Törökországban – többek között – modern, nagy befogadóképességű távolsági buszokkal lehet a nagyvárosok között közlekedni. Egy-egy ilyen út akár tizenegynéhány órán át is tarthat. Az ember kondicionálható ugyan az ilyen utak átvészelésére – elsősorban úgy, hogy többször ismétli ezt az egyébként alapértelmezés szerint kellemetlen gyakorlatot –, de azért minden, a kényelem fokozására tett kísérletet érdeklődéssel fogad. Az egyik ilyen a földi-utaskísérő intézménye. Ennek a szakembernek a feladata kettős. Egyrészt az utasokat szolgálja ki, frissítőkkel (teával, vagy kávéval), esetleg valami harapnivalóval, illetve az út alatt betesz egy DVD-t, vagy videokazettát, aminek a tartalma egy másik történet lehetne. A másik fő csapásirány a sofőr segítése.

A sofőr és a kísérő kapcsolata, úgy tűnik, szigorú, íratlan(?) szabályok szerint működik. Az első szembetűnő dolog, hogy a hierarchikus távolság kettejük között óriási. A vezető egy jókora gép ura, az utasok biztonságos célba jutásának személyes felelőse, és lenézett segítőjének bálványa, aki benyomásom szerint relatíve sokat álmodozik arról, hogy egyszer ő is buszvezetővé válhasson.

A hosszú utak során autópályák mentén lévő pihenőhelyeken lehet egy kicsit mozogni, levegőzni, kényszeres vásárlásba sodródni, illetve szükséget végezni. A kísérő ezen alkalmakkor mintha a buszra figyelne, illetve tartja a verbális kapcsolatot azzal, aki egy seprűre szerelt slaggal lemossa a járművet – függetlenül attól, hogy az koszos-e, vagy sem. Várakozás közben a busz motorját túráztatja. (Erre egyébként praktikusan két esetben nincs szükség: hideg, illetve meleg motornál. Itt épp az utóbbi a helyzet). Indulás előtt számon tartja, hogy minden utas felszállt-e a buszra. Ha mindenki fent van, a jármű jobb oldala mentén vezényli a parkolóhelyről való kitolatás, illetve az elindulás folyamatát. Fontos, hogy ezt 93 dB-nél halkabb hang kiadásával, illetve túlságosan szűk, visszafogott mozdulatokkal nem kísérheti. Azaz ordítva, és a kívánatos kormánymozdulatokat egy pantomim művész lelkesedésével túljátszva jelzi a sofőrnek, hogy mit és hogyan kell tennie. Eközben a sofőr – szigorúan anélkül, hogy a segítőjéről, és annak jelzéseiről a legkisebb tudomást is venné –, egyszerűen kitolat (hátrafelé gyakorlatilag végtelen tér áll a rendelkezésére), majd jobbra kormányozva elindul a kijárat felé. Ekkor az asszisztens a jól végzett munka elégedettségével az arcán, ruganyos mozdulattal felpattan a már mozgásban lévő buszra, és az ajtó becsukódik.

Na ez jó mulatság… vagy hát férfimunka volt. Megemlítenék pár szubjektíve jelentős mérföldkövet a túrával kapcsolatban.

A HÉV-en kiderült, hogy P külsőjének véres a torka, azaz szálszakadásos a futófelület szélén. Úgyhogy bementünk Szentendrén egy ottani biciklis boltba, ahol nem rövid morfondírozás után vett egy 4e Ft-os darabot, amit a fizetés után mégis soknak ítélt, így visszaadta. T-vel halásztak a kidobott gumik közül egyet, amit gyorsan majdnem fel is tettek, mikor kiderült, hogy szakadt a pereme. Megesküdnék, hogy ez közvetlen összefüggésben lehet azzal, hogy kidobták. Turkáltak még egyet, az jó lett.

Élcelődés közben arra lettem figyelmes, hogy tulajdonképpen az én hátsómon is ki van fékezve egy darab a külsőből. Meg a felni mellet is el van szakadva. Mivel többeknek volt olyan tapasztalata, hogy ilyen sérüléssel még elég sokat lehet bringázni, elhatároztam, hogy a mai napot még lejátszom vele, aztán kap a bringa két új gumit a héten.

Továbbindultunk. Már majdnem hét perce mentünk, amikor hallani kezdtem, ahogy minden pördületnél a fékpofához ér a szálszakadásos kitüremkedés. Aztán a rettegett sziszegő hang. R szülei szerencsére pár méterre laknak a helyszíntől. Oda letettük a bringát, és R-ével visszamentem gumiért. A 26″-osok sorából az eladó csaj szakmai segítségével leakasztottam egy aszfaltgumit. Mivel gyanakvó típus vagyok, le is olvastam róla, hogy tényleg 26″-os. OK, akkor vissza. 27″-es volt. Vissza. Valódi 26″-osból csak terepgumi volt. Az életkedv 17%-os csökkenése mellett megvettem, és visszatekertem R-khez. T, R és D segítségével feltettük. Már az első pár méteren éreztem, hogy ezt sokkal nehezebb tekerni (további 23% életkedv deficit): ezért is cseréltem le annak idején – kb. a második napon aszfaltgumikra az eredeti terepeseket.

Innen már csak jókedvűen bringázni kellett, kb. azzal az érzéssel, mintha egy csapágyas Zetort húznék magam után. Voltak emelkedők, amik már jellegüknél fogva is kellemetlen dolgok, de amikor végük van, akkor legalább lehet lefelé gurulgatni, lendületet szerezni. Feltéve, hogy aszfaltgumija van az embernek. Ekkor már voltak pillanatok, amikor hangosan káromkodtam (-9%). A szembeszélben homokban tekerésnél (-31%) már inkább sírdogálni lett volna kedvem, de mivel az falja az energiát, inkább halkan káromkodtam.

Végül a computer 76 rettenetes km-t jelzett a lakásba érkezésemkor. A Batthyányról hazafelé elkezdett csöpörészni az eső, úgyhogy beleálltam a pedálba, hogy a komoly zuhé előtt befussak. Most úgy látom, hogy végül nem kezdett el rendesen esni.

…különös tekintettel az időhatékonyságra

Gyorsítani az ún. “előkészítés” trükkel tudunk, illetve a másik módszer a “munkamegosztás”.

A túráról visszaérkezésünk pillanatában álljon készen

1.) a fa, amit meggyújthatunk.

2.) Pillanatok alatt kerüljön rá a bogrács,

3.) bele az olaj,

4.) az előre felvágott hagyma, és

5.) az előre felkockázott hús.

6.) A zöldségek közül a répa a legelső, amit ezért szintén érdemes előre megpucolni.

Innentől kezdve mehetnek a dolgok párhuzamosan, azaz krumplipucolás és vagdosás, fűszerezés, kavargatás, a tűz táplálása. Az esetleges galuska a legvégén pottyan csak bele – hacsak, a bab és a káposzta sorsára jutva, nem érkezik arra is valamilyen szakértői vélemény, hogy a legbestiálisabb életellenes aktorok közé tartozik és/vagy sérti valaki rituáléját.

Az 1.) – 6.) fázis végrehajtása közben – a konkrét, személyekre lebontott értelmi szintek és a finommozgásos készségek függvényében – meg lehet kezdeni a fokozott alkoholfogyasztást. Ugyanakkor minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a kés(ek) használata rendeltetésszerű legyen, mert az idő előrehaladtával az össz-értelmi szint egy átlagos harmadik osztályos tanulóét sem fogja megütni, és egy(?) esetlegesen levágott ujj esetén a segítségnyújtási hatékonyságunk szégyenkezésre, majd késő bánatra adhat okot.

Ha most kérnének fel, hogy tartsak előadást az optimizmusról, félő, hogy szinte a torkomra fagyasztaná a szavakat az a napok óta ismétlődő élményem, hogy amíg az irodaház épületén belül vagyok, futva kell átjutnom a világosra mázolt folyosókon, hogy a napfény ne károsítsa maradandóan a bal szememet, a munkaidő végén viszont a zivatar közeledtét jelző szél szakítja le a fejemről a napszemüveget.

Egyiptomban öten használtuk három, tőlünk drámaian különböző ember nemzetközi diákigazolványát – a legkisebb fennakadás nélkül. Egyszer Bencét váratlanul visszahívták az egyik ellenőrző pontra, hogy egy angol családnak demonstrálják, hogy az úr azért mehet be fél áron, mert felmutatta a diákigazolványát – amit oktató jelleggel oda is tartott a fénykép láttán elképedt családfő elé.

Egyetlen pitbull terriert ismertem személyesen. Külsőre olyan volt, mint a többség: borzalmasan izmos, széles, öblös mellkasú, vastag lábakkal, széles mosolya körül valószínűtlenül megduzzadt rágóizmokkal.

Nem meglepő, hogy imponáló sebességgel, de még így is jól érzékelhető, bármikor mozgósítható plusz erőtartalékkal rohant áldozatára. A megragadás pillanatában a könyörtelenség, a nyers erő és a halálos pontosság egyesült benne. Áldozatnak kizárólag kb. 23cm átmérőjű labdát volt hajlandó elfogadni – lehetőség szerint piros alapon fehér pöttyöset.

A reggeli kávénál hallottam, hogy egy stratégiai tanácsadók részére rendezett csapatépítésen előkerült az a feladat, hogy a résztvevők lezuhannak repülővel a sivatagban. Van 30 tárgyuk, amiket fontossági sorrendbe kell állítaniuk – nyilván az alapján, hogy milyen túlélési stratégiát választanak.

Óriási, az első percben parttalanná váló vita alakult ki az elképzelt helyzetről. Ezt észlelve az egyik figura felpattant moderálni. Vezetésével elkezdték rögzíteni, hogy milyen módszerrel vitatkozzanak tovább. Mikor letelt az idő, odáig jutottak, hogy az ananászt betették ötödiknek.