Szerző: suhodminyák

Mechkour Mohamed

Egyik este Chefchaouenbenben lődörögtünk éppen, amikor egy hamamba (fürdőbe) igyekvő srác szóba elegyedett velünk, és néhány kedves szó után konkrétan elárulta, hogy a családjának pár sarokra van egy aranyos kis boltja tele szőnyegekkel. Nem volt kedvünk bemenni sem, nem hogy vásárolni, de gyengék voltunk, és hagytuk magunkat odakísérni. Persze megállapodtunk, hogy épp csak benézünk, semmi gond, ha nem vásárolunk.

Tényleg jó kis bolt volt, a tulajdonos pedig egy kedves, intelligens berber úr. Elbeszélgettünk vele arról, hogy a város honnan kapta a nevét (a két szarvnak látszó hegyről, amik a város felett trónolnak), hogy miért cukrozzák meg annyira a teát (hogy legyen energiájuk futkározni a hegyen). Aztán persze szóba került, hogy mi mindent árulnak. Abban maradtunk, hogy nekünk egyáltalán semmi nem kell, illetve hogy ők tisztában vannak azzal, hogy szegény országból jövünk, nem mint az angolok például.

Mivel tényleg nem volt kedvem semmit venni, nyugodt voltam. Ennél jobb alap ugyanis el sem képzelhető az alkuhoz. Elkezdett szőnyegeket mutogatni. Rögtön az első megtetszett. Kérdés nélkül mondta, hogy – ha jól emlékszem – 380DH-ba kerül. Persze csak nekünk: egy angolnak ezret mondana – tette hozzá. Mondtam, hogy ez nagyvonalú ajánlat, és tényleg szép a szőnyeg, a gond nem is ezzel van, hanem hogy nekem gyakorlatilag nincs is pénzem. Azt majd megbeszéljük – mondta – és rakosgatta ki a szőnyegeket. Eleve a vékonyabb, olcsóbb típusokat engedtem csak, ne fáradjon a nagy perzsa szerűekkel.

Miután kipakolt egy vagy negyven centi magas stócot, azt mondta, hogy most egyesével felemeli, én pedig mondjam, hogy “soha” vagy hogy “talán”. Ezeket a szavakat persze elárulta berberül, én pedig a rövidtávú memóriámból (ami most ebben a tekintetben nem áll a rendelkezésemre) tört berberséggel ismételgettem, hogy soha, soha, soha… Kb. nyolc után kissé bosszúsan megkérdezte, hogy mindegyikre ezt fogom-e mondani. Természetesen nem – válaszoltam, majd mentünk tovább: soha, soha… A legalsó kettőnél, a férfi érezhető megkönnyebbülésére, azt mondtam, hogy talán. Közben az is kiderült, hogy egy-egy ilyen szőnyeg férfiak és nők együttes, sok-sok napi munkája; ráadásul úgy, hogy a nők csak nappal tudnak dolgozni, mert a minták készítése súlyos teher a szemnek. A férfiak éjjel is szőnek. Az ily fáradságosan elkészült árut aztán viszontagságos körülmények között hozzák le a hegyről (tehát nem a szomszéd utcában lévő szövőszékről). A felhalmozott árukészlet – ha a fenti metódus helytálló – nagyjából harminc férfi és huszonegy nő teljes nettó életének minden pillanatát maradéktalanul kitöltötte.

Itt volt az ideje az árról beszélni. Kényelmesen ültünk csodaszép szőnyegek között, nem siettünk sehova, egy-egy tea gőzölgött a kezünkben, én pedig tudtam, hogy ha szőnyeg nélkül kell hazamennem, egy kicsit sem fog érdekelni. Ezzel a boldog nyugalommal ismételtem meg, hogy én igazán nem is mondanék árat, mert nincs is annyim, mint amit még én is elismernék, hogy megér (ez a trükk Fodié amúgy). De persze csak kicsikart egy számot belőlem. Ezt én úgy kalkuláltam ki, hogy azt vettem, mennyi lehet az, amit már a hülyének is megér (150DH), majd az így kapott összegből lecsíptem a harmadát (=100DH). A kalkulációban segítségemre volt, hogy a többiek komoly alkuk során már vettek ágyterítőket 200 felett, illetve 180 környékén. Ebben több anyag van, akkor ennyit megérhet.

Amikor meghallotta az ajánlatomat, nagyon elkeseredett. Azzal vádolt, hogy viccelek, vagy hovatovább gúnyt űzök belőle. Biztosítottam róla, hogy nem így van, erről beszéltem az előbb: nem nagyon van pénzem. Ő még mindig 200 körüli összegről beszélt, amire csak sajnálkozva széttártam a karom. Hogy ne eresszem hosszú lére: végül a 130 érintésével, és Fodi újabb ötletével, hogy ő még kölcsön tudja adni az utolsó ötvenesét, amit így hozzácsapunk az én utolsó százasomhoz, végül 150-ben állapodtunk meg. Szerencsére volt nálam – a többitől külön – egy kopottas százas bankó. Fodi beleadott egy ötvenest, és nyélbeütöttük az üzletet.

Amikor azt kérdezte, hogy elégedett vagyok-e, őszintén válaszoltam igennel. Ő is elégedettnek tűnt egyébként, ami kicsit azért nyugtalanító, de amikor azt kérte, hogy akkor legalább népszerűsítsem a hazámban az üzletét, megnyugodtam kissé. Meg hát akárhogy nézem, nekem ez a faliszőnyeg megért 3000 Ft-ot.

Nem lassítanak

Én vagyok az az ember, aki a járdán mindig kitér az útból. Aki miatt nem kell lépést váltanod, akivel nem fogsz összeütközni. Biztos találkoztunk már. Vannak hozzám hasonlók. Velük öröm együtt közlekedni, mert messziről megértjük egymás elkezdett mozdulatait, látjuk, mit tervez a másik.

Vannak viszont azok, akikkel egybe esik, együtt mozog a világ középpontja. Ők nem lassítanak, nem térnek ki. Ők is eljutnak a céljukhoz, pedig ezért nem ők tették a legtöbbet. Tudtukon kívül mások előzékenységének köszönhetik gördülékeny hétköznapjaikat.

Elhatároztam, hogy – magam előtt – kísérletnek álcázott megtorlást fogok végrehajtani: Mi van, ha én sem térek ki? Egy zsúfolt zebránál mély levegőt vettem, és eltökéltem, hogy nyílegyenesen fogok átmenni rajta, nem fogok kitérni senki útjából. Amikor az autók megálltak, de még a zöld jelzés előtt, tekintetemet a szemközti oldalon lévő ház falára szegeztem, és határozott léptekkel elindultam. Ketten rögtön kitértek az utamból, egy harmadikkal súroltuk egymást. Ezután az emberfolyam kezdett szétnyílni előttem, de a negyedik ellenféllel végre(!) összeütköztünk. Jobb vállunk egymásnak csattant. Mivel én számítottam, sőt vártam az ütközésre, ő pedig nem, kettőnk közül ő esett hanyatt. Arca eltorzult a fájdalomtól, vállához kapott, és kurtán, élesen felordított. Pillanatnyi diadalt éreztem, a „naugye, én megmondtam, hogy ez lesz, a ti akartátok” édes íze áradt szét a számban, és szinte megrészegülve vártam a következő utamba kerülő vádlottat.

De a férfi nem mozdult az aszfaltról. Rossz érzés fogott el, valahogy elromlott a játékom. Megálltam, és rövid tétovázás után visszaléptem hozzá. Az arca nem azé a bunkóé volt, aki soha nem tágít elhatározott irányától. Egy, a fájdalomtól könnybe lábadt szemű embert láttam a földön, aki nem tudott felülni, szemeit ijedten forgatta, de nem nézett semmire, csak a bizonytalan magasságba, az ég felé.

– Kérem, segítene? – szólalt meg, ahogy lehajoltam hozzá – El van törve a kulcscsontom, és nincs rajtam a rögzítő. Nyúljon kérem a hátam alá, és háromra segítsen felülni. Segítettem neki. Felállt, és folytatta:

– Pont ma nem vettem fel azt az izét. Mert csak akkor kell, ha valami hirtelen baj történne. De én vagyok a hülye! Hogy csőlátó létemre így kijövök az utcára.

– Ne haragudjon, igazán nem akartam, az én hibám – mondtam. Én sem vettem észre magát – toldottam meg egy hazugsággal.

Ez óta az eset óta újra ugyanúgy kitérek az útból, ahogy mindig, és csak gyűlik bennem a düh, hogy mások a hozzám hasonlók előzékenységéből jutnak el a céljukhoz.

Az arcát kell figyelnem

Már nagyon régen történt, de az esemény minden kockája élénken él a fejemben, mintha egy megállítható, visszapörgethető, újraindítható film lenne. Egy zajos összejövetelen megláttam egy harmincas férfit. Nem tudom, kivel jött, valahogy körülvette a magánynak egy láthatatlan burka. Nem lépett kontaktusba senkivel, és a többiek sem vették észre. Talán nem is ismerte senki.

Még akkor sem figyeltek fel rá, amikor egy trombitát vett a kezébe. Azt hiszem, a házigazda nagyapjáé volt valamikor. A kezébe vette, és nyugodtan vizsgálgatni kezdte. Végigsimította a csillogó rezet, lassan, egyesével benyomta és kiengedte a billentyűket. Közben szemével, tapintásával, de még talán valami csak rá jellemző érzékkel is figyelte, hogy mit csinál, és az mit eredményez. Az arca koncentrációról árulkodott, és néha mintha izgalom futott volna át rajta egy-egy rövid pillanatra.

Pár perc vizsgálódás után a szájához illesztette a trombitát, és belefújt. Nem történt semmi. Belefújt még egyszer, mire egy utolsó erővel kipréselt fingásra emlékeztető hang hagyta el a hangszert. Erre többen odafordultak. Volt, aki mosolygott, volt, aki fel volt háborodva. A férfi rájuk se hederített, hanem egy pillanatra sem változó arckifejezéssel tovább folytatta a kísérletezést. Csakhamar épkézlábnak mondható hang került elő a tölcsérből, de híján minden dallamnak, sőt minden olyan hangnak, amit az ember füle kellemesnek érez. Erre már többen felfigyeltek, páran összesúgtak, de a férfi teljesen belemerült vizsgálódása tárgyába, és már a billentyűket próbálgatta. Közben persze folyamatosan fújta a hangszert.

Innentől elég kellemetlen pár perc következett, mert egyrészt egyre hangosabban „játszott”, másrészt továbbra is végetlenül hamisan. Egy idő után kaotikus hajlítások és elkülönülő hangok törtek elő a trombitából, egyre gyorsabban, aminek egyenes folyományaként egyre nagyobb nyugtalanság és türelmetlenség támadt a teremben, már nem volt senki, aki ne a „rézfúvóst” figyelte volna. Rajtam kívül csak kétféle ember volt ott: aki kinevette, és akit idegesített. Én azonban csak az arcát figyeltem. Olyan nyugalom áradt belőle, és olyan megzavarhatatlan összpontosítás, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.

Egyszercsak – véletlenül(?)– két tiszta hang keveredett egymás mellé, aztán pár ütemmel később még néhány. Ezt tapssal üdvözölték a jelenlévők, de amikor egy tagadhatatlan, de általam egyébként nem ismert dallam kezdett el szólni, mindenki elhallgatott. A férfi arcán olyan kifejezés futott át, mint amikor valaki megsejt valamit, de nem tudja biztosan, hogy jó nyomon jár-e. Egy olyan „aha”, amiről nem tudjuk eldönteni, hogy kérdezték vagy mondták.

A megtalált dallamot megtartotta és eljátszotta dagályosan, aztán halkan, majd katonásan, végül szomorúan. Ekkorra döbbent csönd vette körül, mindenki rá figyelt, egy kört alkottak körülötte. Ő letette a trombitát, mint aki nagyjából kiismerte azon a szinten, ami ennyi idő alatt és ilyen körülmények között lehetséges, azaz hogy eszik-e vagy isszák. A hangszert visszatette oda, ahonnan elvette, és elsétált.

Nem tudom, hány év telt el, mire újra láttam. Egy plakáton. Egy trombitát fújt. Ugyanazzal az arckifejezéssel, mint azon az estén. Azóta mindig elmegyek a koncertjeire, ha hozzánk látogat. Általában, hogy szabadon megelevenedhessen előttem, csukott szemmel szoktam zenét hallgatni – amit a hozzá nem értők alvásnak hisznek –, de ha ő játszik, nem tehetek róla, mindig az arcát kell figyelnem. Nem szeretnék lemaradni róla, amikor megint rájön valamire, még ha nem is biztos benne, hogy kérdezi vagy mondja.

Amiről, és amiről nem

Azt vettem észre, hogy különös erővel hatnak rám azok az alkotások, amik nem arról szólnak, amit megmutatnak, hanem arról, amit nem.

A napokban eszembe jutott egy fénykép, amit sok-sok évvel ezelőtt láttam. Rajta szikrázón süt a nap, gyönyörű kék az ég, harsogó zöld a fű. A háttérben nagy szalagházak sorakoznak (csak ki kell szaladni belőlük), legelöl egy imponálóan nagy és meredek íveket rajzoló hullámvasút látszik egy szintén gigantikus óriáskerék szomszédságában, a környéken pedig kisebb játékszerek vannak elszórva. Minden együtt van, ami kellhet.

Csak éppen teremtett lélek sincs sehol, ameddig a szem ellát. A fotó Észak-Koreában készült.

Jobban

– Képzeld, azt vettem észre, hogy egy csomószor úgy követek el helyesírási hibát, hogy nem azt a betűt kettőzöm meg, amelyiket kellene, hanem valamelyik korábbit. Azt írom például, hogy jooban – ahelyett, hogy jobban.

– Persze. Nincs ebben semmi meglepő. Te előre gondolkodó típus vagy, sőt – ha nem haragszol – aggódó típus. Tudod, hogy meg kell kettőznöd az adott szóban egy betűt, és attól tartasz, hogy el fogod felejteni, így végső soron hibázni fogsz, ezért kissé kapkodni kezdesz, túl akarsz lenni a kritikus részen, és hopp, már meg is kettőztél valamit, csak korábban, mint kellett volna.

– Vagy várjál… Nem is. Nézd, itt azt írtam, hogy jobaan.

Ítgyie

A marokkóiak elég sok európaival találkoztak már ahhoz, hogy ne feltétlenül kedveljék őket, és részben ezért(?) ne keveredjenek velük amolyan meghatóan kézenfekvő emberi kapcsolatba. Mégis innen származik az egyik legkellemesebb kultúra-közi élményem.

A Todra szorosban éppen az aznapra tervezett legmagasabb pontra értünk, amikor összetalálkoztunk egy helyi pásztorral, a fiával, a kutyájukkal és a távolban az általuk őrzött juhnyájjal. Kölcsönösen, nonverbálisan kifejeztük egymás iránti szimpátiánkat, a pásztor pedig maguk mellé invitált minket. Letelepedtünk hát melléjük, és – elsősorban a kissrácnak – felajánlottunk egy-két zacskó kekszet. Örömmel elfogadták, és – ettől függetlenül is – teával kínáltak minket.

Ez úgy készül, hogy egy kis teafőzőbe annyi vizet tesznek, ami mondjuk két egydecis pohárra elég, alátesznek és meggyújtanak se több, se kevesebb száraz kórófélét, mint ami ennek a felforralásához kell, majd a kész főzetet – a teafüvön kívül – karnyújtásnyi távolságban lévő, fűszeres illatú, kissé kesernyés aromájú növénnyel bolondítják meg, és derekasan megcukrozzák. A poharat körbeadják; mindenkinek csak egy óvatos korty jut, de ez semmit nem ront a hangulaton. Legalábbis esetünkben így alakult a ceremónia. Az viszont az egész országra jellemző, hogy a teát meglehetős magasságból csorgatják a pohárba, majd visszaöntik, és ezt megismétlik párszor. Kevergetés helyett így oldják fel a cukrot.

A helyzet érdekessége az volt, hogy ezek az emberek semmi olyan nyelvet nem beszéltek, amit mi, és persze fordítva. Végülis az egyetlen szó, ami párszor elhangzott a pásztor részéről, valahogy úgy hangzott, hogy “Ítgyie”. A helyzetek alapján, amelyekben felmerült, ez olyasmit jelenthet, hogy: Bodri, vagy kutya, vagy gyere ide, vagy menj innen, vagy na mi van, vagy minden rendben.

Beszélgetni tehát egyáltalán nem tudtunk, de mégis tökéletesen elégedett volt mindenki. A kellemes érzés, ahogy ültünk a napsütésben a hegy tetején, kedves emberek társaságában, olyan magától értetődő volt, hogy kár is lett volna szavakkal kísérletezni: nem megmagyarázni kellett, hanem megélni.

Elbúcsúztunk, és – egy kör leírásának szándékával – elindultunk hazafelé. Közben egyszer elhalványodott az ösvény, de a közelben egy sátrat vettünk észre, így elhatároztuk, hogy a biztonság kedvéért megkérdezzük a lakóit, hogy merre jutunk vissza. Már messziről integettek nekünk, hogy menjünk oda. Még mindig nem volt világos számunkra, hogy nem akarnak mást tőlünk, mint megkínálni minket teával.

Leültünk náluk is, az asszony a férjével azonos módszerrel és rutinnal teát készített, de ezúttal, fényűző módon, mindenkinek saját pohara volt, és ittunk vagy három kört. A család egy anyából és három gyerekből állt. A legidősebb egy lány volt, és tizenéves lehetett, a középső egy három körüli fiú, a legkisebb pedig még talán járni sem tudó lurkó. Ez utóbbit Fodi megajándékozta egy, az útra hozott bádog kulacsért cserélt medállal (a többiek nyakában már volt hasonló, sőt a kedvezményezettében is), amit nagy örömmel fogadtak el. Szerintünk a korábbi és e vendéglátóink egy család lehettek.

Végül megmutatták az utat hazafelé. Ezekben a pillanatokban, a gyönyörű tájat szemlélve, és az iménti találkozások hatása alatt, azt éreztem, hogy mégiscsak ez az eddigi legjobb utazásom. Egyébként minden utazásnál vannak ilyen, az aktuális túrára vonatkozó érzések. Ez a pláne az egészben. Meg másik hat-nyolc dolog persze, de most nem azokról van szó.

Városi legenda

– Te hogyhogy gyerekeknek való rágót veszel magadnak?

– Egy haverom a gyártó cégnél területi képviselő. Na és ő mondta, hogy a februári szériába véletlenül belekerült az örök fiatalság szérumából valamennyi. Nem olyan sok, úgyhogy nem hívták vissza a szériát, ami már kiment, csak nem küldtek ki többet a boltokba. Na és ez ugyanúgy csak kétszer annyiba kerül, mint a sima mentolos, úgyhogy a hülyének is megéri.

Megértés

Régóta látogatom már az elmegyógyintézet lakóit. Megismertem őket. Megismertem őket személyesen, és megismertem őket általában; hogy milyenek az úgynevezett elmebetegek. Aki nincs köztük, nem is gondolná. Sokat beszélgettem jó néhányukkal, és nyugodtan mondhatom, hogy noha az életüknek és a gondolataiknak semmi köze ahhoz, amit mi normálisnak vagy szokásosnak nevezünk, de igenis kerek világképük van, zárt rendszerük a világról és az életről. Ahogy beszélgetni kezdtem velük, először furcsa volt, amiket mondtak, de aztán kapiskálni kezdtem, és már tudtam kérdezni. Volt olyan, hogy bosszúsan válaszoltak, de olyan is volt (nem is egyszer!), hogy megértették a kérdésből, hogy már megvan bennem a képesség, a nyitottság, hogy lássam a lényeget, lássam a világot, ahogy ők, már csak segíteni kell nekem, hogy minden a helyére kerüljön a kirakós játékban. Innentől kezdve hevesen cseréltük ki a gondolatainkat, olyan izgatottak voltunk, mint amikor az ember végre kikeveredik a labirintusból: Először megérzi a huzatot, aztán fényt lát derengeni, végül futni kezd, hogy a kijárat előtt felszabadultan fellélegezzen. Ezeket persze mind elmondtam a főorvos úrnak is. Elmagyaráztam neki, hogy mekkora lehetőség van ebben, hogy nem kell tovább elfogadnunk a megosztottságot, hogy beszélhetünk egy nyelvet, hogy minden meg fog oldódni. A főorvos úr megértette, megértett engem, és azt mondta, hogy legyek szíves és folytassam a munkámat. Megengedte, hogy addig maradjak, ameddig csak akarok.

Magántulajdon

Marokkóban hétköznapi látvány, hogy a kősivatagban kisebb-nagyobb területek nagyjából méteres, de mindenképpen könnyen átmászható magasságú kő- vagy téglafallal vannak körülvéve. A falakon belül sokszor nincs semmi. Ez egyébként nem különbözik attól, ami a falakon kívül van.

Ez alapján annyi mindenképpen gyanítható, hogy a magántulajdon nem marginális kategória az országban. Kellemes meglepetés volt – nemcsak Marokkó vonatkozásában, hanem tulajdonképpen a világgal kapcsolatban is –, hogy buszutaink során egy idő után úgy megbíztunk a helyiekben, hogy a pihenők alkalmával (amikor messze eltávolodtunk a busztól, árusok, le- és felszállók jöttek-mentek) az ülésen hagyott táskával (benne fényképezőgéppel, telefonnal, ruhákkal) jeleztük, hogy a hely foglalt. Egész ott tartózkodásunk alatt egyszer sem fordult elő, hogy bárkit azon kaptunk volna, hogy akár csak vágyik a tulajdonunkra, nemhogy még tett is volna bármit, aminek a folytatása lopás lehetett volna.

Egyszerű

A nyelv folyamatosan változik. Az esetek többségében – azt hiszem – az egyszerűsödés irányába. Így tűnik el az n a -ban-ról, meg a -ben-ről, és így lehetséges, hogy ma már a szeme sem rebben hét ember közül senkinek, amikor a nyolcadik azt mondja, hogy “holnapra kiválasszuk a legjobbat”.