Szerző: suhodminyák

Karaoke

– Na figyelj. Az egész onnan jön, hogy a kara azt jelenti, hogy üres, a te pedig azt, hogy kéz. A kara-te tehát szó szerint üres kéz, de érdemesebb talán úgy fordítani, hogy puszta kézzel. Namost. Ennek alapján a kara-oke az… tehát amikor… mindent eljátszanak, de neked kell énekelned…

Mozart

Leültek a sarokgarnitúrára. A nő – csak úgy ültében hátrafordulva – egy Mozart lemezt tett fel. A férfi kissé zavarban volt: meg tudta ugyan különböztetni egymástól a híres zeneszerzőket, de mindent összevetve alig értett a komolyzenéhez. A felcsendülő muzsika olyan hangos volt, hogy beszélgetésről vagy meghittségről szó sem lehetett. A férfi azt tervezte, hogy közelebb húzódik a nőhöz, de mielőtt megmozdulhatott volna, az asszony lehunyta szemeit, és mintha vendége ott sem lenne, teljesen átadta magát a hangok hullámainak.

Lassan, mélyen lélegzett, arca a zene hatására hol elérzékenyült, hol fájdalmas, hol csodaváró kifejezést öltött. Ajkai lassan szétnyíltak, gyöngy fogai tiszta fénnyel csillantak meg. A férfi zavara fokozódott. Alig váltottak pár szót, és a nő rögtön feltette ezt a zenét, ami még egy perce sem szólt, de máris teljesen magával ragadta. Talán, mert nem értett igazán a zenéhez, de furcsállta a nő viselkedését. Túlzónak és bizarrnak érezte a viselkedését. Ettől függetlenül nem tudta nem mohón falni a látványát, ugyanakkor attól tartott, hogy vendéglátója egyszer csak kinyitja a szemét, és rajtakapja, hogy leplezetlenül bámulja őt.

Az asszony, miközben újból, de az előbbinél még intenzívebben csodavárást fejezett ki arcjátékával, ujjait görcsösen a bársonykarfába mélyesztette, aztán mintha fájdalom futott volna át rajta, de épp csak egy múló pillanatig, majd hirtelen nagyra tátotta a száját, mint aki kiáltani készül, és ezzel egy időben szemei tágra nyíltak, de valahova a messzi távolba révedtek. A zene minden eddiginél katartikusabb ütemeinek felcsendülésére a nő háta íjként feszült meg, elemelkedett a pamlagról, és ahogy szembogara reszkető szemhéja alá úszott, sikertelenül próbált elfojtani egy sikítást. Mélyből feltörő, minden porcikáját átjáró orgazmusa teljesen hatalma alá hajtotta, és csak hosszú-hosszú, örökkévalóságnak tűnő másodpercek után bocsátotta el újra. Ahogy elernyedt, nyelt egyet, megnedvesítette ajkait, és halkan, szinte suttogva csak ennyit mondott: – Úristen… Puccini csodálatos.

A kiállítás

Én már egy ideje a leghátsó teremben voltam, amikor megjelentek. Elöl jött a férfi, kezeit dereka mögött összekulcsolva peckesen lépdelt, és minden képnél megállt egy pillanatra – de tényleg csak egyre. Némelyiknél mintha bólintott is volna egy alig észrevehetőt.

Felesége (feltételezem, hogy az volt) kissé ziláltnak tűnt. Rögtön balra az első képbe belefeledkezett, majd mint aki tiltott álomból riad fel, egyre távolodó férje után pillantott, és tekintetét sóvárgón az első képen tartva a következőhöz lépett, hogy ott megismételje az előbbieket.

A férfi közben körbeért, azaz minden képet kipipált. – Na! – szólt elégedetten, de olyan sürgető, katonás keménységgel a hangjában, hogy az szinte tömör gumilabdaként pattant felesége dobhártyáján. Az asszony összerezzent, a férj pedig ugyanebben a pillanatban hosszú, határozott léptekkel, nyílegyenesen a kijárat felé indult.

A feleség az összes, még nem látott képnek szóló, többszörösen fájdalmas tekintettel nézett körbe a teremben, mint aki tudja, hogy soha többé nem láthatja ezeket a festményeket. Pár pillanatig állt így, aztán fejét először jobbra-balra kapkodva, majd csak szomorúan, ernyedten lehajtva lépegetett férje után.

Egy zöldfülű antropológus kalandjai

Elolvastam az Egy zöldfülű antropológus kalandjai című könyvet. A szerző (Nigel Barley) egy kameruni törzsnél, a doajóknál szerzett tapasztalatairól ír nem annyira antropológiai igénnyel (nyilván úgy is írt a témáról), hanem a kíváncsi átlagember érdeklődésére számot tartó módon.

Tetszett a könyvben, hogy mind – a talán elsősorban régen szokásos – felsőbbrendűségi allűröktől, mind a vizsgált törzs kritika nélküli bálványozásától mentes. Egyszerűen (de humorral) bemutatja, hogy milyenek a doajók, miben különböznek tőlünk, hogyan gondolkodnak másképp, mint mi.

A legelgondolkodtatóbb rész az volt számomra, amikor kiderült, a doajók hogyan viszonyulnak saját környezetükhöz. A mi fejünkben olyan kép él a természeti népekről, hogy környezetük minden apró részletét kimerítően ismerik, tudják, melyik növény milyen nyavalyára jó, melyik állat milyen nyomot hagy, ha vemhes, ha sérült, ha hím, vagy ha nőstény.

A valóság ezzel szemben az, hogy ezeknek az embereknek nincs külön szavuk például az oroszlánra, a leopárdra és az ocelotra. Csak leopárd szavuk van, minden mást ebből képeznek. Az oroszlán (hogy hím vagy nőstény, az már tökmindegy) idősebb nőstény leopárd. Az ocelot gyermek leopárd. Hasonlóképpen vannak a nyomolvasással: a szerző megfigyelése szerint csúcsteljesítményük az, hogy a kutya nyomát meg tudják különböztetni a motorkerékpárétól.

Cselekedeteiket elsősorban hitviláguk határozza meg, alapvetésük az, hogy ha az ősök csináltak vagy mondtak valamit, az – akár észérvek ellenében is – szükségképpen megállja a helyét. Éjszaka például nem teszik ki a lábukat a faluból a sok veszély miatt. Nem azért, mert valakivel valaha baj történt, hanem mert az ősök mondták. Az antropológus így csak a rendszeres éjszakai sétái során lehetett egyedül. Soha nem esett baja.

Mindent összevetve ennek a törzsnek be van vésve, hogy véletlenül se fedezzenek fel semmit, ki ne próbáljanak valami újat, el ne gondolkozzanak valamin, hogy lehetne-e másként is. És ez olyan dolog, ami – ezek szerint – generációk tucatjain keresztül újra és újra átadódik, és alapvetően meghatározza, hogy egy nép mire viszi, hogy hogyan lesz képes reagálni az őt érő kihívásokra.

A veterán

Kartenberg beteges kisfiú volt, mégis (vagy éppen ezért) arról álmodott, hogy egyszer hős katona lesz. Elolvasott minden, a hadviseléssel és a katonák életével kapcsolatos könyvet, amihez csak hozzáfért. A lehetőségei szinte korlátlanok voltak e téren: apja katonatiszt volt.

Természetesen nem csak elméletben akarta képezni magát, hanem már kisgyerek korában is elsősorban katonásdit szeretett játszani. Sajnos ebben ingatag egészségi állapota jelentősen akadályozta. Egyik nagy vágya, hogy katonai középiskolába mehessen, teljesült ugyan (apja elintézte, hogy felvegyék), de általános testi gyengesége miatt pár hónap után eltanácsolták az intézményből.

A háború kirobbanásakor az elsők között jelentkezett a frontra. Oda éppenséggel nem engedték, de mivel mindenkire szükség volt, a hátországban teljesíthetett szolgálatot. Két egész hétig, amikor is tüdőgyulladással kórházba került.

Állapota csak nem akart javulni, sőt, lázálmok gyötörték. Elméje nem tudott többé különbséget tenni képzelet és valóság között, téveszméi feneketlen kútjába zuhant. Talán furcsa mód a kórházban fekvő sebesültek más és más, de mégis mindig ugyanolyan elbeszélései alapján teljesítette be élete legnagyobb vágyát, és őszintén megélte a háború poklát, a bőrén érezte a kegyetlen viszontagságokat, a húsában a fájdalmat, a lelkében a küzdeni akarást, a bajtársak elvesztését, a diadalt és az elbukást.

Mivel tüdőgyulladása időközben javulni látszott, elmeállapota azonban aggodalomra adott okot, egy hegyi szanatóriumba küldték. Itt töltötte a háború hátralévő részét, és ahogy erőre kapott, illetve ahogy a háborús sebesültek emléke kissé halványodni kezdett, feje fokozatosan kitisztult, egészen odáig, hogy az orvosok helyesnek látták hazabocsátani.

Családja körében – azok legnagyobb megdöbbenésére – sorra előadta a csak a képzeletében átélt eseményeket. Szülei és bátyja azonban nem ellenkeztek vele, nehogy elcsigázzák. Annál is inkább, mert annak ellenére, hogy (mondjuk ki) bolondnak tűnt, ugyanakkor előnyére is változott. Határozott tartásra tett szert, tekintete nyílt, egyenes, kiállása férfias lett.

Munkahelyén már ilyennek ismerték meg, és gyakran kérték, hogy meséljen a háborúban szerzett élményeiről. Ő ezt soha nem utasította vissza, és mindig különös gondot fordított arra, hogy történetein keresztül a hazafiasságról, a bajtársiasságról és a küzdeni tudásról is egyértelmű üzeneteket fogalmazzon meg – elsősorban a fiatalok számára.

Kicsivel később belépett egy politikai pártba. Feladatának mindenek előtt a felnövekvő nemzedék erkölcsi nevelése ügyének fáradhatatlan előmozdítását tekintette. A háborúról, és annak tanulságairól szóló beszédei, melyeket gyűléseken, sportrendezvényeken és iskolákban egyaránt tartott, lázba hozták az ifjúságot.

Ez így ment évekig, de aztán a dolgok megváltoztak. Szónoki képességei és karizmája kezdett megkopni – párhuzamosan azzal, hogy mintha az akkori fiatalok sem ugyanazok lettek volna már. Egyre szerényebb érdeklődéssel és egyre kevesebben hallgatták beszédeit, és – ez már a vég kezdete volt – egy-egy gúnyos megjegyzés is elhangzott a hallgatóság sorai közül.

Kartenberg egészségi állapota újra romlani kezdett, életkedve elpártolt tőle, tenni akarása halványodásnak indult, majd elhivatottsága végleg semmivé foszlott. Egy gazdag szülők gyerekeinek tartott, különösen rosszul sikerült előadása után rosszul lett, kórházba szállították, és rövid szenvedés után meghalt.

A hullamosdató hallott már a híres veteránról, sőt, nagy tisztelője volt, így egyáltalán nem volt meglepve, hogy a hányattatott sorsú hős mellkasát és vállát golyó által okozott sebek hegei, lábujjait pedig fagyási sérülések nyomai borították.

Mikulás

Feltűnt, hogy a ma reggel a munkaállomásomnál talált tej-bevonómasszás mikulás rajzolt szemei rettegéssel merednek egy tőle balra elhelyezkedő, rejtélyes tárgy vagy személy felé. Akárhogy mozgatom, forgatom a mikulást, szemei nem mozdulnak, a belőlük sugárzó balsejtelem nem enyhül. Mivel én nem látok semmi, illetve senki rémisztőt, illetve úgy is forgattam, hogy tekintete falba ütközzön, kénytelen vagyok azt gondolni, hogy rémületének okozója csak túlhajszolt agyában létezik.

Jött egy húsvér mikulás is (zselés szaloncukrot osztott). Őt biztonsági őr kísérte. Egyrészt nyilván akármi is lehet a zsákjában, másrészt – gondolom – nem tudta megmondani a portán, hogy pontosan kihez jött.

 

Mangó

Aki életében evett narancsot, de úgynevezett 100%-os narancslevet is ivott már, tudja, hogy mekkora különbség van az eredeti gyümölcs (illetve az abból facsart lé), és a boltokban kapható folyadék között. 

A mangó esetében még ennél is jelentősebb a különbség. A gyümölcs az általam eddig kóstoltak közül talán a legfinomabb, és ez természetesen facsart állapotára is igaz. Kerestük is a lehetőséget, hogy együnk, igyunk belőle.

Damaszkuszi szállásunk közelében például jónéhány gyümölcsmixelő volt, ahol narancsot, kiwit, mangót, epret, banánt, és még pár gyümölcsöt lehetett kevertetni. Az így készült turmixok elképesztően finomak voltak. Érdekes volt ugyanakkor, hogy a gyümölcsök keverésére szakosodott intézményekben a legtöbbször iszonyú nehézségekbe ütköztünk, amikor elsoroltuk, hogy milyen gyümölcsöket szeretnénk összekevertetni. Annyira voltak meglepve, mintha soványtejes marhavért követeltünk volna.

Pozitív tapasztalatainkon fellelkesülve dobozos mangólét is vettünk. Az első kortyok halványan emlékeztetnek a mangóra, de inkább egy olyan mellékíz mentén, ami nem játszik szerepet abban, hogy szeretjük a gyümölcsöt. Minden további korty fokozta az elbizonytalanodást, ami döntésünk helyességét illeti. Az utolsó, tétován lenyelt korty után ért meg igazán az ítélet: nem érdemes ilyesmit inni.

Az általunk evett és ivott mangók kívülről haragoszöldek voltak, ennek ellenére teljesen érettek, és belül narancsszín árnyalatúak. Úgy tűnik, hogy ennek a gyümölcsnek legalább annyi variánsa van, mint pl. az almának.

 

Első nap

– Bazmeg, nem hiszem el! Az első napom, és erre mi történik?

– Mi?

– Egy öltönyös csóka csak úgy sétálgat a kordonon kívül, mint akit semmi nem érdekel, aztán egyszer csak átugrik, odarohan a hidegtálakhoz, és eszelősen elkezdi pakolni a zsebeibe a húsokat, a pástétomokat, amit ér bazmeg! De kurva gyorsan ám! Először majdnem lefagytam, de aztán elkezdtem rohanni. Ő meg csak tömte, tömte, amíg már eléggé közel nem értem, és akkor az utolsó pillanatban nekiiramodott, és elfutott a lépcsőház felé. Esélyem nem volt utolérni, bazmeg! Nem is értem, hogy abban a cipőben…

– Ja, értem. Ne törődj vele. Ez Dr. Kálnoky Árpád. Mindig ezt csinálja. Mi is úgy szoktuk, hogy üldözzük egy kicsit, mert különben tényleg sok kaját elrak, de így még belefér. De arra vigyázz, hogy utol ne érd! Elég magas beosztásban van, és korábban volt már gondja itt valakinek egy ilyen ügyből…