon, ő erőlködés nélkül, egyfajta vidám egykedvűséggel nem gondolt rá.

Csak sajnos a dolgok innen nem jó irányba mentek. Pistiben felébredt a remény, hogy ez a képessége majd minden problémáját megoldja, gazdag és híres lesz, nem kell azon törnie a fejét, hogy mihez kezdjen az életével. Elkezdett nem törődni semmi mással, miközben persze nem tudta bizonyítani, hogy nem gondol arra, amire kérik, hogy ne gondoljon. Szélhámosnak és idiótának bélyegezték. Pisti pár hónap leforgása alatt teljesen kifordult magából.

Mindent elengedett, úgy csinált, mint aki a teljes hátralévő életén keresztül haldokolni akar. Alig evett, inni kezdett, nem mosdott, úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, csak ült egyhelyben, és minden pillanatban a legsötétebb gondolatok fojtogatták, a hiábavalóság szürke köde takarta el előle a napot.

Magamban ezt az állapotot úgy képzeltem el, mint amikor az ember megnyeri a lottó ötöst, mindent eltervez, mindent feléget maga mögött, majd a szelvényt kifújja a kezéből a szél, az pillanatok alatt átrepül az úton, és leszáll a folyóra, ami lassan húzza lefelé, és gyorsan sodorja délnek. Iszonyú énerő kell ahhoz, hogy az ember ebből felálljon, egy pillanatig sem hibáztatom Pistit, hogy ez neki nem sikerült.

Szóval a cikket olvasva egyből ő jutott az eszembe, és mindjárt egyértelmű volt számomra, hogy ennek a felfedezésnek sorsfordító jelentősége van, úgyhogy úgy, ahogy voltam, pizsamában rohantam le a másodikra, és dörömböltem Pisti lepergett festékű, megvetemedett ajtaján.

Nagyon lassan kecmergett elő, és nem mondanám, hogy az arcáról a viszontlátás örömét olvashattam volna le, de ahogy rám nézett, és ahogy az orra elé tartottam a telefont, rögtön látta, hogy valami nagy dolog történt. Gyorsan rápillantott a címre és belenézett a szövegbe.

Sokszor hallottam életemben, hogy adni jobb, mint kapni, de amit Pisti arcán láttam a következő pillanatban, az teljesen más perspektívába helyezte ezt a közhelyet. Az a fény gyúlt ki a szemében, amit utoljára negyven éve láttam, amikor felfedezte a különleges képességét. Olyan szélesen elmosolyodott, hogy azt hittem, az ilyesmitől elszokott bőre megreped, de még az arca színe is megváltozott: a tompa szürkés lepel egyszerre elillant. Könnyek szöktek a szemébe. Megdöbbenve vettem észre, hogy velem ugyanekkor pontosan ugyanez történt.

Mindketten tudtuk, hogy innen még ezer praktikus lépés következik, de a nyertes lottószelvény Pistinél van, benne a tárcájában, a zsebébe láncolva, és nincs az a szél, ami onnan kifújja.