Szerző: suhodminyák

Korpa

Nem akarok összeesküvés-elmélet gyanús fejtegetésekbe bocsátkozni, de azt empirikusan is bizonyítottnak látom, hogy a korpásodás elleni samponok nem érik el daklarált céljukat. Az optimista forgatókönyv szerint az első egy-két használat után csökken a korpa mennyisége, majd a szervezet észleli, hogy az eddigieknél komolyabb erőfeszítéseket kell tennie, hogy az általa szükségesnek ítélt korpaszintet fenntartsa – és megteszi ezeket az erőfeszítéseket. (Divatszakértők, és a fekete felsőruházat elkötelezett hívei kétségbe vonják, hogy egyáltalán lenne ún. szükséges korpaszint). A realista szcenárió pedig arról szól, hogy a szervezet, a beavatkozás ellenére, csatavesztés, illetve megingás nélkül,  azonos szinten korpásan tudja tartani a hajas fejbőrt. (A haj nélküli fejbőr korpásodása már túlzás nélkül tekinthető pechnek).

Szerencsére létezik működő megoldás: a tenger. Eddig, amikor tenger közelébe jutottam, és alkalmam volt legalább egy-két napig lubickolni benne, mindig nyomtalanul eltűnt a korpa. Mivel a közvetlen közelünkben nincs tenger, illetve a legközelebbiek vize sem olyan meleg a téli hónapokban, hogy elálmosodnánk tőle, két megoldás kínálkozik. Vagy megfelelő helyre kell költözni, vagy magunknak kell előállítani a sós vizet. Utóbbi esetben nem tudom, hogy pontosan milyen koncentrációt kell alkalmazni (bár nyilván kideríthető), inkább “csak úgy érzésre” mondanám, hogy a tengervizek általában annyira sósak, hogy ha egy szakácsot érnek tetten, hogy a levest így túlízesíti, akkor hátracsavart kézzel, súlyos testi sértés kísérletének alapos gyanújával rángatják ki a konyhából, a vendégtéren keresztül.

Rendes srác

Ajantában és Ellorában is szembesültünk azzal, hogy külföldiek, illetve fehérek csak elvétve fordultak elő, de ezeken a helyeken belföldi turistából rengeteg volt. Találkoztunk családokkal, párokkal, magányos kultúra-kedvelőkkel és – meglepő módon – gimnazista korú csapatokkal is, akik a jelek szerint saját akaratukból látogatták meg a Világörökség részét képező barlangszentélyeket: nem láttuk a környékükön az őket kényszerítő történelemtanárukat. Pedig, saját gyerekkori emlékeimből kiindulva, ez a körülmény annyira gyanús, hogy kifejezetten figyeltem, hátha mégis előkerül egy fa mögül, vagy a diákok közé rejtőzve egy oktató.

Életemben először éreztem azt, amit ’83-ban érezhetett egy fekete vendégdiák a Veszprémi Nehézvegyipari Egyetem parkolójában: csodaszámba ment bőrének színe. Tátott szájjal bámultak minket, és eksztatikus lelkesedéssel fényképezkedtek velünk. L-nek egy karonülő csecsemőt is a kezébe adtak, és úgy fényképezték le, de az is nagy boldogság volt számukra, ha mi örökítettük meg őket; az eredményre gyakran már kíváncsiak sem voltak. Egyik alkalommal, amikor egy társaságból már 4 fotózást szenvedtem el, előkerült egy halkszavú fiú is, akit szintén meg akartak jutalmazni ezzel a lehetőséggel. Csak lesütött szemmel állt, nem szólt egy szót sem. De a szóvivőjük, illetve kapcsolattartójuk (egy osztálytársuk), aki velem közvetlenül érintkezett, kérő arckifejezést vágott, és magyarázólag csatolta a kéréséhez, hogy he is a good boy (derék srác). Ha kis gonosztevő lett volna, akkor is hagytam volna végül lefényképezni magam vele, de így aztán tényleg nem mondhattam nemet.

A másik, őket lelkesítő, minket elcsigázó szenvedélyük a kézfogás volt. Ezek egy részét el lehetett kerülni úgy, hogy a náluk használatos, a mellkas előtt összesimított tenyerekkel maghajlás formulát alkalmaztuk. Volt, akinek erre felcsillant a szeme, és hasonlóképpen cselekedett, volt aki olyan fénnyel a szemében mosolygott, mint aki érti, hogy miért választottuk ezt az utat, de olyan is, aki megsértődött. Az egyik közülük meg is kérdezte, hogy mi a bajom. Azt mondtam neki, hogy sajnálom, de a hatszázegyedik azonos kérést már nem tudom teljesíteni. Nem sajnált meg, továbbra is neheztelt rám.

Ő is egy belföldi turista. Az Osztrák Bajusz Szövetség nagy erőkkel keresi.

Varázssíp

– Bármikor, amikor szükséged van rám, csak fújj bele ebbe a sípba – mondta, s közben gyengéden, óvó szeretettel, hosszan a szemébe nézett. A sípot bal tenyerébe simította, de közben jobb csuklóját is a kezében tartotta. Érezték egymás testének forróságát. – De úgy is működik, ha csak megdörzsölöd: azonnal itt termek… amennyire a forgalom engedi…

Zsebkendő

Megfáztam. Eddig túl vagyok – a torokfájást szerencsére kiváltó – torok szárazságon és a köhögésen. Most az orrfújásnál tartok. Ehhez papírzsebkendőt használok. Még bölcsődés koromban azzal hárítottam el az esetenként felém nyújtott textil zsebkendőt, hogy ezt csak könnytörlésre találom alkalmasnak. Olyan zsebkendőt vettem – néhány százas csomagot –, ami szinte minden paraméterében az optimumot nyújtja: Többrétegű, de a rétegek összetartanak, nem hullnak darabokra, ahogy kézbe veszem a zsebkendőt, van tartása, nem az a könnyen szakadó típus, nincsenek a csomagban félig kész, vagy “elszabott” darabok; és mindezek ellenére olcsó volt. Egyetlen hibája, hogy a taknyot nem bírja. Nem átázik, vagy szétszakad… Semmivé válik a hatására.

Eiffel

Indiában, főleg Mumbaiban, rengeteg kistermetű, vékonycsontú embert láttunk. Százharminc centis nőket például, akiknek teste azonban teljesen arányos volt, és ugyanígy fiatal férfiakat, akik egyértelműen a gyermekosztályról válogatták össze ruháikat; csontozatuk egy itthoni harmadik osztályos tanulóéhoz hasonlított. Feltételezem, hogy a születésük óta gyakorolt, egyoldalú, konkrétabban az állati fehérjét nélkülöző táplálkozásnak szerepe lehet a kialakult helyzetben.

A Goára menő vonaton Goa University feliratú melegítőt viselő fiatalokkal utaztunk együtt. Ha valaki Indiában egyetemre jár, biztosak lehetünk benne, hogy tehetősebb, rangosabb családból származik. Aki tehetősebb, az változatosabban tud táplálkozni. Ha a vallása sem tiltja, ehet pl. húst. Ezek a srácok pont ilyenek voltak, és ennek eredményeképpen, meg mert nyilván sportoltak is, robosztus csontozatúak, nagydarabok, sőt, kigyúrtak voltak. Egyszerűsítve: akkorák a társadalmi különbségek, hogy bizonyos szélsőséges esetekben már ránézésre, kétszáz méterről is látszhat valakin, hogy hova tartozik.

Váltottunk pár szót a fiatalokkal. Megkérdezték, hova megyünk, ajánlottak pár helyszínt, amik később egyébként érdektelennek tűntek. Talán odavalósiak voltak, és ezért dicsérték? Érdeklődtek a telefonom iránt, amit előttük kapcsoltam be pár pillanatra, hogy meggyőződjek róla, hogy nem akart senki zaklatni, amíg bölcsen kikapcsolva tartottam – a nap huszonhárom órájában és ötvennyolc percében.

Az egyetemi képzés – talán mert még nem értek a végére, illetve mert onnan nézve országunknak aztán tényleg nincs jelentősége – nem jelentette azt, hogy fogalmuk lenne, hol van Magyarország. Európát viszont már tudták. Az egyikük megkérdezte, hogy ezek szerint mi Párizsban, a világ hét csodája közül az egyiknél, az Eiffel toronynál lakunk-e. Mondtam neki, hogy egyrészt az általa említett építmény nem tartozik a hét csoda közé, másrészt mi jóval odébb lakunk. Országokat hiába soroltunk nekik, nem tisztult ki a tekintetük. Mentségükre szolgál, hogy egy hozzánk hasonló európai ország egy ottani állam (a tartomány talán jobb szó lenne, dehát ők államnak hívják – valamiféle autonómiájuk is van) méretével összevethető nagyságú.

Tudom, gonosz dolog, de valahogy a csoda-képüket tovább akartam rombolni, és elmondtam nekik, hogy egy (sajnos nem emlékszem, melyik) híres francia mondta egyszer, hogy Párizsban az Eiffel torony a legcsodálatosabb hely, mert az egyetlen, ahonnan nem látszik az Eiffel torony. Talán jobb nekik, hogy egy szót sem értettek az egész mondatból.

Don

A hosszabb busz utakon, illetve a repülőn is láttunk indiai filmeket, illetve egyszer moziba is elmentünk, hogy megnézzük a plakátok alapján egyértelműen a szezon nagy dobásának számító alkotást, a Dont.

Túlzás lenne azt állítani, hogy érdemi rátekintést nyertünk az indiai filmművészetre, de pár határozott benyomásunk mindenképpen támadt. Két központi témát láttunk körvonalazódni: a romantikát és az erőszakot. Az előbbi egyébként átsző mindent Indiában, azaz a klipek és a hirdetések szívesen választják ezt a témát. Az általunk megszokotthoz képest a legfontosabb eltérés, hogy az eljegyzés és a házasság központi, és vitán felül pozitív szerepet kap. A szokványos történet sablon szerint – legalább a film egyik szálán – szerelmesek jegyzik el egymást, majd az esküvőig túlesnek pár kalandon, megpróbáltatáson, és végül boldogan egyesülnek a házasság szentségében. Mindenki boldog – a legyőzötteket kivéve. De eddigre ők már úgyis többnyire halottak. Hacsak nem a halálnál is nagyobb büntetés számukra legyőzőjük boldogságát látni. Ebben az esetben az esküvő után ölik meg őket.

Elérkeztünk az erőszakhoz. Ha egy indiai filmben neheztelnek valakire, annak nagy valószínűséggel kiloccsantják az agyát, egy méter hetven centi hosszú pallost döfnek át a gyomrán és a máján, lovakkal szakítják szét, vagy hasonló, nem fehérgalléros módszerrel tanítják móresre. Érdekes, hogy az indiaiak alapvetően békésnek tűnnek, bár pár, nem túl komoly utcai dulakodásnak szemtanúi voltunk. Az egyik esetben pl. egy kétszer két sávos felüljáró forgalma állt nyugodtan, amíg a korlátnál verekedő motorosok rendezték vitás ügyüket. De mindent összevetve, a népsűrűség alapján várható agresszivitási szintet messze alulmúlják. Pedig, a jelek szerint, az ottani médiából nem áramlik kevesebb erőszak, mint az itteniből.

A szereplők jellemére az irodalmi értelemben vett romantikusság a legjellemzőbb. A férfiak vagy tisztaszívű hősök, akiket egy kevésbé jóképű, mókásan esetlen, de szükséghelyzetben szintén hőssé, sőt akár mártírrá váló társuk kísér útjukon, vagy velejéig gonosz, becstelen és könyörtelen, sorozatgyilkos csibészek. A női szereplők meglepő módon nagyon emancipált, az igazukért karakánul, akár kiabálással, vagy tettlegességgel is kiálló amazonok. Az utcán nem ilyennek tűntek. Újabb érdekes különbség a valóság és a fikció között.

A filmeket minden esetben a főszereplők főszereplésével bevágott könnyűzenei betétekkel látják el. Ezeket a betéteket nem tudom semmihez hasonlítani. Tradicionális alapokon nyugvó, poposított, zenés-táncos jelenetek, amik hangulatukban és képi világukban gyakran élesen elválnak a film egészétől. De olyan is van, hogy passzolnak a történetbe és a szereplők karakteréhez.

A fent említett tényezők elég érdekesek ahhoz, hogy bevésődjenek az ember emlékezetébe, de ahhoz nem, hogy egy komplett filmet ép értelemmel ki lehetne bírni. Szerencsére a Dont egy szünettel vágták ketté. Ellenszavazat nélkül hagytuk ki a második felvonást. A moziban bevett szokás volt a hangos tetszésnyilvánítás; rövid tapsokkal jutalmazták a különösen vicces, vagy frappáns jeleneteket. A mobiltelefonokat véletlenül sem kapcsolják ki előadás közben, sőt, fel is veszik, és hangosan meg is beszélik a szükséges dolgokat a vonal másik végén lévővel. Mindezért egyetlen szúrós pillantást, vagy csendre intést sem kell elszenvedniük.

A számomra legérdekesebb különbség a nyugati filmekhez képest az volt, ahogy a színészek az arcukat használták a jellemek és hangulatok túlzó, pontosabban a teljes karaktert önmagában is hordozó megjelenítésére. Nagyon komoly színészi feladat lehet, ehhez nem fér kétség. Olyan, nálunk praktizáló, ismert és kedvelt színészek, akik a mimikaversenyeken rendre a fehér cápa és a gyöngytyúk között végeznek, Indiában nem kerülhetnek a kamera 53 méteres körzetébe.

Jegesmedve

Az óvoda udvarán egy mind a két végén a földbe hajló, a létra és a mászóka keresztezésének tűnő, világoskékre mázolt vasalkalmatosságon két középső csoportos könyökölt. Igazából csak gondolom, hogy középsősök lehettek: meglátásom szerint kiscsoportosnak már nagyok voltak, nagycsoportosnak még kicsik. Valamiről diskuráltak. Egy harmadik lépett közelebb hozzájuk, de láthatóan nem a beszélgetésbe akart bekapcsolódni, hanem mászókázni szeretett volna. Egyikük hűvös pillantást vetett rá, mire a jövevény elballagott valami másik játék felé. Folytatták az imént félbeszakadt beszélgetésüket, én pedig elkezdtem jobban figyelni.

– Az rendben van, hogy a jegesmedvék szőre dús, gyapjas aljszőrzettel. Azt is értem, hogy időnként a vízbe kell ereszkedniük. De azt nem, hogy olyankor is belemennek, amikor…

– Psszt! – emelte fel ujját egy pillanatra a másik, és néma csöndben várták meg, amíg az óvonő elsétál mellettük.

– Szóval olyankor is bemennek a vízbe, amikor egyértelmű, hogy nem vadászni akarnak. Csak úszkálnak?! De hát kurva hideg a víz. Valahol nulla és négy fok között! – mondta, és a megfejthetetlen, bizarr talányoknak kijáró, kérdő arckifejezéssel bámult társára.

– Namost – kezdte a másik bólogatva, mint aki jelezni akarja, hogy mindenre pontosan válaszolni fog, csak egy kis időt kér, amíg összeszedi a gondolatait – sokan nem tudják, hogy a jegesmedve bőre fekete, a szőrszálai pedig egytől egyig üregesek. Ha süt a nap, a szőrszálak egyenesen a fekete bőrére juttatják a napsugarakat, és előfordul, hogy olyan melege lesz, hogy muszáj bemennie a vízbe, hogy lehűtse magát.

– Beszarás.

Eddig hallottam a beszélgetést, mert egyrészt jött a buszom, másrészt a gyerekeket behívták talán ebédelni, talán a délutáni alváshoz. A jegesmedvék szőréről és bőréről elmondottaknak utánaolvastam. Minden szó igaz.

Várok

A zsúfolt kifőzde egyik kis asztalánál két férfi ebédelt. Az egyik farmert, egy semmilyen tulajdonsága alapján meg nem ragadható pulóvert és alig észrevehetően szakadt tornacipőt viselt. A másik minden formai követelménynek eleget tevő, de szomorúan szürke öltönyt vett magára. Az előbbi körömpörköltet evett. Levágott egy se csontot, se porcot nem tartalmazó kis darabkát a körömből, majd lassú, ráérős mozdulatokkal egy gondosan kiválasztott krumpliszemet gördített a szaftba. A villájával szétpasszírozta, várt egy kicsit, hogy megszívja magát, alányúlt és megfordította. A késével ráterelte a körömfalatot a szétnyomott krumplira, és hirtelen mozdulattal bekapta a kis kompozíciót. Ahogy becsukta a száját, ugyanígy tett a szemével is, és alaposan, élvezettel körbeterelgette szájában a falatot. Aztán egyszercsak, mint aki éppen rájött, hogy nem időmilliomos, összeráncolta homlokát, gyorsított ütemben lenyelte a falatot, és az utolsó pillanatban szemét is kinyitva, szomszédja felé fordult.

– Mondja csak, elő szokott magával fordulni, hogy mond valamit, vagy éppen reagál valamire, és a környezetében csak döbbent arcokat lát, és senki nem érti, hogy mire gondol, mit gondol egyáltalán, vagy mit akar? Ismerős az érzés, hogy nincs egy hullámhosszon a többséggel?

Az öltönyös olyan arccal, mint akit egy, az emberek döntő hányada számára kibogozhatatlan kérdés kapcsán, szakértőként szólaltatnak meg, csendesen letette evőeszközeit, és kimérten válaszolta:

– Nem, kérem. Én jól megértem és megértetem magam az emberekkel.

– Akkor üljön át egy másik asztalhoz. – mondta a tornacipős halk, de határozott hangon. Évek óta várok valakit… Egy normális embert…