Szerző: suhodminyák

Dominancia

Egy fekete figurát vettem fel. Már ránézésből látni lehetett, hogy nagy intézkedésben volt, de elég hajszoltan és szétszórtan végezte a dolgát, ami aztán további intézkedéseket tett szükségessé.

Az úton vagy hétszer megkérdezte, hogy milyen messze van a cél, illetve telefonokat intézett. Mivel soha nem járt a dolgok végére, három hívás után sikerült megtudnia, hogy végül is pontosan hova megyünk, majd további két hívásból az is kiderült, hogy hol fogjuk felvenni a következő utasunkat.

Ez utóbbi egy fiatal lány volt. Ő csak várt minket az egyik kapunál, első utasom őt nem hívta egyáltalán, hanem valaki mással beszélte meg, hogy hol lesz. A hármasban töltött út során a fickó folyamatosan panaszkodott az elviselhetetlen terhelésére, és a lány legkedvesebb felajánlásait (mint hogy például főz neki valamit), otrombán utasította vissza, és ragaszkodott ahhoz, hogy nehéz helyzetét részletezze. Eközben már szinte úgy nézett ki, mintha a kialakult helyzetért a lány lenne felelős. Miután kitettem, a lányt kellett tovább vinnem az új lakásába. Ahogy a muksó kiszállt, a lány addig szinte észrevétlen figyelmét rögtön felém fordította, és a nevemet kérdezte.

Szóba elegyedtünk, és kíváncsiságomnak engedve hamar rákérdeztem, hogy ugye ezt az embert nem régóta ismeri. Mondta, hogy nem. Egy hónapja jött Nigériából, a figura pedig a testvérének egy barátja, aki segít neki ebben-abban – teszem hozzá, leginkább úgy, ahogy nekem például nem kéne segítség.

Kiderült, hogy a lány politológiát tanul. Ezt szégyellősen, illetve egy kis daccal a hangjában mondta. Én megdicsértem érte, aminek nagyon megörült, és megköszönte. Azt is megkérdeztem, hogy mihez kezd, ha végzett a tanulmányaival.

Erre azt mondta, hogy még nem tudja, hogy az országban marad-e például. Mert az főleg attól függ, hogy lesz-e valami különös oka rá, hogy így tegyen. Ha nem lesz, hát hazamegy. Az előbbi férfiról sokan azt gondolják, hogy a barátja, de erről szó sincs, sőt, isten mentsen tőle. Amúgy sem akar fekete barátot magának, csak fehér jöhet szóba – mondta, és úgy nézett rám, hogy az eddigi megérzésem bizonyossággá vált.

Hogyhogy? – kérdeztem. Erre azt mondta, hogy a fekete férfiak túlontúl dominánsak, nem veszik figyelembe, amit a nők gondolnak és éreznek, sőt meg se hallgatják. Erre kénytelen voltam azt mondani, hogy ilyet a fehérek között is fog találni, és hogy a dolog okait inkább a nigériai kultúrában kell keresnie, itt, Angliában pedig elég sokfélék az emberek mindenféle vonatkozásban, ami nem azt jelenti, hogy jobbak vagy rosszabbak lennének, csak sokfélék.

Ez részemről igazából csak egy saját magam által is unalmasnak tartott, kötelező közhely felemlítés volt, de rögtön kiderült, hogy a lány új szemponttal szembesült. Vissza is kérdezett, hogy jól értette-e, amit mondtam, és kis csalódottsággal a hangjában, talán még mindig eredeti feltevése megerősítésére várva elmondta, hogy ő pedig úgy tudta, hogy a fehér férfiak figyelmesek, törődők, érdeklődők és udvariasak.

Mondtam, hogy hát vannak ilyenek, de nem ez különbözteti meg őket általában a feketéktől, úgyhogy annyi óvatosságot azért tanúsítson, amennyi ebből a körülményből következik. Közben megérkeztünk, ő megköszönte a fuvart, kölcsönösen megerősítettük, hogy egy élmény volt egymással eszmét cserélni, végezetül pedig szinte kislányosan megígérte, hogy óvatos lesz.

Utazás a Holdba

Mindig is érdekelt a sci-fi, de H.G. Wellstől még nem olvastam semmit – mostanáig – pedig azt állítják róla, hogy a műfaj egyik megalapítója. Most túlestem ezen is, és örülök neki, hogy a könyv ingyen letölthető verzió volt.

A választásom az Utazás a Holdba című regényre esett, mert a Világok harcát és Az időgépet láttam filmen. Utóbbi nem volt rossz, előbbi igen. Végül csak azért olvastam végig, mert nem akartam úgy pocskondiázni, hogy a felétől esetleg valami csoda történik, amiről én már nem értesülök. Semmi ilyesmi nem történt.


A könyv témája – számomra – hihetetlenül ígéretes, de valami rejtélyes módon úgy van megírva, mintha embert akarnánk teremteni a megfelelő atomok összedobálásával, majd a massza felöltöztetésével. Darabra megvan minden, de nem kel életre az egyveleg. Sajátos élmény egykedvűen konstatálni, hogy oldalak óta minden második sorban történik valami mozgalmas, izgalmas, váratlan anélkül, hogy az olvasó mozgalmasnak, izgalmasnak vagy váratlannak érezné. Olyan érzésem volt, mintha egy média-középiskolát elégséges eredménnyel végző diák művét olvasnám. Egy, a lényeget elvétő másolatot.

A sci-fiknél az egyik kihívás a technikai részletek ábrázolása. Ha ilyesmibe bocsátkozik a szerző, az utókor könnyen kiröhögheti. Wells elég bölcs volt ahhoz, hogy mesélőnek egy műszaki analfabétát válasszon. Csak aztán a főhős gyanúsan sokszor ismételgeti, hogy most itt nem pontos leírás jön, csak a saját, szakszerűtlen szavaival próbálja meg leírni az eseményeket. Egy idő után, pontosabban akkor, amikor kiderült, hogy a szerző nincs tisztában azzal az ő korában már ismert ténnyel, hogy a Holdnak van egy napos, meg egy sötét oldala, arra döbbentem rá, hogy Wells egyszerűen lusta volt bizonyos dolgokat végiggondolni vagy utánuk nézni. Úgy lehetett vele, hogy senki nem járt a Holdon, akkor meg mit dumálnának bele.

A lustaság a történetvezetésen és a logikai láncolatokban is tetten érhető. Aki nem akarta megtudni, annak sajnos ebben a mondatban mégis tudomására fog tudni, hogy a Holdon idegen lényekkel is találkoznak a szereplők. Ezeket a görög holdistennő után Szeleniteknek nevezik el. A szó első említésekor ígéretet kapunk, hogy majd kicsit később kiderül, hogyan és milyen körülmények között kapták a nevüket. Ehhez képest egy oldallal később egyszer csak az egyik szereplő így hivatkozik rájuk, a másik pedig egyből tudja, hogy miről van szó, aztán a dolgon többet nem rágódunk.

Aztán van olyan is, hogy a tudós szereplő, aki az űrjárgányt is megalkotta, hirtelen olyan Hold-szakértőnek tűnik, mint aki visszajáró vendég a kis égitesten. Úgy mondja kollégájának, hogy vigyázzon az egyik növénnyel, mert az mérgező, mintha bármivel többet tudna nála arról, amit ő is pont először lát.

Vagy. Wells sokat időzik azon, hogy árnyalja, milyen rendhagyó dolog a földi gravitáció hatodával boldogulni, mennyire ki kell számítani az ugrásokat, és milyen gyorsan lehet haladni. Aztán az egyik jelenetnél meg hirtelen olyan rettenetes fáradtságot ír le valami kúszás-mászás során, mintha nem hatoda, hanem hatszorosa lenne a nehézségi fok a földinek.

Az is lustaság (de végül is erről akár meg is lehetne győzni, hogy nem így van), ahogy a holdiakra nem jutott más eszébe, mint a rovar analógiát alkalmazni mind testfelépítésük, mind társadalmi berendezkedésük kapcsán.

Szóval az a benyomásom alakult ki a könyvről, hogy egy nagyképűen, igazi odafigyelés nélkül összedobált, kidolgozatlan ötletkezdemény. Az íróról pedig az, hogy az önálló gondolatoktól tartózkodó, a kapottakat kritika nélkül fogadó, ezért szükségképpen lesajnált közönséghez kíván szólni.

Most egy darabig erre több energiát nem fogok szánni, hogy kiderítsem, Wells mennyire volt sikeres életében, illetve hogy ezt a könyvet megrendelésre és/vagy határidőre írta-e, de most már erős a gyanúm, hogy a Világok harcának a kurta-furcsa vége is csak annak köszönhető, hogy egyszerűen nem maradt ötlet, hogy hogy is legyen a történet lekerekítve, mi legyen a csattanó.

Nem baj, annyival is beljebb vagyok, hogy nem kell H.G. Wellsen izgulnom, hogy még mi mindent el kell olvasnom tőle. Addig is inkább beleártom magam Philip. K. Dick regényeibe, akitől eddig csak egyet olvastam, de még nem tudom pontosan, hányadán állok vele.

G

Azzal együtt, hogy néhányszor jó beszélgetés kerekedik ki egy-egy fuvarból, azért engem alapvetően zavarnak az utasok. Van, aki fárasztó, van, aki hülye, van, aki az ablakot húzogatja, van, akivel meg csak annyi a gond, hogy szemtanúja annak, hogy nem tudom, merre járok.

Éppen ezért mindig azon kapom magam, hogy kifejezetten örülök, ha utas nélküli fuvart kapok. Így vittem már pénzt apától a lányához, ruhákat az egyik üzletből a másikba, illetve autógumit – szintén az egyik szervizből a cég egy másik telepére. A napokban újabb tétellel gazdagodott a listám.

Az ajtó résnyire nyitva. Ahogy a ház elé gurulok, az előszoba félhomályából egy sápadt, kortalan alkoholista nő lép elő reszketegen botjára támaszkodva. Bőre viaszos fehér pergamen, haja sárgás csíkokkal tűzdelt ősz, hátul copfban összefogva, a feszes, párhuzamos szálak között mintha zsír akarna kibuggyanni.

Úgy int nekem, mint az olaszok, tenyérrel lefelé, maga előtt, mintha labdát pattogtatna. Mozdulatai darabosak, nincs ritmusuk. Az ő labdája nem pattanna. Először nem is értem, hogy mit akar, lehúzom az ablakot. Int megint, és inkább a türelmetlen, nyugtalan szeméből olvasom ki, hogy azt akarja, menjek oda.

Kiszállok, odamegyek. Látom az arcán, hogy alig bírható kínban van. Elővesz huszonöt fontot, rögtön a kezembe nyomja, és alig hallhatóan, maga elé mormogva mondja, hogy egy üveg G… vodkát kér az F…-ből. Tizenkilencbe kerül, a visszajárót tartsam meg. Ránézek, és általános állapotát látva, rövid gondolkodás után arra jutok, nincs értelme megkérdeznem, hogy hol is van ez az F… Így csak visszakérdezek, hogy mi a neve a vodkának. Szégyenlősen elismétli. Én szintén, aztán sarkon fordulok, és elindulok.

Az ital nevére már akkor nem emlékszem, amikor az ajtó kilincséért nyúlok, de erős a bizodalmam, hogy meg fogom tudni oldani. Hogy ne ébresszek bizalmatlanságot magam iránt, a sarkon túl állok meg bepötyögni az üzlet nevét a keresőbe. Meg is van hamar, az út vagy három perc.

Kivárom a soromat, és előadom az indiai boltosnak, hogy egy vodkát szeretnék venni, aminek viszont nem tudom a nevét, csak azt, hogy tizenkilenc fontba kerül, illetve ha tippelnem kéne, azt mondanám, mégis csak G-vel kezdődik a márkanév. A fickó úgy mosolyog, mintha valami tiltott kvízjátékot űznénk, és tudja is a választ. Tizennyolc kilencvenkilenc, Glenn. Mondom, az az.

Ahogy visszaérek, az ajtó kicsit tágabbra van nyitva. Odamegyek, épp kopogni akarok, amikor a nő arasznyival előrébb lép a sötétből, megnyalja száraz ajkát, nyel egyet, és megint alig hallhatóan azt mondja, hogy tegyem csak az üveget a fal tövébe. Odateszem, ő megköszöni, sőt, szinte hálálkodik, és alig várja, hogy elinduljak a kocsi felé. Nem akar a jelenlétemben az üveghez nyúlni.

Én kimegyek, beülök, és elkezdek számolgatni, hogy a fuvar kettő kilencven volt, hatot kaptam rá, azaz három tíz a borravaló. Beírom a füzetembe, előveszem a kesztyűtartóból a teámat, és meghúzom.

Ekkor a látószögem peremén mozgást észlelek. Odanézek. Egy jól ápolt, szőkés szőrű zsebcsubakka típusú kutya motoszkál az előkertben. De nem sokáig időzöm a látványa felett, mert az ajtóban a nő áll. Engem kémlel, nyakát nyújtogatja, szemeiben gyomorszorító feszültség, szinte rettegés. Intek neki, és megtoldom egy mosollyal, de nem viszonozza, hanem türelmetlen félelemmel bámul tovább, látszik, hogy agya lázasan keres valami mögöttes indokot, valamit, aminek az esetleges kiderülésétől viszont nagyon fél. Úgyhogy bólintok még egyet, indítok, és odébbállok.

Puskás Ferenc

Na de az idős utasommal épp csak érintettük az amputáció témáját, azt is csak azért, mert épp a szóban forgó barátjához vezetett az útja szerény segítségemmel.

Vidám öreg volt, aki cseppet se bánta, hogy nem pontosan tudom, merre járok. Abban maradtunk (én szoktam így felajánlani), hogy megyek, amerre a gps küld, ő meg majd szól, ha van jobb ötlete. Egyszer-kétszer volt is, de amúgy hagyta, hadd menjek, amerre akarok.

Hamar kiderült persze, hogy magyar vagyok. Ennek kapcsán elmondta, hogy épp tavaly járt a feleségével Magyarországon, és messze ez volt élete kedvenc utazása, pedig bejárta már Európát, különös tekintettel a mediterrán vidékekre.

Azért utazott hozzánk, mert mindenáron tudni akarta, milyen az az ország, ahonnan Puskás Ferenc jött. Csodálta azt az embert. Nem tudott betelni vele. Igazából csak Budapesten járt, de az nagyon tetszett neki és a feleségének is. Az épületek lenyűgözték, az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velük.

Egyszer azon kapták magukat, hogy a villamoson egyedül vannak, és épp a remízbe gurulnak be. Ekkor megijedtek, ugyanis a felesége nagyon nehezen jár már (mondta a férfi, aki mesélés közben a botja markolatával játszott). De az egészből csak annyi lett, hogy megtapasztalhatták, hogy mennyire jó a tömegközlekedés: kettőt léptek, és egy buszon találták magukat, amiről egy átszállással eljutottak oda, ahova akartak.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a vidéki, mégannyira összenőtt városokból álló Anglia tömegközlekedése nem említésre méltó. A HÉV-nek megfelelő hálózat jól és pontosan működik, bár ez nem jelent sűrű járatokat, és csak főbb csomópontokhoz lehet eljutni vele. A buszokra várni viszont nem igazán van értelme. Nem biztos, hogy jön, ha igen, nem biztos, hogy meg fog állni, a sofőrök túlzás nélkül állat módjára vezetnek, azaz egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy például egy kisnyugdíjas mekkora oldalgyorsulást bír elviselni).

Mesélőmék egyszer taxiztak is, és mintha a sors rendelte volna, hogy tényleg a magyarországi legyen a legjobb utazása, egy kiérdemesült focista volt a sofőr, aki jól beszélt angolul, és tömérdek „szakmai” történettel gazdagította utasomat.

Úgyhogy jót beszélgettünk. Olyan jót, hogy még a szokásos sablonkérdések és válaszok is fűszeresebbnek hatottak. Például kérdezte, hogy sok fuvarom van-e ma. (Erre az öreg taxisok szerint a kötelező válasz, hogy nem, szar nap a mai, ráadásul csak most jöttem ki. Így ugyanis kisebb eséllyel szúrják le az egész nap gyűjtögetett bevételért az embert). Nekem, a tényekhez ragaszkodva, valami egészen hasonlót kellett mondanom, mert tényleg nem volt egy jó nap anyagi értelemben. Később, az út vége felé az öreg gratulált is, hogy azon kívül, hogy kellemes a vezetési stílusom, a taxisofőrök legfontosabb tulajdonságával is rendelkezem már: érdemben tudok panaszkodni.

Erről megboldogult anyja jutott eszébe, aki hétvégente, amikor ebédelni mentek hozzá a gyerekei, megkérdezte őket, hogy hogy mennek a dolgok. Erre sorban mondták, hogy gyalázat, ami a gyárban folyik, kihajtják a belüket, a fizetés pedig megalázó. – Jöttök a jövő héten is? – Nem, mama, Spanyolországban leszünk. – Mentek ti a picsába, fiam! – idézte fel az öreg mosolyogva a jó néhányszor lezajlott párbeszédet.

Amputáció

A múltkor az egyik utasom az a fajta volt, akiről lehet tudni, hogy nem annyi idős, amennyinek kinéz, hanem fiatalabb annál. Egy mankóval bicegett a kocsi felé, aztán menet közben sóhajtozott és a combját markolászta.

Megkérdeztem, hogy mi történt. Bypass műtéte volt, azaz egy fő eret mesterségessel helyettesítettek egy szakaszon. Csakhogy a műtét, úgy tűnik, nem sikerült igazán jól, úgyhogy le fogják vágni a lábát.

Mondom, na de azért egyet csak próbálkoznak még. Nem? Erre azt mondta, hogy nem, itt az a rendszer, hogy egyszer megpróbálják, aztán ha nem megy, nem erőltetik. Mondtam neki, hogy azért ezt egy kicsit furcsállom, de persze nem akartam sokat időzni a témánál. Ő az egészet végül jóformán egy legyintéssel intézte el, és kicsit mintha értetlenül állt volna az én értetlenségem előtt. Mintha ez könnyen előfordulhatna akárkivel, nem egy nagy dolog.

Egy idős, és annak is kinéző utasom egy barátja még messzebb ment. Utasom elmesélése szerint évekig szenvedett kegyetlenül fájó lábával. Itt mesélőm kis szünetet tartott, saját combját méregette szemével, majd hirtelen a térde fölé csapott tenyéréllel, és úgy folytatta, hogy addig szenvedett a barátja, míg végre lecsapták (chopped off) neki a lábát, itt ni.

A barátjára azóta nem lehet ráismerni, illetve mégis: olyan, mint évtizedekkel korábban, sokat nevet, rendszeresen lejár a pubba, és egyáltalán: boldog. Csak annyit bán, hogy nem vágatta le már a lábát évekkel korábban. És az utasom csak nézett rám azzal az életigenlő, természetes mosolyával, ami az egész út alatt jellemezte.

It’s only a small island!

Az itteni emberek döntő többsége nagyon barátságos. Utasaim, akikkel beszélgetésbe keveredek, rendszeresen búcsúznak azzal, hogy sok sikert kívánnak, de még olyan is elhangzott, hogy örülnek, hogy itt vagyok, és érezzem jól és otthon magam.

Az a néni is kedves volt, aki egy rövid, a pajkos időjárást érintő bemelegítés, valamint annak kiderítése után, hogy magyar vagyok, a kiabálásig ment, és „elmondta”, hogy Nagy Britanniát be kéne végre zárni az idegenek előtt, mert mégiscsak furcsa, hogy az ittenieknek sincs munkájuk, és mégis egy csomó gazdagabb országból jönnek ide emberek azt a keveset is elvenni.

Számos rossz tulajdonságom közül az egyik, hogy a másodperc tört része alatt le tudok írni embereket. Szegény nénivel is ez történt. Sajnos olyan pökhendi vagyok, hogy aki annyira nincs képben, hogy az Egyesült Királyságot egy szegény árva kis szigetnek hiszi, és Magyarországot és Pakisztánt, meg Lengyelországot gazdagnak gondolja, arra én már egyetlen joule energiát se szánok.

Nem győzőm azonban hangsúlyozni, hogy a néni velem nagyon kedves volt az előtt is, hogy megtudta, hogy Magyarországról jöttem, meg az után is. Beszélt az ’56-os menekültekről, különösképpen pedig Laciról, aki először etetett gulyást vele, amit el se hitt, annyira ízlett neki.

A néni tehát az előítéletek tankönyvi példája volt, amennyiben többmilliós csoportokkal volt komoly baja úgy, hogy az e csoportokat alkotók közül személyesen látott egyének egyikével sem volt a legkisebb gondja sem.

Itt amúgy inkább lengyelnek nehéz lenni. Ők vannak sokan, és éppen ezért náluk fordul elő a leginkább, hogy egymás között intéznek mindent, így aztán egy csomóan az angol nyelvbe se nagyon tudják belelovalni magukat, mert nem nagyon találkoznak angolokkal úgy, hogy érdemben kommunikálniuk is kellene, és ez már tényleg felbőszíti az itteniek egy jelentős hányadát.

De van tovább is. Azt hiszem, írtam már korábban, hogy itt a harmincas években úgy működött az antiszemitizmus, hogy a zsidók előtt semmilyen formális akadály nem állt, illetve feléjük egy rossz szó sem hangzott el. Ha viszont be akartak lépni egy klubba, akkor az egyszerűen nem jött össze. Nem utasították el őket, csak lelassult, elült, megszűnt az ügy.

Egy arab diák utasom valami egészen hasonló hangulatról számolt be. Az egyetemen az angol diákok egyszerűen levegőnek nézik. Nincs átjárás közöttük, nincs olyan kör, ahol vegyesen nevetgélnek, nincs közösen szervezett buli. Én is megfigyeltem, hogy vannak az angol társaságok, meg a többiek, azaz a külföldiek barátkoznak egymással. A kínaiak vannak még magukban, illetve előfordul, hogy indiaiak beférnek a fehérek közé. A fiatalabbaknál jobbnak tűnik a helyzet. Gondolom, hogy az angol kultúra belsővé tétele a kulcskérdés, ami gyerekkorban hipp-hopp megtörténik, de egy egyetemista, úgy tűnik, már elkésett.

Nagyapám tölgyfája

A pap a padsorok között állt a félhomályban, orrnyergét mutató- és hüvelykujja közé szorította, szemeit lehunyta, de mégis mintha a távolba révedt volna. Időnként alig észrevehetően bólintott. Nagyapámra gondolt.

Nagyapámmal olyanok voltak, mint a tűz és a víz: soha, semmiben nem értettek egyet. Különösen nem az egyház dolgában. Nagyapám nem sokkal a halála előtt mégis magához kérette. Nem volt beszédes kedvében, így aztán magyarázatot sem fűzött a mondandójához. Az volt a kérése, hogy hamvait a templommal szemben, a dombtetőn szórják egy gödörbe, és ültessenek rá egy tölgyfa-csemetét.

A pap nem is kérdezett semmit, csak bólintott. Ez is több volt, mint amire valaha gondolni mert volna, és azt is tudta, hogy nagyapámnak óriási erőfeszítésébe telhetett félretenni büszkeségét, és megtenni élete egyetlen, mégoly apró lépését az egyház felé.

Csakhogy most jött el az első tavasz, amikor a hirtelen zöldbe borult fa elég nagyra nőtt már ahhoz, hogy elfogja a felkelő nap sugarait a katedrálüveg elől, és a korábbi tavaszi reggeleken megszokott áhítatos fény helyett – legalábbis a pap így érezte – nagyapám mindig kétértelmű, bujkáló mosollyal fűszerezett tekintete töltse be a templomot.

Gyakorló tolmács

A tolmácskodás annyira jól megy, hogy már többször kaptam azon magam, hogy magamat kívülről szemlélve profinak érzékelem magam. Eleinte furcsa volt, hogy egyes szám első személyben kell fordítanom, amit az ügyfelem mond, de mostanra ráéreztem az ízére.

A legtöbbször annak a figurának tolmácsoltam, akivel először találkoztam. A viszonyunk azonban jelentősen megváltozott. Mutatott már családi fényképeket, illetve hangfelvételt arról, ahogy a fia gitározik. Ő maga dzsesszgitáron játszott, de pár éve, a betegségeit kísérő depresszió miatt felhagyott vele, és már csak a fiának ad tanácsot. Javasoltam neki, hogy lásson hozzá újra, biztos jót fog tenni neki, de eléggé elhatározottnak tűnik.

Egyes szám első személyben tolmácsolni – különösen őt – olyasmi élmény egy kicsit, mint amilyennek a színészkedést képzelem. Egészen belebújok egy ember bőrébe, akit amúgy el se tudnék képzelni. És mondom, hogy amit most mondott, doktornő, azt írja le egy papírra nekem, és el ne felejtse lepecsételni. Én már nem bírom tovább. Akkor vágjanak fel, nem érdekel, de én tíz hónapja szenvedek ezzel.

Sőt. – Rohamom van – mondjuk. Erre az asszisztens kővé dermed, és néz rám kétségbeesetten, én pedig szenvtelenül nézek a szemébe. – Szívroham? – kérdezi. – Nem. Pánikroham – válaszoljuk, és én először még azt hiszem, hogy színdarab az egész, de nem, tényleg vérben forognak a szemek, és az EKG is izgágábbnak tűnik az avatatlan szem számára is, mint egy perccel korábban.

Vizet kérünk, elmondjuk, hogy ez az egész hercehurca magát a szívrohamot idézi fel, azért ilyen kibaszott nehéz. Átbeszéljük még egyszer, hogy hogyan zajlik majd a vizsgálat, és hogy nincs mitől tartani. Én közben átsiklom egy olyan üzemmódba, ahol egyszer csak azt veszem észre, hogy késedelem nélkül és pontosan pattintom az angolt magyarra, és a magyart angolra, rajtam nem múlik semmi. Ilyennek képzelném a médiumlétet.

A kórházból kifelé ügyfelem elmondja, hogy nem akar bókolni, de eddig messze-messze én vagyok a legjobb tolmács, akivel találkozott. Mondjuk a mezőny nem túl erős. Volt egy, aki annyira rossz volt, hogy neki kellett állandóan figyelnie, hogy mit kérdeznek, mi történik, és nem tudta úgy elengedni magát, ahogy a vizsgálat megkívánta volna.

Egy másik tolmács itt-ott ismeretlen nyelvi területen találta magát, és míg én ilyenkor kérdezek, körülírást kérek, addig ő megnémult, és kipróbálta, hátha elmúlik a veszély, és majd mindenki átsiklik a kínos helyzeten, de hát aztán nem egészen ez történt. Hanem az ügyfelem segített neki, hogy – Legalább szólalj meg, bazmeg, csinálj úgy, mintha. Csak beszélj már. Hát el fogod veszíteni a munkádat.

A harmadiknak meg annyira hirtelen kezdődött ez az egész, hogy ő maga kapott pánikrohamot, és szapora légzéssel, verejtékezéssel hívta fel magára a figyelmet. Le kellett ültetni, vizet kellett neki adni, és egy kicsit beszélgetni vele, hogy nem annyira éles ez a helyzet, például idő is van bőven, nincs igazi ok a rettegésre.

Velem viszont az volt a helyzet, hogy elengedhette magát, becsukott szemmel mondhatta, hogy „rohamom van”, kérhetett és kapott vizet, rajtam keresztül megkapta a válaszokat, rajtam az idegesség nem ment keresztül, csak a szavak, a jelentésük, és a vizsgálat lement, ahogy kell, és még az eredménye is megnyugtató volt.

A játékos naplója

Ahogy az oroszok a pénzhez viszonyulnak, azt mindig is tátott szájjal bámultam, és a novellák, regények erről szóló részletes leírásait is mindig elképedt vidámsággal olvastam. Nem tudok olyan lenni, mint ők, de csodálatos, hogy ilyen is van.

Most épp Dosztojevszkijtől olvastam A játékos naplóját. Legnagyobb örömömre nem csak a tékozlás ép értelemmel feldolgozhatatlan mértékét írja le egyfajta akkurátus könnyedséggel, hanem még szinte számomra is meggyőző módon vezeti le, hogy a németek generációkon átívelő takarékoskodása, a jövő fáradhatatlan munkával való felépítése, és a permanens áldozathozatalhoz szükséges erkölcsi tartás nevelési alapelvvé emelése még csak nem is egyszerű hülyeség vagy élhetetlenség, hanem egyenesen a legrohadékabb aljasság, amit ember elkövethet gyermekeivel szemben.

Demencia

A demencia itt központi téma. Sok helyen és sokféleképpen van szó róla. Társadalmi felhívásokat adnak közre, hogy mit kell figyelni az idős hozzátartozókon, hogy idejében elkapva a dolgot pár évvel több maradjon a boldogságból. Ugyanis a demenciát csak lassítani lehet, élhetőbbé tenni a kezdeti szakaszát, de megállítani vagy visszafordítani nem.


Van – legalább egy – olyan demens időseknek létrehozott otthon, ahol úgy rendezik be a szobát, hogy az a páciens saját lakásának egy korábbi képét tükrözze. Ugyanazok, vagy legalább ugyanolyan bútorok, ugyanaz az elrendezés. Így teremtenek komfortzónát, ahol működnek az évtizedes rutinok, nem érzik elveszettnek magukat.

Ugyanakkor vita folyik arról, hogy biztos szerencsés-e visszarepíteni őket egy olyan korba, ahol még tudták, mi van, de lehet, hogy amúgy épp magánéleti válságot éltek át, vagy egzisztenciális gondokkal küzdöttek. Ezek utólag még a gyerekeik emlékeiből sem rekonstruálhatók feltétlenül, a jelent viszont mérgezhetik, míg erről beszámolni, illetve ezzel megküzdeni nem tudnak.

A rádióban rendszeresen jelentkezik egy nő, aki az egykor híres apjáról számol be, aki ma demenciával küzd. Arról, hogy hogy telnek a gondozásával töltött napok, milyen változásokat figyel meg rajta, satöbbi. A riporter-műsorvezető meglehetősen természetesen kezeli a dolgot, érdemi kérdéseket tesz fel, és válaszokat is kap.

Bejelentkezik egy érintett is. Egy ember, akit a demencia korai stádiumával diagnosztizáltak. Választékosan és humorral beszél. Most még csak arról, hogy először azt hitte, elszigetelt események azok a furcsaságok, amik vele történnek. Ma már tudja, hogy a rövidtávú memóriája űzött tréfát vele, és azóta ennek tudatában van már akkor is, amikor éppen történik vele. Egyelőre legalábbis.

Egyrészt óriási teher lehet ennek tudatában lenni, másrészt – erősen úgy tűnik – könnyebbség is. Ha szó van a jelenségről, nem valami fojtó ismeretlenség lepi be az embert, hanem valami, aminek neve van, amiről szó van, ami másokkal is előfordul.

Egy csapat idős mulatozót szállítottam a jó múltkor. Arra lettem figyelmes, hogy ketten ugratják a harmadikat, hogy sejti-e, hogy merre járnak. Annak fogalma se volt, pedig éppen hazafelé mentünk. Ezt minden sarkon megkérdezték tőle, az mindig röhögve mondta, hogy nem tudja, ezek meg szintén röhögtek.

A környékükre érve kérdezték, hogy emlékszik-e arra, hogy gyerekkorukban mennyivel elitebbnek számított ez a negyed. Na, erre emlékezett, és vidáman kiabálta, hogy mindenre pontosan emlékszik, feltéve, hogy legalább negyven éve történt. Ekkor a másik kettő is elsütött pár történetet arról, hogy ők is hasonlóan vannak ezzel. Ők is elindultak a lejtőn, csak meg nem tartanak annyira előre, mint a barátjuk.

Amikor megérkeztünk, kérték, hogy várjam meg, amíg a barátjuk bemegy a kapun. Akkor mehettünk csak tovább, amikor erről meggyőződtek. Utána simán elnavigáltak az ő házukig. Tudták az utat: ott laknak ötven éve. Ha újra találkoznánk, fogalmuk sem lenne, ki vagyok.

Egy másik alkalommal egy idős hölgyet vettem fel. Az öccse is vele volt, ő mondta be a címet, és meggyőződött róla, hogy vettem az adást, és nem a másik, azonos nevű út felé indulok. A kedves néni végig a kisöccseként (my baby brother) hivatkozott hetven fölötti fivérére, és az amúgy kellemes beszélgetésünk, hamar körbeért.

Azt kérdezgette pár percenként, hogy szeretem-e Angliát, és elmondta, hogy ő nem kedveli a londoniakat, de a helyi akcentust is lenézi. Aztán közbeszúrta, hogy a taxisofőrök általában melyik útnál fordulnak jobbra, és onnan hányadik utca lesz az övé szintén jobbra. Ezt úgy mondta, mint valami levágást. Odaérve kiderült, hogy ez az egyetlen útvonal, nincs mit levágni.

Az újra feltett kérdéseiből az is hamar kiderült, hogy amiket én mondok neki, azt megérti, és még reagál is rájuk, de aztán azonnal el is felejti. Elég hosszan utaztunk. A végén apró után kotorászott a tárcájában, de aztán szomorú, hitetlen döbbenettel hallotta, hogy itt jócskán papírpénzekre lesz szükség, hiszen a távolság adott, de az idő nem állt meg hetvenhatban. Ez szívbemarkoló pillanat volt.