Úgy látom, alapvetően háromféle ember jár ide a sarokra, az éjjelnappaliba. Az első csoportról semmi különöset nem tudok mondani (én is ide tartozom). A másodikat azok alkotják, akik szokatlan öltözködésükkel / frizurájukkal / hangjukkal / gesztusaikkal jelentősen eltérnek az átlagtól – de mint vásárlók teljesen szokványosnak tekinthetők: kérnek ezt-azt, kifizetik, köszönnek és elmennek. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik idegenkedéssel / gyűlölettel / lenézéssel / elképedéssel / gúnnyal a szemükben és szavaikban keresik csoporttársaik egyetértő pillantásait, szavait. Miután a második csoportba tartozó kiment az üzletből.
Szerző: suhodminyák
Ambrose Bierce – A barát és a hóhér lánya
Még nem végeztem Ambrose Bierce összes novellájával (amúgy – praktikusan – egy kötetbe gyűjtötték őket: Szukits Könyvkiadó, 2003.), de most, hogy A barát és a hóhér lánya címűt épp elolvastam, nem tudom már megállni, hogy le ne írjam erről az íróról, hogy nem elég, hogy nekem különösen tetsző, cinikus humorba hajló tárgyilagossággal tudott írni olyan dolgokról, amikről az ő idejében nem volt szokás így írni, nem elég, hogy történetei rendre sajátos fordulatot vesznek ahhoz képest, mint amire az olvasó számít, hanem az az elképesztő, hogy olyan ismeretei voltak az emberi természetről, hogy annak a teljes körét meg tudta rajzolni a mennyországtól a pokolig (vagy fordítva) – akár pár oldalon is.
A barát és a hóhér lánya – számomra – pontosan erről szól. Zseniális, ahogy Bierce mindösszesen csak az egyes szám első személyben mesélő főhős szavait használva juttatja felszínre a lelkében és agyában felrémlő kételyt, és ugyanakkor jelet ad az olvasónak azokról az érzésekről, melyeknek a főszereplő saját maga nincs tudatában. Kíváncsi lennék, a különböző olvasók hol veszik észre, hogy egy köríven követik az írót, ami csak egy bizonyos ponton záródhat be.
Új kezdemény
Már most át tudom érezni, hogy ha majd nyugdíjas leszek, órákon át fogom nézegetni a növényeimet, külön figyelmet szentelve minden apró változásnak. És amikor az órámra pillantok, és előbuggyan belőlem a költőinek induló, de az addigra a felhalmozott bölcsességem által szónokivá nemesedő kérdés, hogy úristen, már dél van?!, majd azt válaszolom magamnak, hogy na és.
(Vegyük észre a most kibújni készülő új kezdeményt).
Ugye nem?
– Tehát maga egy olyan – valljuk be, nálunk ritkaságnak számító – vállalkozó, aki egyfajta belső késztetéstől és elkötelezettségtől vezetve kényes arra, hogy ne fordulhasson elő csúszás, és amit (határidőre) kiad a kezéből, az a lehető legközelebb álljon a tökéleteshez.
– Így van, ezt vallom.
– De akkor ez a téli gumikkal szerelt autó, amivel idejött ajánlatot tenni ezen a verőfényes július végi napon, ugye nem az öné?
A munka látszatának keltése
Engem igazán nem zavar, ha nem dolgozik valaki, de az igen, ha a munka látszatának keltésével nekem okoz kényelmetlenséget. A takarítónő minden reggelre félresöpri a billentyűzetet és az egérpadot, rajta az egérrel. Sokszor az így lecsúszott kábeleket is újra és újra ki kell húznom az asztal mögül, hogy ne nyújtózkodva kelljen gépelnem. Ugyanakkor az asztalon lévő porrétegnek és koszfoltoknak már évek óta nevük van, olyan jól ismerem őket.
Felbolydulás a cégnél
Elég nagy felbolydulás van most a cégnél. Kiderült ugyanis, hogy a nagyfőnök a meghatározó projektek egy részében egy cerkóf tanácsaira alapozva hozta meg a döntéseit. (Aztán arra is fény derült, hogy a „tanácsadónak” állandó szerződése is van nálunk – egy csinos összegről). De – furcsa módon – a zavart nem is ez okozza, hanem az, hogy az élet pont ezeknek a döntéseknek a helyességét igazolta. A csőd szélére a többi miatt kerültünk.
Gyűlölök bütykölni
A Pif által felkorbácsolt alkotási vágy – már ami a megtestesült dolgok létrehozását illeti – azért nem vált valósággá, mert a bütykölést, barkácsolást, szerelést a gyakorlatban gyűlöletes, dühítő, keserves kényszer-tevékenységként élem meg.
Gyűlölöm, hogy a bicikli V-fékjének betét-cseréjekor hiába teszem be az előző szakasztott mását, mégis állítgatnom kell a féket, pedig direkt nem húztam utána, ahogy kopott a betét, pontosan azért, hogy a betétel időpontjára legyen optimalizálva a rendszer, csak be kelljen pattintanom, és helló.
Gyűlölöm, hogy számomra érthetetlen okból mégis kijjebb kell engednem a bovdent, játszanom kell a kibaszott milliméterekkel, megint hozzá kell nyúlnom ahhoz a finomhangoló csavarhoz, ami nem bírja, ha hozzányúlnak, és csodálatosan hamar elnyíródik a feje.
Gyűlölöm, hogy három fékpofa simán kijön a helyéről, de a negyedikbe egy csavarhúzót kell beledöfni, hogy ki tudjam cibálni.
Gyűlölöm, hogy teljesen lehetetlen szögből, épp csak ujjbeggyel hozzáférve kell szenvednem.
Gyűlölöm, hogy nincs egy határozott végpontja a pofa állásának, mert a gumi(szerűség) és a nem teljesen rugalmatlan fém találkozása sosem ilyen. Ezért nem tudhatom, hogy én nem toltam be eléggé (de ha beszarok se megy beljebb), és azért nem megy be a helyére a hátracsúszás-gátló pöcök, vagy a gyártási szórás miatt.
Gyűlölöm, hogy egy-egy ilyen – tényleg a legapróbbak közül való – kis beavatkozás után is addig moshatom a kezemet szappanos vagy ultradermes forró vízzel és kefével, amíg már a bőr is lejön az azbeszttel együtt – hogy aztán kiderüljön, mégis újra hozzá kell nyúlnom az egész tetves szarhoz.
Gyűlölöm, hogy ötvennyolc elütést kell kijavítanom, míg ezeket a sorokat írom, mert a gyűlölködés jelentősen rontja a koncentrációs képességemet, és már azt is szarul csinálom, amit egyébként szeretek.
Viszont mélységesen egyetértek azzal, hogy nem lehet szabadon fegyvert tartani.
Pif
Nekem valami miatt nem voltak gyerekkoromban különböző magazinjaim, meg képregényújságaim. A Hahoták tartalmát is kölcsönpéldányokból dolgoztam fel. Egyedül a Kockásnak voltam elkötelezett vásárlója. Sok szereplőjét kedveltem, de Pifnek biztos helye volt a dobogón.
Pif karaktere alighanem aktívan alakította a kutyákról alkotott nézeteimet, illetve fordítva is: saját tapasztalataimból kiindulva kicsit sem lepett meg, hogy eb létére ilyen eszes, talpraesett. Máig bennem él az érzés, amit akkor éreztem, amikor valami új találmánnyal, gépezettel állt elő: szerettem volna én is alkotni valamit, ami jó valami kihívó probléma megoldására, és működik. Rengeteget dédelgettem ehhez hasonló gondolatokat – bár a konkrét megvalósítás egyelőre várat magára.
Pif állandó partnerének, Herkulesnek a figurája is finomra hangolt alkotás volt. A bagzó kandúrok idegtépő hangjára fékezhetetlen (de hivatalból üldözendő) éneklési vágyával, konfliktus kereső attitűdjére pedig verekedéseivel, illetve az arcán állandó dizájnelemként megjelenő ragtapaszával utaltak a szerzők. A munkához való viszonya is életszerűnek tűnt: nem szeretett, és érdemben nem is tudott dolgozni. Pif ebben a tekintetben is éppen az ellentéte volt.
Különösen hálás voltam azért, hogy közös kalandjaik jelentős része űrexpedíciókban öltött testet, melyek elméleti és technikai hátterét Szépalmási professzorral teremtették meg, és Krapulax ellen kellett megvédeniük.
A mindenkori gonosz – ahogy azt nyolc évesen el is vártam – mentes volt a jó tulajdonságoktól, de nem volt hülye. Világuralmi törekvései soha nem voltak eleve halálra ítéltek: érvényes próbálkozásokat hajtott végre, és a szükségképpen bekövetkező kudarc ellenére is lehetett tudni, hogy hibáiból tanulva fog visszatérni a következő havi számban.
Egyetlen hiányérzetem maradt csak kedvenc kutyahősöm kapcsán: tengernyi önmagáért beszélő kvalitása is kevés volt ahhoz, hogy rájuk alapozva meggyőzzem szüleimet, őrültség lenne tovább élni kutya nélkül. (Évekkel később ez a probléma egyébként egészen más körülmények között, de megoldódott).
Csapat aranyérem
A főúttal párhuzamos zebrára léptem, mert a kifelé jövő úrvezető – nagyon helyesen – megadta az elsőbbséget. Szemből, jobbra kisívben egy idős hölgy készült bekanyarodni. Szépen kirakta az indexet, és ő is megadta az elsőbbséget. Erre a mögötte érkező koraharmincas, ambiciózus, ösztönös bunkó hosszan, kövéren a dudára tenyerelt, mert a helyzetből mindössze annyit sikerült dekódolnia, hogy akadályozzák abban, hogy egy pillanat alatt elérje a tizenkilenc méterre, pirosban álló kocsisort. A nő viszont úgy megrettent attól, hogy útban van, hogy az egyetlen kiútnak azt látta, hogy alászedi a kormányt, és jobb oldali kerekeivel felugrat a járdára. Engem – önhibáján kívül – nem sikerült eltalálnia, mert srégen befelé tartottam a járda mögötti fűsávon túlra.
Bizonyosság
Egyszercsak kinyitottam a szemem. Nem tudtam, hogy mennyi idő telt el a baleset óta, de azt igen, hogy hogyan történt, hogy a klinikai halál állapotában voltam, és hogy most kórházban vagyok. Úgy éreztem, hogy nincs semmi bajom; nem fájt semmim. Egyszerűen felültem, és a parkra néző ablakhoz léptem. Kint selymes napfényben fürödtek a frissen zöldbe borult fák. Ahogy ott álltam, valami mélyről jövő jókedv áradt szét bennem (a halálközeli élmény hatása és a megmenekülés felett érzett öröm lehetett), és a bizonyosságnak egy soha még nem tapasztalt nyugalma. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy miben voltam ennyire bizonyos. Az érzést úgy tudnám leírni, hogy magamban éreztem a mindenséget. A sok probléma és félelem, ami az életemet eddig övezte, jelentőségét vesztette, mert rájöttem kisszerűségükre és arra, hogy én magam része vagyok a megoldásnak, valami megfoghatatlan módon én magam egy vagyok a megoldással. Nem gondolkodtam el rajta, hogy mit kell tennem (sietnem nem kellett), de teljes bizonyossággal tudtam, hogy ha cselekvésre kerül a sor, tudni fogom. Korábban nem fogalmaztam meg magamban, de ekkor rájöttem, hogy egész életemben erre az állapotra vártam. Hirtelen egy mély, nyugodt hang szólalt meg a hátam mögött. Hátranéztem, és egy orvost láttam az ágyamnál. A mellette álló nővérhez szólt: – 15:30-at írjon a lapjára. Menjen csak a gyerekért, majd én felhívom a hozzátartozókat.
egypercesek 