Noha a szokványos akkordokból is végtelen számú kombináció hozható ki – mert például ugyanaz a hang teljesen másként hangzik különböző hangok társaságában –, mégis úgy éreztem sokszor, hogy amit egy adott helyre szeretnék pendíteni, az egyszerűen nem szerepel a készletemben. Úgyhogy fogtam a relatíve legközelebb álló akkordot, és megnéztem, hogy ha teszem azt kihagyom belőle a legmagasabb komponenst, akkor véletlenül nem azt kapom-e, amit megálmodtam. (De).

Innen vérszemet kaptam, és elkezdtem vadászni az ilyesmire, és olyan riffeket kezdtem csiholni, amikben bizonyos helyen csak pár (vagy akár csak egy) húrt pendítek meg, hogy pont az a magasság és zengés jöjjön elő, ami legjobban illik a kiszemelt helyre. (Nem tudom, mi ennek a fizikai, zeneelméleti vagy bármilyen más oka, de például a G hangnak van egy unikális minősége, egy olyan zengése és húzása, amit más hangok nem tudnak. Esetleg az A valamelyest).

Eközben egyrészt megtanultam, hogy eddig már ismert akkordokat úgy fogjak le, hogy az egyik (vagy másik) húrt csak némítom. Ugyanaz a kéztartás, de az ujjaknak más az összjátéka. Örömmel nyugtáztam, hogy ez csak rövid ideig volt furcsa, aztán megszűnt a beidegzett kényszerem, hogy minden húrt alaposan leszorítsak. Szerintem ez egy fontos tanulási pont, ennek még fogom hasznát venni: egyre szabadabbak, egyre függetlenebbek lesznek az ujjaim.

Másrészt arra lettem figyelmes, hogy ahogy a speciális lefogásokat keresgéltem, és kisebbnél kisebb változtatásokat eszközöltem nem egészen megelégedve a részeredménnyel, sokszor visszajutottam az eredeti akkordhoz, és arra jutottam, végül az fog a legjobban passzolni. Változatlanul úgy vagyok vele, hogy engem leginkább az egyszerű riffek indítanak be: minél cifrább, cizelláltabb valami, annál alacsonyabb az energiaszintje. Ez szerencsés körülménynek tűnik: Így nem kell annyira és/vagy olyan sokáig megszakadnom, hogy egyről a háromra jussak.

Mindeközben kicsit hanyagoltam a 12 bar blues shuffle-t, de a napokban visszasompolyogtam, és láttam, hogy azért csak leülepedett valami a korábbi kínlódásból, és megint jobb vagyok egy parányival – valahol a statisztikai hibahatáron. Az új riffjeimet egyre többször játszom dobgép kísérettel, és ez is egyre jobban megy. Amikor egybeolvadni nem tudok a ritmussal, akkor legalább segít tudni, hogy merre járok. A legjobb hír, hogy visszahallgattam korábbi felvételeimet, és úgy látom, hogy jobban játszom, mint korábban, és tökmindegy, hogy mennyivel: egyáltalán a tény nagyon tetszik. Így szükségképp el fogok jutni valahova. Csak baromi lassan, de ez nem zavar. A lassú víz trükkjével tervezem felmorzsolni az ellenállást.

Ma elhatároztam, hogy rátámadok az egyik mumusomra, és dobgépre fogom előadni az egyik szerzeményemet. Persze nem ész nélkül: a legkönnyebben játszható riffet szemeltem ki a célra, ami egyébként a kedvencem is, mert szerintem – jó eséllyel nem függetlenül az egyszerűségétől – ennek van az egyik legjobb húzása (groove-ja).

Eltartott egy darabig, mire belőttem a megfelelő tempót. A youtube-on azt tanultam, hogy ha valami jól hangzik, az jó. Ezt az elvet alkalmaztam a sebességre is, és annyira állítottam a bpm-et, amennyinél úgy éreztem, hogy ez a természetes tempója ennek a riffnek.

Azt kell, hogy mondjam, óriásit dobott a dolog a „számon”: sokkal jobban hangzik, sokkal intenzívebben késztet mozgásra. Még úgy is sokkal jobb, hogy a dob – mivel egy web-dob géppel generálom, majd a laptop saját mikrofonjával veszem fel – igazából kisméretű faliórának hangzik.

A még ennél is sokkal örömtelibb hozadék viszont az, hogy a dobot végre egyszerre tudtam élvezni és használni: berántott a groove-ba, és önkéntelenül ütöttem a lábammal a ritmust, ami egyrészt nem járt semmilyen erőlködéssel, másrészt a segítségemre is volt, hogy pont akkor pendítsek, amikor kell, addig tartsam ki az egyes hangokat, amíg azok kívánják, satöbbi.

Már vannak ötleteim, hogy hol és hogyan kéne bekavarni a dobolásba, hogy még jobb húzása legyen a riffnek, már aláképzelek egy basszusgitárt, a gitár dallamát kiegészítő dallammal, meg egy másik gitárt, ami együtt szólna az enyémmel, épp csak egy meghatározott ponton játszana mellé egy kis cselt, aztán visszatérne a fődallam kebelére.

És mindez rendes dobbal, nálam (lényegesen) jobb zenésztársakkal, és korrekt felvevő technikával egész biztosan új szintre emelkedne. Addig még van egy kis dolgom a többi riffel, a dinamikával, meg az akkordozáson kívüli gitár univerzummal, de szépen lassan, könyörtelenül elvánszorgok odáig.

Gyártom az újabb riffeket, közben automatikusan mélyülnek az akkordváltások, amiket aztán egyre több dallam kombinációban tudok úgy elsütni, hogy nem nulláról kell felgyakorolnom. Ez eddig szuper, de.

Egyrészt a 12 bar blues shuffle-lel még mindig alig haladok, pedig már rég a kéthúros verziót kéne ostromolnom, másrészt a dobra / adott ritmusra játszást is csúnyán hanyagolom. Röviden: elgyalogoltam egy olyan irányba, amitől még a legtöbb relatíve instant sikerélményt remélhetem, és kissé lusta vagyok nekimenni a komolyabb kihívásoknak.

Írtam már, hogy ugyan felfedezem a saját személyiségem leképeződését a játékomban, de azt azért még messze nem mondhatom, hogy itt bármi akár tudatos, akár szabadon kiáramló önkifejezésről lenne szó.

Azért véletlenül, és nem a legszerencsésebb módon, de mégiscsak sikerült belenyúlnom egy sajátos élménybe. Vannak ugye azok a gitárosok, akik úgy bele tudnak simulni az énekes hangjába, hogy elmosódik, hol ér össze, illetve válik szét a kettő, akik géppisztoly kerepelését, elfojtott sikkantást vagy kuncogást tudnak csiholni a húrokból.

Nekem ilyesmi sikerült. Persze tök véletlenül, és kicsiben, de én akkor is az eredménylistámra írom. Egyszer, majd tudatosabb gitárosként fel fogom használni, ha sikerül megtalálnom a helyét. Az történt, hogy az egyik fel- és lependítéseket kombináló riffembe éltem éppen bele magam, amikor a pengető hirtelen beakadt felfelé, amikor pedig oda nem épp szántam pendítést.

Az egész olyan hatást keltett, mint ha egy renyhe garat szindrómás operaénekes belégzéskor véletlenül a torkára szippantotta volna a nyelvét, ami elzárta a levegő útját, és az oda kívánkozó hangok közötti csendbe egy fullasztó horkantás tolakodott volna. Az egész annyira váratlanul ért, hogy a belefeledkezett játékból egész testemben megrándulva emelkedtem ki, mintha arra ébredtem volna, hogy nem sikerült levegőt vennem. Ekkor éreztem meg igazán, hogy egészen addig elég jól sikerült összeolvadnom a gitárral. Még ezen a ponton sem estem ki a ritmusból, de aztán mégis röhögnöm kellett, ami végül csak kibillentett.

Egészen meghökkentő lassúsággal, de haladok a 12 bar blueszal. Nem világos, hogy miért, de jobban megy, ha a tenyéréles tompítással pengetem, és nem „szabadon”. Megfigyeltem azt is, hogy hol lehorgonyzom a kisujjamat a húrok alatt, hogy nem, és úgy tűnik, hogy az utóbbi esetben megy jobban a dolog, de azért itt még elég sok az esetlegesség, meg az általános ügyetlenség, úgyhogy akármi is lehet a helyzet. Annak viszont örülök, hogy a kisujj lehorgonyzására, mit mozdulatra, illetve kéztartásra magamtól találtam rá, és utána ugrott be, hogy ja, ezt mintha láttam volna már a youtube-on.

Ami viszont biztosnak tűnik, az az, hogy jobban megy ez a szimpla húros pengetés, ha előtte akkordoztam egy kicsit (vagy akár sokat), a saját „szerzeményeimet” „előadva”. Ilyenkor az ott már megélt groove-ból át tudok menteni valamennyit, és kicsit életre kel, jobban hömpölyög a játékom.

Ez utóbbi egyébként megint olyan dolog, amit ésszel és akarattal közvetlenül nem lehet megfogni, ahogy látom. Hogy a groove hullámzani kezdjen, valami egészen elképesztő pontossággal kell összehangolni a húr lefogást és elengedést a pendítéssel. Ha erre baromira rákoncentrálok, egész közel tudok kerülni, de mindig ott marad egy kis lyuk, bármilyen parányi is. Amikor viszont sikerül érzésből játszanom, akkor kisimul minden. Na ez nem fordult még elő négynél többször.

Van ezen kívül még az is, hogy gyanús, hogy erősem számít, hogy milyen szögben áll a pengető a kezemben. Áll valahogy magától is, és ez mintha általában jó is lenne, vagy legalábbis ehhez alkalmazkodtam egyebekben, de amikor kipróbáltam, hogy kicsit jobban rálapítom a húrra, akkor jobban ment. Aztán meg rosszabbul. Szóval itt is kísérleteznem kell még.

Miközben a 12 bar blues shuffle-lal egészen minimális, az észlelhetőség határán táncoló haladást produkáltam, bánatomban véletlenül rájöttem, hogy egy akkordot úgy is többféleképpen lehet pengetni, hogy a húrokon való áthúzás közben hova teszem a hangsúlyt. Mondjuk egy riff A mollal indul, és úgy is végződik, de míg az első akkordot csak simán pendítem, a záróakkordnál keményebben adok a mély húroknak, így az nagyobbat üt úgy, hogy mindeközben azt is hallani lehet, hogy ez is egy A moll, meg azt is, hogy ez az A moll mégis más.