Szerző: suhodminyák

Periférikus látás

Mióta elvégeztem a fogyatékkal élőkkel való együttműködésről szóló tanfolyamot (itt vulnerable people-nek hívják őket), egyre gyakrabban kapok fuvart kórházakba, idősek otthonába, hajléktalanokat segítő központba, vakok intézetébe, és hasonló helyekre.

Koradélután jöttem el a tanfolyamról, és a második vagy harmadik fuvarom rögtön egy kórháztól indult. Egy fiatal hölgy figyelt fel rám. Ahogy meglátott, rögtön a kocsi felé sietett, benézett az ablakon, bemondta a nevét, én helyeseltem, ő meg beült.

Ezek után első dolga volt elárulni, hogy látásában korlátozott (visually impaired), amin erősen meglepődtem. Nem is tudom, hogy hogyan, de hamar és könnyen került szóba az állapota. Elmondta, hogy szinte teljesen vak mindkét szemére, mindössze egy-egy keskeny fertály maradt a perifériás látásából.

A kórházban dolgozik, taxival jön és megy, az NHS (National Health Service – Nemzeti Egészségügyi Szolgálat) fizet érte úgy, hogy én, meg összes többi sofőr a fuvar végén bepötyögi, hogy milyen hosszú volt az út, meddig kellett várni, illetve volt-e extra költség, a hónap végén meg jóváírják a számlámon, amit az állami szervezet kifizetett a cégnek, aminek dolgozom.

A nő bámulatos módon nem tűnt vaknak. A technikája az volt, hogy először felismeri a taxi színét, és azt, hogy az oldalán ott a mágneses taxi „matrica”. Szerencsétlen körülmény, hogy a mennyország kék autómat ezüstnek állítják be minden hivatalos dokumentumon, ugyanígy abban az sms-ben is, amit a megrendelőnek küldenek, hogy tudja, a taxi úton van, és hogy milyen márkára, színre és rendszámtáblára számítson. Szerencsés körülmény viszont, hogy ez a hölgy is elfogadta ezüstnek. Miután ez megvolt, a rendszám egy jellemző részletét kereste, ez esetünkben számára az „X” jelenléte volt. Mikor ezek megvoltak, akkor lépett oda hozzám.

Haza kellett vinnem úgy, hogy közben a gyerekeiért is beugrottunk a délutáni felvigyázójukhoz. Az út hosszú volt, elég sokat beszélgettünk. Én elmondtam az esetemet a vak részeggel, és hogy milyen furcsa belátnom, hogy el tudtam nézni egy olyan háznagyságú körülményt, hogy az illető vak – még ha a vállalhatatlan részegsége mentő körülmény is. A nő azt mondta, ne emésszem magam, a fickónak azzal kellett volna kezdenie, hogy bemondja, hogy vak, illetve neki különösen nem szerencsés annyit inni, hogy a címét is elfelejtse.

A légkör közöttünk mentes volt ügyetlen udvariaskodástól, és bumfordi óvatosságtól, így azt az élményemet is elmeséltem neki, hogy a vakok kiállításán, még Budapesten, a tök sötét szobában egy idő után mégis halványan látni kezdtem a szekrények, polcok körvonalait, majd miután felkapcsolták a villanyt, kiderült, hogy semmi nem az, és nem ott volt. Azaz az agyam költött egy képet.

A tanfolyamon viszont, bekötött szemmel, amikor egy taxiba kellett beügyeskedni magunkat segítség nélkül, majd fizetni, tényleg semmit nem láttam. Hipotézisem szerint azért, mert míg az első esetben hittem, hogy láthatok valamit, a másodikban tudtam, hogy nem.

A nő érdeklődéssel hallgatott. Amíg csak udvarias volt, a szemembe nézett, azaz úgy csinált. Amikor már igazán érdekessé vált számára, amit mondok, elfordult, és szeme sarkából nézett rám. Élénk kék szemei voltak.

Azt mondta, hogy ő szerencsés, mert a megvakulása egy lassú, vagy tíz éve tartó folyamat, ezért elég jól tud adaptálódni. Mindig csak egy kicsit rosszabb, mindig egy kicsit több a rutinja, mindig megoldja. Ezen a ponton úgy éreztem, megkérdezhetem, hogy mire számít a jövőben. Tovább megy-e a dolog így, és ha igen, mi lesz. Erre úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, hogy a munkahelye továbbra is támogatni fogja-e. (És igen, folyamatosan olyan munkakörökbe teszik, és olyan feladatokkal látják el, amit meg tud csinálni. Így lett például az ágyak mellett ténykedő nővérből egyszer csak dokumentációkkal foglalkozó, aztán nem emlékszem, hogy mi). Nem pontosítottam a kérdésemet, mert attól tartottam, hogy olyasmit feszegetek, amire nem szívesen gondol.

A gyerekeit nagy rutinnal és szeretettel kezelte. Amit a gyerekülésekkel művelt, az látóknak is csak gépészmérnöki diplomával menne. A nörsztől hazáig már egy furmányos útvonalon navigált. Azt mondta, hogy azokon a helyeken, amiket még látóként ismert, elboldogul ma is.

Megérkezésünkkor is annyira önálló volt, hogy én nem is tudtam neki mit segíteni, csak a táskáját adtam a kezébe, meg ellenőriztem, hogy nem esett-e valami a földre. Annyira önálló volt, hogy a jelek szerint rég otthon lévő férje, akik kisgatyában állt az ajtóban, egyetlen mozdulatot sem tett, hogy a segítségére siessen.

Lodge lane

Mindig is éreztem, hogy ez az utca egy kicsit más, mint a többi. Magamtól csak azt láttam, hogy fehér ember ott nem lakik. Főleg muszlimok nyüzsögnek. Ha innen veszek föl utast, az jobbára jókedvvel búcsúzik a többiektől, akik ott maradnak, ő meg elviteti magát a városközpont egyik apartman-házába. Ebben az utcában megy az okosba’ és gyorsba’ megoldott üzletelés, aki viszont teheti, élni már nem itt él.

Egy idősebb hölgy utasom azt mondta, hogy a ’80-as években elköltözött innen, nem figyelt pár évig, és mire visszajött, eltűnt az összes fehér ember. A nagyanyja ki is fejezte aggodalmát a dolog miatt, nem szívesen nézte a sok bevándorlót. Csak hát ő meg lengyel volt. Az utasom – kislányként – annak idején ki is nevette. (Amit némely bevándorlók éreznek és fejeznek ki a később érkezett bevándorlókkal kapcsolatban, az persze külön misét ér).

Egy másik utasom azt mondta, hogy ezt az utat utálja a legjobban az összes közül. Azért, amilyen élmény itt keresztülmenni. És ahogy ezt monda, nekem is leesett, miközben egy súrlódásos ütközést kerültem el. Ez egy olyan zárványa az amúgy a képtelenségig udvarias közlekedési kultúrával megáldott országnak, ahol a Kairóban szerzett tapasztalatok közvetlen hasznát veszi az ember: Az erősebbnek van előnye, a rámenősebb ér oda hamarabb, a bátortalan pedig ellehetetlenül, egy életre beragad két szabálytalanul otthagyott kocsi közé.

Ahogy innen kihajtunk, a kereszteződésen túl, ahol már máshogy hívják az aszfaltcsíkot, ugyanazok az emberek nem tűnnek fel. Lehet, hogy akkor vannak a közelben, amikor nem elsőre, hanem csak másodszorra vagy harmadszorra tudok kifordulni egy kisebb utcából a nagyobba.

A felvilágosítás előtt sem szerettem ezt az utcát. Mióta ez a férfi utasom rádöbbentett, hogy mitől más, egy kicsit nehezebb.

Meglepetésvendég

Vannak úgynevezett „freephone” ügyfelek, akik általában egy bevásárlóközpont bejáratából hívják a taxit. Lehet, hogy úgy, ahogy a kórházban is láttam, ahol tolmácsolni voltam: a kijáratnál egy vezetékes telefon kifejezetten arra van specializálva, hogy egy bizonyos taxitársaságot hívjanak rajta.

Az egyik élelmiszer-bolthálózathoz egyik üzletéhez érkezve egy rossz állapotban lévő, kinyúlt mackót és kapucnit viselő, huszonhét és ötvenhárom közötti férfi hajolt az ablak felé. Szavát alig értettem, de azt igen, hogy a „free” szót bemondta, úgyhogy bólinottam, ő meg beült.

Mondta, hogy hova szeretne menni, de egyetlen szavát sem értettem, ami azért már elég ritkán szokott előfordulni velem. Most mindenesetre megtörtént. Még megkértem, hogy betűzzön, de arra nem volt hajlandó, úgyhogy végigkérdezett jó pár helyet, amikről tudhatnám, hogy hol vannak, de nem tudtam, illetve továbbra se nagyon értettem, hogy mit beszél.

Ahogy elindultunk, sajnos újra kérdezősködni kezdett, de olyan kíváncsisággal, hogy azt már nem lehetett elsimítani egy mosolygós bólintással. Vissza kellett kérdeznem vagy háromszor. Így tudtam meg, hogy azt kérdezte, hogy szabad (free) volt-e tulajdonképpen a kocsi. Azaz ő nem az én ügyfelem lett volna. Na mindegy.

Egyébként azért értettem nehezen, mert scouse akcentusát barna csonkfogain és renyhe ajkán juttatta a külvilágba úgy, hogy közben egy nehezen leírható beszédhibával is megkeverte az elegyet.

A rengeteg visszakérdezésemre – annak ellenére, hogy azért már kommunikáltunk egy ideje – gyanakodva kérdezte, hogy értem-e az angol nyelvet. Mondtam, hogy egész jól boldogulok vele, viszont a te akcentusod (és mást persze nem említettem) egyszerűen kifog rajtam. Erre úgy elszomorodott, hogy megsajnáltam.

Ott ült mellettem, és mondta szépen az utat. Amikor nem beszélt, hangosan lélegzett. Mintha szűkület fojtogatta volna a légcsövét, kásás, süvítő hangon ment ki-be a levegő. Kifelé menet sokszor a rekeszizom görcsös összehúzódása által keltett nyöszörgést is hallatott, időnként teljes testében, de leglátványosabban a lábain megremegett, és ennél szerencsére ritkábban, kimaradt a légzése is.

Hamar feltűnt, amikor a jelentős alapzaj abbamaradt. Ránéztem. Mereven bámult előre, vizeskék szemeit könnyfátyol fedte, barna csonkfogait nyálpászma kötötte össze csurom nedves szájával. Így telt el jó pár ólomléptű másodperc, hogy aztán egyszer csak kaffanva levegő után kapjon, mint a megátalkodott horkolók, csak ő horkantás nélkül, úgy, mint akit ló rúgott mellbe: fojtottan, légcső szűkületén átsüvítve.

Viszonylag sokat beszélt hozzám, én pedig őszinte érdeklődéssel, de csekély dekódolási rátával hallgattam. Annyi volt csak bizonyos, hogy tizenhárom font volt nála, amit mind nekem szánt, és ez egy ötös borravalót jelent. (És a végén kiderült, hogy a fuvar tényleg nyolc fontba került). Szimpatikus voltam neki. A másik bizonyosság az volt, hogy egy lányhoz vittem, aki nem tudott az érkezéséről.

Kétségtelenül mellette szólt, hogy állapota és kinézete dacára egy kicsit sem volt büdös, de annyira aggódtam, hogy felbukkanása visszás érzéseket kelthet vágyott vendéglátójában, hogy hamar elhajtottam: Nem akartam látni, hogy esetleg hiába kopogtat.

E-könyv olvasó

Rengeteg elméleti vitát hallottam a könyv vs. e-könyv témában. Most kaptam egyet karácsonyra, és az azóta eltelt idő tapasztalatai alapján a vitát a magam részéről lezártnak tekintem.

A konkrét típusnak biztos, hogy jelentősége van, ezért elárulom: Kindle Paperwhite. Én attól tartottam, hogy az e-könyv olvasók képernyője túl sötét, mert nincs önálló világítása, vagy túl világos, pontosabban fénylő, mint egyes laptopoké, illetve hogy a felbontás nem ér fel a nyomtatott szöveg esztétikai és vizuális élményéhez.


Ennél a típusnál legalábbis – ezek közül egyik sem merült fel. A kezelőfelületről, meg memóriáról nem is szeretnék írni, mert felfedeztem valami sokkal fontosabbat.

Amikor jó könyvet olvas az ember, a papír és a betűk „csak” médiummá válnak, a cselekmény, a képek, a hangulatok az agyban bomlanak ki, és az olvasó szinte el is felejtkezik róla, hogy ezeknek mi a forrása.

Amikor hagyományos könyvet olvastam, volt pár apróság, ami ennek az élménynek az útjába állt – persze alapvetően sikertelenül, de azért mégis tapinthatóan. Az apróbbik a lapozás. Én mindig szívesebben és kényelmesebben olvastam azon az oldalon, ami mögött a lapok többsége állt. Az nem hajlott, nem kellett a törés mögé lesni, stb. Az e-könyv olvasónál a lapozás egy pöttyintés a képernyőn, és minden oldal ugyanolyan sík, egyik szél sem rejtőzködik.

A jobb és bal oldal létezése támasztott egy nagyobb problémát is. Azt, amikor az ember talál egy kényelmes fekvő helyzetet, és úgy mélyed bele az olvasásba. Mármint addig, amíg a másik oldal nem következik, mert akkor tartani kell a könyvet, az erre épp legmegfelelőbb ujjakkal nyomni, feszíteni, stb. Magyarul a kényelmes helyzet másfél percig tart, aztán egy kis szenvedés, majd megint vissza. Aztán az ember keres egy hosszabb távon fenntartható pozíciót. Az e-könyv olvasót elég egyszer bepozícionálni, aztán lehet alámerülni.

Aztán van még az is, hogy a könyvek különböző méretűek, illetve puha- és keményfedelesek. Az egyik túl nagy, a másik nyeklik, többen persze pont jók egy bizonyos helyzetre, de nem mindre, mint például táskában hordás és asztalnál olvasás. Az e-könyv olvasó mérete és formája – legalábbis nekem – pont ideális. Simán elfér az amúgy telepokolt kesztyűtartóban, fogása és súlya pont jó – megint csak nekem.

Magyarul az a lényeg, hogy az olvasási élmény útjába nem áll semmi. Hacsak az nem ugye, hogy nincs mit olvasni. Angolul persze korlátlan a választék, és ami még szívmelengető, elég sok ingyenes tartalomhoz is hozzá lehet férni, közöttük pedig olyanokhoz, mint Verne, H. G. Welles vagy Oscar Wilde.

Magyarul persze nem ennyire fényes a helyzet, nem úgy működik a dolog, hogy elindulunk egy szerző, korszak vagy stílus nyomán, aztán berendelünk mindenfélét. Hanem úgy, hogy megnézzük, hogy mi van, aztán abból igyekszünk választani. Úgy tűnik viszont, hogy magyarul is vannak ingyenes könyvek (már persze az olvasni érdemesekre gondolok: még például Gogol is), illetve az elérhető olvasmányok száma is folyamatosan növekszik.

Szoktak még két – egyébként hiúságon, illetve sznobizmuson alapuló – ellenérvet felhozni. Egyiktől sem vagyok mentes én sem. Az első a könyv szaga, amit tényleg jó szippantgatni – feltéve, hogy az adott könyv nem kemikália-büdös. A másik, hogy az e-könyv tulajdonosnak nem adatik meg a telepakolt könyvespolccal való villantás öröme. Ez az öröm persze sekély, és mint ilyen, lemondani róla a jellemfejlődést szolgálja. De az, hogy a már elolvasott, saját kategóriarendszerünk szerint elrendezett könyvekből álló tarka polc látványa nem átélhető többé, az valódi probléma.

Tehenet a szomszédnak is

Angliában, Magyarországgal összehasonlítva, elég erős az államba vetett hit, és az abban való bizonyosság, hogy itt alapvetően mindenki egy hajóban evez. Rengeteg jele van annak, hogy közösségben gondolkodnak az emberek, hogy értik azt, hogy ha mindenki csak egy kicsit is gondol az összes többire, végül mindenki jobban jár. Vagy majdnem mindenki.

A parkolóban, ahol hetente legalább kétszer ott kell hagynom a kocsit – esetenként kevesebb, mint tíz percre –, kialakult egy szokás. A legkevesebb bedobható pénz hetvenöt penny, ami viszont több mint egy órára elég, noha a parkolók egy jelentős hányada hat perc alatt beugrik a bankba vagy a postára, aztán megy is tovább.

Ők azt csinálják, hogy visszaérkezve kiveszik a kocsijukból a cetlit, és odaadják az első újonnan érkezettnek, aki az útjukba kerül, vagy ha ilyen nincs, akkor kiragasztják az automatára. Egy-egy ilyen jeggyel akár három-négy autós is fordulhat egyet-egyet.

A jelenség szerintem feltétlenül nagyon kedves, érdekesnek pedig azért érdekes, mert két attitűd találkozásából ( 1.) a szabályok mindenkire ugyanúgy vonatkoznak; 2.) gondolkozzunk közösségben, segítsünk egymásnak apróságokkal) az emberibb kerül ki győztesen, igaz, mérhető kárt okozva egy egyébként mohónak nem nevezhető üzleti vállalkozásnak.

Eddig egyetlen hölggyel találkoztam, aki megütközve utasította el a felé nyújtott jegyemet. Mindenki más nagyon örült neki, volt, aki látta, hogy valamit az automatára biggyesztettem, és amikor kiderült számára, hogy az egy még érvényes parkolójegy, addig kereste a tekintetemet a távolból, amíg meg nem tudta köszönni.

Vegyük észre, hogy itt az emberek úgy vannak vele, hogy kifizetnek egy összeget egy szolgáltatásért cserébe, amit aztán nem vesznek igénybe teljes egészében, majd fájdalom nélkül tűrik, sőt, örömüket lelik abban, hogy másvalaki ingyen jut ehhez a szolgáltatáshoz. Nekem az a tapasztalatom, hogy mindkét oldalon élmény lenni. Ilyesmiből egy is jó irányba tereli a nap hangulatát, hát még ha kettő-négy más, hasonló apróság is jut aznapra.

Tizedes Vessző István megelőzi korát

Minden kornak vannak szülöttjei, akik olyan eszmék csíráit hordozzák, melyek megértéséhez koruk nem nőtt fel, és olyanok, akik tudását kortársaik ésszel fel nem érhetik. Boldogok csak azok lehetnek közülük, akik különleges minőségükről nem szereznek tudomást. Tizedes Vessző István nem ilyen szerencsés.

Mint minden hónap első keddjére virradó éjszakáján, most is fojtó álomból ébredt. Mélyen a víz alatt, és elégséges levegő nélkül találta magát. A felszín felé nézett. Magasan fölötte a Nap sugarai boldogan cirógatták nyugodt tengerfelszínt, és még ahhoz is volt erejük, hogy a felsőbb rétegeket meleg fénnyel itassák át, de ahol Tizedes Vessző István lebegett, ott már sötét volt.

Kinyújtotta a kezét, mintha azt hinné, elérheti a fény világát, vagy valaki segítő kezet nyújt neki, de csak saját görcsbe rándult ujjait látta a fény és maga közé állni. El akart indulni a felszín felé, de levegője végképp elfogyott, a Nap fénye hideg szürkeséggé tompult, ő pedig megfulladt.

Tizedes Vessző István levegő után kapva, verejtékben úszva ébredt, és nem is tudott visszaaludni már. Formátlan és nagyon is kidolgozott rémképek váltották egymást lázas agyában, ahogy a reménytelen helyzetéről, kilátás nélküli jövőjéről szóló gondolatokat sikertelenül próbálta távol tartani magától.

A postás neszezését hallva a paplant és a fojtó gondolatokat is egyetlen mozdulattal rázta le magáról, és pizsamában, mezítláb loholt az ajtó elé. Megérkezett az Agykutatás legújabb száma. Tizedes Vessző István minden reménye ebben a tudományos folyóiratban volt, ha egyszer végre megszületik az áttörés, amire vár, azt itt fogják megírni.

A benne lakó optimizmus minden szikráját ezekre a kedd reggelekre tartogatja. A címlap csak valami, a látással kapcsolatos részeredményt említ. Ez nem jó jel, Tizedes Vessző István sírni szeretne, de tartja magát: lehet egyszerű szerkesztői hibáról is szó, hogy nem a címlapon szerepel az áttörés, vagy egyelőre csak bíztató eredmények vannak, de még ki kell dolgozni azokat… De nem. A teljes újság átlapozása után sem találta meg, amit keresett.

A gondolatok képernyőn való megjelenítésének technológiája nélkül Tizedes Vessző István továbbra sem tudja bizonyítani, hogy – legjobb tudomása szerint – ő az egyetlen ember, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy ha azt mondják neki, ne gondoljon például a macskára, akkor lelki szemei előtt nem jelenik meg egy macska képe, de még csak a nyávogás sem jut eszébe.

Egyetlen kivétel van csupán. Ha megkérné valaki, hogy kiaknázatlan képességére ne gondoljon, azt képtelen lenne megtenni. Pedig, főleg ezeken a keddeken, erre vágyna a legjobban.

Wunderbaum

Aki életvitelszerűen használja az autóját, az szembesülni fog vele, hogy az kezd felvenni egy amolyan öregautós szagot csak attól, hogy állandóan ül benne valaki, és lélegzik. A taxisok helyzete ennél nem csak annyiban súlyosabb, hogy sok ember ül az autójukba, hanem ezeknek az embereknek egy része sajnos büdös is.


Az utasaim erős tíz százaléka például áporodott és/vagy maró húgyszagot áraszt. Egy nap nagyjából húsz fuvarom van, és minden egyes napon van legalább egy, de inkább kettő, neadj’ isten három ilyen. Ők kétfélék. Megromlott szaglású öregek, akik nem látták be évekkel ezelőtt, hogy a rendszeres tisztálkodást dogmaszerűen a napi rutin részévé kell tenni.

A húgyos csoport másik részhalmaza a kövéreké. Amikor itt kövéret mondok, akkor azokra a másfél mázsánál feltétlenül nagyobb emberekre gondolok, akiknek karjuk testük egészhez képest arányaiban megrövidült, és egyes, a szagok elleni harcban kiemelt fontosságú testrészeiket egyszerűen nem érik el, amikor tisztálkodási kísérletet tesznek. Ők gyakran savanykásan verejtékeznek is.

Vannak aztán azok a pakisztáni és indiai utasok, akik egy fűszerbolt egyesített szagélményét tették lényük integráns részévé, és valahogy megoldják, hogy erősebb – például – curry szaguk legyen, mint egy vödör currynak magának.

A magukat az elviselhetetlenségig túlparfümöző utasok is kétfélék. Buliba igyekvő lányok, és arab férfiak. Közös bennük, hogy kivétel nélkül mindegyikük édes illat használatával él vissza.

Amit magamtól talán sose találtam volna ki, azok a lépcsőház szagú emberek létezése. Természetesen ez a legkülönlegesebb szag. Amikor beülnek a kocsimba, tudom, hogy a lépcsőházuk relatív páratartalma soha nem esik kilencven százalék alá, hogy ott mindig hideg van, és a falak tövét a többszöri, illatosítással egybekötött vegyszeres kezelés ellenére penész borítja.

Na ezért lóg a legtöbb taxis visszapillantójáról kókuszfenyő. Én egy semlegesnek szánt, de mégiscsak WC illatosító szerű, szinte észrevehetetlen bizbazt használok, aminek fő funkciója, és ezt egyébként elég jól el is látja, nem az illatosítás, hanem a szagok megkötése.

Ezzel együtt a napokban eldurrantottam egy füstölőt a lezárt utastérben. Várakozásomnak megfelelően beivódott az illata, és még most is tart annak egy kellemes komponense. Azt viszont szélsőségesen méltánytalannak érzem, hogy négy középkorú édesparfűm-visszaélő kérdezte meg harmadnap, hogy idős embert szállítottam-e, mert durván rossz szag van a kocsiban.

Hősök

Itt van még egy példa, amikor egyes angolok elsiklanak egy ház nagyságú körülmény mellett, és az egyik értéktételezésüket úgy veszik, mintha az objektív valóság lenne minden szemlélő számára.

Elég sok kocsi hátsó szélvédőjére fel van ragasztva az alábbi kép. A matrica kibocsátója egy jótékonysági szervezet, ami az Afganisztánban, Pakisztánban, meg itt-ott-amott a világban csúnyán megsérült katonákat, meg azoknak a családjait segíti anyagilag és egyéb módokon.


(A hordágyon fekvő katona nem a józan ész határain túlmenően optimista, vagy kegyelmet oszt éppen. A feltartott hüvelykujj – legalábbis itt, Észak-Nyugat Angliában – a köszönet jele)

Mindig is ellenállást éreztem ezzel az üggyel kapcsolatban, mégpedig azért, mert én akárhogy erőltetem az agyam, nekem nem áll össze, hogy hogy lesz ezekből a jobbára tizenkilenc éves gyerekekből hős.

Én úgy látom, hogy elég befolyásolhatók ahhoz, hogy elhiggyék, nekik – meg Angliának – bármiféle dolga van az ország határain kívül. Nem ástam bele magam a történelem vonatkozó oldalaiba, csak emlékeim vannak, hogy például a Közel-Keleten éppen Anglia kezdett el annak idején haszonszerzés céljából rendezkedni, országhatárokat rajzolgatni, fegyvert eladni Iraknak Irán ellen, aztán inni ennek a levét, satöbbi.

Most egyrészt a terrorizmus elleni harc a jelszó, másrészt meg egyfajta lelkiismereti ügy, miszerint az angoloknak felelősségük van abban, hogy ezeket az országokat a jó útra térítsék, meg segítsenek nekik jobb országokká válni.

Ha persze kivonulnának ezekből az országokból, akkor állítom, hogy csoda történne, és nem menne rá a „hősiességre” heti két-három fiatal angolnak az élete, meg hat-nyolcnak a végtagjai.

A nagypapa, a lánya meg a kisunokája

A nagypapa, amikor nyugdíjba ment, nem akarta, hogy az élete szétszaladjon, a napjai elfolyjanak, ezért szigorú rendet határozott meg magának, és onnantól kezdve aszerint élt.

Minden délután sétálni indult, aztán bement a gyorsétterembe, ahol annak idején a kollégáival szokott enni, evett egy hamburgert, aztán mindig azon az útvonalon ment haza, ahol azok a fák nőttek, amik már gyerekkorában is óriásiak voltak.

Ma azonban valami kizökkentette. Ahogy végzett a hamburgerével, a szomszéd asztalra tévedt a tekintete, ahol az imént távozott zajos család uzsonnájának a romjai hevertek. A széthagyott dobozok, poharak és szalvéták között egy kartonpapírból hajtogatott rajzfilmfigurát vett észre, és rögtön a kisunokája jutott eszébe.

Olyan hirtelen akart felpattanni, hogy idegei, izmai nem engedelmeskedtek, ezért csak megfeszült, de nem tudott moccanni. Vett hát pár mély levegőt, lassan, de határozottan elszámolt kettőig, aztán háromra felállt, odament az asztalhoz, felkapta a papírfigurát, és ütemes léptekkel elindult a szokott útvonaltól kicsit eltérve, hogy meg se álljon kisunokájáig.

A boldog izgalomtól remegő kézzel csengetett az ajtón. Az unoka nyitotta ki, a nagypapa pedig boldog mosolyra nyílva nyújtotta át az ajándékot. De a fiú értetlenül nézett, majd egyfajta unott sértettség ült ki az arcára. – Nagyfater, tizennégy vagyok. Tizennégy! – mondta ingerülten, és megcsóválta a fejét, aztán visszament a szobájába. – Muter csak a boltba ugrott le, öt perc múlva itt lesz – hallatszott a hangja tompán, messziről.

A nagypapa állt előrenyújtott kezében a kartonjátékkal, és szemöldökeit összehúzva meredt maga elé. Befoghatatlan gondolatok cikáztak a fejében, a világ forogni kezdett körülötte, hirtelen a semmi közepén érezte magát elsüllyedni, de akkor valaki megérintette.

Megfordult, a kislánya volt az. Kész nő lett. – Gyere apu, ha már beugrottál, nézd csak meg nálunk azt a történelmi sorozatot, amit mindig nézni szoktál, aztán ha akarod, hazakísérlek. Tudod, csak ki kell menni a kapun balra, és ha ott jobbra fordulsz, akkor már azon az úton vagy, ahol azok az óriási fák nőnek, tudod, amiről olyan sokat meséltél.