Szerző: suhodminyák

A kakukkfióka

Ez a család fogta magát, tagjai reggel magukra öltötték az itt népviseletnek számító mackót, és elvonatoztak Londonba. Ott töltötték az egész napot, hogy késő délután a vonatról leszállva velem jussanak haza. Legalább egyikük savanyú húgyszagú. 

Négyen vannak. A férfi és a nő százötven kiló körül, a lány még csak száztíz talán, a fiú viszont kimondottan cingár. Ennek több oka is lehet. Feltehetőleg van a lakásukban valami életfontosságú dolog vagy hely, amihez a többiek nem férnek már hozzá, csak a cingár fiú, aki így nem hízhat meg, akárhogy is szeretne. A kocsiba is csak így férnek be családostul: Steven elöl, a lányok hátul balra és középen, majd mikor ők már bent ülnek, a fiú is beszáll a maradék helyre, az ablaküvegre simulva. 

Úgy tűnik, hogy egész londoni útjukat végig bosszankodták, ami egyet jelent azzal, hogy élvezték. Megerősítést nyert a számukra, hogy otthon kedvesebbek az emberek és barátibbak az árak. Ők láttak mindent, nekik ne magyarázzon senki. 

Steven, részben mivel részeg, nem pontosan érti, hogy az, hogy angolul beszélgetünk egymással, definíció szerint azt jelenti, hogy én tudok angolul. Zavaros neki ez az egész azzal, hogy nem vagyok angol. Mikor kiderül, hogy lengyel sem vagyok, annak megörül, mintha titkos szövetséget akarna kötni velem, ellenük. 

A söráraknál érzek késztetést, hogy bizonyítsam, többet tudok angolul a „semmi gond”-nál (no problem), ezért egyetértőleg jelzem, hogy a három, meg öt fontos pintenkénti sörárakat én speciel lehúzásnak tartom (ripoff). Erre a szemembe néz, mintha évek óta most találkozott volna valakivel, aki igazán megérti, majd mutatóujját felemeli, és nem állja meg, hogy ne tanítson tovább angolul, és tagoltan mondja, hogy én is megértsem, hogy erre a kategóriára már az úgynevezett kibaszott lehúzás kifejezést indokolt használni (fucking ripoff). Ebben maradunk. 

A kövérek heves lángon élnek, nyálat prüszkölve röhögnek, hogy egy pillanattal később egymásra ordítsanak, majd rövid siket csend után újra röhögésben törjenek ki. Steven, fogd be a pofád, nem figyel rád, ignorál téged! Röhögés. Hallgass el, te hülye picsa, mert betöröm az arcod! Csönd. Röhögés. Ilyesmi megy a felnőttek között, a lány mindkettejüket pocskondiázza, és röhög velük, a fiú meg próbálja csitítani őket, neki kínos ez az egész, nem röhög, nem ordít, csak a fejét csóválja. Ezzel, hogy nem sikerült, nem lehetett meghíznia, kimarad valamiből, egyes külső hatásoknak meg jobban ki van téve, mint kipárnázott családtagjai. 

Mikor mindenki nagy nehezen kikászálódik, a fiú mindenért elnézést kér. A kertkapuban nagy röhögés, majd a zsebeiket tapogatják, a táskáikat matatják, és ordít mindenki mindenkivel. Aztán előkerül a kulcs, röhögve bemennek. Ahogy becsukják maguk mögött az ajtót, még egy utolsó ordítás szökik ki a résen.

Naugye

Én annyit magyaráztam angoloknak, meg pakisztániaknak, meg lengyeleknek, hogy az angol címzési szokások jóval többek kellemetlenségnél, de senki nem igazán hitt nekem. 

Az van ugyanis, hogy itt gyakori az olyan, hogy egy utca két végét egy lakópark, vagy gyárkomplexum választja el egymástól, és másfél mérföldet kell autózni, ha az egyik végéről kiderül, hogy nem oda akartunk menni. Normál körülmények között ennek a két külön helynek két külön neve kellene, hogy legyen. Itt azonban hagyományőrzésből, vagy mert a levegőből egylényegűnek látszik a két utca, marad ugyanaz a név. 

Van az is, amikor lenne egy természetes határa egy útnak, mondjuk egy eszméletlen nagy körforgalom torkolatánál, de nem ott van, hanem megy még száz métert, majd ott vált nevet. 

A városközponthoz közel egy egész sor van olyan utcákból, amik középen le vannak betontuskózva, és egy rohadt nagy kört kell menni, ha rossz oldalról közelítettünk. Épp itt folyt le a bizonyítási demonstráció. 

Én azzal érveltem alkalmi beszélgetőpartnereimnek, amikor ezt a témát hoztam fel, hogy ez a fajta hülyeség rengeteg kellemetlenséget okoz, amikor csomagok nem, vagy késve érkeznek meg, amikor a kiszállított pizza kihűl, mire eljut a célállomásra, de az igaz probléma akkor van, amikor a rendőrök, mentők vagy tűzoltók mennek az adott címre. 

Az előbb említett utcák valamelyikében éppen ez történt a minap. Zsaruk, mentők és tűzoltók dübörgő, motorbőgős, szirénázó és villogó konvoja rongyolt végig az egyik úton. Szerencsére üres volt az adott útszakasz. 

Én még ugyanabban a lomha dugóban álltam két zölddel később, amikor ugyanez a konvoj ugyanott, most már a menetiránnyal szemben kotort visszafelé. Óriási mák volt, hogy még mindig üres aszfalton mehettek, de aztán jobbra egy kétszer két sávos út következett. Hogy ott hogy sikerült haladniuk, azt nem láttam. 

Mindez nagyjából négy perc késést jelentett. Négy plusz perc lángokban? Négy plusz perc oxigén nélkül? Négy plusz perc késsel a hátban?

Lábemelés

– Hogyan, kérem? – kérdeztem vissza először, mert nem értettem azt, aminek a feltűnésére nem számítottam, nem tudtam, hogy ilyen előfordulhat. – Lenne olyan kedves, és beemelné a lábamat? – ismételte meg az idős asszony a legtermészetesebb hangon. – Természetesen – válaszoltam úgy, mintha az előbb csak nyelvi akadályba ütköztem volna. 

A hölgy pedig ült a hátsó ülésen kifelé fordulva, és mintha erőfeszítést tett volna, legalábbis egyes tagjaiban volt valami feszülés, akarás. De a lábában semmi. Otthonkája kissé felcsúszott, látni engedte felvizesedett lábszárát. Olyan puha, olyan erőtlen, hogy nem találni rajta fogást, szorítani kell, a pikkelyes, vörhenyes bőr ilyenkor fehéredik, nem tudom, mikor okozok fájdalmat, és mikor szorítom eléggé, hogy felemelhessem. De a néni nem jelez fájdalmat. 

Az egész látszólagos természetességgel folyik le, legalábbis én nem látok semmit az idős hölgy arcán, és ő sem lát semmit az enyémen. A kiszállás könnyebben megy, ott csak a küszöböt kell legyőzni. A hallgatólagos megállapodás szerint – amit eddig senki nem szegett még meg, pedig nem egy ilyen hölgy utazott már velem – borravaló jár az ilyesmi után. 

Miután a legkifinomultabb udvariaskodások és kölcsönös jókívánságok után búcsút veszünk egymástól, én marokkal kapok a nedves törlőkendő után, és alaposan megtisztítom a kezemet. 

Újabb technikám szerint már nem érintem a – valami miatt mindig – pikkelyszerű, gyulladásos, irritált bőrt, hanem a cipőt fogom meg inkább. Ez még mindig jobban hasonlít arra, mint amiért eredetileg bekészítettem a törlőkendőket.

Kvíz

Három vágott szemű srácot vettem fel. A mecsetbe igyekeztek: péntek volt. Először talán ők dicsérték az autómat, és így kezdtünk el beszélgetni. Nemzetközi kereskedelmet tanulnak itt egy évig, aztán húznak haza, alig várják. 

Én kérdeztem őket, hogy mik a tervek, megpróbálnak itt megkapaszkodni, vagy inkább otthon képzelik el a jövőjüket. Akár csak egy pillanatnyi habozás nélkül mondták, hogy októberben repülnek, és vissza se néznek. 

Nem jön be nekik az itteni kultúra, az időjárástól meg hánynak. Épp ennek kinyilatkoztatása előtt közöltem velük a rossz hírt, hogy amit most itt látnak nyár címszó alatt, azt véssék az emlékezetükbe, mert ilyesmi (huszonsok fokok, permanens napsütés) nem lesz jó pár évig. 

Kérdezgették, hogy én honnan jöttem, és kapizsgáltak valamit arról, hogy volt valami dolgunk az orosz nyelvvel, viszont tudták, hogy Budapest a főváros. Ennél többet nem nagyon lehet hallani senkitől. 

Én is megkérdeztem őket, hogy honnan jöttek. A legjátékosabb kedvű azt mondta, hogy ha egyből kitalálom, kapok két fontot. És rögtön segíteni kezdett, hogy kiindulhatok a bőrük színéből, az arcukból. Meg a vallásotokból is – mondtam – és azon gondolkodtam, hogy melyik országgal készülök éppen összekeverni az övékét. Malajziával készültem összekeverni, úgyhogy hamar mondtam, hogy Indonézia. 

Meg voltak döbbenve, és szemmel láthatóan végtelenül boldoggá tettem őket. A kétfontos tartozást rögtön elismerték, aztán megtudtam tőlük, hogy a Ramadam azért esik össze-vissza mindig máskorra az évben, mert nem a Napot, hanem a Holdat követik a naptárukkal. Elárulták azt az általam már egyébként ismert tényt is, hogy náluk él a legnagyobb muzulmán közösség a világon. 

Mondtam, hogy tudom, de tény, hogy amikor ezt először hallottam, erősen meg voltam lepve, mert addig nekem… És itt félbeszakítottak azzal, hogy biztos arra gondolok, hogy az terjedt el Európában, hogy az iszlám a terroristák vallása. De ezt egy legyintéssel intéztem el, és csak intettem a fejemmel, hogy ezzel a vélekedéssel ne is törődjünk most, és csak befejeztem a mondatomat, hogy nekem annak idején magamtól nem jutott eszembe, hogy Törökországon túl muzulmánokra számítsak, hanem leginkább a fekete kontinens északi részére képzeltem őket. 

Egyébként ez az egész a mai napig is meglep holtversenyben azzal, hogy a Fülöp-szigetekiek a legkeményvonalasabb katolikusok az ismert univerzumban.

Fák

Az akcentusa alapján tanultnak / műveltnek tűnő idős hölgy az indulástól kezdve folyamatosan beszélt. Kísérője jobbára csak ráhagyta, amit mondott, illetve „ó, ne mondd!”, „valóban?”, és ehhez hasonló kifejezésekkel segítette a permanens verbalizálást. 

Viszont – egyebek mellett – a következők hangzottak el. Olyan gyönyörűek ezek a fák! Nézd milyen nagyok! Te jó ég, mennyi idősek lehetnek – mondta a hölgy, és gyermekien csodálkozott rá a szokványos méretű fákra. Ezek az épületek elég régiek. Nézd viszont ezeket: ezek újnak látszanak. Valóban – erősítette meg a kísérő – ezek itt régebbiek, azok meg meglehetősen újak. Vajon a fák öregebbek, vagy az épületek – tűnődött tovább a hölgy. A fák – jelentette ki a kísérő. A hölgy elújságolta kísérőjének, hogy a kontinens (Európa) lakóinak nincsenek olyan csodálatosan nagyra nőtt fáik, mint nekik itt Nagy-Britanniában, hanem csak körülbelül derék fölé érnek, mutatta, és szemrevételezte a magasságot, ahova kezét tette, majd bólintott, hogy igen, nagyjából ez a reális méret. 

A kórházkomplexum területéről kiértünk a városba, ahol az összes régi út, a hölgy életének minden helyszíne, és jelentékeny számú egyházi iskola számba vétetett. Kiderült, hogy hol vettek házat az első férjével, akiről meg az derült ki, hogy egyben az utolsó férje is volt. Egyébként később vettek egy másik házat is, amiben a hölgy jelenleg is él, de itt megálltak – nem úgy, mint az autókkal, amiből életük során jóval többet vettek kettőnél, és ahogy a hölgy summázta, ez röviden annyit jelent, hogy több autójuk volt, mint házuk. Ezen fel is nevetett. 

Egyébként az ő idejében, hitelt csak a férj bevételei alapján adtak, úgyhogy ők is csak arra tudtak felvenni, de előtte minden hónapban szívósan rakosgatták félre a fontokat, és letették az ár felét. 

Utazásunkat a fák ölelték keretbe. A kertben is vannak fák ugyanis. Viszont elég hangosan zúgnak, ahogy a szél átfúj a leveleik között – gondolná bárki, de az idős hölgy rájött, hogy valójában a kicsit messzebb, az úton gördülő autók hangját hallja. Hát ezért volt olyan furcsa az a zúgás. Ugyanakkor – kicsit jobban beleásva magát a témába – kifigyelte, hogy eredetileg is igaza volt, és a fák is valóban zúgnak. 

Itt egy kicsit elgondolkodott, mire a kísérője közbeszúrta, hogy ebben az esetben nézesse meg azokat a fákat a kertésszel. Az út elején még majdnem közbeszóltam, de aztán láttam, hogy csak valami szerves egészet, egy saját életét élő mesehömpölyeget pukkasztanék ki vele. Végül a végén is megálltam, hogy felvessem, hogy a fa csak egy dolog, a szelet is meg kéne nézetni valakivel.

Egy mérföld

A cím a város legrohadékabb kereszteződés-rendszerének a tövében volt. Itt lehet menni az autópálya felé, a kórházhoz, a körútra, a belváros felé és a szomszédos kisvárosba. Az egész kereszteződés felett még egy többsávos felüljáró is fut – el nem tudom képzelni, hogy honnan hova vezethet. 

Szerencsére épp volt egy darab egy autónyi hely pont a ház előtt. A nyugdíjas korú, de fitt mesztic nő kedélyes nyugalommal lépkedett felém. Azonnal csevegni kezdünk. Először persze az időjárás került szóba, ugyanis szokatlanul kitartóan van meleg és süt a nap az utóbbi hetekben. A többség szerint ennek az lesz az ára, hogy öv évig nem fog hasonló történni. A valóság ezzel szemben az, hogy három éve is volt ilyen. 

A formaságokon túllépve viszont hirtelen azt kérdezte a nő, hogy most reggel vagy este van. Mondtam, hogy este nyolc múlt. Ez biztos? – kérdezte rövid gyanakvás után. Mondtam, hogy igen, én az ilyesmit mindig számon tartom. 

A nő bemondta a címet, tisztáztuk, hogy akkor azt az utat kell irányoznunk,  ami felé közeledve az utolsó pillanatig úgy tűnik, hogy egy behajtani tilos felé tartunk, de nem. Átkönyörögtem magam a mellettem lévő négy sávon, hogy irányba tudjak állni. Miután ezzel megvoltam, mintha most szólalna meg először, úgy mondta, hogy akkor menjünk haza. Ezt – főleg a fesztelen hangsúly miatt – nem akartam elsőre (és másodikra) elhinni. Nem úgy mondta, mint aki meggondolta magát, vagy mint aki otthon felejtett valamit. Hanem mintha mindig is ezt akarta volna. 

A visszakérdéseimre rendre a legtermészetesebb és legnyugodtabb hangon mondta, hogy igen, legyek szíves. Sávot váltottam hát ötödször is, és a biztonság kedvéért mondtam, hogy akkor most vissza a körútra, ott el az első kereszteződésig, ott megfordulok, és szépen ívesen visszajövök ide. Bólintott, hogy ez remek, pont erre van szüksége. 

Ez a manőver pont egy mérföldet vett igénybe, az pont az alaptarifa, amit megérkezésünkkor gálánsan felkerekített, majd közölte, hogy a napszakra vonatkozó tények ismeretében a legokosabb az lesz, ha alszik még tíz percet, vagy harmincat, ezt még meglátja, aztán hív egy taxit. 

Elbúcsúztunk, és én jó messze elhajtottam a környékről, hogy a következő fuvart lehetőleg egy sugárút bal széléről kelljen felvennem.

Bizalomhiány

A férfi komoly arccal ült be a kocsiba, és gyorsan elmondta, hogy hova szeretne menni, de a lelkemre kötötte, hogy ha felmerülne, mondjak egy másik címet, hogy őt ott vettem fel. Mondtam, hogy jó, nem probléma. 

Aztán a srác folytatta, hogy ugyanis a barátnőjét fogjuk felvenni, és nem szeretné, ha félreértések adódnának abból, hogy máshonnan vettem fel, mint ahol elvileg lennie kellett volna. Mondtam, hogy értem, rendben. 

Viszont a címre az istennek se bírtam emlékezni. Megkérdeztem, hogy mi is volt az. A srác rosszallóan, tagolva ismételte el. Aztán megkért, hogy a képernyőt is kapcsoljam el, ha a csaj odanézne, ne lássa a címet, ahol felvettem. Jó, kimentem a főképernyőre. 

De az utas annyiszor ismételte el, hogy tehát ha kijön a lány, lehet, hogy mérges lesz, és kérdezősködni, meg vádaskodni fog, de én csak azzal törődjek, hogy a megfelelő címet mondjam neki, ha megkérdezné, márpedig jó eséllyel meg fogja kérdezni. 

Most már engem is nyomasztani kezdett, hogy képtelen vagyok egy címet megjegyezni egy ennyire kiélezett helyzetben, úgyhogy inkább megkérdeztem megint (harmadszor), hogy mi is volt az. Közben úgy mosolyogtam, mint aki alapvetően viccesnek találja ezt a helyzetet, egy bohózat potenciális alapjának. 

A srác azonban egyáltalán nem nevetett, újra a számba rágta a címet, és még egyszer elmagyarázta, hogy borzasztó fontos, hogy jól válaszoljak, mert ha kiderül, hogy nem onnan jön, mint ahonnan a lány gondolta, abból helyrehozhatatlan nagy baj és szomorúság lesz. 

Egy kicsit csendben volt, aztán – talán mert elgondolkodhatott rajta, hogy minek látszhat ez az egész kívülről – kissé nyugodtabb hangon, mint aki egy régi mentális betegségét vallja be, indoklásul hozzáfűzte az egészhez, hogy az alapvető probléma az, hogy a lány állandóan gyanakszik, nem hisz neki, lehet mondani, hogy rossz természete van, de annyit biztos, hogy a bizalommal hadilábon áll. 

Amikor a lány beült, én is rögtön megéreztem rajta, hogy nem hisz ennek az embernek, mintha meg lenne győződve róla, hogy nem mond igazat. Annyira bizalmatlan volt, hogy az út végére is csak alig oldódott fel kezdeti sértődöttségéből, és szerintem még az ellene irányuló összeesküvések lehetőségét sem tudta nyugodt szívvel kizárni, és azt gondolta, hogy hiába is kérdezne tőlem bármit, úgyis csak azt válaszolnám, amit a barátjával egyeztettünk. 

Ebben tévedett, ugyanis végül csak nem sikerült megjegyeznem azt a rohadék utcanevet, és rövidtávon mindenki jól járt azzal, hogy nem kérdezett meg. Ugyanakkor az a megérzésem, hogy az ekkor elmaradt katarzis azóta talán már bekövetkezett.

Biorobot

Alighanem fontosabb, illetve produktívabb dolgokról vonja el a figyelmemet, de intenzíven foglakoztat, hogy az emberek mit tesznek idomítás hatására, és mit józan belátásukból. Eddig meg nem dőlt hipotézisem szerint a döntő többség, illetve tetteinek többségében mindenki úgy cselekszik, ahogy a szülei, a média, a saját kultúrája beégette neki. 

Itt Angliában az emberek nagy gondot fordítanak arra, hogy együttműködőek és udvariasak legyenek, és ezt amúgy helyesen teszik. Az edzőteremben például két flaska fertőtlenítő-spricni van kikészítve két guriga papírtörlővel. Amikor az ember végzett a gépen, letörli az izzadságát, hogy másoknak ne abban kelljen posvadniuk. 

Ezt azonban rengetegen olyan gépeken is megteszik, ahol objektíve nincs értelme. Például a futópadon istentelenül, sportorvosok figyelmét is felkeltő szinten oda kell tennünk magunkat, hogy a kijelzőre verejtékezzünk, mégis sokan vannak, akik használat után lecsutakolják a gépet a meg nem fogott kapaszkodóval együtt. 

Bizonyos időszakokban viszont sokan alig várják, hogy az adott gépen sorra kerülhessenek, és amíg a futással épp végzett visszaér a tisztasági csomagjával, már az új delikvens állítgatja a vállalt mérföldeket a konzolon. Nem egyszer voltam szemtanúja, hogy a törlőkendős zavartan álldogált egy darabig, majd odament a szomszéd futógéphez – vagy akár egy szobabiciklihez –, amit senki nem használt, és szépen letakarította. 

Ez már egy másik nagy csalódásomhoz fogható horderejű szomorúság. Akkor éreztem hasonlóan, amikor megtudtam, hogy a hódok, ha átzúduló víz hangját játsszák le nekik, gerincvelőből gátat kezdenek építeni, és ha a hang elhallgat, abbahagyják. Nem urai e cselekedetüknek, nem mondják, hogy bazmeg, nem hiszem el, hogy megint átszakadt, nem tesznek úgy, mintha nem hallanák, hogy aznap már ne kelljen ezzel foglalkozni, hanem csak indulnak gátat építeni, mint a biorobotok.

Ismerős?

Rengeteg emberrel találkozom, napi huszonvalahánnyal is akár. Némelyiküket, ha újra beül az autóba, rögtön felismerem. Jobbára azokat, akikkel beszélgettünk is. Ki tudja, hányan vannak azok, akik ültek már mögöttem vagy mellettem, de nem hagytunk nyomot egymás emlékezetében. 

Az egyik stadionnál teszek ki két focirajongó srácot, amikor a félig lehúzott ablakon egy, a nyolcvanas évekből a mai időkbe adaptált frizurás fekete figura mosolyog be, és nevetve kérdezi, hogy volt-e fogalmam róla, hogy ő itt dolgozik. 

Én is szélesen rámosolyogok, és a legőszintébben mondom, hogy egyáltalán a leghalványabb sejtelmem sem volt az egészről. Közben lázasan kutatom az agyamban, hogy ki lehet, hol találkozhattam vele, miről beszélhettünk: bármit, amiből tovább tudom fűzni ennek a találkozásnak a szálát. 

A srác a futball klub színeivel harmonizáló mellényt visel, úgy néz ki, mint egy drága étterem pincére. Azt mondja, hogy nappal ezt csinálja, és végigmutat mindent eláruló ruházatán, de szerintem a stadionban nincsenek felszolgálók, most sem tudom, mi lehet. Aztán hozzáteszi, hogy éjjel meg DJ. 

Mondom neki, hogy ez derék, időgazdálkodásból kitűnő. Ami azt illeti, térgazdálkodásból is. Szerencsére sietnie kell vissza, úgyhogy búcsúzik, én jelzem, hogy megértem, és mindketten kifejezzük, hogy örültünk a viszontlátásnak. 

Még épp csak a kuplungot emelem, amikor a búcsúzó mosolya egyszerre bevillantja, hogy ki ő. Amikor összefutunk, ugyanezzel a vigyorral szokott üdvözölni. A szomszédunk a kettes lakásból.