Szerző: suhodminyák

A könyvtáros

Lukács halkszavú, zárkózott ember volt. Gondolatairól nem sokat lehetett tudni. Mindenfajta spekulációnak csak a cselekedetei szolgálhattak alapul. Egy gyér forgalmú könyvtárban dolgozott huszonegy éve. Reggel bement, átfutotta a beérkezett napilapokat, közben megivott egy kávét. Az egész nem tartott tovább fél óránál. Eddigre a munkatársai is megérkeztek, akikkel gyakorlatilag nem tartott kapcsolatot, inkább csak egy helyen dolgozott velük. A nap hátralevő részében – az ebédidőt kivéve, amikor szokásos parizeres zsömléjét ette meg – a kölcsönzéssel kapcsolatos rutinfeladatokat végezte, illetve szinte folyamatosan olvasott. Zárás után hazafelé minden nap útba ejtette a kis boltot, ahol már félre volt téve neki a hat zsömle és a három liter tej. Mindig hat óra után tíz perccel érkezett haza.

Ez minden egyes nap így ment – huszonegy éven keresztül. Egy szerdai napon azonban Marikára, a feleségére egyszercsak valami furcsa érzés tört. Valami bajt érzett. Az órára nézett. Hat óra múlt tizenegy perccel. Csendben állt, és remélte, hogy mindjárt betoppan a férje. A gyerekek is kijöttek a szobából. Mióta az eszüket tudták, minden nap hat óra után tíz perccel fordult a kulcs a zárban, és belépett az apjuk. Néma csöndben teltek a percek. Marika kb. negyven percig bírta a feszültséget, majd végül felhívta a rendőrséget, és bejelentette, hogy a férje nem érkezett haza a szokott időben. Amikor a rendőrök megtudták, hogy összesen negyven percről van szó, gyorsan leszerelték Marikát: akkor telefonáljon legközelebb, ha két nap után sem érkezett még haza a férje.

Lukács nem jött haza aznap, és másnap sem, de Marika vagy a gyerekek nem telefonáltak többször a rendőrségre. Lukácsot soha többet nem látták, de valamiért nem beszéltek róla. Nem beszéltek arról, hogy hol lehet, hogy él-e egyáltalán, vagy hogy milyen férj, apa, vagy egyáltalán milyen ember volt, milyen emlékek kötik össze őket. Úgy tettek, mintha soha nem is létezett volna.

Az eseményeknek híre ment a környéken, és egyesek azt rebesgették, hogy ezt sejteni lehetett, mások odáig is elmentek, hogy azt állították, hogy ők már jóval korábban megjósolták, hogy ez lesz, de az igazság az, hogy csak utólag voltak okosak. Nem azért, mert lehetetlenség lett volna előre kitalálni, hogy a férj és családapa egyszercsak eltűnik majd, hanem mert egyáltalán nem is gondolkodtak erről az emberről, nem gondoltak rá soha.

Másfél évvel később az egyik ismerőse hallotta, hogy talán Lukácsot látták egy nem túl közeli tanyán. Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy meglátogatja. A férfi minden érzelemnyilvánítás nélkül fogadta, és nem szakította félbe, amit éppen csinált; igaz, barátságtalannak sem lehetne nevezni magatartását. Minden nap ugyanazt a napirendet követte, és attól senki és semmi kedvéért nem tért el. Ötkor kelt, megetette a disznókat, aztán a kecskét és a tyúkokat, összeszedte a tojásokat, majd enni adott a komondornak is. Utána bement a házba, megmosdott a lavórból (áram vagy melegvíz nem volt a tanyán), szalonnás rántottát reggelizett, és ledőlt egy fél órára. A nap további részét leginkább a földjén töltötte; mindig akadt bőven tennivaló. Estére alaposan elfáradt. Ahogy a tyúkok elcsendesedtek, az ő tagjai is elernyedtek, és ráborult kis tanyájának néma csöndje. Sem a tanyán, sem álmaiban nem volt egyetlen egy könyve sem.

Kézifék

A meredek utcán két lány viaskodott egy Renault 19-essel, pont az én autóm fölött. Ötezerig pörgették a motort, majd lejjebb gurultak és bólintva fékeztek. Ezt ismételgették addig, amíg már egész történet állt össze a fejemben, hogy miután rácsúsznak, még majd megpróbálnak kioldalazni is, hogy a helyzetből a lehető legnagyobb sérülést idézzék elő – persze minden rossz szándék nélkül.

Úgy döntöttem, hogy a kibontakozó történetnek sokkal szebb ívet adok, és odamentem felajánlani a segítségemet. Már látták, hogy figyelem őket, és kedves szégyellősséggel vihogtak magukon, meg a helyzetükön. Odaérve mondtam nekik, hogy ez az én autóm itt alattuk, és ha egyetértenek vele, szívesen feljebb állok az övékkel olyan három métert (ahonnan már fölényes magabiztossággal ki tudnak majd állni). Kislányos mosollyal elfogadták az ajánlatot. Átvettem a kulcsot, ami igazi bizalmi választóvonalnak számít. Ez abból is látszott, hogy tétován megjegyezte egyikük, hogy inkább mégsem tartja jó ötletnek a tervemet. Felajánlottam, hogy addig markolászhatja a személyimet, de visszautasította.

Mivel tudtam, hogy helyesen cselekszem, nem hagytam időt a tétovázás eszkalálódására, hanem… Észrevettem, hogy jobbkormányos autóról van szó. Átmentem a jobb oldalra, és beszálltam, beindítottam a motort, hátramenetbe tettem a váltót, és már tudtam, hogy újabb bizalmi pont következik. Akkortájt jártam a kulcscsonttörésem gyógyulásának abban a szakaszában, amikor a törés, illetve összeforrás helyén egy nagy göb képződik, ami elnyomja azt az idegköteget, ami a komplett kart vezérli. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az egész bal karom folyamatosan zsibbadt, erejére pedig jellemző volt, hogy egy vizespoharat csak dobpergés mellett tudtam kitartani – hét-nyolc másodpercig. Azért megpróbáltam kiengedni a kéziféket, de persze egy balesetes cickány hatékonyságával. Szóval nem sikerült. Huncutul kimosolyogtam a lányokra, de ők a legjobb szándék mellett sem tudták viszonozni gesztusomat, hanem sokkal inkább a rémület és a keserves megbánás elegyét lehetett leolvasni az arcukról. Átnyúltam a jobb kezemmel, kiengedtem a kéziféket, feljebb álltam, kiszálltam, visszaadtam a kulcsot, és nem magyarázkodtam, csak elköszöntem. Ők pedig megköszönték. Valószínűleg azt, hogy nem lett nagyobb baj.

Tisztítókúra

Van egy régóta húzódó ügyem egy ismeretlen létszámú muslica-növendék csapattal. Úgy néz ki, hogy most sikerült végre egy olyan érvvel előhozakodnom, hogy újabb kérdések már nem merülnek fel.

Az egész bő másfél éve kezdődött. Kaptam ajándékba egy strapabíró, félhomályban is megélő, kisebb aszályokat is átvészelni képes növényt. Mivel nálam szerencsére nincs sötét, illetve öntözni sem szoktam elfelejteni, joggal számíthattam rá, hogy a növény, a többiekhez hasonlóan hálás szívvel fog rám gondolni, és intenzíven fejlődik majd. Ez így is történt, de egyszercsak kis, fehér, rovarnak készülő lényeket vettem észre a virágföld felső rétegeiből kitekintgetni.

A virágos szakemberek véleménye szerint túlöntöztem a növényt, és ezért tudtak megtelepedni a muslicák. A vádat udvariasan visszautasítottam, majd az alsó kifolyó-lyuk nélküli fémcserepet előírás szerűre cseréltem, erősen visszafogtam a vízellátást, és a kapott rovarirtóval permetezni kezdtem a talajt. A hatás gyors volt, és tiszavirág-életű. Az első mégoly szerény öntözésre is újra megjelentek. Ekkor a növény folyadékszükségletét 100%-ban a permetből kezdtem biztosítani. Nem használt. Kiettem a gangra, hogy ott szálldossanak belőle, szívja ki a földet a nap, ők meg dögöljenek meg végre! Nem döglöttek meg.

A növény egyik levelét kicsit megégette a nap, amúgy hősiesen tűrte a tisztítókúrát. Behoztam a helyére újra, és úgy határoztam, hogy rendszeresen permetezgetni fogom, mindig elpusztítok 6-13 példányt: egyszer csak elfogynak. De nem fogytak el. A türelmem viszont igen. Besétáltam a kamrába, komótos mozdulatokkal lecsavartam az utántöltő kupakját, és bőségesen meglocsoltam a flórát és faunát, hogy alul ömlött már a szer. Most várok, amíg szépen mindent visszaiszik a cserép alól.

Ez két napja történt. Azóta nincs mozgás. Két tanulságot vontam le. Az egyik, hogy – ahogy az a pénzzel is van – amit nem lehet elintézni egy kis méreggel, azt sok méreggel kell elintézni. A másik, hogy a jövőben egy-egy udvarias, de jól érthető figyelmeztetés után, minden további kitérő nélkül erőszakhoz kell folyamodnom. Persze mindez akkor érvényes, ha továbbra sem észlelek mozgást. Ha igen, akkor újabb tanulságot kell levonnom. Azt a két, már levont szorzatából fogom képezni.

Esetleg egy fa lombjából

Valami különös okának kell lenni, hogy a sünök nem egy fél szaltóval, a tüskés hátukra érkezve ugranak rá mondjuk a békákra. Esetleg egy fa lombjából. És akkor egyszerűen a hátukon vinnék az így megölt zsákmányt biztonságosabb helyre, ahol nyugodtan megehetnék – morfondírozott a meztelencsiga magában a tó partján, amikor egyszercsak hátulról, pár pillanat leforgása alatt egy sün termett mögötte, és egyetlen harapással megölte, majd a helyszínen megette.

Hála

Kénytelen-kelletlen fellapoztam a naptáramban a jövő hetet, hogy egy bejegyzéssel ejtsek pecsétet rajta. Ekkor vettem észre, hogy hétfőn nem kell dolgozni. Őszinte, lökéshullám-szerű hála öntötte el a szívemet I. Szent István irányában. Soha még ennyire plasztikusan nem éltem át a keresztény hitre való áttérés megrendítő nagyszerűségét.

Japán kaja

A Magyarországról hazautazott japán vezető rengeteg otthonról hozott kaját és alapanyagot hagyott a hűtőben és a fiókokban. Semmi magyar, vagy akár európai ételt nem találtunk. Volt alga, moszat, tészták azonosít(hat)atlan összetevőkből kikevert szószokkal, és állatok húsából készült zúzalékok. Nem értettük, hogy hogy lehet az, hogy idejön egy ember Japánból és úgy tölt itt éveket, hogy minden ételt otthonról hoz(at); feltűnően távoltartja magát a magyar konyhától. (Lehet, hogy ettől a konokságtól működnek a japán termékek?).

Mivel mi elvből elítéljük az ilyen korlátolt hozzáállást, kihasználtuk a számunkra különleges lehetőséget, és azonnal nekiláttunk, hogy szisztematikusan végigegyük, amit csak találunk. A japán nyelvű zacskókon látott képes használati utasításokat bogarászás után, az angol nyelvűeket haladék nélkül hajtottuk végre, és utána is csak annyit vártunk, hogy a vállalhatatlanul súlyos égési sérüléseket elkerüljük.

Az élmény – kevés számú részélménytől eltekintve – mindent összevetve rettenetes volt. Az elkészült ételek penetráns ízűek, gonosz barnák, viszolyogtató állagúak és olyan szagúak voltak, mintha – épp csak pár csepp – dögkút esszenciát eresztettek volna beléjük.

Azonnal, ellenszavazat nélkül mentettük fel a távol-keleti középvezetőt az általunk korábban megfogalmazott vádak alól. Ha neki ezek az alapízek (mégha az itteni zacskós kaják megfelelőiről van is szó), akkor a két konyha közötti távolságról szerzett tapasztalataink alapján pontosan el tudjuk képzelni, mit érezne, ha csülkös bablevest vagy túróstésztát kellene ennie.

Az angyalok anatómiájához

Az angyalok testi felépítése a leglényegesebb pontokon megegyezik az emberével. Mivel ez utóbbiakról bőséges szakirodalom áll rendelkezésre, csak a két alapvető különbséget említem meg.

Az angyalok (tisztázatlan körülmények között történő) születésük után az átlagos emberekhez képest jelentős zsírtartalékokat halmoznak fel testükön – nagyjából egyenletes eloszlásban. A kifejlett példányok azonban e feleslegtől az esetek döntő többségében megszabadulnak, és erősen izmolt testet öltenek, vagy szikár alkatúvá válnak. A felnőttkori elhízás ismeretlen fogalom körükben.

A másik, a laikus számára is szembetűnő különbség a háton eredő páros szerv: a szárny. Pontos szerepe a mai napig tisztázatlan, ahogy az adekvát öltözködési stratégiák kialakulása is várat magára. A test egésze szőrtelen, a szárnyakat azonban a leggyakrabban világos színű toll fedi. Kimondottan érdekes, hogy az angyalok tudnak repülni, ugyanis ha csak szárnyukon, és a hozzá kapcsolódó izmokon múlna, röpképtelenek lennének. Azt kell gondolnunk tehát, hogy a levegőben való mozgásra valamilyen alternatív megoldást fejlesztettek ki. Mindenesetre a felemelkedéshez és fennmaradáshoz szükséges tömegű mellizmok megléte minden bizonnyal olyan rémületet ébresztene a célszemélyekben, hogy az a mentéssel, és életviteli tanácsadással kapcsolatos alaptevékenységet jelentősen hátrányosan befolyásolná.

Sorskönyv

Csak hosszas könyörgés után engedték meg végül, hogy belenézzen sorsának könyvébe. Döbbenten szembesült vele, hogy az egy nyolcezer-háromszáz soros excel táblában van megírva. Innentől kezdve minden vágya az volt, hogy visszaállíthatatlanul törölje.