Szerző: suhodminyák

A fenyőrigó

A hatáskörét jelentősen túllépő erdész, mielőtt lelőtte volna a szigorúan védett fenyőrigót majszoló férfit, eloszlatta azt a széles körben elterjedt tévhitet, miszerint a madár csak egy bizonyos fenyőfajta magját eszi egész életében, ezért is nincs szükség rá, hogy elkészítés előtt kibelezzék. A valóságban a fenyőrigó szokásos étrendjét legszívesebben bagolyköpettel egészíti ki.

Szén-monoxid riasztó

– Ez a legolcsóbb, amit adni tudok, de ár-érték arányban talán a legjobb. Sokkal többet tud, mint amit az ára alapján gondolna. A többi készülék egyszerűen sípolni kezd. Namost az ember, ha erre ébred, fogalma sincs, hogy mi történik, csak ül bambán, vagy épp kapkodni kezd, ami ugye – lássuk be – csak tetézi a bajt. Ezzel szemben ez a készülék nyugodt, emberi hangon szól a felhasználóhoz. Itt be lehet adni, hogy hogy hívják a tulajdonost. Szabad a keresztnevét?

– László.

– Tehát. Ha úgynevezett esemény következik be, a készülék nyugodt, de határozott, jól hallható hangon azt mondja: Kedves László, Ön szén-monoxid mérgezést szenvedett. Kedves László, hall engem? László! Lászlóó!!

– Értem. Akkor ezt a készüléket kérem.

– Természetesen.

Ókor

Nem vagyok egy ókor rajongó, de az – akár több ezer éves – romok között mindig (már persze amikor a közelükbe férkőzöm) megérint valami – amit például középkori emlékek között nem igazán érzek.

Valami olyasmiről van szó, hogy megpróbálom megérezni azt a kort, azt a hangulatot, amit a korabeliek érezhettek. Egyszerre felemelő és lesújtó érzés, mert egyrészt érzem, hogy valami nagyszerű dolognak vagyok a részese (ha időben elcsúszva is), másrészt nincs reális esélyem mindazt betárazni a fejembe, ami az ókoriaknak hétköznapi és magától értetődő volt.

Aztán azon is el szoktam gondolkodni, hogy mit szólna egy közülük, ha egyszer csak a mi jelenünkben találná magát. Le lenne lombozva, hogy a hibátlan, színes épületek mára romokká roskadtak? Vagy éppen büszke lenne, hogy ennyi időt átvészeltek?

De az egyik legérdekesebb élményem sokall profánabb. Amikor az iskolában az ókorról tanultunk, mindenhol csak oszlopokat láttam, még technika órán is oszlopcsarnokot kellett hajtogatni és ragasztani papírból. Ez annyira belém vésődött, hogy a homlokomra kellett csapnom, amikor megláttam, hogy – természetesen – akkor is voltak falak, sőt emeletek is. Ahhoz az érzéshez tudnám ezt hasonlítani, mint amikor az ember színes felvételeket lát a II. világháború idejéből; amiről korábban volt egy olyan homályos érzése, hogy az fekete-fehérben zajlott.

A cselédszoba

Miután az ikrek kicsit nagyobbak lettek, a Tánczos házaspár átköltözött a cselédszobába. Az apró helyiségben épp csak a franciaágy fért el, még arra sem volt hely, hogy oldalt szálljanak le róla; előre kellett kimászni belőle. Ehhez képest – első pillantásra – fellengzősnek tűnhetett, hogy a parányi szobának két ajtaja volt közvetlenül egymás mellett. Ráadásul mindkettő a konyhára nyílott. (Eredetileg kamra lehetett a sarokban, de hogy ez tényleg így lett volna, arra Böbe dédmama sem elékezett).

Alig pár hetet töltöttek új (ne túlozzunk) hálófülkéjükben, és István furcsán kezdett viselkedni. Hangulatemberré vált. Egyik nap nevetett, és pár centivel a föld fölött járt, mindenkihez volt egy kedves szava, álmodozott, közös programokat szervezett – és kissé szétszórt volt. Másik nap alig beszélt, ha mégis megszólalt, épp rendre utasított valakit, hidegen elmagyarázta neki, hogyan kell viselkedni, minek hol a helye, mi helyes, és mi nem az.

Ezek a napok kiszámíthatatlanul követték egymást, soha nem lehetett tudni, hogy egy vidám után egy szigorú következik-e, vagy hogy bármelyik kitart-e egy hétig, vagy hamarabb az ellenkezőjébe fordul. Mindegyik variációra volt példa.

Mondanom sem kell, hogy a családnak jobban esett István feldobott állapota, és szenvedtek a rigorózus napokon. De a férfi munkahelyén éppen fordított volt a helyzet. A vidám kollégát gyanakvással méregették, szúrósabb szemmel vizsgálták munkáját, és ami azt illeti, találtak is hibát benne bőven. A borús napokon oly precíz, kitartó és lelkiismeretes szakember nemtörődöm, pontatlan álmodozó volt a vidám napokon.

Ez így ment majd’ egy évig. Aztán feltűnt Erikának, hogy a kutya minden reggel feszülten várja, hogy gazdája felkeljen és kilépjen a szobából. Azaz nem is várt a kilépésig, már a kilincs lenyomásakor tudta, hogy milyen nap következik: Vagy örömmel csóválta a farkát, vagy rögtön elkullogott az előszoba felé. Soha, egyetlen egyszer sem tévedett, mindig eltalálta gazdája aznapi hangulatát.

A feleség módszeresen figyelni kezdte, hogy mi történik (ő már mindig fent volt, és a gyerekekkel foglalkozott, és kávét főzött, mikor férje kikecmergett a szobából), és észrevette, hogy minden attól függ, hogy István melyik ajtón jön ki. A volt kamraajtó volt a vidám, a szobaajtó a borús nap okozója.

A dolgot megbeszélték, és elhatározták, hogy ezentúl István oda fog figyelni, hogy hol jön ki, nem csak úgy kitámolyog, ahogy mindig is szokott, szinte begyógyult szemekkel tapogatva egy kilincs után, bármelyik után, ami a keze ügyébe akad.

Úgy döntöttek, hogy a hétköznapokon a szigorú, hétvégeken és ünnepnapokon pedig a vidám ajtón fog kijönni. Így a munkahelyén (ahol eddigre jelentősen romlott a megítélése) helyt állhat, otthon pedig (ahol eddigre jelentősen romlott a megítélése) örömet és boldogságot hinthet szét szerettei között. De nem ez történt. A borús napokon szinte dühöngővé változott, a várva várt hétvégékre pedig kezelhetetlenné, szinte veszélyesen eufórikussá.

Dönteni kellett, és ebben a káoszban nem látszott más út, mint a rendet, a kiszámíthatóságot választani. A kamraajtó elé polcot állítottak.

István komolyan odafigyelt arra, hogyan viselkedik, és valamelyest magára is talált. A munkahelyén újra javult a megítélése, otthon pedig legalábbis jobb volt, mint amilyen a sötét hétköznapokon lenni szokott. De a megnyugodni látszó felszín alatt István lelke nyugtalan volt. Éjszakánként – anélkül, hogy felébredt volna – a vidám ajtó kilincsét kereste a polc mögött, körmeit a könyvek alatt a fába vájta, és zokogott. Felesége ilyenkor gyengéden felébresztette, és visszakísérte az ágyba (azaz leültette a szélére, és együtt beljebb másztak).

Júliusban aztán a vidám ajtót befalazták, és egy bohócokat ábrázoló képet akasztottak a helyére. István alvajárásai abbamaradtak, megnyugodott, a munkahelyén teljesen rendeződött a helyzete, csak a családra ereszkedett valami szomorkás hangulat annak ellenére is, hogy – István odafigyelésének hála – megint sok programot szerveztek maguknak, és annyi időt töltöttek együtt tartalmasan, amennyit csak lehetett.

Szeptemberben elhatározták, hogy elköltöznek egy másik, tágasabb lakásba. Lehetőleg olyanba, ahol a hálószobának két külön ajtaja van.

Casa mia

Miközben erőtlen kísérletet tettem egy téliesített cipő beszerzésére (a készletek alapján úgy látom, a soron következő évszak váratlanul fogja érni a cipőárusokat), először szembesültem vele, hogy az a bizonyos torokszorítóan szomorú, egy generáció sorstragédiáját fröccsöntött géprongy-szoborba oltó lábbeli ténylegesen, kereskedelmi forgalomban kapható.

A meszelés, mint az emberiség tudásvagyonának része

Tegnap szerény részt vállaltam Ábel lakásának felújításában: meszeltem. Ez lényegesen rafináltabb tevékenység, mint az egyszerű festés, ugyanis ecsettel kell csinálni, ráadásul a mész közel annyira sem fed, mint pl. a diszperzit.

Elsőre legalábbis mindenképpen így tűnik. Aztán, ahogy az ember visszatekint arra a felületre, amivel már fél órája végzett, látja, hogy egyre jobb a helyzet, estére pedig a sok vizes(nek tűnő) falról szépen elkezd távozni a nedvesség, és minden egyre homogénebb, egyre fehérebb lesz.

Először tehát reménytelennek tűnt a helyzet, aztán láttam, hogy mégiscsak van látszatja, mire pedig a festékünk elfogyott, már szinte túlzóan kíváncsi voltam, hogy az utóbbi hat percben mennyit egységesült, mennyit fehéredett a fal. Közben persze egyre tökéletesedett a módszerem, egyre kevésbé látszott az ecset nyoma, egyre pontosabban találtam el az ecset optimális szögét, a húzás tempóját, a festék mennyiségét.

Szóval azt kell, hogy mondjam, jó volt. Mindezek hatására még az is megfordult a fejemben, hogy ez egy olyan képesség, olyan gyakorlat, ami hasznomra lehetne abban a hipotetikus, és egyébként nem kívánt helyzetben, amikor az emberiség eddigi eredményeiből valamit reprodukálnom kellene egy lakatlan szigeten, önállóan. Persze jó lenne, ha tudna valaki meszet szerezni hozzá.

Mivel pedig beláttam, hogy itt nem egyszerűen egy hasznos munkáról, hasznos tudásról van szó, hanem a fent említett magasabb, patetikus szempontok is szerepet játszanak, rögtön tudtam, hogy a festést (és mázolást) minden iskolában tanítani kellene – épp csak annyit, hogy a gyerekeknek valami gyakorlattal megtámogatott fogalmuk legyen róla, hogy mi ez.

Rögtön mondtam is Viktornak, hogy ezzel a kinccsel (a tudással és az alkotás élményével) feltétlenül meg kellene ajándékozni az iskolásokat is. De ahogy e szavak elhagyták a számat, egyszerre magam is visszaváltoztam általános iskolássá, és átéreztem a gondolatot. Ha egy felnőtt annak idején ilyen ostoba ötlettel áll elő, és még azt a dühítően életszerűtlen jóakaratot is látom a szemében, biztos elmormolok egy halk kurvaanyádot serkenő bajszom alatt.

Frusztráltság

Akárhonnan is jöttem haza eddig – szegényebb vagy gazdagabb országból – mindig feltűnt két dolog. Az egyik, hogy az összes többi általam látott nép életkedvéhez és vidámságához képest itt mindenki elkeseredett, mélyen szomorú kőarccal, látható frusztráltsággal rója az útját. A másik, ami csak pár perc késéssel esik le: amint visszaérkezem, én is egy vagyok közülük.

A védőital legendája

Az utunk során végzett összehasonlításos, empirikus vizsgálatunk során végérvényesen bebizonyosodott, hogy a védőital létezése a városi legendák körébe tartozik. Elterjedt nézet ugyanis, hogy egzotikus, a miénktől jellegében jelentősen eltérő konyhájú és higiéniájú országokban étkezések előtt és/vagy után tömény szeszt kell kortyolni; az majd elűzi a baktériumokat, fertőtlenít.

Ötünk közül négyen lelkiismeretesen alkalmazták a védőitalukat, én gyakorlatilag nem ittam. A két srác hidegrázós, vélhetően lázzal kísért fosásba keveredett, a lányok pedig egyszer-egyszer kerültek ilyen helyzetbe, de alapvetően stabil volt az állapotuk.

Én napokkal később kezdtem csak el teljesen folyékony székletet kiválasztani, és ugyan nem éreztem magam kirobbanó (ez bizonyos szempontból nem jó szó) formában, de nem fáztam, és szerintem hőemelkedésem sem volt.

A lányok a visszaérkezésünk után újra elbizonytalanodtak – gondolom, az utolsó napok étkezéseivel összefüggésben –, de róluk nincs friss információm. Egyébként inkább mi, fiúk voltunk aktívak az utazás során, ami a székelésekkel és produktumokkal kapcsolatos információk a társaság egészével való őszinte és részletes megosztását illeti. Mármint azon információkét, amelyeket nem lehetett a WC-n kívülről is tisztán hallani (pontos állag, szín, a szag eltérése a normálisnak tekinthetőtől, stb., stb).

Mindent összevetve tehát a legkevesebb, amit állíthatok, hogy a védőital fogyasztása és a széklet állaga között nincs szignifikáns összefüggés.

Fejvadász

– Jó napot kívánok! [Bemutatkozás]. Suhodminyákkal szeretnék beszélni.

– Jó napot kívánok. Én vagyok az.

– Azért telefonálok, mert úgy tudom, hogy korábban érdekelték önt álláslehetőségek HR területen. Sikerült elhelyezkednie?

– Úgy döntöttem akkor, hogy egyelőre nem váltok.

– Aha. Van kapcsolata pályakezdőkkel?

– Jellemzően nincs.

– Értem. Viszonthallásra.

– ?