Kolousek idegesen tipródott a pénztár előtt kígyózó sorban, kezében a papírzacskóba bújtatott három meggyes-túrós rétessel. Már egész volt, kezdődött az előadás második fele. Nem tudnak visszaadni az ötezresből! A pénztárosnak be kell mennie a gazdasági helyiségbe váltópénzért. Újabb három perc… Végre sorra került. A visszajárót meg sem várva rohant fel a lépcsőn, ki a lifthez. Rácsapott a hívó gombra, de mivel azonnal nem történt semmi, inkább a lépcsőházban folytatta az útját, és a lépcsőket kettesével szedve száguldott fel a harmadikra.

– Elnézést, hogy megint elkéstem – mondta, ahogy belépett a már benépesült terembe, a papírzacskót gyorsan háta mögé rejtette, majd hozzátette: – Nem tudtam elszabadulni egy amolyan nem tervezett megbeszélésről, ha értik mire gondolok. Zavarában kényszeredetten mosolygott, majd mivel semmi érdemi reakciót nem tapasztalt, a helyére osont.

Az előadás egyáltalán nem kötötte le. Először azon gondolkodott, hogy mit kellene most éppen csinálnia, ha az irodában lenne, aztán inkább a nyaralásra gondolt, de ő is tudta, hogy előbb-utóbb a meggyes-túrós rétesek fogják átvenni az uralmat gondolatai felett. Így is lett. Szinte látta őket a zacskón keresztül, érezte az illatukat, és nem győzött nyelni. Eszébe jutott, hogy talán mások is érzik a friss sütemény illatát, és félve, gyanakvóan körülnézett. Úgy látszik, senki nem törődik vele. Lassan kinyitotta a zacskó száját, és benyúlt az első rétesért. A mozdulatot többször meg kellett szakítania, mert úgy érezte, hogy rettenetes lármát csap. Páran fel is figyeltek rá, de csak akkora jelentőséget tulajdonítottak a dolognak, amekkorát az érdemel: semekkorát. Kolousek végül egy köhintéssel kísért hirtelen mozdulattal előrántotta a rétest, és várt. Nem történt semmi, megnyugodhatott.

Nem túl nagy, de nem is túl kicsi falatokban elkezdte enni a süteményt. A környező világ megszűnt létezni. Csak a ress héjat, a darabos túrót és az egész, de magozott meggyeket érezte, kiszívott minden ízt belőlük, és kicsit visszatartotta magát a következő falat előtt, hogy annál nagyobb élvezettel láthasson neki. És még hátra volt további két cukrászati remekmű!

Egyszer csak néhány érdeklődő tekintet szegeződött rá, majd egyre több, végül pár másodperc leforgása alatt mindenki őt nézte. Tele szájjal, és ijedt, kerek szemekkel nézett fel. Az előadó közeledett felé. Kolousek a szájában lévő falatot egyetlen gyors mozdulattal lenyelte. Úgy érezte, mintha medicinlabdát erőltetne le nyelőcsövén, még a szeme is könnybe lábadt.

– Na, nincs válasz? – kérdezte vidám meglepetést tettetve az előadó, és jó étvágyat kívánt.

– Nagyon röstellem magam, de…

– Semmi gond. Csak azt kérdeztem, hogy hányan dolgoznak a maguk vállalatánál.

– Ö… Háromszázötvenen. Háromszázötvenketten! Ne haragudjon, csak tudja…

– Ne vicceljen, tényleg semmi gond. Mellesleg igazán jól néz ki a rétes.

– Kérem. Én cukorbeteg vagyok – hazudta szükségtelenül Kolousek – és nekem időre ennem kell. Nincs mese, amikor itt van az ideje, muszáj enni… Az előadó megértően bólintott, de Kolouseknek hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi talán meg is akarja kóstolni a rétest, és akkor egyértelművé válik, hogy tiszta cukor az egész, ezért gyorsan hozzátette: Persze cukormentes! Nincs benne egy szem cukor se, mégha a teljesen természetes íze alapján úgy is tűnik. Édesítőszer…

Az incidens végül mindenféle következmény nélkül megoldódott, csak pár furcsálló tekintet maradt Kolouseken, de hamarosan azok is elvándoroltak, és az előadás szép lassan véget ért; mindenki hazament. Az előadó még beugrott a büfébe, hogy vegyen magának egy csokit, amivel kibírja vacsoráig, de észrevette az üvegajtó mögött a gusztusos meggyes-túrós réteseket, és vett négyet cukorbeteg kisfiának, hadd lakmározzon be kedvére, hiszen egyrészt olyan ritka a finom diabéteszes sütemény, másrészt a feleségével színházba mennek, így a rétesek fájdalomdíjként is felfoghatók az elmaradt estimeséért cserébe.

A sün lassan kibújt a bozótból, megállt egy pillanatra, hogy tisztán hallhasson minden neszt. Mivel semmi gyanúsat (a szokatlan is gyanúsnak számít) nem észlelt, határozott tempóban a kiserdő felé indult, hogy a réten minél hamarabb átérjen. Ezen a szakaszon is többször megtorpant, hogy megbizonyosodjon róla: nem figyelik vagy követik. A fák közé érve egy bagollyal váltottak pillantást, de a sün nyugodtan, lassítás nélkül folytatta útját déli irányba.

A kisházon túl emberi hangokra lett figyelmes. Lassított, és jóval óvatosabban ment tovább. Már majdnem elért a kapuig, amikor hirtelen lármás gyerekek szaladtak ki rajta gyors egymásutánban. Gyakorlatilag azonnal észrevették, és köréje sereglettek. A sün összegömbölyödött. Érezte a rá irányuló pillantásokat, majd a kis kezek (és egy egyébként nem túl durva láb) érintését. De a tapogatások hamarosan abbamaradtak, majd a zsivaj is elcsitult. A gyerekek elmentek.

A sün lassan körülnézett, aztán nekiiramodott, be a kapun, egészen el a fáig a kis domb tetején. A fa mögött lévő csúszda előtt újra megállt egy pillanatra, de ezt a pillanatot – a korábbiaktól eltérően – ünnepélyes hangulat lengte körül. Ezúttal sem húzta sokáig az időt, hanem felkapaszkodott a csúszda két lépcsőjén, és lecsúszott. A homokba huppanva késedelem nélkül újra talpra ugrott, és a legrövidebb úton, fel egyenesen a csúszda alatt, újra felkapaszkodott a domb tetejére, és megint lecsúszott. Majd megint és újra. És így tovább nagyjából két és fél órán keresztül, amikor is az egyik huppanás után egy kicsit mintha lassabban állt volna talpra, mondott valamit, és elindult át a mezőn – anélkül, hogy megállt vagy visszanézett volna. Hajnalra a sziget déli csücskében kellett lennie.

– Nézd, öregem. Én nem akarok beleszólni a…

– Szuper. Pedig már épp azt hittem abból, hogy felvitted a hangsúlyt.

– …

– Akkor ezt most úgy veszik, hogy visszaéltél a bizalmukkal?

– Á, nem bíznak bennem.