Szerző: suhodminyák

Még több nagyit

Olyan világban szeretnék élni, ahol még a jelenleginél is több, megoldhatatlan élethelyzetet vagy járhatatlan utat nem ismerő nagymama áll a számítástechnikai boltok pultja mögött, és mosolyogva adja ki a három méteres nyomtatókábeleket, meg az USB – bluetooth adaptereket, és közben kedvesen mondja, hogy ha rám hallgat aranyoskám, feltesz egy XP-t a vista helyett, ha pedig megduplázná a RAM-ot, csak jöjjön vissza, azt is megoldjuk.

Tésztaparty

Szeretem a jó ételeket, és magam is ilyenek készítésére törekszem. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az sem tragédia, ha épp nem a legprímább falatokhoz jut az ember. Egyszerűen tudni kell súlyán kezelni az elénk kerülő ételt.

Ha valami különlegesen finom, szeretettel, lelkesedéssel elkészített ételt eszem, az étkezés. Ha a munkahelyem menzáján ebédelek valami egyszerű, elhivatottság nélkül, de korrekt módon elkészített kaját, az evés. Ha elverem az éhségemet a Bundeswehr egy konzervjével, amiben a bevitt energia a lényeg, az íz pedig szinte mellékes, az táplálkozás.

Egyszer – megfigyelőként – részt vettem egy Balaton körüli futóverseny egy-két szakaszán. A szervezők a Zánkai Ifjúsági Tábor(?) területére intézték a szállásokat, estére pedig tésztapartyt ígértek. (A futáshoz jól passzol a szervezet számára könnyen és gyorsan hasznosítható szénhidrát bevitele). A végülis nem olyan rosszul hangzó rendezvény a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy tányér kenőccsé főzött spagettihez egy evőkanál félszintetikus tejfölt paccsantottak, majd a futók az egészet (sőt repetázni is lehetett) zsíros alumínium villákkal juttatták a szájukba. Na, ez a takarmányozás.

A sorok között

Egyedüli gyerek voltam, soha nem volt testvérem. Anyu szerint lehetett volna egy bátyám, de végül nem született meg. Apu elment, mikor még kicsi voltam, és nekem csak egy fényképem volt róla. De azon a fényképen még ő is gyerek volt. Nem hasonlítok rá egyáltalán. Anyunak nagyon sokat kellett dolgoznia, és mindig fáradt volt, és kiabált, nem szerette, ha állandóan kérdezősködök. Így aztán azt sem tudtam, mihez kezdjek a világban. Nem voltak barátaim sem, akiktől meg tudtam volna kérdezni bármit is. Az iskolából rögtön a házmester nénihez kellett mennem; ő vigyázott rám, amíg anyu meg nem jött a munkahelyéről. Tudom, hogy a házmester néni nem szeretett engem. Mindig csinált ugyan madártejet, de nem nekem csinálta, hanem csak azért, mert el kellett foglalnia magát, és ehhez értett a legjobban. A madártej csináláshoz. Pedig tőle is akartam mindig kérdezni, de általában azt mondta, hogy ne törődjek vele, nem az én dolgom, meg azt, hogy inkább a leckémmel foglalkozzak, ha nem akarom, hogy anyu megint kiabáljon.

És akkor egyszercsak kaptam egy naplót a házmester néni nagyobbik lányától, aki meglátogatta a házmester nénit. Pedig nem is volt karácsony. Lehet, hogy pont azért. Mert karácsonyra nem szoktam soha semmit kapni. Nagyon megörültem a naplónak, mert tele volt üres, vakítóan fehér lapokkal. Beleragasztottam az apukám gyerekkori fényképét. Szerintem a bátyám, aki végül mégsem született meg, ilyen lett volna. Neki írtam a naplót.

Leírtam, hogy mik történnek velem, és leírtam a kérdéseimet. És már volt, aki meghallgatott. Így valahogy könnyebb volt, hogy el tudtam mondani a meg nem született bátyámnak, hogy miket gondolok. De egy idő után még jobb dolog történt. Észrevettem, hogy ha a zseblámpával, amivel a paplan alatt szoktam olvasni apu nálunk maradt régi könyveit esténként, meg éjszakánként, ha hátulról világítom meg a lapokat, akkor a sorok között olyan macskakaparósan, de mégiscsak valamiféle írás jelenik meg. Mintha tejjel, vagy olajjal lenne odaírva. Az általam írt sorok közé. És ezek a sorok válaszok voltak! Válaszok voltak a kérdéseimre. Mintha a meg nem született bátyám válaszolt volna nekem. Ő már jobban tudta a dolgokat, hiszen idősebb volt nálam, tapasztaltabb. Az volt az érdekes, hogy ezeket a válaszokat csak ennek a zseblámpának a fényénél láttam. Hiába tartottam másféle fény felé, akkor nem látszott semmi. És szerintem más nem is láthatta semmilyen fénynél sem, de ezt nem mertem kipróbálni. Na, és ezek a tejjel vagy olajjal írt sorok olyan hasznosak voltak, hogy én már mindig tudtam, hogy mit kell tennem. Csak elolvastam, és ott volt a válasz. Volt persze, hogy nem volt teljesen egyértelmű, hanem gondolkodni kellett rajta, hogy hogy értsem, de az csak jó. Gondolkodni úgyis szerettem.

De aztán megint rosszra fordultak a dolgok. Az osztálytársaim elvették a naplómat, és hangosan felolvastak belőle mindenki előtt (de a sorok közé írtakat nem látták), és hiába kértem, hogy adják vissza, csak röhögött mindenki. Mindenki. Végül úgy adták vissza, hogy kitépték belőle a fényképet. És azt már soha nem kaptam vissza. És ahogy aznap este mindent megírtam, és megnéztem a zseblámpával, nem volt semmi a sorok között. Visszalapoztam, de ott sem volt semmi. Eltűnt minden, minden válasz, minden magyarázat. És soha nem is tértek vissza.

Illetve… Tehát ezek a tejjel írt sorok, a meg nem született bátyámtól, ezek nem tértek vissza. De egyszercsak újra megjelentek válaszok. Nem is válaszok voltak, hanem inkább amolyan kinyilatkoztatások. Utasítások. Visszalapoztam, és ott volt az első, ahol arról írtam, hogy az osztálytársaim elvették a naplómat. Előtte semmi. Ide viszont az volt írva, a sorok közé, hogy ők tulajdonképpen megölték a meg nem született bátyámat. Megijedtem ettől, de aztán sokat gondolkodtam rajta, és sajnos igazat kellett, hogy adjak a soroknak. Aztán mindent máshogy kezdtem el látni. Nem csak az osztálytársaimat, az anyukámat, meg a házmester nénit, hanem mindenkit. Minden embert. Az új és egyre újabb sorok, az én soraim között, más megvilágításba helyeztek mindent. És megtettem azt… azt, ami miatt most itt vagyok.

Rozmaring

– Akkor csináljuk úgy, hogy te mondod, hogy én mit csináljak, de nem nyúlsz semmihez: meg akarom tanulni. Vagy nem is! Egyből csinálom, és közben mondom is, hogy mit csinálok, te meg bólogatsz vagy csóválod a fejed. Ilyesmi. OK?

– Rendben. Én majd felrakom a vizet a spagettinek, meg intézem tovább is, azzal ne törődj.

– Tehát akkor felvagdosom a gombát, jó, kész, felteszem a teflon serpenyőt a lassú tűzre, ugye?, és akkor mehet bele az olaj… viszonylag sok kell bele, mert a gomba sokat felszív. Jó. Akkor ezt most bele is teszem, összeforgatom a fakanállal, és egy kicsit emelek a lángon, hogy épp egy leheletnyit megpiruljon a gomba… Addig akkor felkockázom a hagymát. Apróra, mert aztán a szószba nem kellenek nagy darabok, mert ugye az akkor már nem szósz. Ugye? Na, most gyorsan újra lejjebb veszem a lángot, és mehet rá a hagyma. Jó. Még egy kis olajat is teszek. Ezeket is összeforgatom, és akkor most mehet rá a fedő, hadd rottyanjon össze egy kicsit. Na, és megvettem a cserepes oreganot, meg a rozmaringot is. Akkor most ezekből vágok bőven, így ni. Elég ennyi? Na, akkor még ezt is hozzá… Tehát most ezeket – figyelve az ujjaimra – felvagdosom a lehető legkisebb miszlikre. Ezt ugye lehetne olyan mozsár szerűségben is azzal a kis bunkóval összezúzni, de így is kifő belőle az aroma, és szebb is, ha csak amúgy, darabosan van a mártásban. Ja! Megsózom gyorsan a gombát, meg a hagymát, hogy egy kis levet eresszen, és tulajdonképpen mehet is rá az oregano, meg a rozmaring. Na de most mi is jön? Ne segíts! Ja, tudom. A fokhagyma. Szétnyomom teljesen a nagykéssel, és aztán még jól felvagdosom, és mehet is bele. Összeforgatom gyorsan, de már veszem is elő a tejfölt, mert a fokhagyma hipp-hopp oda tud égni, és úgy meg keserű lesz. Jó, akkor most beleteszem a tejfölt, megkóstolom… Még egy kis só mehet rá, meg ugye az a kis – még mokkás kanálnyinál is kevesebb – cukor, és ezt is összekeverem, rottyantok egyet… És… És kész! Ugye? Ennyi?

– Igen. Na látod, sikerült megjegyezned elsőre. Pont így csináltam én is. Megjegyzem, nem lett valami jó. Szerintem ez a rozmaring mégis inkább csak a sült húsokhoz való.

20 cm-es szőrszálak

Dani derekánál, hátul – nem túlzok – 20 cm-es szőrszálak nőttek. Öt vagy hat szál. Az ember azt hinné, hogy semmi különös az egész, de higgyék el, volt benne valami hátborzongató, valami vészjósló. Olyan érzést kelt az emberben, mint egy egyébként szokványosnak tűnő, de hátrafelé hajló térd, vagy mint egy, a ráfésült haj mögül kikandikáló hibátlan, de mégiscsak harmadik szem. Szóval az a körvonalazatlan érzésem alakult ki, hogy itt valami nem stimmel, ez nem jó jel. Nem tudom tételesen megindokolni, hogy pontosan miért is, de szinte éreztem a Sátán fullasztó közelségét.

Szerencsére ez a probléma megszűnt, amikor Dani farokcsontjáról műtétileg eltávolították azt a kis kinövést vagy nyúlványt – ha úgy tetszik: Ehhez le kellett borotválni a környékét, és azóta nem nőttek vissza azok a lidérces szőrszálak.

Kiwi tejjel

Chefchaouenben különösen hangulatos volt a medina. Na de az új városrész is. Elképesztően sok fiatal volt este is az utcákon, bár egy idő után eltűntek a lányok, és nem sokkal később tulajdonképpen mindenki.

Mivel a marokkói konyhát helyrehozhatatlanul meguntuk, kimentünk a medina falain kívülre, és valami más után néztünk. Így találtunk egy pizzériát, pontosabban valami tésztaféléket adó gyorséttermet. Úgy rémlik, hogy a pizza is elfogadható volt, de nem ez a legkedvesebb emlékem. Hanem a turmixok.

Egy nagyon kedves úrnál adtuk le a rendeléseinket, aki olyan feszült figyelemmel hallgatott minket, mintha egy világvége elhárítási akció kiemelten fontos, soha meg nem ismételhető részleteit hoztuk volna a tudomására. Minden elhangzott tételt azonnal továbbított az annak elkészítéséért felelős szakembernek. Alapvetően kétféle turmix volt: a narancs, és a tej alapú. Nem emlékszem már mindegyik gyümölcsre, de biztos, hogy volt banán, kiwi, és talán eper is. Számos kombinációt kipróbáltunk, figyelve arra, hogy a lehető legtöbbféle turmix legyen egyszerre az asztalunkon.

Az első kör után eszembe jutott, hogy tudnom kell, milyen a tej alapú kiwi. De a kedves úr azt mondta, hogy ezt a kombinációt speciel nem javasolja. Ráhagytam, és kértem valami mást. De aztán, ha lehet, még hevesebben gyötört a kíváncsiság, hogy milyen lehet a tejes kiwi turmix. Újra felvetettem. Megint az volt a válasz, hogy nem javasolja. Azt mondtam, hogy én ennek ellenére ki szeretném próbálni – a saját kockázatomra. Erre úgy érvelt, hogy higgyem el, hogy nem jó, de én hajthatatlan voltam. Odament hát a turmixok készítésére szakosodott kollégához, és ismertette vele a helyzetet. Az megnézett magának, majd megingathatatlan elszántsággal a szemében azt mondta a főnökének (persze én csak a metakommunikációját tudtam értelmezni: karba tette kezeit és hátralépett egyet a turmixgépektől), hogy ő ezt a turmixot semmilyen körülmények között nem hajlandó elkészíteni. Az étteremvezető sóhajtott egyet, majd azt mondta nekem, hogy higgyem el, hogy a kiwi tényleg nem jó tejjel.

Így történt, hogy az az emlékem erről a helyről, hogy kis híján gyomorrepedésig faltam magam különböző, de egytől egyig elképesztően finom turmixokból. Miközben ezeket a sorokat gépelem, egy teljesen elfogadható kiwis joghurtot kanalazgatok ugyan, mégis elhiszem, hogy igazuk volt.

Jó szándékkal

Hazafelé szokatlanul, sőt valahogy furcsán üres volt a Rét utca. Teremtett lelket sem láttam a teljes hosszában, mintha vákuum lett volna a máskor sétáló párokkal, bicikliző gyerekekkel és beszélgető öregekkel tarkított fás utcácskában. A Sas közhöz érve kiderült, hogy miért. Az egyik régi, de takaros ház előtt kisebb csődület támadt: egy idős hölgyet hoztak ki a kapun.

Nem akartam közelebb menni, de ha egyszer arra vezetett az utam… A néni egy hordágyon feküdt letakarva. Egy pillanatra félrecsúszott a pokróc a fejéről, ami szintén le volt takarva egész testéhez hasonlóan. Halott volt. Utolsó, szoborrá kövült arckifejezése ijedtséget, tehetetlenségre kárhoztatott tenni akarást őrzött. Mellette egy hasonló korú asszony lépdelt kezeit tördelve, egyelőre könnyek nélkül: még nem fogta fel, hogy mi történt.

Egy pillanat! Én ismerem… ismertem a halott asszonyt. Tudom már. Nem több, mint egy órája láttam a boltban. Mögötte álltam a sorban a pénztárnál. Reszketegen rakosgatta a három narancsot, az olcsó kávét, a negyed kiló kenyeret és a fél liter tejet a pultra. Ahogy a pénztárcáját elővette, a narancsok elkezdtek gurulni, ő pedig utánuk kapott, de mozdulatával leverte a kenyeret is, és a pénztárca is kiesett a kezéből. Ekkor vettem észre, hogy fillérre pont annyi pénzt készített elő, amennyit vásárolt. Előre kiporciózta. Volt még pár kis boríték a tárcában, de nem tudtam elolvasni, hogy mi volt rájuk írva.

Miközben segítettem felvenni a földről a narancsokat és a kenyeret, az egyik gyümölcsöt – egy szinte ösztönös gondolattól vezérelve – rá hagytam, és az így nyert idő alatt észrevétlenül egy ötezrest bújtattam a tárcájába. Soha nem csináltam még ilyet, de most valahogy kétségem sem volt, hogy ezt kell tennem. Megköszönte a segítséget, fizetett és elment. A turpisságot nem vette észre. Ez megkönnyebbülés volt számomra, mert ha jobban belegondolok, mégiscsak furcsa helyzet lett volna, ha rögtön megtalálja a bankót, vagy pláne ha rajtakap, hogy a tárcájával babrálok.

– Ne haragudjon, hogy megkérdezem – szólítottam meg a hordágy mellett araszoló hölgyet –, de mi történt? Tudja, ma délután még találkoztam a nénivel és… Persze nem tudtam befejezni a mondatot: és akkor mi van, ha találkoztam vele?

– Talált a tárcájában ötezer forintot… De azt mondta, hogy az nem az övé. Mire én mondtam neki, hogy most már az, örüljön neki! Vegye úgy, hogy ez Isten ujja! Hát bizony, hogy jó helyre került az a pénz! De ő azt mondta, hogy ez nem az övé, nem tudja, hogy került hozzá, és más kárára neki nem kell semmi, szűkösen él, de becsületben. Két háborút élt végig, de soha nem vette el a másét… Meg akartam nyugtatni, de egyre jobban belelovalta magát, hogy érdemtelenül került hozzá, és most biztos nagyon hiányzik valakinek, és először elkezdte kapkodni a levegőt, aztán fulladni kezdett, tudja a szíve… Én kihívtam a mentőket… Én kihívtam őket, de… – és ezzel elsírta magát. Zokogni kezdett, és már csak annyit tudtam kivenni a szavaiból, hogy jobb lett volna, ha ott marad az az ötezres, ahol eredetileg volt.