Szerző: suhodminyák

Vir 2.0

Azt olvastam valahol, hogy egy vállalkozó – a viriek után – újabb horvátországi építési telkeket kínál magyar érdeklődőknek. A két projekt közös eleme, hogy egyik helyen sem osztottak ki egyetlen építési engedélyt sem. Az építő állítólag azt a kevéssé életszerű vállalást tette, hogy az engedélyek körüli bizonytalanságból esetlegesen eredő anyagi károkat magára vállalja.

Bátor honfitársainknak ott a helyük ezeken a telkeken. Engedéllyel, a bontás kockázata nélkül, építkezzenek a svájciak, meg az osztrákok, akik azt sem tudják, hogy kell izgalmasan élni.

Félmegoldás az időjárás alakulására

Magyarországon örökzöld téma az időjárás – a meteorológusok jóslatához képest való – alakulása. A védelmükben annyit mindenképpen el kell mondanunk, hogy a Kárpát-medence speciális hely, a környező hegyek miatt nagyon nehezen prognosztizálható egy-két napnál hosszabb időtávra a hőmérséklet és a csapadék mennyiségének / milyenségének alakulása.

Nem kell talán magyaráznom, hogy az időjárást alakítani nem tudjuk. Viszont az általa okozott bosszúsággal valamit kezdenünk kell, nem hagyhatjuk, hogy csak gyűljön bennünk. Mit tehetünk tehát lelki egyensúlyunk helyreállítása érdekében?

Habitusunktól függően tartsunk fogva három-hét meteorológust, majd amikor rossz hírt kapunk az időjárással kapcsolatban, rontsunk be a fogvatartásukra kijelölt szobába / fészerbe / garázsba és rángassuk ki közülük azt, amelyik a leggyanúsabban viselkedik (értsd: látszik rajta, hogy ő a felelős), majd példásan büntessük meg. Nagyon fontos, hogy egyéb bosszúságokért (pl. rossz minőségű benzin, elszakadt cipőfűző) nem szankcionálhatjuk őket.

Olyan különösen elkeserítő helyzetekben, mint a mostani, amikor egész nyárra hidegre és esőre számíthatunk, egyszerre több időjóst is sújthatunk büntetéssel. Szükség esetén gondoskodnunk kell a pótlásukról, hogy mindig elegendő számban álljanak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a bűnöst korrekt módon tudjuk kiválasztani.

Prága

Többféle célja is lehet az embernek, ha turistaként egy idegen országba látogat. Lehet a természeti szépségekben, vagy az épített környezetben gyönyörködni, meg lehet tapasztalni a helyi ízeket, rá lehet csodálkozni az odavalósiak életére, szokásaira, mentalitására.

Én a felsoroltak közül mindegyiket érdekes és értelmes célnak gondolom, de a legjobban a helyiek életébe való bepillantás lehetősége villanyoz fel. Szeretem látni, hogy milyen szokások dívnak (minél inkább eltérnek a miénktől, annál nagyobb élvezettel szemlélem), hogy hogy kezelik egymást az emberek, egyáltalán milyen hangulat sugárzik róluk, hogy rohannak-e, vagy ráérősek, stb.

A hétvégén Prágában jártam. Összesen 6-7 óránk volt, úgyhogy csak a történelmi városrészt jártuk be. A gasztronómiára nem fektettünk komoly hangsúlyt, bár többször is sort kerítettünk sör mintavételre. A templomok, házak, terek és utcácskák nagyon jól néznek ki, látszik, hogy nem kevés pénzt és energiát fektettek a rendbehozatalukra. Érezni, illetve vizionálni lehet a hangulatot, amit a falak árasztanak. Kis ráhangolódással elképzelhető – még ha egészen pontos történelmi ismeretek híján talán pontatlanul is –, hogy a XVIII. – XIX. században hogy festhetett az utcakép. A transzba esést azért jelentősen nehezíti az egy négyzetméterre eső 5-7, jellemzően nyugat-európai, vagy amerikai turista, akiktől csak a háztetőket lehet úgy fényképezni, hogy ne lógjon a képbe senki.

Ugyanezek a turisták teljesen megakadályozzák, hogy bármit is érzékeljünk abból, hogy milyen a csehek Prágája. Feltételezem, hogy ez is komoly vonzereje volt a városnak (pl. a rendeltetésszerűen használt sörözők), azért is futott fel ennyire a turizmus. Most ebből már semmi nem látszik; valószínűleg azért, mert már nincs is belőle semmi: csak a fizetőképes kereslet kielégítése maradt. Gondolom, egyéb (kis)városokban érdemes még keresgélni.

Ja, és ha valakinek egy szép épületet, kaput vagy szökőkutat megörökíteni szánt képére véletlenül rákerültem, küldje már el nekem legyen szíves.

Azonos alakúság

Magyarországon az utóbbi néhány évtizedben sajátosan alakul a szláv nyelvek megítélése. Ebben biztosan szerepet játszik többek között az is, hogy az orosz kötelező tantárgy volt, illetve hogy a környezetünkben számos, a szláv nyelvcsaládba tartozó nyelvet beszélő nép él.

A szlovák nyelv a témakörrel foglalkozó humoristák kedvelt célpontja. Azt sugalmazzák, hogy ez a nyelv egész egyszerűen nevetségesen hangzik a magyar fül számára. Ezzel a triviális igazsággal nem is szeretnék vitatkozni. Annál is inkább, mert azt hallottam, hogy a lengyelek valami egészen hasonlót éreznek, amikor szlovákokat hallanak beszélni: mintha játék-lengyelt hallanának, ismerősen cseng, de nem érthető pontosan, a szavak, ami a hangzásukat, illetve végződéseiket illeti, mindig valami vicces fordulatot vesznek…

A hétvégén – egy egyébként csehül, magyarul, angolul és németül is tudó – szlovák sráccal érintettük a témát, aki érdekes új adalékokkal szolgált. Ő azt állította, hogy szlovákként lengyeleket hallgatni a hallgató teljes élettartamára vonatkozóan garantált szórakozást jelent, hiszen csak egészen rövid ideig kell várni, amíg felbukkan a következő azonosan hangzó, de lényegesen eltérő jelentésű szó. Ez ugyan nem ellenőrzött információ, de Dusan szerint ezek a jelentésbeli eltérések legtöbbször a szexualitás, vagy az emésztőrendszer működése körül összpontosulnak.

Magyarként tehát, ha jól akarunk szórakozni, szlovákokkal meséltessünk magunknak arról, hogy milyen nevetséges a lengyel nyelv. De mindenképpen szlovák nyelven, mert az minket feltétlenül jó kedvre derít, ugyanakkor szlovák segítőnknek is boldog perceket szerez újra és újra átélni a lengyel nyelv vállalhatatlan szóhasználatát.

Keresem Benjamin Justice-t

A ’80-as évek olvasóközönsége a Kockás címmel havi rendszerességgel megjelenő magazinból értesülhetett Benjamin Justice (ejtsd: Benjamin Justice), az esetek döntő többségében az igazság keresésével és következetes érvényre juttatásával összefüggésbe hozható küldetéseiről. Az utolsó információm róla, hogy mezítláb, egy frissen mosott karate ruhában futott fel a Fuji legmagasabb pontjára, majd onnan le is jött. Ugyanakkor a járóbeteg-ellátás adatai között nem találtam ezzel kapcsolatos bejegyzéseket.

So long and thanks for all the fish

11 éves koromban elköltöztünk egy másik városba, így iskolát is kellett váltanom. Mindkét suliban menzás voltam. A váltás előtt egy külön épületbe, a Stadion étterembe jártunk át, aminek egyébként a gyerekek ellátásán kívül, egyéb funkcióját nem fedeztem fel. A berendezés, illetve az elrendezés is egyértelműen az önkiszolgáló jelleget erősítette. Ezen a menzán – valami homályos oknál fogva, de mindenképpen szokatlan módon – erőfeszítéseket tettek az egészséges táplálkozás terjesztésére. Így pl. minden második pénteken tonhal volt a főfogás, ami relatív iszonyt váltott ki a nebulók nem elhanyagolható hányadából. Nekem viszont a kedvenceim közé tartozott, ezért csak rajtam múlt, hogy mennyit eszem belőle. Márpedig én már akkor is úgy voltam vele, hogy ha csinál valamit az ember, azt csinálja rendesen. A reform(konyha) törekvések másik megnyilvánulása a desszertként értelmezett, persze mindig az idénynek megfelelő, és Magyarországon könnyen elérhető gyümölcs volt. A legsúlyosabb tétel – komolyan vehető versenytárs nélkül – a Túrórudi volt.

Az új iskolában, az általában megszokott módon, az épület földszintjének egy félreeső szárnyában volt a kajálda, ahol tonhallal soha nem találkoztam. Gyümölccsel sem. A tonhal hiányát sajnáltam, de mivel a pörköltek és sültek iránt is gyengéd érzelmeket tápláltam, a helyzetet nem éltem meg drámaiként.

Amik viszont ezután történtek, azoknak gyanúm szerint meglehetős szerepük volt abban, hogy később pesszimista emberré váltam.

Először egy szomorú kedd délben láttam meg, hogy az ebéd tejbegríz. Értetlenkedve néztem körbe, aztán vissza a tejbegrízre, aztán a többiekre. Az arcukról próbáltam leolvasni, hogy különös eseménynek számít-e, hogy ezzel – a maga kategóriájában amúgy általam is elismert – desszert jellegű készítménnyel alázzák meg az ártatlan gyerekeket. Mielőtt eltakartam a szememet, azt kellett látnom, hogy nemcsak, hogy nem ritka eseményről van szó, hanem kisebbfajta ünnepként élték meg, ha ez volt az ebéd. Az ebéd. Nem a desszert a tonhal után, hanem az ebéd.

Azt a péntek 13-át szintén soha nem fogom tudni elfelejteni, amikor a szokásos, reményvesztett sorbanállás közben, addig soha nem látott objektum került a szemem elé. Egy halványsárga téglatest, barna hártyával a tetején, leöntve egy kakaónak nevezett, de annál vizesebb konzisztenciájú, és mégis sötét színű folyadékkal. A hírhedt piskótakockával álltam szemben. Megkeményítettem a szívemet, és megint körülnéztem. Ugyanazokat a vidám, ünnepi arcokat láttam magam körül. Mindenütt. Azóta képtelen vagyok csodálkozni.

Mária, segíts!

Mivel egyre több bringást lehet látni az utakon, bicikliutakon és járdákon, az általuk okozott és elszenvedett konfliktusokról is egyre több szó esik. Az egyik tipikus helyzet, amikor a bicikliúton sétáló(ka)t hátulról közelíti meg a kerékpáros. Az ilyen helyzetek kezeléséhez szeretnék pár praktikus tanácsot adni – a pedálozók szemszögéből. (A gyalogosok dolga egyszerű: ne lépjenek a bicikliútra).

Sorrendben a következő akciókat javaslom:

Hangjelzés nélkül kerüljük ki a gyalogost, a lehető legnagyobb ívben. A triviális indokon túl (vagy inkább azt részletezve) azért, mert – egyelőre nem pontosan feltárt okokból – a gyalogos az esetek 74,2%-ában az utolsó pillanatban abba az irányba fog elmozdulni, amerről kerülni szeretnénk. Ha bármilyen hangot adunk, vagy nem hallják, illetve nem vesznek tudomást róla, vagy észlelik, de nem gondolják, hogy annak köze lehet ahhoz, hogy a biciklisávban sétálnak, vagy a pánikreakció szokásos jeleit mutatják, ami irracionális mozgásban nyilvánul meg, és csak nehezíti a helyzetet.

Ha nem férünk el a gyalogos(ok) mellett, kénytelenek vagyunk hangjelzést adni. Elsőre próbálkozzunk a csengetéssel, majd a fékpofa nyikorogtatásával, ezután a blokkoló hátsó kerék okozta fékcsikorgással. Közben – ízlés szerint – kiáltást is hallathatunk. Sajnos nem elhanyagolható az esélye annak, hogy az összes imént említett próbálkozásunk hiábavalónak bizonyul. Ebben az esetben elcsukló hangon, mély kétségbeesést árasztó, és azt a gyalogos lelkébe átültető módon hagyja el ajkunkat egy lehetőleg vallásos töltetű segélykiáltás (pl. „Jézusom!”, vagy „Mária, segíts!”).

Nem szívesen írom le, de még ekkor is előfordulhat, hogy nem sikerült semmilyen hatást gyakorolnunk a sétáló(k)ra. Fontos tudnunk, hogy az elkeseredés, illetve harag, amit ekkor érzünk, teljesen normális.

A fent leírtakat – többek számára talán meglepő módon – gyakran kell alkalmazni azon szembejövő gyalogosok esetében is, akik noha rendelkeznek a látás képességével, önállóan nem ismerik fel a közeledő kerékpáros látványa, illetve megérkezése közötti logikai összefüggést.

Várakozás

Amint belépett, az ideges, szaggatott morajlás két szótagnyi idő alatt elnémult, és feszült csenddé merevedett. A szobában minden szempár rá szegeződött.

– A fiút fogva tartják – mondta röviden.

A csend elviselhetetlen nyomássá duzzadt a dobhártyákon.

– De komolyra fordítva a szót…

Jó reggelt!

Szeretem az egyszerű dolgokat. Minden annyira legyen bonyolult, amennyire feltétlenül szükséges, amennyi még tényleges hozzáadott értéket jelent.

Ez az óhajom nem teljesül az ún. napszaknak megfelelő köszönés intézménye esetében. A jó napot kívánok elbeszélésnek is elmenne, annyira benne van minden, nem célszerűsödött önálló szóvá, valahogy megmaradt az eredeti teljes szöveg, ami nem csak utal a tartalomra, hanem maradéktalanul leírja azt. Így aztán hosszú. Egy fokkal jobb a jó estét forma.

De sajnos nem a hossz az egyetlen probléma. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért fontos az – ha csak köszönésről van szó –, hogy milyen napszak van. A gesztus célja szempontjából érdektelen körülmény.

A probléma-együttes a jó reggelt kívánok esetében éri el destruktív potenciáljának elméleti maximumát, amikor a hossz és a feleslegesség kiegészül azzal, hogy egy olyan problémára irányítja a figyelmet, aminek a felelősét eleve nagy erőkkel keresik szerte a fejlett világban. Tudniillik, hogy reggel van.

Európai módon

1998. nyarán egy hirtelen ötlettől vezérelve négyen autóba ültünk, és elgurultunk Szlovéniába. Késő este érkeztünk meg, így kézenfekvő volt, hogy szállást keressünk. Semmilyen előzetes tervünk nem volt ezzel kapcsolatban, de ha lett volna, az az lett volna, hogy megérkezünk, aztán keresünk valamit. Baljós előjelnek tűnt, hogy az utcák már 10-11 óra körül is kihaltak voltak, csak két lázadó gimnazista lányt láttunk egy lépcsőn ülve, csendesen beszélgetni.

Szállásnak valót sem nagyon találtunk, megkérdezni pedig értelemszerűen senkit nem volt lehetőségünk. Végül rábukkantunk egy apartmanokat is kínáló kempingre, aminek az árszínvonala viszont aggodalomra adott okot. Két-, illetve háromágyas szobáik voltak. Hátizsákos(nak látszó) turistaként, a lehető legnagyobb természetességgel javasoltuk az éjszakai ügyeletes srácnak, hogy bemennénk egy szobába négyen, aztán megoldjuk a dolgot hálózsákkal, polifoammal. Azt mondta, hogy nem lehet, mert ezek két-, illetve háromágyas szobák, mi meg négyen vagyunk. Mondtuk, hogy értjük, és nekünk az imént említett konstrukció tűnik a legfrappánsabbnak a látszólagos ellentmondás feloldására. Nem értette. A szabályokra hivatkozott. Erre mi a helyzetünkre, pontosabban arra, hogy nekünk nagyon nem mindegy, hogy mennyit költünk; ő is fiatal, átérezheti a gondunkat. Továbbra is hajthatatlan volt.

Rutinos kelet-európaiakként kompromisszumos, úgynevezett európai megoldást javasoltunk, miszerint legyen mégiscsak egy szoba, de a felénél azért hajlandóak lennénk többet fizetni, járjon ő is jól. Ebbe sem ment bele. Erre megpróbáltuk a neki szánt hányadot kicsit felfelé mozgatni, de az istennek nem akarta megérteni, hogy ez milyen jó, kölcsönösen gyümölcsöző üzlet lenne. Végül kifizettük a két szobát, és maradt még annyi pénzünk, amiből másnap tudtunk egyszer enni, meg tankolni a haza útra.

Ezek a szlovénok valahogy nem olyanok voltak, mint mi. Nem akarták rugalmasan kezelni a felmerülő problémákat, a szabályaikat akarták mindenáron követni, képtelenek voltak felismerni a saját rövidtávú érdekeiket. Be is vezetik az eurot 2007-ben.