Kilenc alkalom

Nem hiszem, hogy azt a házat bárki furcsának találta volna. És a lakóiban sem volt semmi szokatlan: egy egyszerű idős házaspár élt ott. De én nem tudok így tekinteni rájuk. Nem, amióta tudom, hogy mik történtek ott.

Évekkel ezelőtt egy nyári éjszakán, nem tudom megmondani, hogy miért, de egyszer csak azt éreztem, hogy oda kell mennem ahhoz a házhoz, és be kell néznem az ablakon. Pedig nem láttam semmit, nem hallottam semmit, ami alapján legalább magamnak megindokolhattam volna, hogy mit keresek ott. Az ablak alatt volt egy ingatag, nagyméretű tégla. Mintha direkt azért lett volna odakészítve, hogy ráálljak, és benézzek a szobába. Így is tettem.

Egy egyszerűen berendezett helyiség tárult elém. A hátsó falon, bal oldalt egy ajtó, a jobb sarokban, a fal mellett egy régi nagy ruhásszekrény, a kettő között egy nem túl széles franciaágy. Az ágyban pedig két idős, alvó ember. Egy házaspár. Hanyatt feküdtek, kezük összekulcsolva mellkasukon, álluk lehanyatlott, szájuk tátva. És én csak bámultam őket, valahogy nem tudtam elszakadni a látványtól. Pedig igazából nem is volt mit látni.

Sötét volt odabent, ezért nem láttam jól, de valami mozgolódás támadt körülöttük. Számomra is homályos, hogy milyen, de a vége az lett, hogy ahogy egyre jobban meresztettem a szemem, azt vettem észre, hogy egy-egy macska terem valahonnan (nem felmászik vagy odaugrik) a két idős ember lábánál. És rám néznek. A férfi lábánál egy hatalmas kandúr, a nőénél pedig egy kisebb nőstény. Mindkettő olyan fekete, hogy már szinte fénylettek. Egyenesen a szemembe néztek. Olyan érzésem volt, mintha kérdeztek volna valamit, és most a választ várnák. Ezzel hosszú percek mentek el, míg nem a kandúr egy h hangot nem bocsátott ki halkan, elnyújtva, és továbbra is mélyen a szemembe bámulva. Ez már igazán kísérteties volt, de én nem mozdultam. Nem mintha bátor lettem volna, hanem eszembe sem jutott. Talán képtelen is lettem volna mozogni. Meg voltam babonázva.

Hirtelen a két macska felállt, egy ugrással a párkányon teremtek a két oldalamon, majd egy újabb szökelléssel kiugrottak a kertbe és eltűntek az utca felé. Ekkor, mintha tényleg varázslatból ocsúdtam volna, megráztam magam, és leléptem a tégláról. Aztán mégis visszaléptem, és újra benéztem az ablakon. A két öreg ugyanúgy aludt, mint előtte. Elindultam a kapu felé, és ekkor jutott először eszembe, hogy végig háttal álltam az utcának, bárki megláthatott.

Normális ember ilyen esetben azonnal eliszkol, és megpróbálja kiverni a fejéből a furcsa históriát, de én az utcán kóvályogtam, mint aki vár valakit. Jó pár óra telhetett így el, bár meg kell mondjam, az időérzékem cserbenhagyott. Aztán az utca végén megjelent a két macska, és sietősen a ház felé tartottak, de ezúttal ügyet sem vetettek rám. Könnyedén beugrottak az ablakon, és eltűntek a szoba sötétjében. Újra az ablakhoz mentem, felálltam a téglára, benéztem, de nem láttam semmit, csak az alvó házaspárt. Hazamentem.

Másnap nem akart álom jönni a szememre, végig az egy nappal korábbi eset járt a fejemben. Nem tehettem mást, megint odamentem. Az események pedig szóról szóra megismétlődtek: benéztem, ott aludt a két öreg, mint akik fel vannak ravatalozva, megjelent a két macska gyakorlatilag a semmiből, bámultak rám, mint akik válaszra várnak, aztán az a borzasztó h hang, majd eltűntek, és pár óra múlva visszajöttek.

És ez így ment összesen nyolc alkalommal. Tudom, mert július 1-én volt az első alkalom. És a kilencedik alkalom is ugyanígy kezdődött, hogy megjelent a két macska. De ezúttal sokkal tovább néztek rám kérdőn, közben idegesen, türelmetlenül mozgolódtak, majd ahogy a párkányra ugrottak, újra rám néztek, de akkor már nem kérdőn. Üres volt a tekintetük. Megnéztek maguknak, és elmentek. Én megint kimentem az utcára, de ezúttal hiába vártam, a két macska nem jött vissza. Már hajnalodott, mikor eluntam a várakozást és hazabotorkáltam.

Másnap megint elmentem, a két öreget ugyanúgy az ágyban találtam, de a macskák nem kerültek elő. Harmadnap sem. Aztán dél körül megéreztük a hullaszagot.

Sztrájk

Attól tartok, hogy rengeteg csalódás éri élete során azt a hölgyet, akit ma, a BKV sztrájk napján láttam a buszmegállóban, amint – egyébként minden sürgetés vagy vészhelyzetre utaló arckifejezés nélkül – próbált autókat leinteni. Szeméből ezt olvastam ki: „Tudtam, hogy egy rohadék sem fog megállni”. Igaza volt.

 

Az a lány

Csupa jóakarat volt az a lány. Emlékszem az első napra, amikor hozzánk került. Épp Ervin adott elő – a szokásos módján. Hosszú hatásszüneteket tartott, de olyan furcsán, hogy soha nem tudtuk eldönteni, hogy ezt az előző mondat után, vagy a következő előtt csinálja. A szemeit ilyenkor tágra nyitotta, és lassan, színpadiasan felemelte az állát, csak aztán folytatta mondandóját. Sokat ugrattuk egymást. Kit azzal, hogy mélyíti a hangját, kit meg azzal, hogy ringatózik beszéd közben. Az ő szokásai közül gyakran ez volt ártatlan tréfáink célpontja. Azon a napon sem volt másképp.

De az a lány egyszercsak kiment előre, Ervin mellé, megállt mellette, a vállára tette a kezét, és amolyan tanárnénisen megjátszott, kedves morcossággal az arcán nézett ránk. Magunk sem pontosan tudtuk, hogy miért, de elhallgattunk. Mit fog csinálni, mit fog mondani ez a lány?

Ervinhez fordult, továbbra is a vállán tartva a kezét, és tekintetéből eltűnt a játékos korholás, helyette áradó, óvó szeretet jelent meg a szemeiben. Így szólt hozzá: – Te ugye dadogsz? Mindannyian csöndben maradtunk, és valami hideg, nyirkos érzés siklott végig rajtunk.

– I-igen – mondta Ervin halkan, és nem nyitotta tágra szemeit, hanem lefelé nézett velük, nem emelte fel az állát, hanem mélyen lehajtotta a mellkasára.

A neander-völgyi ember hangjának tudományos igényű rekonstrukciója

Most megint felerősödött az a vissza-visszatérő érzésem, hogy nem jó irányba mennek a dolgok ebben az ún. nyugati civilizációban. Ennyi évszázad hajtás, ennyi kitűnő találmány után végül elfáradtunk. Egyszerűen nem megy tovább, nem lehet már az agyat jobban csúcsra járatni, hevül és sípol minden szinapszis, eltitkolni tervezett, szökött gondolatcsírák jutnak diadalra, mielőtt megállíthatná őket elindítójuk.

Sajnos azt olvastam, hogy tudósok(?) rekonstruálták a neander-völgyi ember hangját. Meghallgattam, és elviselhetetlen fájdalmak fullasztó szorításában dögöljek meg, ha sikerrel jártak, és tényleg ilyen volt a hangjuk.

Azt is írják a neander-völgyiekről, hogy „hangképző szervük […] nem volt alkalmas arra, hogy ugyanazt a magánhangzót különböző hosszúságban ejtsék ki”. Ezt szintén képtelen vagyok elhinni. Nem tudtak ordítani vagy jajdulni, helyette (is) pisszegtek meg csettintettek? A kutyám a beszéd képességének ábrándját évekkel ezelőtt feladta (nekem csak később árulta el), de a mai napig is valósággal játszik a magánhangzók hosszával!

Kiegészítés: Így azért más.

Kiegészítés: Így pedig még inkább más.

Érdekes megfigyelni, ahogy újabb és újabb kezeken megy át az eredeti közlés, hogyan veszti el az értelmét, hogyan válik önmaga torzójává.

Hogy magamat mentsem, legyen úgy, hogy az eredeti bejegyzésem az újságírásra vonatkozik.