két percben
– Öregem, amiket te most olvasol, azokat nekünk már gimnazista korunkban mind tanították, mind el kellett olvasnunk. Nagy a különbség műveltségben a generációink között.
– Hát igen, mázlisták vagytok. A ti generációtoknak még átadta a tudását az előző. De a mi generációnknak már nem volt ilyen szerencséje… veletek.
– Tegyük fel, hogy mindig este érsz haza, olyan későn, hogy villanyt kell gyújtanod. Ahogy felgyújtod, rémült döbbenettel látod, hogy összenőtt, fekete szemöldökei alól egy kerekfejű, nehézcsontú, barna köpenyes férfi mered rád közönyösen, óriási, szőrös kezei ökölbe szorítva nyugszanak combjai mellett. Erre te – mintegy struccpolitikát folytatva – ösztönös ijedtségedben leoltod a lámpát, de aztán hirtelen visszakapcsolod: mégsem maradhatsz vakon egy számodra valószínűleg fenyegetést jelentő idegennel a saját lakásodban! De a fénynél hiába mereszted a szemed, a férfi eltűnt. Másnap ugyanez történik: ott van, leoltod a villanyt, felkapcsolod, és látod, hogy eltűnt. Hány nap múlva válik természetessé számodra a dolog, és válik magától értetődő rutinoddá, hogy csak fel, le és megint fel kell oltanod a villanyt, hogy az idegentől megszabadulj?
– Négy.
– Na jó, akkor hagyjuk a francba az egészet. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit.
– Hét.
– Hét? Aha… Nekem négy is elég lenne.
– Van olyan ötleted, amit meg akartál írni, de elfelejtetted, hogy mi volt az?
– Van.
– És mi az?
– Öö…
Jack Wire, a szegénysorban, nehéz körülmények között nevelkedett, de később híressé vált, kivételesen tehetséges zenész 1980. január 7-én meghalt. De pár órával később, ugyanazon a napon újjászületett egy szegénysorban, nehéz körülmények között élő családban. A környezet azonban, melyből jött – korábbi életétől eltérően, de tulajdonképpen magától értetődően – nem tette lehetővé, hogy tehetsége kibontakozzon – noha életében többször megmutatkozott, csak senki nem vette észre, beleértve őt magát is. Jack Wire reinkarnációja (a nevét sajnos nem tudom) tegnap meghalt.
Egy szociológusról írták egyszer – szokatlanul(?) kritikus, szókimondó stílusára hivatkozva –, hogy valódi fenegyerek. Nem célom itt vitatni az érdemeit, de úgy érzem, hogy valami elkorcsosult definíció alapján ítélt a társadalomtudós méltatója. Ökölszabályként maradjunk annyiban, hogy fenegyerek az, aki az utolsó marék szamócát kicsavarja egy barnamedve mancsából.
A telefonból mindketten egy kattanást, majd a lehallgatójuk hangját hallották: – Barnell helyett Varnellt írok, azzal is nyertek egy kis időt, de még jobb lenne, ha kicsivel több eszetek lenne, és az ilyesmi el sem hangozna – mondta egy, még a rossz tanulóit is kedvelő irodalomtanár mérsékelt ingerültségével a hangjában. Ugyanis mindig, a legsötétebb években is, amikor mások már rég beletörődtek, már rég felőrlődtek, talált valami módot, ha csak egy vékonyka szalmaszálat is, hogy ember maradjon.
– Jaj Vili! De jó, hogy megérkeztem. Képzeld el, megint mi történt. Alig tudtam leszállni! Megyek ki a kabinból, ahogy a vonat fékezni kezd. Az egyik ajtó csukva, a másik tárva-nyitva, és ott ül a földön egy lány. Tudod milyen. Napszemüveg, a fülében dugasz és ordít belőle a zene (már ha azt annak lehet hívni; Vili, el se tudod képzelni micsoda zaj volt az), meg kinn volt az egész csupasz combja. És öregem, meg se mozdul! Mintha ott se lennénk. Mert volt ott egy hölgy is, még egymásra is néztünk. Úgy csinált ez a suhanc kisasszony, mintha ő lenne a világ közepe, mindenki zsugorodjon össze, tűnjön el, mert övé a világ, azt hiszi, azt csinálhat, amit akar! Végül, ahogy megállt a vonat, ez a szegény asszony kopogtatta meg a vállát, hogy ugyanmár, legyen szíves leengedni minket. Érted, még nekünk kell könyörögni, hogy méltóztasson félrehúzódni. Na erre nagynehezen feltápászkodott, mi még éppen le tudtunk szállni. Előtte azért megkérdeztem tőle, hogy: csak a testén keresztül?! Háhá! Erre persze nem tudott mit mondani, csak hogy „dehogy, már állok félre”, vagy mit. Persze. Hogy szóltunk neki. Még az tenné be a kiskertajtót, ha még erre se reagálna! Na, leszállás után aztán szépen megköszöntem neki, hátha tanul valami becsületet, tartást, ha már az anyja nem tanította meg neki, hogyan kell viselkedni. Erre már tényleg nem tudott mit szólni, pedig már vártam, hogy azt mondja, hogy „szívesen” vagy ilyesmit, de akkor esküszöm neked Vili, hogy visszamásztam volna arra a vonatra és felképelem azt a csitrit!
A vonaton, a két kocsirészt elválasztó részen egy lány ült az ajtóban, lábait a szabadban lóbálva, fülhallgatóval a fülében. Én is kimentem, hogy a kupéban összegyűjtött verejtéket sófolttá szárítsam a hátamon. Az egyik megállóhoz közeledvén két idős hölgy került elő. A vonat megállásáig gondosan a lány háta mögött álltak, nehogy észrevehesse őket. Amikor megálltunk, az egyik hölgy félve majdnem megérintette a csaj vállát, majd mégis elhúzta a kezét, és felhábárodottan nézett a másikra. Az is meg volt botránkozva. Végül mégis megérintette az egyik. A lány felnézett, és azonnal felállt, hogy utat engedjen. Az egyik nő csak csóválta a fejét, de a másik még azelőtt, hogy a lánynak lett volna ideje teljesen félreállni, gyorsan elsütötte a jó előre megkomponált mondatát: – Csak a testén keresztül [lehet leszállni]?! Majd még a peronról is visszaszólt szempilláit rebegtetve, ajkát biggyesztve, bántó, hisztis éllel a hangjában: – Igazán nagyon kedves! Nagyon kedves!
Elképesztő, hogy emberek mennyi energiát képesek fektetni abba, hogy egy említésre sem méltó helyzetet maguk előtt jogosnak hazudott felháborodásuk tárgyává csavarjanak.
Az előző telefonom igazán nem tolakodóan, de kezdte jelezni, hogy legszívesebben nyugdíjba menne. Mindeközben azon törtem a fejem, hogy veszek egy mp3 lejátszót, hogy futás közben, illetve hosszabb utazások alkalmával elviselhetőbbé tegyem az idő múlását. Így akadtam rá a Nokia 6300-ra. Nagyjából három éve nem tájékozódtam a témakörben, ezért nem tudom, mennyire új fejlemény, ha egyáltalán az, hogy bármelyik ároptimalizálós oldalon lehet olcsóbban rendelni garanciával kártyafüggetlen készülékeket, mint ahogy a mobil szolgáltatók kártyás csomagban kínálják őket. Szóval vettem egy 6300-ást, és használom egy ideje.
Én nem sok dolgot várok egy telefontól, az ezeken kívüli szolgáltatások pedig jobbára zavarnak. Legyen kezelhető méretű, lehessen telefonálni vele, ne kelljen nyitni és csukni, legyen automatikus billentyűzára, legyen akkora képernyője, hogy az sms-eket lehetőleg ne kelljen görgetnem, legyen épértelmű a prediktív szövegbevitel, lehessen jegyzetet és naptárbejegyzést írni, legyen benne rádió és mp3 lejátszó, egyetlen mozdulattal lehessen néma üzemmódba (és vissza) váltani, tudjon blue tooth-szal kommunikálni. Viszont nem érdekel, hogy lehet-e vele internetezni vagy fényképezni.
A telefont jó kézbe venni, mert épp méretes, a billentyűi elég nagyok és határozott a nyomáspontjuk. A képernyő kellően nagy, és borotvaéles a képe, élénkek a színei. Részben azért is, mert a hátlapja is fémből van, kifejezetten minőségi benyomást kelt.
Ez egészen addig tart, amíg a menü böngészését megunva eszembe nem jut, hogy felhívjak valakit. A készülék a kicsöngést egy, a szájjal imitált fingáshoz hasonló hanggal kíséri. Véletlenül belelapoztam a használati útmutatóba, és ott elképedve láttam, hogy a telefont az alsó sarkainál ujjal érintve kell tartani, mintha valami szörny azonosítatlan testnedve csorogna a hátlapon. A normális tartást ábrázoló kép csúnyán át van húzva. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy azért nem jó a hangja, mert takarom az antennát? Kipróbáltam az ajánlott (és rendkívül kényelmetlen) fogást. A minőség javult! De ahogy szisztematikusabban nézegetni kezdtem, hogy a fogás váltása hogy hat a minőségre, már nem volt ennyire egyértelmű az együttjárás . Hát ennyit nem ér a fém hátlap (igazából nem ér semennyit sem): egyéb forrásokból is úgy tudom, jelentősen árnyékolja az antennát. A hangja tehát alkalmas az emberi beszéd közvetítésére, de az eddigi készülékeim közül egyértelműen a leggyengébb.
Az sms és jegyzet írás rendben van; a prediktív szövegbevitel életszerű ajánlatokat ad, és hajlandó tanulni, a gombokat pedig tényleg öröm nyomogatni. A # gomb hosszú lenyomásával lehet néma üzemmódra váltani. Visszaváltáskor azonban véletlenszerűen választ egyet az egyébként szégyellnivalóan fantáziátlan csengőhang repertoárjából, és azt mondja: mit szólnál mondjuk ehhez? A tárgyalás, utcai, stb. előre programozott stílusokkal nem vagyok hajlandó pöcsölni: a telefon vagy szóljon, vagy ne szóljon. Hát most szól.
Ehhez hasonló magánakció, hogy hiába állítom be, hogy kezdjen el csengetni a megadott hangerővel, és folytassa, amíg vagy nekem vagy a hívónak el nem fogy a cérnája. Ehelyett az összes beállítás esetén halkan indul, és folyamatosan növeli a hangerőt. Ezt alkalmazza az érkező sms jelzésére is, ami praktikusan egy hallhatatlan kis ciripelést jelent, ugyanis ott nincs következő kör, aminél emelhetné a tétet. Ostoba, erőszakos, kártékony hiba.
Rádióállomásból húszat tud, meg is keresi őket önállóan. Nekem pl. 17-et talált, úgyhogy hármat meghagyott sistergőnek, de át nem ugorná őket semmi pénzért. Az állomásokat elnevezni nem lehet (igaz, nem is érdemlik meg). Kedvenc rendszerüzenetem is ehhez a funkcióhoz kapcsolódik. Ha csak úgy megpróbálom elindítani a rádiót, azt írja ki, hogy „Csatlakoztasson egy tartozékot”. Milyet? Gyöngyház hátlapot? Persze lehet tudni, hogy a fülhallgató kell neki, mert annak a zsinórja szolgál antennaként is, mivel ugye a fém hátlap a belső antenna vérét szívja.
Az mp3 lejátszó kedvéért vettem az eredeti 128MB-os micro SD kártya helyett egy 2GB-osat; ez a maximális méret, amit kezelni tud. Egyszerűen összekötöm egy USB kábelen keresztül a számítógéppel, és feltöltöm rá a kívánt zenéket. Ez amúgy elég lassan megy. Egy album mondjuk 2 perc, ami ujjal dobolva soknak érződik, ha pedig egy komolyabb minőségű, 70-80 perces anyagot töltök rá, már 5 percre is szüksége lehet. Teljesen felesleges könyvtárakat tölteni rá, mert azokat ugyan szépen meg tudom nézni, de lejátszani – abból a nézetből – nem. Ahonnan le tudom játszani, ott nem látszanak a könyvtárak, csak az ömlesztett zene. Magyarul a fájlneveket kell ahhoz rendberakni, hogy valamiféle sorrendet lehessen tartani. Márpedig 2GB-nyi, DVD-re kimentett fájlnevet nevezgessen át a gépen, majd továbbítsa a telefonra, akinek két anyja van. Én biztos, hogy a folyamat közben kárt tennék több informatikai eszközömben is.
Ami a zenehallgatást illeti, alapvetően csalódott vagyok. Az eredeti kártyájára hiába került új zene, fogalma sem volt róla, kézzel kellett frissíteni. Az új kártyával valami miatt nincs ilyen gond. Nem értem, hogy mi az oka, de mivel a változás pozitív irányú, nem is igazán érdekel. Jó pont, hogy a beállított hangerőt megjegyzi, és külön kezeli a beszélgetés hangerejétől. Rossz pont, hogy ez a hangerő szarra sem elég. Állandóan tízesen járatom, de simán hallom, hogy mi történik körülöttem. Márpedig én szeretem magamra zúdítani a zenét, bevezetni az agyamba. Eme ostoba funkció létezésének nyilván az a célja, hogy halljam a környezetemet, és ezáltal legyek nagyobb biztonságban. Gyűlölöm, amikor helyettem gondoskodnak rólam. Inkább kellene megnyomnom egy plusz OK-t, hogy igen, a saját felelősségemre érdemben szeretnék zenét hallgatni. Akárhogyis, aki ezt kitalálta, abba lőjenek nyugtató injekciót az orgazmusa előtt két másodperccel, nehogy nekem hyperventilálni kezdjen. A fülhallgató mérete nekem sehogy sem jó. Épp hogy megmarad a fülemben, mindig az az érzésem, hogy ki akar esni. Kb. a jetinek passzolhat. A hallgató kis gumipereme elragadó könnyedséggel válik le a peremről. Ma például a csodával határos módon találta meg valaki, de nem jósolok nagy jövőt neki. A jackdugója – a világ magára valamit is adó, 3-as méretűt használó részével szembe menve – 2,5-ös. Azaz, ha ki akarom cserélni egy másik fejhallgatóra, egy átalakítót is újítanom kell hozzá.
A fejhallgató jó kéznélküli telefonálásra is. A rádió vagy az mp3 lejátszás bejövő híváskor megszakad, a nyakamnál lévő gombbal tudom felvenni és letenni, majd a zene folytatódik onnan, ahol abbamaradt. Rádiózás illetve zenehallgatás közben a gomb funkciója a léptetés. Nem érem fel ésszel, hogy hogy lehet az, hogy a telefon funkcióknál pöccre működik, szám vagy állomás léptetésekor viszont nyomorgatni kell, hogy észrevegye magát. Szoftveresen vezérelt kontakthiba?
Egyébként annyira nem vagyok elégedetlen, mint az az utolsó bekezdésekből tűnhet. Egyszerűen csak szeretnék kurva hangosan zenét hallgatni, ahogy az meggyőződésem szerint alapvető emberi jogom!
egypercesek 