Szerző: suhodminyák

Rossz műfaj

Általános igazságként elfogadom, hogy csak jó és rossz zene van, de nincs jó vagy rossz műfaj. Gyakorlati tapasztalataim alapján mégis rá kell mutatnom két kivételre. Az első műfajt meg sem tudom igazából határozni, de arra gondolok, amikor szmokingos, sajnos nem ritkán kifestett urak énekelnek valamilyen banális szerelmi történetről, vagy annak óhajtásáról, majd az unásig újra és újra énekelt refrént egy arra alkalmasnak tartott pillanatban egyszerű prózára cserélik, és réveteg, felvitt hangsúllyal, esetenként megnövelt hangerővel szavalják el még néhányszor. Ez a csúnyábbik édestestvére az ún. sallalázásnak.

A másik a magyar népdal. Tipikus esetben rosszindulatú asszonyok énekelnek az agyam düh-központjához közvetlen utat találó frekvencián egy olyan szöveget, amit feltétlenül fel fogok használni, ha ocsmány véget akarok vetni nyomorult életemnek. De addig minden körülmények között, még akár folytonossági hiánnyal is a gerincvelőmben felkelek, és eltávolítom az elektromos hálózatból a hang forrását.

Cобака

Ha azt halljuk, hogy kaukázusi juhászkutya, rögtön egy szigorú tekintetű, nagytestű fenevadra gondolunk, akinek a környékén csak a gazdája van biztonságban. Na de oroszul az ilyen kutya is csak собака (szabaka). Ennek a szónak olyan kedves a hangzása, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy az iménti leírás passzoljon viselőjére. Sokkal inkább dögönyözni való szőrmóknak hangzik.

IMAX 3D

A két most futó 3D-s film közül láttam a dinoszauruszosat. A film története, a színészi játékok, és a laikus szemlélő számára is szembeötlő, súlyos szakmai hibák egyáltalán nem érdekeltek, épp csak nyugtáztam őket.

A háromdimenziós élmény viszont érdekelt, és végső soron azt kell, hogy mondjam, lelkes vagyok. A film megtekintéséhez egy szemüveget kell feltenni, és más érdemi dolgunk nincs is. Először egy búzamező és szénabálák fölött repültünk. Már ez is nagyon jól esett; ami olyan kézenfekvő a mindennapi életben, egészen varázslatosan hat, ha az ember egy két dimenziósként megszokott vásznon látja.

A történetbeli ásatás helyszínén tényleg olyan érzése van a nézőnek, mintha ő maga is ott sétálna a szereplők között, az erdőben is meggyőző a valósághűség, a sziklafalról lehulló kő elől pedig sokan ugyanúgy önkéntelenül elkaptuk a fejünket, ahogy a hőskorban szétfröcsköltek a nézők a vászonról feléjük tartó mozdony elől.

Ebből a filmből leginkább mégis az látszott (de ez nem baj), hogy óriási, itt közel sem kiaknázott lehetőségek vannak még a technológiában. Ki-ki engedje el a fantáziáját, hogy milyen jelenetet szeretne az eddigieknél még valósághűbben átélni, milyen szereplők közvetlen közelébe, vagy mely események kellős közepébe akar csöppenni.

Sajnos azért is kell csak lehetőségekről beszélnünk, mert erősen megmutatkozott egy mindezidáig le nem döntött korlát. A film mindössze negyven perces volt, és azért csak ennyi, mert a szemüveg által előidézett erőltetett fókuszálás alaposan igénybe veszi az embert. Én konkrétan úgy éreztem magam a vetítés után, mint akinek egy kockás inges plüss törpe egy durva mosdókesztyűvel áttörölte az agyát.

Mindent összevetve szerintem igenis van okunk az optimizmusra, mert amikor a kilencvenes években egyszer egy hasonló technológián alapuló filmet láttam, az annyival jobban megterhelt, mintha ugyanez a törpe (csak UV zöld trikóban) a szemüregeimen keresztül, két részletben ki is vette volna az agyamat a művelethez, aztán csak többé-kevésbé pontosan tette volna vissza a helyére. Szóval, ha egyelőre nem is átütő, de érezhető fejlődés.

Szerintem érdemes megnézni valamelyik 3D-s filmet. Egy plüss törpe akármit is csinál, nem billentheti el a mérleg nyelvét a „nem érdemes oldalra”.

Aurél

21:43 – Az épület elhagyása közben elszakadtunk egymástól: a főbejáratnál már csak öten maradtunk. Felhívtuk a másik csapatot, hogy a helyzetükről tájékozódjunk, és jelezzük, Bence nincs velünk. Kértük, hogy erősítsék meg, velük van. Megerősítették. Hogy minden rendben menjen, a biztonság kedvéért, arra is megkértük őket, hogy győződjenek meg róla, hogy Aurél viszont nincs velük – hiszen ő itt lépdel mellettünk.

21:45 – Azt hiszem, nem kell magyaráznunk, miért lepődtünk meg a kapott válaszon annyira, hogy meg is álltunk pár pillanatra: Azt mondták, hogy Aurél velük van. Egymásra néztünk mi mindannyian, illetve Aurélre, ő meg ránk. Megismételtettük a választ, de annak tartalma nem változott, illetve jól értettük az első alkalommal is. Abban maradtunk, hogy a továbbiakban egyik csapat tagjai se szakadjanak el egymástól, a Magyar Jakobinusok terén egyesüljünk újra, és nézzünk szembe a kialakult helyzettel.

22:17 – Megérkeztünk a célterületre, és hosszasan álltunk egymással szemben. A két csapat, mindegyikben Auréllel. Annyira meg voltunk lepődve, zavarunk olyan erős volt, hogy Aurél sem lehetett döbbentebb nálunk, pedig róla volt szó, az ő bőrére ment a játék. Tudom, hogy nem hiszik, de mindkettő Aurél volt. Ezen nem volt vita. Valahogy tudtuk, éreztük. És ők is. Azonos módon reagáltak az egészre, még abban is egyeztek, hogy próbálták megérteni a helyzetet (ez egyébként nem sikerült), nem vádaskodtak, nem kerestek felelőst. Pontosan értették egymást, egymás mondatait fejezték be, egymás szájából vették ki a kérdéseket és a válaszokat.

22:31 – Hogy a további feltűnést elkerüljük – látván, hogy közvetlen veszély nem áll fenn –, feloszlottunk, és mindenki a saját lakására ment. Aurélék is.

06:23 – Egész éjjel nem aludtam, csak ez a különös eset járt a fejemben. Hogy fog ez kinézni a gyakorlatban? Hogyan tudjuk a legoptimálisabban kihasználni, hogy Aurél egy időben két különböző helyen tud lenni? Persze, rengeteg lehetőség van, kell, hogy legyen, de azt hiszem, nem róható fel nekünk, hogy ezen eddig nem gondolkodtunk.

07:12 – Aurél telefonált, hogy este volt egy kis polémia közöttük, hogy ki hol aludjon (mindenki a hátsó hálószobára gondolt), de nem tudtak mindkettőjük számára megnyugtató megoldást találni, ezért pénzt dobtak fel. Aurélnek a kanapé jutott, de reggel mégis a hátsó hálószobában ébredt, Aurél pedig nyomtalanul eltűnt.

08:01 – Úgy döntöttünk, hogy az eseménysorozatot nem vesszük jegyzőkönyvbe, de kidolgozzuk az egy időben több helyszínen tartózkodás lehetőségének kihasználására vonatkozó kódexünket. Viszont azt sem vesszük jegyzőkönyvbe.

Szocializmus kezdőknek

Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyvében olvastam azt az egyébként bennem is bujkáló, illetve más összefüggéseiben homályosan megsejtett gondolatot, hogy az itthon legelismertebb íróink azért nem találnak értő olvasókra pl. Nyugat-Európában, mert írásaikban, a sorok között, annyi, csak általunk tudott, és így kimondani feleslegesnek ítélt alapvetés bújik meg, hogy egy nem közöttünk felnőtt ember, mint érthetetlen, de jelentőség nélküli részletek fölött, elsiklik felettük.

Milan Kundera nem követte el ezt a hibát(?) A lét elviselhetetlen könnyűségében. A regény több, alaposan átgondolt és kifejtett síkja között úgy beszél a szocializmusról, mint aki nem akarja túlságosan mély, később esetleg egyre kétesebb sikerű magyarázatokért kiáltó ismeretekhez juttatni a világ e témakörben nem érintett tájain élő olvasót.

Jó könyvek

Azokat a könyveket élvezem, amik olyan, számomra jelentős élményeket és gondolatokat jelenítenek meg, amiket már én is átéltem, végiggondoltam valahogy. Meg azokat, amik olyan eseményeket és eszmefuttatásokat tárnak elém, amik magamtól soha nem jutottak volna eszembe.

Súlytalanság

Mindig borsózik a hátam, amikor a buszra felszálló nyugdíjasok odalépegetnek a kiszemelt ülőhelyükhöz, majd elkezdik végiggondolni, hogy melyik kezükbe kerüljön végül a szatyor, illetve hogy előbb leüljenek és aztán fordítsák be a lábukat, vagy épp ellenkezőleg. Én közben szinte a saját lábamban érzem, ahogy a nemtörődöm sofőr a pedál fölé emeli jobb talpát, hogy kövér gázt adjon. A vehemens indulás pillanata az esetek döntő többségében azon a ponton éri a hajlott korú utasokat, amikor már épp leültek volna – ha nem indul a busz. Pár pillanat súlytalanság, nekem a hajas fejbőröm is bizseregni kezd, és a néni / bácsi végül lehuppan az ülésre. (Háttal ülést feltételezve. A menetiránnyal megegyezően a megállás-leszállás a releváns mutatvány).

Na, én ezt nem fogom csinálni, ha eljutok odáig. Megállok majd a buszmegállóban egy pillanatra, a bajszom alatt elmormogok egy “gyilkosok”-ot, és gyalog csoszogok tovább.

Mechkour Mohamed

Egyik este Chefchaouenbenben lődörögtünk éppen, amikor egy hamamba (fürdőbe) igyekvő srác szóba elegyedett velünk, és néhány kedves szó után konkrétan elárulta, hogy a családjának pár sarokra van egy aranyos kis boltja tele szőnyegekkel. Nem volt kedvünk bemenni sem, nem hogy vásárolni, de gyengék voltunk, és hagytuk magunkat odakísérni. Persze megállapodtunk, hogy épp csak benézünk, semmi gond, ha nem vásárolunk.

Tényleg jó kis bolt volt, a tulajdonos pedig egy kedves, intelligens berber úr. Elbeszélgettünk vele arról, hogy a város honnan kapta a nevét (a két szarvnak látszó hegyről, amik a város felett trónolnak), hogy miért cukrozzák meg annyira a teát (hogy legyen energiájuk futkározni a hegyen). Aztán persze szóba került, hogy mi mindent árulnak. Abban maradtunk, hogy nekünk egyáltalán semmi nem kell, illetve hogy ők tisztában vannak azzal, hogy szegény országból jövünk, nem mint az angolok például.

Mivel tényleg nem volt kedvem semmit venni, nyugodt voltam. Ennél jobb alap ugyanis el sem képzelhető az alkuhoz. Elkezdett szőnyegeket mutogatni. Rögtön az első megtetszett. Kérdés nélkül mondta, hogy – ha jól emlékszem – 380DH-ba kerül. Persze csak nekünk: egy angolnak ezret mondana – tette hozzá. Mondtam, hogy ez nagyvonalú ajánlat, és tényleg szép a szőnyeg, a gond nem is ezzel van, hanem hogy nekem gyakorlatilag nincs is pénzem. Azt majd megbeszéljük – mondta – és rakosgatta ki a szőnyegeket. Eleve a vékonyabb, olcsóbb típusokat engedtem csak, ne fáradjon a nagy perzsa szerűekkel.

Miután kipakolt egy vagy negyven centi magas stócot, azt mondta, hogy most egyesével felemeli, én pedig mondjam, hogy “soha” vagy hogy “talán”. Ezeket a szavakat persze elárulta berberül, én pedig a rövidtávú memóriámból (ami most ebben a tekintetben nem áll a rendelkezésemre) tört berberséggel ismételgettem, hogy soha, soha, soha… Kb. nyolc után kissé bosszúsan megkérdezte, hogy mindegyikre ezt fogom-e mondani. Természetesen nem – válaszoltam, majd mentünk tovább: soha, soha… A legalsó kettőnél, a férfi érezhető megkönnyebbülésére, azt mondtam, hogy talán. Közben az is kiderült, hogy egy-egy ilyen szőnyeg férfiak és nők együttes, sok-sok napi munkája; ráadásul úgy, hogy a nők csak nappal tudnak dolgozni, mert a minták készítése súlyos teher a szemnek. A férfiak éjjel is szőnek. Az ily fáradságosan elkészült árut aztán viszontagságos körülmények között hozzák le a hegyről (tehát nem a szomszéd utcában lévő szövőszékről). A felhalmozott árukészlet – ha a fenti metódus helytálló – nagyjából harminc férfi és huszonegy nő teljes nettó életének minden pillanatát maradéktalanul kitöltötte.

Itt volt az ideje az árról beszélni. Kényelmesen ültünk csodaszép szőnyegek között, nem siettünk sehova, egy-egy tea gőzölgött a kezünkben, én pedig tudtam, hogy ha szőnyeg nélkül kell hazamennem, egy kicsit sem fog érdekelni. Ezzel a boldog nyugalommal ismételtem meg, hogy én igazán nem is mondanék árat, mert nincs is annyim, mint amit még én is elismernék, hogy megér (ez a trükk Fodié amúgy). De persze csak kicsikart egy számot belőlem. Ezt én úgy kalkuláltam ki, hogy azt vettem, mennyi lehet az, amit már a hülyének is megér (150DH), majd az így kapott összegből lecsíptem a harmadát (=100DH). A kalkulációban segítségemre volt, hogy a többiek komoly alkuk során már vettek ágyterítőket 200 felett, illetve 180 környékén. Ebben több anyag van, akkor ennyit megérhet.

Amikor meghallotta az ajánlatomat, nagyon elkeseredett. Azzal vádolt, hogy viccelek, vagy hovatovább gúnyt űzök belőle. Biztosítottam róla, hogy nem így van, erről beszéltem az előbb: nem nagyon van pénzem. Ő még mindig 200 körüli összegről beszélt, amire csak sajnálkozva széttártam a karom. Hogy ne eresszem hosszú lére: végül a 130 érintésével, és Fodi újabb ötletével, hogy ő még kölcsön tudja adni az utolsó ötvenesét, amit így hozzácsapunk az én utolsó százasomhoz, végül 150-ben állapodtunk meg. Szerencsére volt nálam – a többitől külön – egy kopottas százas bankó. Fodi beleadott egy ötvenest, és nyélbeütöttük az üzletet.

Amikor azt kérdezte, hogy elégedett vagyok-e, őszintén válaszoltam igennel. Ő is elégedettnek tűnt egyébként, ami kicsit azért nyugtalanító, de amikor azt kérte, hogy akkor legalább népszerűsítsem a hazámban az üzletét, megnyugodtam kissé. Meg hát akárhogy nézem, nekem ez a faliszőnyeg megért 3000 Ft-ot.

Nem lassítanak

Én vagyok az az ember, aki a járdán mindig kitér az útból. Aki miatt nem kell lépést váltanod, akivel nem fogsz összeütközni. Biztos találkoztunk már. Vannak hozzám hasonlók. Velük öröm együtt közlekedni, mert messziről megértjük egymás elkezdett mozdulatait, látjuk, mit tervez a másik.

Vannak viszont azok, akikkel egybe esik, együtt mozog a világ középpontja. Ők nem lassítanak, nem térnek ki. Ők is eljutnak a céljukhoz, pedig ezért nem ők tették a legtöbbet. Tudtukon kívül mások előzékenységének köszönhetik gördülékeny hétköznapjaikat.

Elhatároztam, hogy – magam előtt – kísérletnek álcázott megtorlást fogok végrehajtani: Mi van, ha én sem térek ki? Egy zsúfolt zebránál mély levegőt vettem, és eltökéltem, hogy nyílegyenesen fogok átmenni rajta, nem fogok kitérni senki útjából. Amikor az autók megálltak, de még a zöld jelzés előtt, tekintetemet a szemközti oldalon lévő ház falára szegeztem, és határozott léptekkel elindultam. Ketten rögtön kitértek az utamból, egy harmadikkal súroltuk egymást. Ezután az emberfolyam kezdett szétnyílni előttem, de a negyedik ellenféllel végre(!) összeütköztünk. Jobb vállunk egymásnak csattant. Mivel én számítottam, sőt vártam az ütközésre, ő pedig nem, kettőnk közül ő esett hanyatt. Arca eltorzult a fájdalomtól, vállához kapott, és kurtán, élesen felordított. Pillanatnyi diadalt éreztem, a „naugye, én megmondtam, hogy ez lesz, a ti akartátok” édes íze áradt szét a számban, és szinte megrészegülve vártam a következő utamba kerülő vádlottat.

De a férfi nem mozdult az aszfaltról. Rossz érzés fogott el, valahogy elromlott a játékom. Megálltam, és rövid tétovázás után visszaléptem hozzá. Az arca nem azé a bunkóé volt, aki soha nem tágít elhatározott irányától. Egy, a fájdalomtól könnybe lábadt szemű embert láttam a földön, aki nem tudott felülni, szemeit ijedten forgatta, de nem nézett semmire, csak a bizonytalan magasságba, az ég felé.

– Kérem, segítene? – szólalt meg, ahogy lehajoltam hozzá – El van törve a kulcscsontom, és nincs rajtam a rögzítő. Nyúljon kérem a hátam alá, és háromra segítsen felülni. Segítettem neki. Felállt, és folytatta:

– Pont ma nem vettem fel azt az izét. Mert csak akkor kell, ha valami hirtelen baj történne. De én vagyok a hülye! Hogy csőlátó létemre így kijövök az utcára.

– Ne haragudjon, igazán nem akartam, az én hibám – mondtam. Én sem vettem észre magát – toldottam meg egy hazugsággal.

Ez óta az eset óta újra ugyanúgy kitérek az útból, ahogy mindig, és csak gyűlik bennem a düh, hogy mások a hozzám hasonlók előzékenységéből jutnak el a céljukhoz.

Az arcát kell figyelnem

Már nagyon régen történt, de az esemény minden kockája élénken él a fejemben, mintha egy megállítható, visszapörgethető, újraindítható film lenne. Egy zajos összejövetelen megláttam egy harmincas férfit. Nem tudom, kivel jött, valahogy körülvette a magánynak egy láthatatlan burka. Nem lépett kontaktusba senkivel, és a többiek sem vették észre. Talán nem is ismerte senki.

Még akkor sem figyeltek fel rá, amikor egy trombitát vett a kezébe. Azt hiszem, a házigazda nagyapjáé volt valamikor. A kezébe vette, és nyugodtan vizsgálgatni kezdte. Végigsimította a csillogó rezet, lassan, egyesével benyomta és kiengedte a billentyűket. Közben szemével, tapintásával, de még talán valami csak rá jellemző érzékkel is figyelte, hogy mit csinál, és az mit eredményez. Az arca koncentrációról árulkodott, és néha mintha izgalom futott volna át rajta egy-egy rövid pillanatra.

Pár perc vizsgálódás után a szájához illesztette a trombitát, és belefújt. Nem történt semmi. Belefújt még egyszer, mire egy utolsó erővel kipréselt fingásra emlékeztető hang hagyta el a hangszert. Erre többen odafordultak. Volt, aki mosolygott, volt, aki fel volt háborodva. A férfi rájuk se hederített, hanem egy pillanatra sem változó arckifejezéssel tovább folytatta a kísérletezést. Csakhamar épkézlábnak mondható hang került elő a tölcsérből, de híján minden dallamnak, sőt minden olyan hangnak, amit az ember füle kellemesnek érez. Erre már többen felfigyeltek, páran összesúgtak, de a férfi teljesen belemerült vizsgálódása tárgyába, és már a billentyűket próbálgatta. Közben persze folyamatosan fújta a hangszert.

Innentől elég kellemetlen pár perc következett, mert egyrészt egyre hangosabban „játszott”, másrészt továbbra is végetlenül hamisan. Egy idő után kaotikus hajlítások és elkülönülő hangok törtek elő a trombitából, egyre gyorsabban, aminek egyenes folyományaként egyre nagyobb nyugtalanság és türelmetlenség támadt a teremben, már nem volt senki, aki ne a „rézfúvóst” figyelte volna. Rajtam kívül csak kétféle ember volt ott: aki kinevette, és akit idegesített. Én azonban csak az arcát figyeltem. Olyan nyugalom áradt belőle, és olyan megzavarhatatlan összpontosítás, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.

Egyszercsak – véletlenül(?)– két tiszta hang keveredett egymás mellé, aztán pár ütemmel később még néhány. Ezt tapssal üdvözölték a jelenlévők, de amikor egy tagadhatatlan, de általam egyébként nem ismert dallam kezdett el szólni, mindenki elhallgatott. A férfi arcán olyan kifejezés futott át, mint amikor valaki megsejt valamit, de nem tudja biztosan, hogy jó nyomon jár-e. Egy olyan „aha”, amiről nem tudjuk eldönteni, hogy kérdezték vagy mondták.

A megtalált dallamot megtartotta és eljátszotta dagályosan, aztán halkan, majd katonásan, végül szomorúan. Ekkorra döbbent csönd vette körül, mindenki rá figyelt, egy kört alkottak körülötte. Ő letette a trombitát, mint aki nagyjából kiismerte azon a szinten, ami ennyi idő alatt és ilyen körülmények között lehetséges, azaz hogy eszik-e vagy isszák. A hangszert visszatette oda, ahonnan elvette, és elsétált.

Nem tudom, hány év telt el, mire újra láttam. Egy plakáton. Egy trombitát fújt. Ugyanazzal az arckifejezéssel, mint azon az estén. Azóta mindig elmegyek a koncertjeire, ha hozzánk látogat. Általában, hogy szabadon megelevenedhessen előttem, csukott szemmel szoktam zenét hallgatni – amit a hozzá nem értők alvásnak hisznek –, de ha ő játszik, nem tehetek róla, mindig az arcát kell figyelnem. Nem szeretnék lemaradni róla, amikor megint rájön valamire, még ha nem is biztos benne, hogy kérdezi vagy mondja.