Úton

Kettejük közül még ő bírta jobban magát, és ez így volt már vagy hat-hét éve. Vagy lehet, hogy több, mint tíz? Végül is mindegy. Az évek így a vége felé mind egyformák, csak talán egyre gyorsabban történik minden, de ez is mindegy, mert amúgy is régóta túl gyors minden, és egy ponton túl már nem számít, hogy pontosan mennyivel. Megfigyelőként venne részt az életben, de már azt se tudja, mit is kellene megfigyelni, csak saját, egyre szűkülő hétköznapi jelenére koncentrál.

Tíz óra van, a reggeli síkosságot felemésztette a nap egyre bágyadtabb fénye: itt az ideje elindulni. Nemrég még szégyellte a „konyhás néni cipőt”, de ez az egyetlen, amiben meg tudja tenni a rá váró bő egy kilométert. Udvarszinti lakásából kisétál a kapuszínbe, megáll a kapu előtt, és vár, amíg jön valaki, és kinyitja. Ő is meg tudná csinálni, de ha nem muszáj, nem kockáztat: megcsúszhat, erősödhet a vállfájása, meghúzhatja a hátát vagy a derekát. Szerencsére hatvankét lakás van a házban, pár percenként jön-megy valaki. Most sincs másként, egy fiatalember készül belépni, és ahogy meglátja a nénit, int, hogy jöjjön csak, és tartja az ajtót.

A néni kijut az utcára, és jobbra fordul. Mindig balra szokott fordulni. Balra van a cipész, a kisbolt, a zöldséges, az újságos, minden, az egész környék kis központja. Igazából egy bejáratott útvonala van csak, azon tesz meg valamelyes távolságot attól függően, hogy épp milyen nap van, hogy zsemlét vesz vagy újságot. Több mindent is el lehetne intézni egyszerre, de nehéz lenne, így meg legalább majdnem minden nap kimozdul, nem hagyja el magát.

Jobbra fordul, és kissé jobb kezében lévő botjára nehezedve, bal kezében a drapp műbőr táskája fénye vesztett fülét markolva iparkodik apró lépésekkel a sarok felé. A botot megszokta. Nem tud igazán ráterhelni: nem bírná se a csuklója, de a válla, megtartani se tudná magát, de valami homályos biztonságérzetet mégis ad, illetve legalább be lehet akasztani a lengőajtók résébe, oda lehet lendíteni a zárni készülő fotocella elé. A táskában csak a legszükségesebbek vannak. Igazolványok, a szívgyógyszer (a többit nem szedi), egy kitöltetlen karton cetli, hogy kit kellene értesíteni, ha történne vele valami, egy jó pár éves fél tábla étcsokoládé, ha hirtelen elszédülne, leesne a cukra, pár textilzsebkendő, egy fejkendő, toll, papír, és két váltószemüveg. Jelen esetben egy olvasó, és egy beltéri általános: az utcára valót viseli éppen. Orrnyergén és füle mögött a három szemüveg együttes lenyomatába mindhárom szemüveg úgy illeszkedik, mintha csak egy pillanatra tolták volna fel őket a ráncos homlokra.

A néni átmegy a zebrán. Ez egy szerencsés kereszteződés. A járdaszegély megsüllyedt, de nem túl ferde, azaz elég könnyű lelépni róla, és ugyanez a helyzet a másik oldalon, ráadásul a gyalogos lámpa sokáig zöld. Innentől tulajdonképpen egyetlen tömbnyi a távolság, de az egy kilométer hosszú. A járda folyamatosan nagyon enyhén lejt, jobbra többsávos, forgalmas út, balra a rég bezárt irodaház fakó tömbje feketére kormolódott, betört ablakok szomorú sorával, a kerítés és az épület között sorsára hagyott, a túlélésért mindenre képes csalános, ecetfás dzsungellel.

Innen kezd minden egyre nehezebbé válni. Párszáz métert haladva eljut addig a távolságig, amit egyébként oda-vissza szokott bejárni, és szíve, lábai, de még a botot szorongató keze is jelzi: „Hé! Többről nem volt szó”. Pedig több, mint a fele van hátra. Minden lépés egyre nehezebb, a lábszára lüktetve sajog, minden újabb méteren mintha ki akarna robbanni a konyhás néni cipőből, egyre sekélyebben tud lélegzetet venni, mintha tüdejét langyos víz töltené fel lassan.

Meg kell állnia. Nem is baj, szüksége lesz minden erejére. Ahogy kimerültsége kicsit csillapodik, újra lépegetni kezd, és elhatározza, hogy most már nem áll meg a zebráig. De a tömb vége felé hirtelen elbizonytalanodik. Egy felállványozott házat lát. Ez tavaly még nem volt itt. Úristen! Olyan furcsa az egész. Lehet, hogy eltévedtem? – riad meg egyszerre, de nem áll meg, olyan lendülettel megy tovább, mint akinek már mindegy, ha ezt a tévedést elköveti, maradék ereje már úgysem juttatja célba. Agya lázasan kutat valami biztonságot adó részlet után, és ekkor észreveszi a saroképület kapuja felett trónoló tógás szobrot. A volt könyvtár az! Ezek szerint mégis jó helyen jár. Hogy bizonytalanodhatott így el? Fogalma sem volt, merre járhat, holott alig távolodott el otthonról, és több, mint öt évtizede ugyanott lakik.

A második zebra egészen más, mint az első volt. Kétszer két sávos út, középen villamossal, és a zöld lehetetlenül rövid. Szívdobogást kap, ahogy a közelébe ér. Épp piros a láma, legalább van egy kis ideje pihenni. Ahogy megáll, észreveszi, hogy az iménti ijedtség vonta el a figyelmét sajgó lábáról, és az most megkettőzött erőszakossággal tolakszik figyelme középpontjába, és az éles lüktetés egyre intenzívebbé válik. Markolja a botot, és próbálja elhessegetni a rátörő szédülést. A szemét nem csukhatja be, akkor biztos kifordulna a sarkából a világ. Igyekszik lassan, mélyeket lélegezni, legyőzni a reflexszerű késztetést, hogy kapkodni kezdje a levegőt. Megfordul a fejében, hogy be kellene kapni egy kocka csokoládét, de inkább keres egy fix pontot, egy villanyoszlopot, és azt nézi meredten, míg a gyengeség és a szédülés nem csillapodik. Jó lesz az a pár falat majd egyszer máskor, amikor végképp szükség lesz rá.

A gyalogoslámpa zöldre vált. A néni elindulna, de a lába nem engedelmeskedik. Egyszerűen nem mozdul. Ez harmadszor fordul elő az utóbbi pár hétben. A háziorvosnak nem említette. Szégyellnivaló az egész. És érthetetlen. Mintha egyszer csak valami titkos kulccsal nyíló procedúrává válna valami, ami korábban mindig magától ment. Ösztönösen felszegi a fejét, tekintetét az út másik oldalára szegezi, és sikerül elindulnia, de közben eszébe jut, hogy értékes időt vesztett, így már nem fog a zöld lámpa oltalma alatt átérni a túlsó oldalra. Anélkül, hogy megállna (nehogy megint gond legyen az elindulással), kis kört ír le, és visszalépeget a járdára.

Újra hosszú várakozás következik, amíg a villamos elmegy, majd az autók is először balra nagy ívben, majd szembe át. Zöld! De megint nem mozdul a láb, sírni lenne kedve, de erőt vesz magán, megint a másik oldalra veti a tekintetét, és számolni kezd: egy, kettő, botjával meglegyinti a saját lábát, és háromra sikerül elindulnia. Minden lépés, mintha parázsba csapódna, de nem lehet megállni, lassítani sem lehet, át kell érni. A síneken nem jön ki a lépés, a konyhás néni cipő orra a sín vájatába jutna, így – mivel meg nem állhat – elaprózza a lépést.

Már túl van félúton, amikor a zöld villogni kezd. A szemből jobbra kisívben fordulók egy kicsit messzebbről indulnak, és jól láthatják őt, illetve a sínek felé van helyük bőven hátulról kikerülni. Szinte felnevet örömében, hogy az átkelés a jelek szerint ha még éppen nem is sikerült, de sikerülni fog: a nehezén túl van. Csak most érzi, hogy állkapcsa egészen idáig egy merő görcs volt.

Átér, és már nem áll meg, bármilyen csábító is a gondolat, hanem akaratát és erejét megfeszítve megy tovább, egészen el a sarkon túl a második házig. Ott megáll. A kapunak támasztja a botját, előveszi a táskából a beltéri általános szemüveget, és annak tokjába csúsztatja a kintit. Felveszi a beltérit, és kissé hunyorítva nézi a kapucsengőt. Göcsörtös ujját végighúzza a névsoron, és megáll az övével megegyező vezetéknévnél. Megnyomja a gombot. Szinte rögtön beleszól egy reszketeg, de bizakodással teli hang. Már ott ülhetett a kaputelefon mellett egy ideje az előszobában. – Igen? – Én vagyok az! – feleli a néni – Boldog születésnapot! Tompa reccsenés szól a kaputelefon hangszórójából, majd sípolás. A néni megmarkolja a botját, és bemegy a kapun.

Minden út Rómába vezet

Noha a szokványos akkordokból is végtelen számú kombináció hozható ki – mert például ugyanaz a hang teljesen másként hangzik különböző hangok társaságában –, mégis úgy éreztem sokszor, hogy amit egy adott helyre szeretnék pendíteni, az egyszerűen nem szerepel a készletemben. Úgyhogy fogtam a relatíve legközelebb álló akkordot, és megnéztem, hogy ha teszem azt kihagyom belőle a legmagasabb komponenst, akkor véletlenül nem azt kapom-e, amit megálmodtam. (De).

roadguitar.jpg

Innen vérszemet kaptam, és elkezdtem vadászni az ilyesmire, és olyan riffeket kezdtem csiholni, amikben bizonyos helyen csak pár (vagy akár csak egy) húrt pendítek meg, hogy pont az a magasság és zengés jöjjön elő, ami legjobban illik a kiszemelt helyre. (Nem tudom, mi ennek a fizikai, zeneelméleti vagy bármilyen más oka, de például a G hangnak van egy unikális minősége, egy olyan zengése és húzása, amit más hangok nem tudnak. Esetleg az A valamelyest).

Eközben egyrészt megtanultam, hogy eddig már ismert akkordokat úgy fogjak le, hogy az egyik (vagy másik) húrt csak némítom. Ugyanaz a kéztartás, de az ujjaknak más az összjátéka. Örömmel nyugtáztam, hogy ez csak rövid ideig volt furcsa, aztán megszűnt a beidegzett kényszerem, hogy minden húrt alaposan leszorítsak. Szerintem ez egy fontos tanulási pont, ennek még fogom hasznát venni: egyre szabadabbak, egyre függetlenebbek lesznek az ujjaim.

Másrészt arra lettem figyelmes, hogy ahogy a speciális lefogásokat keresgéltem, és kisebbnél kisebb változtatásokat eszközöltem nem egészen megelégedve a részeredménnyel, sokszor visszajutottam az eredeti akkordhoz, és arra jutottam, végül az fog a legjobban passzolni. Változatlanul úgy vagyok vele, hogy engem leginkább az egyszerű riffek indítanak be: minél cifrább, cizelláltabb valami, annál alacsonyabb az energiaszintje. Ez szerencsés körülménynek tűnik: Így nem kell annyira és/vagy olyan sokáig megszakadnom, hogy egyről a háromra jussak.

Mindeközben kicsit hanyagoltam a 12 bar blues shuffle-t, de a napokban visszasompolyogtam, és láttam, hogy azért csak leülepedett valami a korábbi kínlódásból, és megint jobb vagyok egy parányival – valahol a statisztikai hibahatáron. Az új riffjeimet egyre többször játszom dobgép kísérettel, és ez is egyre jobban megy. Amikor egybeolvadni nem tudok a ritmussal, akkor legalább segít tudni, hogy merre járok. A legjobb hír, hogy visszahallgattam korábbi felvételeimet, és úgy látom, hogy jobban játszom, mint korábban, és tökmindegy, hogy mennyivel: egyáltalán a tény nagyon tetszik. Így szükségképp el fogok jutni valahova. Csak baromi lassan, de ez nem zavar. A lassú víz trükkjével tervezem felmorzsolni az ellenállást.

Megyek torokra

Ma elhatároztam, hogy rátámadok az egyik mumusomra, és dobgépre fogom előadni az egyik szerzeményemet. Persze nem ész nélkül: a legkönnyebben játszható riffet szemeltem ki a célra, ami egyébként a kedvencem is, mert szerintem – jó eséllyel nem függetlenül az egyszerűségétől – ennek van az egyik legjobb húzása (groove-ja).

Eltartott egy darabig, mire belőttem a megfelelő tempót. A youtube-on azt tanultam, hogy ha valami jól hangzik, az jó. Ezt az elvet alkalmaztam a sebességre is, és annyira állítottam a bpm-et, amennyinél úgy éreztem, hogy ez a természetes tempója ennek a riffnek.

Azt kell, hogy mondjam, óriásit dobott a dolog a „számon”: sokkal jobban hangzik, sokkal intenzívebben késztet mozgásra. Még úgy is sokkal jobb, hogy a dob – mivel egy web-dob géppel generálom, majd a laptop saját mikrofonjával veszem fel – igazából kisméretű faliórának hangzik.

A még ennél is sokkal örömtelibb hozadék viszont az, hogy a dobot végre egyszerre tudtam élvezni és használni: berántott a groove-ba, és önkéntelenül ütöttem a lábammal a ritmust, ami egyrészt nem járt semmilyen erőlködéssel, másrészt a segítségemre is volt, hogy pont akkor pendítsek, amikor kell, addig tartsam ki az egyes hangokat, amíg azok kívánják, satöbbi.

Már vannak ötleteim, hogy hol és hogyan kéne bekavarni a dobolásba, hogy még jobb húzása legyen a riffnek, már aláképzelek egy basszusgitárt, a gitár dallamát kiegészítő dallammal, meg egy másik gitárt, ami együtt szólna az enyémmel, épp csak egy meghatározott ponton játszana mellé egy kis cselt, aztán visszatérne a fődallam kebelére.

És mindez rendes dobbal, nálam (lényegesen) jobb zenésztársakkal, és korrekt felvevő technikával egész biztosan új szintre emelkedne. Addig még van egy kis dolgom a többi riffel, a dinamikával, meg az akkordozáson kívüli gitár univerzummal, de szépen lassan, könyörtelenül elvánszorgok odáig.

r0006drum.png

Renyhe garat szindróma

Gyártom az újabb riffeket, közben automatikusan mélyülnek az akkordváltások, amiket aztán egyre több dallam kombinációban tudok úgy elsütni, hogy nem nulláról kell felgyakorolnom. Ez eddig szuper, de.

Egyrészt a 12 bar blues shuffle-lel még mindig alig haladok, pedig már rég a kéthúros verziót kéne ostromolnom, másrészt a dobra / adott ritmusra játszást is csúnyán hanyagolom. Röviden: elgyalogoltam egy olyan irányba, amitől még a legtöbb relatíve instant sikerélményt remélhetem, és kissé lusta vagyok nekimenni a komolyabb kihívásoknak.

Írtam már, hogy ugyan felfedezem a saját személyiségem leképeződését a játékomban, de azt azért még messze nem mondhatom, hogy itt bármi akár tudatos, akár szabadon kiáramló önkifejezésről lenne szó.

Azért véletlenül, és nem a legszerencsésebb módon, de mégiscsak sikerült belenyúlnom egy sajátos élménybe. Vannak ugye azok a gitárosok, akik úgy bele tudnak simulni az énekes hangjába, hogy elmosódik, hol ér össze, illetve válik szét a kettő, akik géppisztoly kerepelését, elfojtott sikkantást vagy kuncogást tudnak csiholni a húrokból.

operasinger-web.jpg

Nekem ilyesmi sikerült. Persze tök véletlenül, és kicsiben, de én akkor is az eredménylistámra írom. Egyszer, majd tudatosabb gitárosként fel fogom használni, ha sikerül megtalálnom a helyét. Az történt, hogy az egyik fel- és lependítéseket kombináló riffembe éltem éppen bele magam, amikor a pengető hirtelen beakadt felfelé, amikor pedig oda nem épp szántam pendítést.

Az egész olyan hatást keltett, mint ha egy renyhe garat szindrómás operaénekes belégzéskor véletlenül a torkára szippantotta volna a nyelvét, ami elzárta a levegő útját, és az oda kívánkozó hangok közötti csendbe egy fullasztó horkantás tolakodott volna. Az egész annyira váratlanul ért, hogy a belefeledkezett játékból egész testemben megrándulva emelkedtem ki, mintha arra ébredtem volna, hogy nem sikerült levegőt vennem. Ekkor éreztem meg igazán, hogy egészen addig elég jól sikerült összeolvadnom a gitárral. Még ezen a ponton sem estem ki a ritmusból, de aztán mégis röhögnöm kellett, ami végül csak kibillentett.

Szomszédok

Amíg nem voltam itthon, a házban minden ment tovább a maga útján. Az udvarszintről egy nő megörökölt egy lakást itt, a harmadikon. Annyival boldogabb, amennyivel magasabbra költözött. Van egy francia bulldogja, azzal mennek meglátogatni a szintén a harmadikon lakó férfit.

A férfi semmit nem változott. Nincs sok haja, de az ugyanannyi, a kora bármennyi lehet ötvennyolc és hatvankilenc között. A cipője olyan keményen kopog a gang járólapján, mint egy női magassarkú, de az ütem persze a járására, a habitusára rímel. Mindig úgy közlekedik a gangon, mint aki észrevett valami szokatlant, előre nyújtja a nyakát, így igyekszik egyre élesebben látni a meglepetés tárgyát, ahogy lassan közeledik felé.

gangos_haz.jpg

A mellettem lakó nőnek van egy kőarca, meg egy kedves, mosolygós. A gangon, az ablakom előtt mindig az előbbit alkalmazza, de ha vendégei vannak, azokkal más ember. A legutóbbi kis beszélgetésünk óta én is a mosolyban részesítettek közé tartozom. Ekkor ismertem be, hogy gitározni tanulok, amit ő nem írt a terhemre, noha hall mindent. Talán zenetanár lehet(ett), és örül, hogy próbálkozó személyemben egy emberrel kevesebb kerül majd pokolra. Remélem, nem gyengül meg a hitében akkor sem, amikor beszerzem az elektromos gitárt.

A sarkon túl társbérlők laktak. Egy szabad lelkű lány, meg egy szórakozott angol professzor. Ők nincsenek sehol. Helyette van egy férfi meg egy csaj. Ők sem tűnnek egy párnak (az előzőekről azt hittem), de attól még lehet, hogy ez a helyzet. Vagy a lakás tárbérlőket vonz.

A másik sarokban szépen megnőtt az elköltözésemkor még apró gyerek. Szerintem most mehetett iskolába. Az anyuka testes, medvecsontú. Nyáron összeszedett valami sérülést, imbolygós bicegéssel áramlik el az ablakom előtt az arcán mindig valami végtelen, belülről fakadó, ábrándos, nyugodt mosollyal. A kislány külsőre inkább az apjára hasonlít: cingár. Indiánszökdelésben, vagy más, unortodox módon közlekedik. Mindig vidám. Még akkor is, ha az apjával van, aki állandóan leállítja, a kezét rángatja, rászól. Az apa boldogtalansága kétszáz méterről is látszik. Állandóan apró csomagokat hord ide-oda a gangon. Talán a lifthez viszi őket, nem tudom, de az összes elférne egy menetben is. Az anyát egyáltalán nem érdekelte, amikor nyitott ablaknál gitározni hallott, a kislány elvarázsolva, konkrétan tátott szájjal, elkerekedett szemekkel nézett be, mint aki egy mesekönyv százegyedik oldalára csöppent, az apa pedig megdöbbenéssel kapta oldalara a fejét. Kicsit olyan volt, mintha azzal vádolna, hogy a gitározás lehetőségét az ő gimnazista éveiből vettem el.

Szemben balra még mindig a pedáns, egyenes derekú fazon lakik, és még mindig a nála húsz évvel idősebbnek kinéző barátnője él vele. Előbbi semmit nem változott, utóbbi még öregebbnek néz ki. Különösen erős a kontraszt, amikor a délutáni nap szórt fényében a szatyrok alatt görnyedve lépkedő nőt várja a szálfatermetű, kipihent úr nyugodtan állva a lakásuk ajtajában.

Jobbra szemben az excentrikus, nyugalmazott hippy család lakik még mindig, és talán mindörökké. Az ajtajuk piros. Az anya csak ritkán köszön, a fiú meg róla mintázza a közösségi viselkedés eszményképét. Haverok járnak fel hozzá. Egytől egyig olyanok, akiket lányos szülők a biztonság kedvéért preventíve kasztráltatnának, ha tehetnék. A férj (vagy partner a vadházasságban) a legszimpatikusabb. Vele úgy köszönünk egymásnak, mintha régen jó haverok lettünk volna. Egyszer nemrég majdnem beszélgettünk is, de részeg volt, és a jelek szerint, ha részeg, akkor nem kásássá vagy artikulálatlanná válik a beszéde, hanem egyszerűen olyanná, mintha szépen beszélne egy nyelvet, amit viszont én nem ismerek. Lehetne akár észt is. Megvan még a lány is, még mindig csak feketét visel, mint aki halálvágynak öltözött farsangkor, de amúgy boldognak tűnik.

Alattam is megnőtt a gyerek, meg született egy következő is. A szülők együtt voltak gyerekek. Meg is maradtak annak, főleg az apa, és az egész életük úgy hangzik a falakon keresztül, mint akiket hirtelen, a gimnázium második osztályának elvégzése után családdá varázsoltak, és ez alatt összeroppantak. A feleség ordít a gyerekkel és a férjjel, a férj a feleséggel és a gyerekkel, a gyerek meg persze vagy velük a szüleivel ordít, vagy rendes, elmebeteg, hányásig sikítós, földhözverős hisztit celebrál. Ha csinál valamit, az rossz, ha kérdez, az baromság; eddig még mindig csak lecseszni és leállítani hallattam. Aki felé csak szeretet árad, az a csecsemő. Sajnos meggyőződésem, hogy ez addig fog csak tartani, amíg lábra nem áll, és beszélni nem kezd. Addig megfigyelőként tanulhatja, hogy mi lesz aztán az élet rendje.

A negyediken, a szemben lévő oldalon lakik a kétméteres pár. A mellettük lévő lakás is az övék, azt bérbe adják, és kellemetlenül sokat kopogtatnak az ajtón, pedig a lány, aki ott lakik, nem tűnik veszélyesnek, vagy megbízhatatlannak. Mióta így megugrottak a lakásbérleti árak, valahogy még tekintélyesebbnek érzik magukat belülről, de kifelé ez inkább csak egyfajta döbrögiesedésként jelenik meg.

Meg van a srác a harmadikon. Jó darabig nem volt itt. Most aztán akkor jön, amikor mások mennek, akkor megy, amikor mások jönnek. Hol rövidgatya és futópóló van rajta, hol öltöny. Vagy valami a kettő között. A sötétítő függönyét nemtörődöm behúzni, látni lehet, hogy fekve néz filmet, vagy olvas, vagy (ülve) gitározik. Bármelyik előfordulhat bármikor.

A marsi

Az esetek meghatározó többségében jobban szokott tetszeni a könyv, mint annak megfilmesítése. Ezért olvastam el A marsi című könyvet; hátha most is így lesz. Csak ez most nem fog egyhamar kiderülni, mert a filmet majd csak akkor nézem meg, ha le lehet tölteni.

martian.jpg

Az alaphelyzet (ott ragadni egy idegen bolygón) nagyon tetszett, mert olyan atmoszférát teremthet, ami a főhős mellé szippantja az olvasót, aki aztán fizikailag lesz képtelen lerakni a könyvet, mert úgy érzi, nem szállhat ki, amíg ki nem keveredett a bajból.

A könyv majdnem így is indul: már a tizedénél tartottam, amikor még mindig tetszett. De aztán a technikai részletesség (amit addig úgy éltem meg, hogy még az én agyam is hajlandó lett volna forogni, hogy adott helyzetből vajon hogy lehet kikecmeregni) egyre nyomasztóbbá vált, és elég hamar azt vettem észre, hogy vakrepülök a részletek felett, és várok valamire, ami engem érdekel.

Engem egy ilyen helyzetben az érdekelt volna, hogy mi folyik a főhős fejében a praktikus, és kétségtelenül életbevágó jelentőségű technikai jellegű problémamegoldáson kívül. Pl. halálfélelem? Fásultság? Reményvesztés? Csakazértis dac? Düh? Bármi. De ez a karakter csak egy bosszantó, sekélyes, álvidám fasz, aki a mindig jópofa szerepét magára öltve (sikertelenül) igyekszik kiszámítható vicceivel jópofának tűnni.

Andy Weir szemmel láthatóan rengeteg energiát lapátolt abba, hogy a lehető legpontosabb elképzelése legyen a planetáris, tudományos és technikai szférákban, de az emberek, akiket ábrázolni próbált, a sakkfigurák bonyolultságát sem érik el.

Aztán az egész csak egyre rosszabb lett a szokásos amerikai sablonokkal, amiket a szerző szégyenérzet nélkül locsolt méter magasra mindenhol, mintha csak az iparos írók egyesülete szabálykönyvének utasításait követné.

Voltak ugye a földi irányító központ emberei. Egytől egyig kitűnő emberek, esetleg szerethető kis hibákkal, rohadt súlyos munkabírással, pontossággal, de kreativitással is. Volt persze a Föld bolygó komplett lakossága, akik az USA-t árnyalatnyival jobban szeretik, mint a saját anyjukat, és lélegzet visszafojtva követik az eseményeket minden mást hátrahagyva. És nem volt persze senki, aki azt mondta volna egy kocsmában a pultosnak, hogy bazmeg kapcsold már el ezt a szart, zenét nyomassál, és ha rémlik, bő húsz perce kértem még egy sört.

Hihetetlen, hogy ezek a toposzok milyen erősek az USA-ban. Muszáj beletenni őket minden ilyen iparos könyvbe (amilyet többet nem szeretnék olvasni), és/mert a célközönség megköveteli, hogy megkapja a propagandáját, amit ha nem töltenének megállás nélkül lefelé a torkukon – saját, belső normarendszer híján – úgy csuklanának össze, mint egy ázott szalmababa.

Van viszont egy olyan sablon, amit évtizedek óta figyelek, de nem igazán tudok hova tenni. Ez pedig a parancsmegtagadó, lázadó hős figurája – amiből itt is bepróbálkozik pár. Namost az ilyen írásokban ezek jutalmat nyernek, mert bátor szívük fényt mutat az emberiségnek problémamegoldásból, meg emberségből, és demonstrálhatják, hogy az új kontinenst belakó pionírok szellemiségére örökké élni fog. Mondom: ezer könyvben és filmben fordul elő ez az ordas hazugság Amerikáról.

És az amerikaiak a jelek szerint mégis pontosan tudják, hogy a konkrét hétköznapokon mégiscsak az a legokosabb, leghelyesebb, ha szépen csinálják, amit mondanak nekik. Alternatív megoldások gondolatának dédelgetéséhez meg kis iránymutató segítség az Edward Snowden szappanopera.

Lassan, de b… De mindenképp lassan

Egészen meghökkentő lassúsággal, de haladok a 12 bar blueszal. Nem világos, hogy miért, de jobban megy, ha a tenyéréles tompítással pengetem, és nem „szabadon”. Megfigyeltem azt is, hogy hol lehorgonyzom a kisujjamat a húrok alatt, hogy nem, és úgy tűnik, hogy az utóbbi esetben megy jobban a dolog, de azért itt még elég sok az esetlegesség, meg az általános ügyetlenség, úgyhogy akármi is lehet a helyzet. Annak viszont örülök, hogy a kisujj lehorgonyzására, mit mozdulatra, illetve kéztartásra magamtól találtam rá, és utána ugrott be, hogy ja, ezt mintha láttam volna már a youtube-on.

lfg.png

Ami viszont biztosnak tűnik, az az, hogy jobban megy ez a szimpla húros pengetés, ha előtte akkordoztam egy kicsit (vagy akár sokat), a saját „szerzeményeimet” „előadva”. Ilyenkor az ott már megélt groove-ból át tudok menteni valamennyit, és kicsit életre kel, jobban hömpölyög a játékom.

Ez utóbbi egyébként megint olyan dolog, amit ésszel és akarattal közvetlenül nem lehet megfogni, ahogy látom. Hogy a groove hullámzani kezdjen, valami egészen elképesztő pontossággal kell összehangolni a húr lefogást és elengedést a pendítéssel. Ha erre baromira rákoncentrálok, egész közel tudok kerülni, de mindig ott marad egy kis lyuk, bármilyen parányi is. Amikor viszont sikerül érzésből játszanom, akkor kisimul minden. Na ez nem fordult még elő négynél többször.

Van ezen kívül még az is, hogy gyanús, hogy erősem számít, hogy milyen szögben áll a pengető a kezemben. Áll valahogy magától is, és ez mintha általában jó is lenne, vagy legalábbis ehhez alkalmazkodtam egyebekben, de amikor kipróbáltam, hogy kicsit jobban rálapítom a húrra, akkor jobban ment. Aztán meg rosszabbul. Szóval itt is kísérleteznem kell még.

Jó reggelt, nyár

A legkitartóbb mulatozók is órákkal ezelőtt elcsendesedtek. A szél sem simogatja a fák leveleit, a tó vize egyetlen szürkéskék tükör, még a madarak éneke is mintha távolról szólna. Frenák István fakókék kezeslábasban, az elmúlt tíz percben fokozatosan múló tétovasággal áll a műhelye előtt. Az órájára néz: 6:59. – Na jól van, az az egy perc már nem számít – mormogja csak úgy a maga bajsza alá, és a flex kapcsolója után nyúl.

Sakkpartnerek

Ismeretségem Gyula bácsival évtizedekkel korábbra nyúlik vissza. Sakkpartnerek voltunk az öreggel. Ami azt illeti, én mindig csak, mint öreget ismertem. Öreg volt akkor is, és most is csak pont annyira tűnik öregnek.

Ez persze csak a látszat. A háza például egy álltó helyében öregedett meg. Minden ugyanaz rajta, de minden össze van roskadva, fényét vesztette, esetleg rohad. Az öreg úgy él ott mintha nem is létezne. Minden úgy néz ki, mintha egyszerűen otthagyták volna negyven évvel ezelőtt.

Megszokásból járok hozzá, és mert látni szeretném, hogy minden rendben van. Én vagyok az utolsó sakkpartnere, mindenki más elpárolgott vagy meghalt. Szombatonként megyek, illetve szeretek ott lenni, amikor az orvos havonta meglátogatja.

Az orvos, illetve az orvostudomány csak kis részben érti, hogy mi történik Gyula bácsi fejében. Az időtlen idők óta változatlan környezet, és a városban mindig azonos útvonalai megmagyarázzák, hogy hogy tud még önálló életet élni (rutinból), de a CT óta, ami az agya gyakorlatilag totális elszivacsosodását mutatta ki, tulajdonképpen az sem világos, hogy beszélni és járni hogy tud, nemhogy az, hogy legendás sakkmesteri kvalitásai hogy maradhattak érintetlenek.

Akárhogy is: Engem felismer, de úgy tűnik, senki mást nem. Fogalma sincs, hogy milyen évet írunk, hogy egyáltalán melyik országban élünk, vagy hogy mi az, hogy életkor. Viszont minden áldott szombaton megsemmisítő vereséget mér rám sakkban, pedig nem az a tervem, hogy fals emberségből nyerni hagyjam.

Pontban tízkor szoktam érkezni. Mindig viszek ebédnek valót: Gyula bácsi csak farhátat vesz, és azt se készíti el. Szerencse, hogy be van fizetve a Kultúrházba ebédre és uzsonnára (ez utóbbit kis műanyag dobozban kapja meg).

Felvágom a hagymát, olajra dobom, megpucolom a zöldségeket, és párolni kezdem őket, a héjakat a kerti komposztálóba dobom, aztán a megsózott húst sütni kezdem a megdinsztelt hagymán, majd fokhagymát pirítok alig észrevehető barnára, ráöntöm a rizst, röviden összesütöm őket, majd nekiállok elmosogatni.

A szekrénynek, amiben az edények vannak, háború előtti szaga van. A szú járatok is évtizedesek benne, emberemlékezet óta nem volt új lakója. A tompa fényű, az örökkévalóságnak gyártott porcelántányérok girbegurba toronyként magasodnak a polcra simított, mára már okkersárga újságpapíron – talán a hetvenes évek közepéről, amikor Gyula bácsi felesége meghalt, és az új funkciót nyert papírokat nem cserélte többé senki.

Az elmosott, újra csillogó tányérokat a szárítóra teszem, lezárom a gázt a rizs alatt, megkeverem a húst, felöntöm két decivel Gyula bácsi másra nem igazán alkalmas házi borából, takarékra veszem a lángot alatta, és mindketten kimegyünk a kertbe.

Én füvet nyírok, vagy a lehullott gyümölcsöket szedem, gereblyézem vagy lapátolom össze. Az öreg elengedte a kerti fák és bokrok kezét nagyon régen. Ezt a többségük túlélte, és beállt egy kis ökoszisztéma, amit majd’ szétvet az életerő. A gyümölcsök tört részét eszem meg vagy viszem el, a többi a kert hátsó sarkában rohad el. Gyula bácsi számára nem is léteznek. Mi lenne, ha még ez is vissza lenne forgatva a földbe?

Gyula bácsi ez idő alatt mindig a fészerben ténykedik. Ellenőrzi, hogy a rozsdás kerti eszközök és egyéb szerszámok mind megvannak-e és a helyükön vannak-e (és persze mindig mindent rendben talál), majd azt is akkurátusan leellenőrzi, hogy én minden szerszámot oda teszek-e vissza, ahonnan elvettem.

Ezek után megebédelünk. Ez jó darabig eltart. Gyula bácsi mindent darabra eszik. Csak villát használ, mégpedig úgy, hogy a leglehetetlenebb szögben nyúl a kiszemelt falat felé, majd megböki azt, és félig a szájához emeli úgy, hogy a hús szó szerint egyetlen roston függ a villa hegyén, majd eltátja a száját, és ráhúzza a fejét a falatra. Amikor végzett a hússal, hasonlóképpen számolja fel a rizskészletet, majd a zöldségeket.

Régebben palacsinta is volt, hogy de Gyula bácsinak beragadt egy szokása korábbról, miszerint valamilyen virtust akar kivágni. Így lett egyszer mind fizikailag, mind lelkileg nagyon rosszul, amikor azt vállalta, hogy negyven lekváros palacsintát fog megenni egy ültő helyében. Még a húszat is alig hagyta el, amikor nem ment tovább, de ő nem akarta feladni, úgyhogy fizikailag kellett megakadályoznom öngyilkos terve keresztülvitelében.

Úgyhogy évek óta kávézással zárjuk az ebédet, majd mindketten szundítunk egy jó fél órát. Az öreg, miután felébred, egy kicsit zavartnak tűnik. Vizeskék szemeit ide-oda rebbenti, még mintha az is megfordulna a fejében, hogy én egyáltalán ki vagyok. Aztán mintha az emlékeiben kutatna hosszasan. Végül megkérdezi, hogy van-e kedvem egy sakkpartihoz. Én mindig igent mondok. Játék közben egészen megváltozik. Mintha korábbi életében félretett volna bizonyos mennyiségű ép értelmet, amit ilyenkor használ fel darabonként. Ha például látja, hogy felcsillan a szemem egy vélt lehetőség láttán, alig láthatóan elmosolyodik. Így ad egy kis előnyt, hogy tovább tartson a játszma. Ebben a molyosban benne van minden emlék, amit fiatal koromból őrzök a kapcsolatunkról, amikor nem csak sakkozni tanultam tőle. Ilyenkor úgy tűnik, mintha semmi nem változott volna, mintha minden örökké tartana.

Az elkerülhetetlen vereségemmel záruló parti után összeszedem az edényeket, és a konyhába indulok velük, de Gyula bácsi szinte ijedten néz rám, és azt mondja, hogy hagyjam csak, majd ő elintézi. Ki is viszi a konyhába. Én addig meglocsolom a virágokat, aztán beköszönök neki. Épp ekkor végez a tányérok fényesre nyalásával. Ahogy nagy gonddal visszateszi őket a helyükre, rám se néz, csak int. Találkozunk jövő szombaton.

Ravaszság

Miközben a 12 bar blues shuffle-lal egészen minimális, az észlelhetőség határán táncoló haladást produkáltam, bánatomban véletlenül rájöttem, hogy egy akkordot úgy is többféleképpen lehet pengetni, hogy a húrokon való áthúzás közben hova teszem a hangsúlyt. Mondjuk egy riff A mollal indul, és úgy is végződik, de míg az első akkordot csak simán pendítem, a záróakkordnál keményebben adok a mély húroknak, így az nagyobbat üt úgy, hogy mindeközben azt is hallani lehet, hogy ez is egy A moll, meg azt is, hogy ez az A moll mégis más.

foxguitar.jpg