A fogaim rendbetételének egyébként piszlicsáré folyamatába (tulajdonképpen jók a fogaim) egy gyökérkezelés is beékelődött. Az eljárás – a rossz hír közlése után – az érzéstelenítő injekció ínybe juttatásával kezdődött. Mint megtudtam, az alsó állkapocs csontszerkezete lyukacsos, így nem kell a szúrást halálos pontossággal célba juttatni, mert a hatóanyag viszonylag nagy területen szétoszlik. Az én szempontomból persze ez csak egy amolyan kis színes hír volt, ugyanis a szóban forgó fogam a felső állkapcsomban helyezkedett el. Itt nagyon pontosan kell szúrni; pont az ideghez. Ez sikerült is. Harmadszorra.

A fúrásos rész az általánosan elfogadott alapelvek és gyakorlat szerint folyt azzal a különbséggel, hogy mind időben, mind mélységben jelentősen meghaladta a még kellemesnek mondható mértéket. Miután kínos alapossággal kikapirgáltak mindent a fog gyökerének legmélyéről, két tűszerűséget juttattak a kráterbe, és arra kértek, hogy menjek át a röntgenbe, ahol készítenek egy képet, amin majd szépen látszik, hogy sikerült-e mindent kipucolni.

Az orromat nem, de a fél arcomat lógatva, a kiálló tűk miatt nagyra tátott szájjal, beletörődőn fogadtam a kérést, és vettem kézbe a felém nyújtott nedvszívó papírköteget. Mikor kiléptem a folyosóra, már semmi kétségem nem volt, hogy mire való. Leültem, és csendesen csorgattam a nyálamat bele, amíg sorra nem kerültem.

Egy ilyen helyzet annyira károsan hat a méltóságra, hogy az emberek döntő többsége tapintatosságból úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy mi történik. Azért egy idős hölgy a rosszalló tekintet és fejcsóválás módszerével megpróbált bűntudatot ébreszteni bennem. Nem sétáltam bele abba a csapdába, hogy megpróbáljak mondani neki valamit.

Az étkezéssel kapcsolatos – gyakran igencsak kifinomult – viselkedésmintáink egyik ki nem mondott alapfeltétele a belső emésztés. Elég, ha csak a romantikus vacsora intézményére gondolunk.

Találtam egy pókot a WC egyik sarkában. Kis hálója közepén ült, és várt. Mivel a mellékhelyiség ajtaját esztétikai és mentálhigiénés okok miatt csukva tartom, esélye, hogy prédára tegyen szert, inkább matematikai, mint valós.

A természet dolgainak folyásába durván beavatkozva – és nem is teljesen önzetlenül – úgy döntöttem, hogy együttműködésre lépek a hálóőrrel. Bő két hét leforgása alatt vittem neki egy molylepkét, egy szárnyashangyát és végül egy muslicát. A forgatókönyv minden alkalommal azonos volt – mindkettőnk részéről. Elfogtam a rovart, megöltem (mert ha már egyáltalán beavatkozom a rendszerbe, akkor még talán így korrektebb), és beejtettem a pók hálójába. A pók a háló rezdülésének pillanatában a fény sebességének kétharmadával elhagyta őrhelyét, és a sarokban húzódott meg, majd onnan lassan visszaóvatoskodott, és közelről vizsgálni, forgatni kezdte a zsákmányt. Innentől kezdve nem pontosan értettem, hogy mi történik. Azt láttam, hogy nagyon komoly munkát tesz le az asztalra, de hogy mi az eredménye, az nem derült ki számomra: nem csomagolta be a prédát, nem szívta ki a belsejét, csak csinált valamit, amihez már nem volt cérnám asszisztálni, és elhagytam a helyiséget.

Amikor legközelebb arra jártam, az áldozat a háló alatt hevert sértetlenül. Leszámítva persze azt a klasszikusan irreverzibilis körülményt, hogy előtte megöltem. De mi történhetett, ha látszólag nem történt semmi? Egyelőre nem tudok másra gondolni, mint hogy a pók fóbiás félelemmel viszonyult potenciális prédáihoz, ezért egy olyan helyet keresett leshelye felállítására, ahol nem kellett érdemben számítania a rettegett lények feltűnésére. Erre jöttem én, és az arcába vágtam egymás után hármat. El tudom képzelni, milyen emberfeletti önuralom kellett hozzá, hogy eltávolítsa őket a hálójából.

Az utolsó eset óta nem jön vissza a hálójába, hanem összegubózva, térdeit felhúzva ül a két fal találkozásánál, és üveges szemmel bámul maga elé…