Szerző: suhodminyák

Ne most

Ellentmondásos helyzetbe kerültem, ha most talált meghallgatásra az a régi kérésem a sorsommal kapcsolatban, hogy bizonyos jelentős eseményeket előre lássak. Azt álmodtam, hogy az adóbevallásomat csak 26.400 Ft ellenében adhattam volna fel a postán. Amikor értetlenkedni, majd ellenkezni kezdtem, siket fülekre találtam. A posta dolgozói mind odagyűltek az üveg mögé, és egyszerre furcsálló és gúnyos mosollyal méregettek. Dolgavégezetlenül és részlegesen megsemmisülve jöttem el azzal az érzéssel, hogy ez nem lehet igaz, inkább várok, amíg eszembe jut valami megoldás, vagy történik valami. A dolog az utóbbi módon oldódott meg, amennyiben felébredtem.

Piszoár helyett

Soha nem értettem pontosan, hogy a piszoárban mi a pláne. Mi az a lényeges különbség a WC-csészéhez képest, ami indokolja, hogy külön objektumként hozzák létre? Ezzel párhuzamosan azon csodálkozom, hogy az még senkinek nem jutott eszébe, hogy egy folyó fölé kissé belógó, a függőlegeshez képest 27 fokban döntött állású, talptartókból és mellkas támasztékból álló szerkezetet alkosson, amiről rendesen a vízbe lehet vizelni.

Bánt

– Nézd. Én az őszinteség híve vagyok. Nem azé a „módszeré”, hogy van valami problémánk, de nem mondjuk el, hanem rágódunk rajta, aztán ebből egy csomó feszültség jön ki végül, a másik meg nem is tudja, miért. Érted?

– Azt hiszem.

– Szóval nem akartam szólni, de engem eléggé bánt, hogy neked Maseratid van…

Túlzó szerencse

Tudom, hogy többeket talán irritál túlzó szerencsém, de az történt, hogy a napokban erősödni kezdő torok-környéki kaparásomat, illetve az azt okozó mikroorganizmusokat egy pillanat alatt elsöpörte a tegnapi, majonézes krumpli(?) / fagylalt(?) / tejszínhab(?) indukálta gyomorrontásomra adott önkéntelen válaszom, azaz, hogy több, egymást gyorsan követő alkalommal épp e testrészemen keresztül ürítettem ki savas gyomortartalmamat.

Destruktív fatalizmus

Egy embert láttam a volán mögött abban a sávban közeledni, ahol a zebra után közvetlenül (ahol én is álltam) parkoló autók vannak. Valamit tehát tennie kellett. Én hasonló helyzetben belenézek a tükörbe, indexelek, szükség esetén megállok, hogy amikor szabad az út, sávot válthassak és továbbmehessek.

Az illető valami egészen mást csinált. Indexelt ugyan, de egyáltalán nem nézett hátra vagy oldalra, hanem lépésben, de harmadik fokozatban behúzott a mellette lévő sávba, és közben rettegés fénylett a szemében. Félt, hogy esetleg jön valaki hátulról, és már nem tud megállni. De eszébe sem jutott meggyőződni róla, hogy ez-e a helyzet. A gázt hiába nyomta, a motor hármasban, ezres fordulat környékén csak dadogott, épp hogy nem fulladt le, nem hogy gyorsítani képes lett volna.

Három körülmény kellett ahhoz, hogy ne legyen gond. Az első kétségkívül az indexelés volt, a másik az, hogy a mögötte jövő osztrák volt – és talán ezért? – nem kergette páni félelembe hősünket harminc centiről való dudálással, a harmadik pedig egyszerűen az, hogy felismerte a helyzetet: csak magára számíthat; a kikanyarodó (együtt)működésre alkalmatlan.

Talán kirekesztő gondolat, de én egy ilyen beszédes esetet elegendőnek tartok ahhoz, hogy az elkövetőt egy életre eltiltsák attól, hogy bármit is vezessen. Legjobb tudomásom szerint még nem jegyeztek fel olyan esetet, amikor a destruktív fatalizmus lett volna a célravezető stratégia a közlekedésben.

A tányér már kikészítve

– Nem mondtam, hogy elmehetsz – szólt ellentmondást nem tűrőn az anya. – Itt ülsz szépen, amíg legalább én be nem fejezem a vacsorát – tette hozzá nem kevésbé határozottan. A kisfiú lemondón nézett maga elé, kezeit az ölébe ejtette, és várta, hogy vége legyen. Az ablak mellett ült, szemben anyjával. Csak az anya evett, Karcsi nem. Az esti utcát bámulta, meg a szemben lévő ház sötét és kivilágított ablakainak összevisszaságát. Anyja hol fiára nézett idegesen, hol azt figyelte, hogy melyik ablakot nézi vajon, és miért pont azt, de nem szólt semmit.

Egyszer csak a kisfiú mintha már nem csak úgy bámult volna, hanem egy bizonyos ablakot nézett, ahol épp most gyúlt világosság. A hentes bácsi érkezett haza. Először csak egészen halvány fény derengett fel a lakásban, ahogy az előszobában felkapcsolt villany fénye beszűrődött a konyhába, aztán amint a húsipari dolgozó levette a cipőjét, egyenesen a tűzhelyhez ment, és felkapcsolta a villanyt. Egyszemélyes asztala pont az ablaknál volt, a tányér már odakészítve. Begyújtotta a tűzhelyet, két edényt tett fel. Az egyikben nokedli volt, a másikban – amennyire ilyen távolságból meg lehetett mondani – csülökpörkölt.

A férfi két külön fakanállal kavargatta őket folyamatosan. Nagy lángot használt, látszott rajta, hogy egyre türelmetlenebb. A kavargatás rövid szüneteiben hol szalvétát készített ki magának, hol a sört vette elő; egyetlen pillanatot sem hagyott veszendőbe menni. Néhány perc után egy-egy falatnyit vett a nokedliből és a húsból is. Kicsit megfújta, és a szájába vette. Karjai ernyedten hullottak le két oldalán (de továbbra sem engedték el a fakanalakat), csukott szemeit a mennyezet felé emelte. Pár másodperc mozdulatlanság, illetve gyengéd rágás után nyelt egyet, majd szinte kapkodni kezdett: felkapta a tányért az asztalról, beleborította a nokedlit, és rá a pörköltet. Aztán nagyon lassan, óvatosan, előrehajolva lépkedett vissza az asztalhoz, hogy a színültig telt tányér tartalmából egyetlen morzsa, egyetlen csepp se menjen veszendőbe. Az utolsó lépés helyett még jobban előredőlt, karjait előrenyújtotta, és minden idegszálát egy cél szolgálatába állítva, a vízszintest mindvégig tartva, nagyon lassan letette a tányért, majd egyetlen mozdulattal becsusszant az asztal mögé, és leült a székre. Kezébe fogta a villát, és nagy lendülettel célba vette a rakás közepét, de az utolsó pillanatban mégis visszahúzta az evőeszközt, kissé talán ingerülten felállt, a hűtőhöz lépett, és egy üveg uborkát vett elő. Visszaült, és végre beleszúrta villáját a nokedliből és csülökpörköltből álló hegybe, előrehajolt, és szinte ráhúzta magát a falatra. Megint az égnek emelte fejét, majd újra és újra lesújtott, közben bal kezével uborkákat vett ki sorban egymás után az üvegből és harapott belőlük, meg sört ivott, és közben csóválta a fejét, mint aki nem hiszi, hogy ekkora élvezetet megérdemelhet, és nem lassított, amíg el nem fogyott minden (minden), a nokedli, a pörkölt, az uborka és a sör. Ekkor hátradőlt, mint aki épp egy mamutfenyőt vágott ki, és kilazította az övét. Nem mozdult percekig, csak a fejét csóválta meg időnként.

Karcsi mindent látott. Végig az egészet. Üveges szemekkel meredt anyjára, és nyelt egyet. – Na, kérsz mégis egy kis csülökpörköltet, kisfiam? – kérdezte az anyuka, Karcsi pedig csak bólintott. – És uborkát – tette hozzá.