Szóval lementem erre a helyre csak úgy, minden különösebb terv nélkül, de akkor megláttam. Ott támasztotta a falat, és a dumájával vakított valakit éppen. Felismerem a gesztusait, tudom, hogy mikor hazudik, egyébként kb. mindig, és akkor észrevett, de átnézett rajtam, pont, ahogy négy éve is, amikor olyan aljas módon baszott ki velem. És minden érzés visszajött. El se határoztam semmit, minden ment magától.
Odamentem hozzá, és egyből torkon ütöttem. Nem túl erősen. Egyrészt ahogy Rejtő írta, az nevet utoljára, aki először üt, másrészt apám tanította, hogy először valami kizökkentés kell, egy szembe nyúlás, egy kis ütés az orra, hogy könnyezni kezdjen, ilyenek. Na, ez megvolt, és akkor nekiálltam rendesen. Kapott lengőbordára, gyomorra, az oldalára, ahova kijött a lépés. Próbált védekezni, ugye eléggé meglepődött, meg nem tudta úgy venni a levegőt a torokütés miatt, meg hát védekezésbe szorult. Ez a legjobb forgatókönyv egyébként, hogy áll a lábán, be is talál párszor, de nincs igazi ereje, és csak jobban feltölt. Ha egyből összeesne, tönkre lenne vágva az egész, de ez nagyon jól jött ki. Komolyan mondom, olyan érzés volt, mint amikor először sikerült a hullámnak a tetejére ráfeküdnöm a szörfösök mellett, csak úgy fürdőgatyában, és elkezdődött az a súlytalan repülés meg minden, és emellett az volt még, hogy úgy éreztem, hogy határtalanul erős vagyok. És akkor rákanyarodtam a végére, és tiszta erőből, gyorsan, ugyanoda, gyomorszájba kapott térddel vagy ötöt, és akkor hagytam összerogyni.
Hát ez meg olyan volt, mint amikor két év kihagyás után megeszel egyet a kedvenc burekedből, és az utolsó falat után megtörlöd a szádat, és hátradőlsz. Aztán kicsit mintha álomból ébredtem volna, voltak ott ugye egy csomóan, de rohadt nagy kuss volt. A csávót stabil oldalfekvésbe tettem, ez így korrekt szerintem, meg jogilag se mindegy, ha oda jut a dolog, és akkor tűnt fel az emberek arcán a megdöbbenés, meg a félelem. Először nem is értettem, de persze ők nyilván nem tudták, hogy pontosan milyen ember ez, meg hogy miket csinált. Azt vártam, hogy akkor majd valaki kihívja a zsarukat, amit egyébként leszartam, de semmi. Úgyhogy akkor szépen eljöttem.
Viszont az éjszakai buszon újra bevillantak azok a döbbent arcok, meg erről eszembe jutott, hogy a barátnőm négy éve is mondta már, hogy felejtsem már el a csávót, nem ér annyit az egész, ok, hogy tetű volt, de már túlzás, hogy mennyire nem tudom elengedni a dolgot. És akkor lett egy furcsa érzésem, hogy ez lehet, hogy olyasmi, mint amikor az ember elkezd gyanakodni, hogy ő megy szembe az autópályán. Szóval akkor határoztam el, hogy eljövök magához, merthogy lehet, hogy ez nem teljesen kerek, és kéne róla beszélni egy szakemberrel is.
egypercesek 