Szerző: suhodminyák

Építkezés

Nálunk szokványos eljárás, hogy egy övezetben már évek óta állnak a sok-tízmilliós házak, de a környező utcákat csak itinerrel és mélységmérővel lehet bejárni, olyan állapotban van az utcák helye. Marokkóban mintha pont fordítva lenne. Rengeteg helyen láttunk olyan építkezési területeket, hogy járdaszegélyekkel jelölik ki a telkek határait, majd az egészet behálózzák az utcákkal. A tulajdonképpeni építkezés csak ezután következik.

Az más kérdés, hogy a házak akármilyen készültségi fokban lehetnek lakottak és lakatlanok, illetve attól függetlenül, hogy élnek-e bennük, bármelyik pillanatban leállhat, vagy tovább haladhat az építkezés.

Elégedettség

Egy italpincérként dolgozó ember hosszú éveken át tűrte, hogy a vendégek semmibe vegyék, keresztülnézzenek rajta, vagy lesajnáló, megalázó módon bánjanak vele. Eleinte nem értette, hogy miért azok a legrosszindulatúbbak, akik maguk is hasonló élményekben részesülnek nap mint nap, mint alacsony beosztású alkalmazottak, bolti eladók vagy kereskedelmi ügynökök.

Amikor viszont rájött, hogy miért, rögtön tudta, mit kell tennie. Berendezett egy irodát – óriási főnöki bőrfotellel, vastag szőnyeggel, arany töltőtollal a robusztus íróasztalon, oklevelekkel a falakon. És nem tett mást, mint hogy egy elképzelt helyzetet árult. A megrendezett szituáció során ügyfelei az iroda jogos tulajdonosát, azaz egy nemzetközi mércével mérve is rendkívül magas beosztású vezetőt alakítottak, aki épp magához hívatja szintén elképesztően magas, de nála azért egy kicsivel mégiscsak alacsonyabb rangú beosztottját, és valami konkrét vagy éppen ellenkezőleg, egészen homályos hiba miatt felelősségre vonja őt.

Voltak, akik ordítottak elképzelt alárendeltjükkel, voltak, akik bocsánatkérésre kényszerítették, voltak, akik kirúgással vagy fegyelmivel fenyegetőztek, voltak akik többször is elmondatták vele, hogy pontosan mit csinált rosszul, voltak akik kegyeskedtek még egy utolsó esélyt adni neki, voltak akik kioktatták, stb. Szóval ezerféleképpen csinálták, de három dolog közös volt bennük. Először is: a kis színjáték elégedettséggel és megnyugvással töltötte el őket. Másodszor: éppen ezért erejükön felül is hajlandók voltak fizetni a szolgáltatásért. Harmadszor pedig: újra és újra visszatértek.

Kocka

Órákon át ültem egy úr mögött. A balnál rövidebb jobb válla, dinamikát sugárzó, a jobb-hátsó-felső része felé valósággal meginduló fejformája, valamint az ezekkel harmonizáló testtartása és frizurája mind arra predesztinálták, hogy egy olyan pillanatban, amikor ez az egyetlen megoldást jelenti, egyetlen ugrással egy 180cm élhosszúságú kocka valamelyik felső sarkába lapuljon.

Á

– Szóval… ne haragudj, hogy tegnap úgy rád kiabáltam.

– OK, de te nem egyszerűen kiabáltál, hanem egy kidagadó érrel a homlokodon, vérágas szemekkel ordítottál közvetlen közelről az arcomba, és mindennek tetejébe mindeközben nem mondtál semmit, hanem csak artikulálatlanul üvöltöttél! Félelmetes voltál.

– Na de így is értetted, hogy miért volt ez az egész, nem?

– Nem.

– Micsoda? Még te nem értetted?! ÁáááÁÁÁÁÁáááÁÁÁÁÁ!!!!!!

Méltányos kereskedelem – ma

A büfében egymás mellett lapult négyféle (gyümölcs)tea – ugyanabból a márkából. Közülük háromnak a tartalmára utaló neve volt, azaz a benne lévő(?) gyümölcsökről nevezték el őket, a negyedik viszont egyszerűen a Fair Trade címkét viselte. Tehát erről a termékről – nagy vonalakban – azt állítják, hogy úgy jutott el hozzánk jelenlegi formájában, hogy nem zsákmányoltak ki közben egyetlen országot, embert vagy termővidéket sem. A másik háromról nem állítanak ilyesmit.

A dromedárokrul

Egy kis sivatagi túra részeként utaztunk dromedárokon. Ez a helyváltoztatásnak rövid távon kellemetlen, hosszú távon rendkívül kellemetlen módja. Mivel járás közben az azonos oldalon lévő, letéve kiterebélyesedő lábaikat emelik nagyjából egyszerre, sajátos, felülnézetből “U” alakú mozgást, míg oldalnézetből fel-le biccentéseket végeznek. Ennek folyományaként oldalra és előre is le akar esni az ember: folyamatosan kapaszkodni kell. Lejtőn lefelé kifejezetten erősen.

Mivel a dromedárok eredeti tervei között nyilván nem szerepelt, hogy embereket fognak a hátukon utaztatni, a fent vázolt körülmények ellenére megalapozottan állíthatjuk, hogy mégis aranyos állatokról van szó. Szőrük ugyanis tömött, ha nem is selymes, de mindenképpen kellemes tapintású – még az oldalukon is, nemhogy a fejtetőn, vagy a fülek tövénél. A karavánt alkotó példányok jó része hagyta is magát megsimogatni.

Amikor nem fájt a valagam és/vagy nem zsibbadt a lábam, elismeréssel adóztam a hatékonyságuk előtt. A domborzati viszonyokra alapvetően fittyet hányva, de azért a lejtők kínálta lendületet mindig kihasználva bandukoltak egymástól azonos távolságra, azonos sebességgel. Az első percben is érezni lehetett, hogy ezt – emberi léptékkel mérve – akármilyen hosszú időn keresztül tudják produkálni.

Nemtörődömségük odáig terjedt, hogy a legcsúnyább emelkedőn felfelé is zavartalanul ürítettek. És ugyanígy tettek gyakorlatilag bármilyen helyzetben. Tökmindegy volt nekik, hogy éppen mennek, állnak, vagy fekszenek. Azaz a menetelés annyira kézenfekvő, hétköznapi tevékenység volt a számukra, hogy az anyagcserével kapcsolatos ügyek intézése nem hogy valami speciális testhelyzet felvételével, de (direkt figyeltem) az arckifejezés legparányibb változásával sem járt.

Fejagy

Talán nekünk sem tanulság nélkül való annak a dinoszaurusz fajnak a története, amely – sok másikhoz hasonlóan – két aggyal rendelkezett. Egyet a csípője tájékén hordott, egy másikat pedig a fejében. Az előbbi az alapvetőbb, vagy ha úgy tetszik, alsóbb rendű funkciókat irányította: a keringést, általában a belső szerveket, a mozgást, stb. A koponyában lévőt – leegyszerűsítve – a mi úgynevezett szürkeállományunkkal azonosíthatjuk: a gondolkodásért, a józan ítéletért, a tanulásért, stb. volt felelős.

Az eredeti evolúciós haszna minden bizonnyal az lehetett ennek a megoldásnak, hogy az alapvető funkciók komolyabb sérülés esetén is megmaradhattak, túléléshez segítve az egyedet. Nincs bizonyíték ugyanakkor arra, hogy a két agynak szerepe lett volna abban, hogy ez a faj gondolkodó, sőt kooperatív társadalmat létrehozó és működtető lények összességévé emelkedett. De hogy nyomtalanul eltűnt az idő történetében, abban feltétlenül.

Az történt ugyanis, hogy minden általuk elkövetett hiba, gyarlóság vagy gonosztett (akár jogi) magyarázatakor arra hivatkoztak, hogy a fejagy elvesztette kapcsolatát a szervezet többi részével, az adott szörnyűség tehát nem a vádlott bűne, hanem egy csípőből jött tévedés, egy kivédhetetlen szervi sajátosság eredménye.

Egy idő után felelősségre vonták persze az ilyen okfejtést elfogadó bírókat, akik hajlottak is rá, hogy bűnösségüket – bizonyos módon – elismerjék. Mentségükre azt hozták fel, hogy fejagyuk elvesztette kapcsolatát szervezetük többi részével, így a vitatott ítéleteket úgymond csípőből hozták, azaz – jó szívvel és jogi értelemben – nem vonhatók felelősségre miattuk. Hivatalosan ettől a pillanattól számítjuk a faj kipusztulása történetének végjátékát.

Amíg nem figyeltem

Hulla fáradtan nyitottam ki a kertkaput; nyikorgott mint mindig. (Meg kellene kennem, de megint elfelejtettem elhozni az olajat). A kutya épp csak megcsóválta a farkát, meg biccentett felém, de a függöny mögött anyámat láttam, ahogy kifelé néz. Szerintem biztos volt fél órája, hogy ott állt, lehet, hogy több is. Ahogy beléptem, a szokott módon megöleltük egymást. Úgy éreztem, hogy most egy kicsit elengedhetem magam, ezért letettem a fúrógépet: negyed órán már nem múlik semmi.

– Kérsz tyúkhúslevest? – kérdezte.

– Nem. Ettem a gyárban. Csak leülök egy kicsit, felfúrom ezt a szart, aztán mennem kell Erikáért – válaszoltam kissé ingerülten: tudja, hogy sosem eszem levest.

– Pedig már kitettem egy tányérba…

– Jó. Akkor eszem… – hagytam rá lemondón.

Leültem az asztalhoz, és elkezdtem kanalazni. Először csak egy kis levét, aztán krumplit is, majd húst, és így tovább, rendesen összerakott falatokat, amiben van minden, és mindenből annyi, amennyi éppen abba a falatba kell. Jó leves volt. Annyira jó, hogy egy jó időre bele is feledkeztem. Aztán meg akartam kérdezni anyámat, hogy az öcsém egyáltalán elhozta-e már a karnist, vagy lehet-e tudni, hogy milyen messze legyenek egymástól a furatok, de hirtelen nem láttam sehol. Abbahagytam az evést, megtöröltem a számat, és már épp fel akartam kelni, hogy megkeressem, amikor megláttam, hogy a konyha végében ül a félhomályban szótlanul, tördeli az ölében nyugtatott kezét, és figyeli, hogy ízlik-e a leves, és örül neki, hogy igen.

Rajta felejtettem a szemem, és úgy néztem rá, mintha először látnám. Ahogy ősz haját néztem, hirtelen rádöbbentem, hogy megöregedett. Megöregedett, amíg nem figyeltem. Újra a leves felé fordultam, és ahogy fölé hajoltam, megláttam saját magamat. Egy őszes halántékú, cserzett arcú fickó nézett vissza rám: már én is megöregedtem, mióta nem figyelek… Tényleg: mióta is…?