Szerző: suhodminyák

Pizza

Megrendeltük a pizzát. Nem volt az étlapon; egy korábbi akcióból maradt a kínálatban, vagy legalábbis tudták, miről beszélünk. Arról a harminckét centis pizzáról, amin szalámi, kolbász, sonka, bacon, marharagu, brokkoli, sajt és pepperoni van. A film már be volt készítve, mire a futár megérkezett. Tányérra nem volt szükség, csak kést, villát, poharat vettünk elő, és kólát tettünk az asztalra.

Jóval kevesebb volt hátra a filmből, mint amennyi lement belőle, mire végeztünk a pizzánkkal, meg a fejenként bő egy liter kólánkkal. Későre járt már, így haza indultam.

Az úton csak vánszorogtam, kissé melegem volt, hosszan és feszítően ásítottam, meg-megálltam böfögni, ami pillanatnyi könnyebbséget jelentett csupán. Otthon leültem a kisszékre, és pár mély lélegzet után, nagy terpeszben, homorított háttal előrehajolva kioldottam az egyik cipőfűzőmet, majd pihentem egy kicsit, és megismételtem a műveletet a másikkal is. Felálltam, lerugdaltam a lábamról a csukát (őrültség lett volna ezt is kézzel, előrehajolva csinálni), gyorsan elmentem WC-re, fogat mostam, és lefeküdtem aludni.

Azaz az ágy szélére ültem, és onnan ereszkedtem lassan fekvő testhelyzetbe. Csak hanyatt tudtam feküdni, azt is úgy, hogy kicsit balra görbítettem magam, hogy – akár a májamnak jutó hely rovására – kedvezőbb fekvésű szöget engedjek a gyomromnak. Csak ekkor tűnt fel, hogy valósággal lihegek. A későbbiekben lehetőségem volt megfigyelni, ahogy ez szuszogássá szelídül, ugyanis hajnali négyig tartó, rendíthetetlen éberségemet semmi nem ingathatta meg. Kiszáradt számat nyalogatva bámultam a plafont vérágas szemeimmel, néha felkönyököltem böfögni egyet, és időnként úgy hallottam, azt mondom halkan: jaj. És ez szóról szóra így ment, meg sem tudom mondani, hány alkalommal.

 

A leggyakorlottabb utazó

Bálint a leggyakorlottabb, legnagyobb tudású utazó, akivel valaha találkoztam. Szívesen elkísérném a világ bármelyik pontjára, egyrészt mert rendkívül szép helyeken jár, másrészt mert sajátos szempontjaival egész biztosan tovább gazdagítaná az utazás tényéből  már eleve is következő szép élményeimet. De erre eddig nem került sor, ugyanis a dolog megszervezése meglehetősen nehéz lenne. Elmondom, hogy miért.Még a nyolcvanas években történt, hogy Bálint egy amúgy átlagos nyári napon minden átmenet vagy előjel nélkül, egyszer csak Békésszentandráson találta magát. Értsék úgy, ahogy mondom. Nem akart odamenni, nem vett jegyet a vonatra, nem utazott, nem csinált egyáltalán semmit, hanem „csak” ott találta magát. Persze ez sem magától derült ki: neki kellett megnéznie vagy megkérdeznie (nem emlékszem már pontosan, hogy mesélte), hogy hova került.

Az első alkalommal nem is időzött sokat hirtelen érkezése színhelyén, hanem szinte azonnal intézkedett a hazajutásáról. Persze rengeteget gondolkodott rajta, hogy hogyan történhetett vele mindez, de – eléggé el nem ítélhető módon – nem jött rá.

Még ugyanazon a nyáron, hasonló körülmények között került Pécsre. Később Sopronba, majd Debrecenbe is. Idővel, még ha furcsa is kimondani, de mégiscsak valamiféle rutint szerzett különös sorsának kezelésében, és kezdte úgy felfogni rejtélyes „utazásait”, mint lehetőséget, mint ajándékot: Ha már ott volt, körül is nézett, nem sietett rögtön haza.

Ez így ment hosszú éveken át. Az első komolyabb fordulópont már a kilencvenes években következett be, amikor legnagyobb meglepetésére Brüsszel mellett találta magát. Ez a helyzet szervezési szempontból lényegesen komolyabb kihívás volt, mint a belföldiek. Nem volt útlevele és helyi pénze, ezen kívül jóval távolabbról kellett hazajutnia.

Szigorúan véve innentől kezdve fogadta el sorsát abban az értelemben, hogy élete megkerülhetetlen részeként tekintett rá, és szinte bármelyik pillanatban készen állt arra, hogy újra valami idegen helyen találja magát: Útlevelét állandóan magánál tartotta, és kézitáskát kezdett el hordani, benne pár váltás fehérneművel, néhány melegebb ruhával, és alapvető tisztálkodási eszközökkel.

Jól tette, mert sorsa hamarosan emelte a tétet, és más földrészekre került, egészen idegen kultúrákba, Indiától kezdve az Amazonas vidékén keresztül Óceánián át a Tűzföldig mindenfelé. Ehhez már egészen másfajta felkészültség kell. Gondoljanak csak bele: hiába van útlevél, ha nincs vízum, hiába beszél Bálint angolul, az kevés egy ilyen hiba elsimítására, és még sorolhatnám.

Bálint így elkezdett nyelveket tanulni, tanulmányozta más kultúrák szokásait, komolyan elmélyedt a földrajz tudományában, és egyáltalán: tényleg odafigyelt arra, hogy mi folyik a világban, hiszen számára minden, másnak jelentéktelennek vagy érdektelennek tűnő információ sorsdöntővé léphetett elő, bármelyik pillanatban.

Ma már várja az utazásokat, és a helyszínek döntő többségére úgy érkezik, hogy van fogalma az őt körülvevő világról. Ezért aztán nem is siet pánikszerűen hazajutni, hanem addig csak elméleti ismereteit a gyakorlatban mélyíti el. A bő két, utazással töltött évtized alatt akkora tapasztalatra tett szert, hogy vetítéseket tart egész Európában. Azok a legsikeresebb előadásai, melyekről egyszer csak, minden átmenet vagy előjel nélkül eltűnik.

Bálint a leggyakorlottabb, legnagyobb tudású utazó, akivel valaha találkoztam. Szívesen elkísérném a világ bármelyik pontjára, egyrészt mert rendkívül szép helyeken jár, másrészt mert sajátos szempontjaival egész biztosan tovább gazdagítaná az utazás tényéből  már eleve is következő szép élményeimet. De erre eddig nem került sor, ugyanis a dolog megszervezése meglehetősen nehéz lenne. Elmondom, hogy miért.

Még a nyolcvanas években történt, hogy Bálint egy amúgy átlagos nyári napon minden átmenet vagy előjel nélkül, egyszer csak Békésszentandráson találta magát. Értsék úgy, ahogy mondom. Nem akart odamenni, nem vett jegyet a vonatra, nem utazott, nem csinált egyáltalán semmit, hanem „csak” ott találta magát. Persze ez sem magától derült ki: neki kellett megnéznie vagy megkérdeznie (nem emlékszem már pontosan, hogy mesélte), hogy hova került.

Az első alkalommal nem is időzött sokat hirtelen érkezése színhelyén, hanem szinte azonnal intézkedett a hazajutásáról. Persze rengeteget gondolkodott rajta, hogy hogyan történhetett vele mindez, de – eléggé el nem ítélhető módon – nem jött rá.

Még ugyanazon a nyáron, hasonló körülmények között került Pécsre. Később Sopronba, majd Debrecenbe is. Idővel, még ha furcsa is kimondani, de mégiscsak valamiféle rutint szerzett különös sorsának kezelésében, és kezdte úgy felfogni rejtélyes „utazásait”, mint lehetőséget, mint ajándékot: Ha már ott volt, körül is nézett, nem sietett rögtön haza.

Ez így ment hosszú éveken át. Az első komolyabb fordulópont már a kilencvenes években következett be, amikor legnagyobb meglepetésére Brüsszel mellett találta magát. Ez a helyzet szervezési szempontból lényegesen komolyabb kihívás volt, mint a belföldiek. Nem volt útlevele és helyi pénze, ezen kívül jóval távolabbról kellett hazajutnia.

Szigorúan véve innentől kezdve fogadta el sorsát abban az értelemben, hogy élete megkerülhetetlen részeként tekintett rá, és szinte bármelyik pillanatban készen állt arra, hogy újra valami idegen helyen találja magát: Útlevelét állandóan magánál tartotta, és kézitáskát kezdett el hordani, benne pár váltás fehérneművel, néhány melegebb ruhával, és alapvető tisztálkodási eszközökkel.

Jól tette, mert sorsa hamarosan emelte a tétet, és más földrészekre került, egészen idegen kultúrákba, Indiától kezdve az Amazonas vidékén keresztül Óceánián át a Tűzföldig mindenfelé. Ehhez már egészen másfajta felkészültség kell. Gondoljanak csak bele: hiába van útlevél, ha nincs vízum, hiába beszél Bálint angolul, az kevés egy ilyen hiba elsimítására, és még sorolhatnám.

Bálint így elkezdett nyelveket tanulni, tanulmányozta más kultúrák szokásait, komolyan elmélyedt a földrajz tudományában, és egyáltalán: tényleg odafigyelt arra, hogy mi folyik a világban, hiszen számára minden, másnak jelentéktelennek vagy érdektelennek tűnő információ sorsdöntővé léphetett elő, bármelyik pillanatban.

Ma már várja az utazásokat, és a helyszínek döntő többségére úgy érkezik, hogy van fogalma az őt körülvevő világról. Ezért aztán nem is siet pánikszerűen hazajutni, hanem addig csak elméleti ismereteit a gyakorlatban mélyíti el. A bő két, utazással töltött évtized alatt akkora tapasztalatra tett szert, hogy vetítéseket tart egész Európában. Azok a legsikeresebb előadásai, melyekről egyszer csak, minden átmenet vagy előjel nélkül eltűnik.

Gratulálok, ön erősebb, mint egy ötödikes

Láttam egy tévéműsort. Többek között egy híres, befutott üzletember szerepelt benne, és ahogy az szinte kötelező, áhítattal emlékezett vissza az általános iskolájára. Elmondta, hogy kiváló matematikatanára volt, ráadásul imponálóan erős is, aki ha nyomatékosítani akarta az anyagot, a pajeszánál fogva emelte fel a diákot.

Feltételezem, hogy a pajeszánál megragadott gyerek maga is segít az emelkedésben, és nem csodálattal nézi, hogy leszakítják a fél arcát. De az interjúalany emlékei nem csak itt csalnak. Végtelenül szomorúnak tartom azt a patológiás elmeelváltozást, amelynek során valaki a testi fenyítést erkölcsi teljesítményként dédelgeti a hosszú távú memóriájában, és a morális alapvetései között.

Antigoné

Gondolom, ma is így van, de amikor én annak idején négyosztályos gimnáziumba kerültem, számos tantárgyból egyfajta lépjen a startmezőre megoldással kellett szembesülnöm: például irodalomból is visszatértünk az ókorhoz.

Ez rengeteget rontott az egyébként is kitörési pontokra éhes motiváltságomon, és ebben oroszlánrésze volt Szophoklész Antigonéjának.

A történet, illetve az alapkonfliktus alkalmas lett volna arra, hogy olyan triviális és/vagy sehova nem vezető erkölcsi vitákat folytassunk róla, amikben egyébként örömemet leltem tinédzserként, és ma is azt gondolom, hogy hasznosíthatók a gondolkodás és a vitakészség fejlesztésében. Csak így sokkal nehezebben, örömtelenebbül.

A dráma egyik legnagyobb fegyverténye az időmértékes, hatos jambikus verselés. Emberfeletti teljesítményt kíván a szerzőtől, a fordítótól és az olvasótól egyaránt. Ehhez képest a ritmusra ráérezni közel nem akkora boldogság, mint amekkora fáradtsággal az értelem oltárán feláldozott rímképleten való áttörés jár. Homlokomat ráncolva, lassan haladtam, mindig azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok figyelni az egyébként egyszerű cselekményre.

Apropó dráma. Soha nem értettem, hogy hogy kerül elém egy színpadra szánt mű írott változata. Olvassa el az, aki előadást tud varázsolni belőle, én majd inkább megnézném azt. Ha megírnak valamit, írják meg úgy, hogy a párbeszédekből, a helyzetek, és a környezet leírásából derüljön ki minden (vagy fedje homály), amire az olvasónak szüksége van (vagy nincs), és ne kelljen a sorok elején feltüntetni, hogy éppen ki szól, jön oda, vagy megy el. (Filmet is szívesebben nézek, mint ahogy forgatókönyvet olvasok. Ez utóbbit nem is teszem soha).

Úgy éreztem, hogy a kar szerepét is kiválóan lehetett volna helyettesíteni azzal, ha a mesélő valami ügyesebb módon kommentál, esetleg kívülről enged betekintést a szereplők azon gondolataiba, amelyek szavaikból közvetlenül nem, vagy nem egyértelműen derülnek ki.

Azon egyébként meglepődtem, amikor az eseményekhez és dilemmákhoz addig csak kívülről, megfigyelőként csatlakozó kar egyszer csak a cselekmény részévé válik, és konzultálni kezd Kreónnal. Ezt újabb ügyetlenségként éltem meg. Ma már megengedőbb vagyok, és úgy gondolom, kellő empátiával az abszurd műfajának csíráit is láthatjuk e megoldásban.

A hétköznapi csoda hatásmechanizmusa

A kávéautomata nem mindig fogad el minden érmét. Ilyen esetekben fogom az adott pénzdarabot, és úgy csinálok, mint aki meghajlítja – noha tudom, hogy erre fizikailag nem vagyok képes. Erőfeszítésem hatására azonban (hétköznapi) csoda történik, és a gép jó étvággyal nyeli el a pénzt. Nem tudom, hogy a kezemről rá kerülő zsír, a fém hőmérsékletének megemelkedése, vagy milyen egyéb más tényező áll a hatásmechanizmus középpontjában, de úgy gondolom, hogy pontosan e bizonytalanságra van szükségünk ahhoz, hogy csodáról beszélhessünk. Egyébként alantas trükké silányulna a varázslat.

Download manager

J. Szabolcs sorrendben a negyedik alkalommal lépte túl a számára megszabott letöltési korlátot munkahelyén. A Biztonsági Kockázatkezelő és Üzletmenet Folytonossági Igazgatóság egy mindenki számára elérhető, de soha senki által nem olvasott belső direktívájának VII/12/a pontja alapján egy gyors reagálású csoport lépett akcióba, és rajtaütött a harminchárom éves munkatárson. Döbbent, de szótlan kollégái közül hátracsavart kézzel, a „Gyere csak, te kis download manager!” szavakat sziszegve hurcolták a külső parkolóba, ahol minden további írásos vagy szóbeli tájékoztatás nélkül fejbe lőtték.

Egy ember lóg

A dombtetőn, a magányos fa legvastagabb ágán egy ember lóg. Felakasztották. Közvetlenül mellette himbálózik egy másik is. Hasonlít az elsőre, csak talán zordabb az ábrázata, keményebbek a vonásai – amennyire azt az eltelt nyári napok után meg lehet állapítani. Mindegy. Amúgy sem látja senki. Soha nem is látták, pedig egész életében, sülve-főve ezzel az egyikkel volt. Mindenhova követte, mindig saját szája íze szerinti megoldásokat sugdosott a fülébe: elvenni, kényszeríteni, megbosszulni, elpusztítani. De emez soha nem hallgatott rá. Nem is csoda, hogy csak őt látták.

A zord tekintetű, mintha igazából nem is lógna, mintha rá nem is hatna a nehézkedés, lassan, puhán, hangtalanul leugrik. A hurokkal nem törődik: a nyakán marad. A kötél súlyosan puffan a földön. Ahogy kiegyenesedik, végigsimítja kabátját, tekintetét a falu irányába döfi, és elindul a házak felé. Lépteit nem, csak a surrogást lehet hallani, ahogy a kötél árkot vág a domboldalba.

Robotpilóta

Philip aznap, amikor felesége végül végérvényesen kiadta az útját, éppen három éve volt nős, és éppen harmadszor ment el otthonról, hogy összejöjjön a házassága előtti időkben még naponta látott barátaival.

Az este jól sikerült: rettenetesen berúgott. Annyira, hogy ahhoz az egyébként minden emberben meglévő képességéhez kellett folyamodnia, amely a még épp mozgóképes részeget csodával határos, de részleteiben ismeretlen módon hazajuttatja.

Csakhogy – a gyakorlatilag öntudatlan – Philipet robotpilótája azon az ominózus hajnalon nem haza, hanem egyenesen anyja házához vitte, ahol aztán mély álomba merítette.

Édes otthon

A napokban újra a fülem ügyébe került a Hobo Blues Band – Édes otthon című dala. Azt hiszem, ez is olyan alkotás, amit a világ nagyobbik része valószínűleg nem pontosan ért, de magunknak senki közülünk nem tudná frappánsabban összefoglalni. Szerintem még az iskolában is, amikor verselemzésre kerül a sor, elfogadható válasz, hogy tanárnő, ez magáért beszél, ehhez nincs mit hozzátenni.

„Hányszor hallom, mondják: ó édes otthon,

Erről nagyon hamar le is kellett szoknom.

Anyám a konyhában gyászolta magát,

Kocsmába küldött, hogy hozzam el apát.

Szóltam: Fater, jöjjön haza hát,

Húsz forintot adott, hozzak még piát.

A bátyám melózott, megunta hamar,

Elment, már nem is tudom svéd-e vagy magyar.

Évente hazajön, önmagától részeg,

Visszahívja mindig, ó a családi fészek.

Asztalra borulva egész este sírt,

Vegyek majd neki Kerepesen sírt.

Falvédőmön ez áll:

Az édes otthon visszavár,

Visszavár.

Presszó előtt állnak bizonytalan lányok,

Közöttük éhesen, nyugtalanul járok.

Át kellene jutnom még ezen a poklon,

Bableves csülökkel, vár az édes otthon.

Lemegyek a térre, sör és kártya vár,

Zsebemben két ásszal már nem érhet kár”.

Család a szólamokban, meg a gyakorlatban, darabokban, önjelölt mártír, alkoholista, ebből hozd ki, menekülünk, elszállunk, csak sajnáljanak minket, akkor jó, falvédőre való, visszavár, aha, nem mi tehetünk róla, hanem a környezetünk, de nehéz nekünk, gulyáskommunizmus, pontosan tudjuk, de nem csináljuk, langyos vízbe hugyozunk, megoldjuk okosba.