A kiürült várótérbe egy komótosan sétáló férfi érkezett. A nő a pult mögött széles, kedves mozdulattal intett neki: – Jöjjön kérem, a beszállás már javában folyik, ami azt illeti, mindjárt vége is. – Ebben a pillanatban egy másik férfi, vicsorgásából következtetve, valami fájdalommal dacolva rohant a pult felé. Egyik kezével nehéz, imbolygó bőröndöt vonszolt maga után, a másikkal egy pillanatra elengedte a kalapot, amit a fejéhez szorított, csak hogy inteni tudjon, várják meg. A nyugodt féri ezt látva hirtelen felháborodva vetette oda a nőnek: – Ne sürgessen! Még javában jönnek más utasok is. Nem fogok a hideg buszon várni a meleg váró helyett. Hagyjon békén. – És azzal el is fordult.

A nő érezte, ahogy elönti a forróság. Az összes nehéz eset, minden kekeckedő utas összes terhe egyszerre szakadt rá újra. Gépies udvariassággal leolvasta a rohanó utas beszállókártyáját, és mosolyogva jó utat kívánt neki. Ez elég volt ahhoz, hogy kicsit kizökkenjen a rátörő dühből és általános elkeseredettségből, és megpróbálja felidézni, hogy mit is tanultak az ilyen helyzetekről a tréningen.

Nem szabad érzelmileg bevonódni. Ez nem személyes ügy, ez az ember pont ugyanilyen lenne bárki mással is, nem vele van baja, hanem vagy magával, vagy a körülötte lévő világgal. Akárhogy is, nem az ő dolga ezt megoldani. Minden helyzetben lehet tudni, hogy mi a munkakörből következő teendő. Az ember csak gondolja végig hideg fejjel, hogy mi a korrekt eljárás, hogy mit tenne az, akit nem visznek félre az érzelmei.

A nő vett pár mély levegőt, és kissé megnyugodott. – Uram, kérem, hogy jöjjön ide, a beszállás hivatalosan befejeződött, nem tudok tovább várni: a gépnek időben fel kell szállnia – mondta olyan nyugodt hangon, ahogy csak tudta. – Nem szállok be egyelőre – válaszolt a férfi – látom, hogy sorban késnek a gépek, ne engem terheljenek a maguk bajával. Nem fogok a hideg buszban dekkolni, és nem fogok a gépen sem ülni további egy órát, amíg maguk összeszedik magukat a torlódó késések miatt!

A nő ezúttal nyugodt maradt. Sorra vette az eddig történteket: Másodszor is megkérte a férfit, hogy szálljon be. Elmondta neki, hogy miért kéri. Aztán ott volt a siető utas, szükség esetén ő is tanúsíthatja, hogy későket is felengedett, és hogy ez a másik férfi akkor már ott volt. Nem szólt hát semmit, csak a konzol órájára nézett. Tizenöt másodperc volt hátra óra húszig, azaz a beszállás hivatalos vége után további húsz perc telik el mindjárt.

A nő szíve egyszerre zakatolni kezdett, szinte látta a blúzán szíve minden egyes ütését, érezte, ahogy az izomcsomó kileng minden dobbanástól. Még hét másodperc, még hat… A férfi újabb ütközet reményében ránézett. A nőnek volt annyi lélekjelenléte, hogy megadást színleljen, és lesütötte a szemét, mint aki beletörődött a helyzetbe. A férfi diadalmasan fordította el a fejét. Három, kettő, egy, óra húsz!

A nő megnyomta a „beszállás befejezve” gombot, lezárta a leolvasó panelt, és az üvegen keresztül intett a buszsofőrnek, hogy indulhat, mindenki átment a kapun – aki akart. A férfinek feltűnt a dolog, és a pult felé indult, és a beszállókártyáját nyújtotta. A nő nyugalmat erőltetett magára, de hangja remegését alig tudta elfedni. – Sajnálom uram, a beszállás befejeződött – mondta, megfordult, és egy összehangolt mozdulatsorral átlépett az oldalajtón a szervizfolyosóra. A férfinek meglepődni se volt ideje. A nő a másik oldalon megállt, az ajtónak dőlt. Kiütötte a hideg verejték, a szíve majd’ kiugrott a mellkasából. A szája elé kapta a kezét, hogy ki ne hallatszódjon, ahogy hangosan felnevet. Boldog volt.

Ma reggel, nem sokkal műszakkezdés után bilincsben, döbbent munkatársai sorfala mellett kísérték ki a rendőrök K. Sándort a Salgótarjáni Síküveggyár kapuján. K-ról kiderült, hogy felettesei megkérdezését elmulasztva hónapok óta térüvegeket gyártott és halmozott fel egy rejtett ajtóval lezárt helyiségben.

Amikor kiderült, hogy a kutyánk, Kismester G tud olvasni, az amúgy szintén könyvfaló nő arca valósággal felragyogott. Aztán megkérdezte, hogy van-e Kismester G-nek kedvenc könyve. Ekkor már bántam az egészet, mert innentől általában hasonlóan szoktak alakulni ezek a beszélgetések. Most is. Mondtam, hogy van, a Lassie hazatér. Erre a nő arcára kiült a csalódottság.

De hát mégis mit várt? Hogy a Mester és Margarita lesz a kedvence? Hát könyörgöm, azért mégiscsak egy kutyáról beszélünk, mekkora csoda lenne az, ami már nem derogál a nőnek? Megjegyzem, olvasta a Mester és Margaritát is, de a bibliai részeket unta, és a kérdés nem is úgy szólt, hogy mi mindent olvasott. – Gyerünk innen! – mondtam Kismester G-nek, és – talán udvariatlanul – köszönés nélkül elsétáltunk.

Reggel a munkahelyem bejáratánál látom, hogy egy figura fennakadt a kokárdájával a kapun. Hiába fordult oldalra, a kokárda nem csak szélesebb, hanem magasabb is volt, mint a rendelkezésre álló hely. Így persze hiába is szíjazta volna le magáról, akkor se tudja bevinni, kint meg megint csak nem akarta hagyni – gondolom. – Szerencsétlen idióta – mormogtam a bajszom alá, és kissé haránt fordulva, minimális térd rogyasztással úgy léptem el mellette, hogy a kokárdám gyakorlatilag hozzá se ért a kapu tokjához.