Felszabadítás?

Az utóbbi egy-két hétben sokat és intenzíven álmodom. Mára virradóra például azt, hogy valami Orwell elképzelései szerint szigorított orosz utódállamba keveredtem. Rendkívül nagy volt a szegénység és a félelem az emberek szemében, a táj viszont lélegzetelállító. A zsarnokság áthatott mindent, de ahogy a domb tetejére értünk, és egy jelképes kerítésen átmásztunk, valahogy azt éreztem, hogy itt válnak igazán komollyá a dolgok, innentől igazi a tét.

Egy betondzsungelben találtam magam, ahol akadálytalanul sétáltunk a lépcsőházban, és a lakásokban. Úgy jártam körbe, mint aki tudja, hogy mit keres. Vagy egyáltalán: hogy mi van. Pedig fogalmam sem volt. Azt is teljesen magától értetődőnek vettem, hogy – egyébként vállalhatatlanul, még a helyieket is alulmúlóan – ápolatlan útitársam olyan nyelven szólt a ház lakóihoz, amiről tudtam, hogy orosz, pedig hallottam, hogy nem az. Sokat panaszkodtak, és erkölcsi támogatásukról biztosítottak minket, majd egy sarokból, egy pokróc alól előkerült egy afro-orosz kisfiú, aki a célunk nemességéről szóló általános tájékoztatással látott el minket. Ez már magyarul történt, mert én is értettem, sőt feltűnt, hogy – elsősorban a szórend tekintetében – valahogy furcsán beszél. Amikor hirtelen megszólalt mögöttem egy tulajdonképpen hozzánk tartozó, szabadságon lévő magyar nyelv és irodalomtanár, és kijavította a srácot, egy pillanatra azt hittem, hogy most eljátszottuk a bizalmukat, de nem lett baj.

Mivel úgy gondoltuk, hogy semmilyen további információra nincs szükségünk ahhoz, hogy munkához lássunk, elbúcsúztunk a ránk szorulóktól, és felébredtem. Most nem tudom: végül megoldotta valaki a problémájukat? Illetve mi is volt az pontosan?

Könyvet Marokkóba

Közösen rájöttünk, hogy a hosszú busz vagy vonat utakat, meg állomásokon való várakozásokat rejtő több hetes utazásokra milyen könyvet érdemes magunkkal vinni. Olyat, ami nagy valószínűség szerint nagyon jó, nagy valószínűség szerint a másik (jelen esetben) három utazó is ugyanezt gondolja róla, és kellően hosszú ahhoz, hogy adandó alkalommal újra és újra el lehessen merülni az általa festett képzeletbeli világban.

A még oly kitűnő novelláskötetek valahogy nem tesznek ilyen jó szolgálatot. Talán mert nem lehet megszakítás nélkül, órákra beléjük süppedni. Én Hrabal – A városka, ahol megállt az idő című könyvét viszem magammal Marokkóba.

A valódi indíték

Amikor Fekonya fejét kissé csóválva rámosolygott az egyik beosztottjára, mintha azt üzenné neki, hogy te csibész, tudom, mi jár a fejedben, de nagyvonalúbb vagyok annál, semhogy elkapjalak, ugyanaz volt a célja, mint amikor egy másiktól háromnegyed egykor kért legkésőbb fél háromra két (nem azonos), XVI. Benedeket ábrázoló matricát és egy európai légitársaság logójával ellátott kiskanalat. Ő maga csodálkozott a legjobban, hogy senki nem jött rá valódi indítékára. Pedig már vágyott rá, hogy végre megállítsa valaki, hogy végre kiszállhasson.

Mtamba

– Szóval… szerintem elég különös a problémám. Doktor úr! Belevágok, ha megengedi, mert annyira furcsa a dolog a magam számára is, hogy nincs mit kertelni, kerülgetni, felvezetni. Engem egyáltalán nem érdekel a futball. Ha kapcsolgatom a TV-t, és éppen rálövik a labdát, vagy valami komoly helyzet látszik éppen, engem az sem érdekel, ugyanúgy kapcsolok tovább. Meg sem várom, hogy gól lesz-e. Nem ismerem a szabályokat sem, nem ismerem a leghíresebb játékosokat, nem tudom, hogy milyen bajnokságok, meg ligák, meg csoportok vannak. És nem is érdekel. De pár hónapja egy afrikai újság került a kezembe, és abban… én nem is tudom, hogy mi miatt, de elkezdtem olvasni egy cikket, pedig egy futball csapatról szólt. Illetve csak egy bizonyos meccsükről. És én végigolvastam a cikket! Az utolsó betűig. És csak amikor meglepődtem, hogy miért olvasom egyáltalán a sport rovatot, akkor döbbentem rá, hogy én azért olvastam végig a cikket, mert érdekelt az a meccs! Hogy hogy volt, mi lett a vége… Dehát azt sem tudom, kik ezek! Na és utána csak a meccsre, meg a csapatra tudtam gondolni. Nem hagyott nyugodni a dolog. Mindenhol csak a Mtamba csapat után kutattam. De alig írnak róluk. Egy internetes újságban szoktak említést tenni róluk, meg úgy-ahogy leírni a mérkőzéseiket, de ez nagyon kevés. Kénytelen vagyok például Afrikába utazóknak könyörögni, hogy ha már ott járnak, menjenek el a meccsre, és vegyék fel, aztán küldjék el nekem. Még ha nem is látom, de – helyi idő szerint – a meccs ideje alatt velem nem lehet bírni. Csak ülök pattanásig feszült idegekkel, és várom, hogy vége legyen. Higgye el, hogy a legrosszabb a bizonytalanság. Ha vége a meccsnek, akkor kicsit könnyebb: nincs már mit tenni ugyanis. De ha kiderül, hogy vesztettek, azt szinte nem bírom elviselni. Maga talán nem tudja, de arrafelé elég gyakori az úgynevezett bunda. Ha viszont nyernek! Barátom… Az a földi mennyország nekem! Meg akarom ölelni az egész világot! És ami azt illeti, akihez hozzáférek – akár az utcán –, azt meg is ölelem. És ezek az emberek engem hülyének néznek. Amúgy a feleségem kért meg, hogy jöjjek el magához. Először nem értettem, hogy miért kerít ekkora feneket a dolognak, de végülis belátom, hogy furcsa ez a rajongásom. Megjegyzem, ha normálisan, érdemi információhoz lehetne jutni, akkor nem lenne ilyen kiélezett ez az egész helyzet… De kérdezem magától: Ki tesz a világon érdemben bármit is azért, hogy Afrikát bekapcsolják a világ vérkeringésébe?!

Tej

Szeretem a tejet, mindennap iszom legalább két bögrével. Ugyanakkor nagyon érzékeny vagyok a minőségére. Először a szagán érzem meg a minőségromlás olyan apró jeleit is, amelyek másik tizenhárom emberből tizenegynek észrevétlenek maradnak. Ezután következik az íz-aljasulás fokozata. Ez olyan rettenetes dolog, hogy nem is akarok írni róla.

Az utóbbi hetekben azt vettem észre, hogy mindegy, hogy dobozos, zacskós vagy friss (épp csak a kötelező forraláson átesett) tejet szagolok, valami nem stimmel vele. Lehet, hogy nekem büdös a tej?

Tízmillió dollármilliomos

Kivittem magammal a WC-re a Figyelő 2007. 27. számát. Az alábbiakat olvastam benne.

“Gyorsan nő a dollármilliomosok száma, hamarosan tízmillió lesz belőlük a világon – tette közzé a Merrill Lynch. A befektetési bank felmérése szerint 2006 végén már 9,5 millió dollármilliomos volt világszerte, 8,3 százalékkal több, mint egy évvel korábban. Összesített vagyonuk egy év alatt 11,4 százalékkal, 37,2 billió dollárra emelkedett. Harmincmilliósnál nagyobb vagyonnal 95 ezer személy büszkélkedhetett. Az összesítés során csak a készpénzt, a részvénytulajdont és a pénzbeli követeléseket vették figyelembe, az ingatlanokat, a műtárgyakat és az egyéb ingóságokat nem”.

Ahogy egy kád szódában sok kis zizegőből egy nagyobbacskává egyesült buborék tör a felszín felé, úgy merült fel bennem a kérdés, hogy vajon olyan ez a pénz-hívőknek, mint a katolikusoknak azt olvasni, hogy egy dél-olasz kisvárosban vért könnyezik egy Mária szobor?

K néni

Hatodikos koromban iskolát váltottam. Az első órám ének volt egy alagsori kis teremben. Feltűnt, hogy az általam a korábbi években megismert gyakorlattól eltérően, a tanár megjelenése semmiféle hatást nem gyakorolt új osztálytársaimra, hacsak azt nem, hogy kettőzött erővel folytatták az alapvetően rohangálásban és ordításban megnyilvánuló szabadidős tevékenységeiket. Szűk negyed órára volt szükségük, hogy sírásba hajszolják az énektanárt, és további 4 percre, hogy a terem elhagyására bírják. Néhány hét alatt rájöttem, hogy ez az óra szokványos menete.

Nem ő volt az első az énektanárok sorában, és nyolcadikig további négy követte. Róluk csak homályos emlékeim vannak: a határokat mindenféle gátlás nélkül kitapogató gyerekek martalékául dobott fiatal lányok voltak. Egy kivételével. Róla szól ez az írás.

Nagyjából az utolsó félévben jártunk, amikor egy elsőre kellően határozottnak tűnő, magasan képzett fiatal nő dobta be úgy a törölközőt egy óra közepén, hogy az épület elhagyása után már csak egyszer, a hivatalos kilépésével kapcsolatos adminisztratív teendőket elintézni jött vissza. Az iskola vezetése elérkezettnek látta az időt, hogy pályára küldje csodafegyverét, az ének- zenetagozatosok tanárát, az énekkar vezetőjét, K nénit.

Ahogy határozott lépteivel bemasírozott a terembe, csend lett. Volt benne valami, ami legalábbis óvatosságra intett mindenkit. Nem tudtuk volna megmondani, mi az, de anélkül, hogy összebeszéltünk volna, kivártunk. Tulajdonképpen kedves volt. Elmondta, hogy nagyjából hogyan képzeli el az énekórákat, amivel persze a mi elképzeléseink jóformán összeegyeztethetetlenek voltak.

Énekelni kezdünk. Valószínűleg a vezénylés zavart meg minket, de – hihetetlen, vagy sem – tényleg énekeltünk. Ezt látva kedves mosoly ömlött szét arcán, pár másodperccel később pedig már szinte túlzó, áradó boldogságot sugárzott, melyet – az igazat megvallva – nem belőlünk, hanem az előadott mű nagyszerűségéből merített. Mivel ilyen, a művészetet átélő grimaszokat addig csak a szilveszteri TV műsorban adatott meg látnunk, végre beütött az az ismerős érzés, hogy mégiscsak jól fogjuk érezni magunkat. Ennek megfelelően vihorászni, és hülyülni kezdtünk.

Régi-új szórakozásunk hét másodpercig tartott. A nyolcadik másodpercben K néni egy kosárlabda termet kiszolgálni képes hangtechnikai berendezés erejével, kidagadó nyaki erekkel, és mindezek miatt utolérhetetlen hitelességgel ordította először csak úgy előre, utána pedig közvetlenül a legkevésbé szerencsés arcába, hogy pontosan ez az a fajta viselkedés, amit nem tűr el, amiből borzasztó nagy bajunk lehet. Nem tudom megítélni, hogy mennyi időn keresztül – az egyetlen, mindent betöltő hangforrás ő volt, mi pedig a szó szoros értelmében síri csendben voltunk, mert többségünknek – ideiglenesen – a légzése is leállt. A kiabálás végeztével lüktető üresség maradt a hangorkán helyén, hogy pár másodpercnyi totális csend után egy játékos „A” hang, majd az imént megszakított dallam csendüljön fel, és K néni a pillanat tört része alatt újra felvegye a magas művészettől boldog ábrázatát, és vidám szemeivel intsen nekünk, hogy szárnyaljunk vele mi is – mintha csak félénkek lennénk a közös énekléshez.

Az imént részletezett váltást – ahogy arról néhány alkalom alatt minden kétséget kizáróan meggyőződhettünk – bármikor, bárhányszor, bármilyen irányban tudta produkálni. Akár úgy, hogy a vidám üzemmód közben csak egy valakire ripakodott rá egyetlen mondat erejéig, a következő másodpercben pedig már padtársát dicsérte szemével. Száz szónak is egy a vége: K néni megállított minket, megcselekedte, amiről elődei (jogosan) álmodtak.

Szegycsont

Eddigi életem nagyobbik részében úgy tudtam, hogy a szakszerű külső szívmasszázs a szegycsont eltörésével kezdődik. Pár éve azonban egy végzett orvos megcáfolta ezt az elképzelésemet, és azt állította, hogy nem hogy nincs szükség erre a beavatkozásra, hanem csak fokozza a sérült elkeseredését, ha a mohó segíteni akarás ellenére mégis visszanyeri eszméletét.

Gondoltam, szólok, hátha hasznát veszi valaki egyszer, és adott esetben kitüntetik, ahelyett hogy a súlyos testi sértés vagy az alapvető kegyeleti irányelvek elleni otromba vétség vádjával szemben kelljen „dehát én azt hittem” típusú, jellegénél fogva kudarcra ítélt védekezésbe bocsátkoznia.

A szemtanú

– Na akkor, Varga bácsi, megcsináljuk ezt a fantomképet, jó? Tessék elmondani, hogy milyen volt az az ember, én meg lerajzolom. Maga megnézi, kijavítjuk, ahol kell, és kész is vagyunk. Kezdhetjük?

Az idős mérnök elhelyezkedett a fotelban, ahogy az a teljes koncentrációt igénylő, komoly dolgok megtárgyalásához szükséges. Sárgás-őszes haját hátrasimította, megköszörülte a torkát, és komótosan beszélni kezdett. – Kérem, először is egy hengert rajzoljon le. Ne szabályos hengert, hanem lefelé, esetünkben tehát az áll felé, nem intenzíven, de szűkülő, egyre keskenyedő hengert. Várjon, ne rajzolja még! Hengert mondtam, de ne szabályos hengert képzeljen el. Lapítottat, de oldalról, ha érti, mire gondolok. Mondhatnám, hogy olyat, mint egy laposüveg, de annyira ne lapítsa meg, nagyon kérem.

A rajzoló meglepődött a térgeometriai hasonlatokon, de követte az öregúr minden utasítását. Amaz folytatta.

– Namost. A hajat egyszerűen megrajzolhatja, mert nem kell mást tennie, mint alapul vennie egy az ábrázolni kívánt embert teljes magasságában befogó kört. Majd a kör ívének megfelelő mértékben hajlított vonalakat kell rajzolnia a fej kétharmadától balra. Nem baj, ha nem mind párhuzamos, bár jó lenne, ha sikerülne. Jobbra pedig egyenes vonalakat rajzoljon, mintha egy nyeregtető elölnézeti jobb oldalát rajzolná meg. Várjon, ne rajzolja még. Ezeknek okvetlenül párhuzamosnak kell viszont lenniük. Kész? Akkor mondom a füleket. Egyszerű vonalként ábrázolja őket, mert teljesen a fejhez simulnak. Az orrnak is hengert vegyen alapul, de ebben az esetben lefelé, tehát a száj felé szélesedőt. Szintén lapítsa, kérem, de ezúttal széltében. Namost. A szemei nem voltak egyformák. Az egyik, mondhatjuk, hogy teljesen kerek volt. Szerintem üvegszem. A másikat – ezzel szemben – a legkönnyebben úgy ábrázolhatjuk, ha alulra egy körívet húz, majd felülről, az elölnézeti bal oldalról megközelítőleg 12 fokos szögben az orrnyereg felé húz egy vastag, határozott vonalat. Akkor eddig megvan. Mondom a szájat. Az alsó ajak egy hosszú, a fej szélességét négyszeres mértékben meghaladó átmérőjű kör ívének az orr szélességét másfélszeres mértékben felülmúló hosszúságú szakasza. A felső ajak egy szokványos távoli madár-ábrázolás, azaz két kis ívecske. Ha szokványosan akarnánk kifejezni magunkat, azt mondhatnánk, hogy ennek az embernek vastag szája volt. A nyak megvan egy pillanat alatt: egy, az alsó egynegyedénél levágott kúp az egész.

– Álljunk meg itt egy pillanatra – szólt közbe a rajzoló. – Nézze meg legyen szíves, hogy eddig jó lesz-e nagy vonalakban. Az idős úr hátrasimította haját, megköszörülte a torkát. – Egy pillanat türelmet kérek – mondta – és zsebéből egy szemüvegtokot, abból pedig egy csontkeretes, robusztus, vaskos üvegű szemüveget húzott elő. Feltette az orrára, kezébe vette a feléje nyújtott papírt, és az orrával szinte a lapot csiklandozva, valósággal végigpásztázta az eddig elkészült fantomképet.

– Hát… Nem is tudom… Elég rosszak voltak a látási viszonyok. Egy csak 70%-ban fényáteresztő hideg-szürke fóliát képzeljen el…