Jókora csődület támadt a holttest körül. Három egyenruhás tartotta távol az embereket, hogy egyáltalán dolgozni lehessen. A rendőrök rögtön nekiláttak kérdezősködni, hogy van-e valaki, aki látott valamit. Természetesen volt. Ilyenkor mindig akadnak szemtanúk. A legérdekesebb az, hogy sokszor olyanok is, akik valójában egyáltalán semmit nem láttak, de valami furcsa oknál fogva leküzdhetetlen vágyat éreznek, hogy tanúskodjanak, hogy segítsék a rendőrség munkáját, hogy fontosak lehessenek.

Egy idős hölgy két mosdatlan suhancot látott elrohanni, egy szűkszavú mérnök egy vöröses hajú idegent vett észre a közelben, néhányan erős testalkatú, mások madárcsontú férfiként írták le az általuk látott elkövetőt, de még olyan is volt, aki megesküdött rá, hogy egy nőt látott a gyilkosságot közvetlenül megelőzően a későbbi áldozat körül ólálkodni.

Sőt. Volt három szemtanú, aki magát a gyilkosságot is látta. Egyikük azt mondta, hogy a gyilkos háromszor sújtott le óriási öklével, a másik egy a közeli kocsmából származó hamutartót látott megvillanni a tettes kezében, a harmadik pedig úgy vélte, hogy egy Churchillt ábrázoló miniatűr mellszobor volt, amivel bezúzták a földön fekvő ember koponyáját.

A nyomozók – persze önhibájukon kívül – nem tudhatták, hogy minden amit hallottak, puszta kitaláció. Az előbb felsorolt hölgyek és urak semmit nem láttak. Többen közülük kevéssel a rendőrség után érkeztek. Olyan emberek ők, akik tiszta szívvel, őszinte jószándékkal ajánlják barátaiknak azt a mesterembert, aki alig két hete okozott helyrehozhatatlan károkat a lakásukban.

A nyomozók – persze önhibájukon kívül – nem tudhatták, hogy az egész tömegben egyetlen ember került elő végül, aki igazat mondott. Ő azt állította, hogy nem látott semmit, csak a holttestet. A többieket megkérték, hogy maradjanak még egy kicsit, Gernont pedig elkezdték faggatni, hogy mit csinált aznap, milyen irányból jött, hogy lehet, hogy semmit nem látott, amikor mindenki más konkrét részletekkel tud szolgálni. Egyáltalán: van-e valami különös oka a makacs hallgatásának? – Mutassa csak az öklét! Mondja csak, szereti maga a szobrocskákat, kis barátom?

– A rendszer felhasználóbarátságát sikeresen teszteltük cerkófokon. Erre most kiderül, hogy a célcsoportunk mégsem tudja használni. Hirtelen nincs új ötletem, hogy mit lehetne még csinálni…

– Á, hagyd a fenébe. Az egész nem ér annyit, hogy feldühíts.

– Az igaz, hogy Bill Gates autista?

– Azt azért nem hiszem. Idáig juttatni egy vállalatot, meg aztán navigálni a világpiacon, azért az elég sokrétű, illetve sok fajta tudást feltételez. Rafinériát. De mondjuk az is igaz, hogy egy ekkora céget nem egy ember vezet egy személyben…

– Csodálatos vezető, csodálatos ember volt. Gyakran még a sofőrjét is elküldte, és maga vezette a Mercedesét. És csak a legindokoltabb esetekben ordított a beosztottjaival. Sőt. Többször látták a menzán, ahol mindenki más is eszik!

Mindhárom testvérnek hangosan, jól érthetően elmondták az egyetlen szabályt: semmilyen körülmények között ne jusson eszükbe benyitni a százegyedik szobába. A legidősebb tudomásul vette a dolgot, mert erősen tartott attól, hogy szabályt szegjen – annál is inkább, mert ha ez az egyetlen, akkor nyilván kiemelt jelentőségűnek kell lennie. A legkisebb testvér viszont – ahogy csak meghallotta a tiltást – másra sem tudott gondolni, minthogy mégiscsak benyisson abba a szobába. A középsőt – függetlenül a regulától és testvéreitől – egyszerűen nem érdekelte, hogy mi van ott.

Nem is a telefon értéke, vagy a benne tárolt telefonszámok elvesztése zavar ebben a lopás ügyben, hanem az, hogy én annak a telefonnak már megtanítottam, hogy múlhatatlan, hogy mindazonáltal, hogy Karlsbad, hogy kannibál…

Vencelt minden szorult helyzetből az a közismert képessége húzta ki, hogy – még négy vagy öt résztvevő esetén is – végül mindig sikerült a nevető harmadik szerepét betöltenie.